Evangélikus Élet, 2002 (67. évfolyam, 1-52. szám)

2002-09-29 / 39. szám

6. oldal 2002. SZEPTEMBER 29. Evangélikus Élet Mégiscsak szót é Szeptember 20-án a Teológiai és Etikai Bizottság meghirdetésére nyitott ülést tartottunk egyházunk Ül­lői úti székházában. Csaknem négyórás diszkusszió folyt a Lelkipásztorban megjelent Reformáció vagy inkvizíció című cikkem tematikájáról. Mivel a beér­kezett írásbeli és szóbeli válaszok közül iff. dr. Fabiny Tibor professzor volt az, aki nemcsak általánosság­ban fűzött megjegyzéseket a vitatott íráshoz, hanem mind a 12 tételemre érdemben is, egyházunk teológi­ai nyelvén válaszolt a maga álláspontjáról, őt kértem meg a háttér és az előzmények ismertetése után, hogy ismételje meg a leírtakat, magyarázattal fűszerezve gondolatait. Tulajdonképpen 2002. január 8-tól folyik lelké- szi karunkban és az időközben megalakult EBBE (Evangélikus Baráti és Belmissziói Egyesület) tag­jai között teológiai vita egyházunk jövőjét érintő el­méleti és gyakorlati kérdéseiről a megújulás érdeké­ben. Most a magas szintű teológiai dialógus jelezte, hogy így is lehet beszélgetnünk, álláspontjainkat kö­zelítenünk, hiszen a közös egyházféltés, javítani aka­rás, megújuláskészség vezet bennünket. Az elmúlt időben is több értékes írás jelent meg lelkészi folyó­iratunkban és több indulatos vitaanyag, személyeske­dés az Evangélikus Életben, illetve a Fratemeten a különböző vélemények képviselői között. Tizennyolcán voltunk jelen. Sajnálatomra, a há­rom hozzászólásra felkért EBBE-képviselő közül kettő nem jelent meg. így is építő, tisztázásra kész, megértésre vágyó beszélgetés alakulhatott ki a je­lenlévők - felügyelő, püspök, nyugalmazott és aktív lelkész,- teológiai doktorandusz, diakonissza, volt zsinati gazda, egyetemi tanár, gyülekezeti tag - kö­zött. Volt, aki többször szólalt meg, volt, aki figye­lemmel hallgatott. Volt, aki sértődötten jött, de meg­békélve távozott. Volt, aki egyházi sajtónk pergőtüzében él, állandó céltáblája hetilapunknak, s volt, aki most vett először részt ilyen közegyházi eseményen. Egy idő múlva átéltük, hogy egyházunknak nem­csak fogsága, hanem szabadsága is van Jézus Krisz­tus uralma alatt, előítéletektől független beszélge­tésre, bűnből szabadulásra. Megtapasztaltuk, hogy azonos ügyben vagyunk érdekeltek. Közös Urunk a megbékélt különbözőségek egységét tudja megte­remteni. Ha nem is volt világot rengető alkalom, de jelzésértékű beszélgetés folyt a szeretet légkörében, és ami történt, azt bizalmat és reményt keltő ese­ménynek tekintem. A hónapok óta tartó állóháború­ból a hitben testvérek beszélgetése alakult ki. Együtt tanultuk újra, hogy legfőbb funkciónkra kell „Szeretteim és testvéreim beszélgetéseink köz­ben, mikor élményeimet meséltem, sokszor biz­tattak, hogy írjam le, örökítsem meg emlékeimet, így szántam el magam arra 1997-ben, hetvenöt évesen, hogy ötvenesztendei lelkészi szolgálata­imra való visszaemlékezéseimet egy kis kötetben megírjam. A könyvecske kedves énekünk kezdő soráról a „Velem vándorol utamon Jézus...” cí­met kapta. (...) Nyolcvanévesen ismét tollat ra­gadtam, hogy alberti működésem fél évszázadá­ból további visszaemlékezéseket vessek papírra. Ez az írás úgy folytatja előző kötetemet, ahogy az énekben: „ Velem vándorol utamon Jézus, Gond és félelem el nem ér... (Ev.Ék. 459).” Álljon itt néhány részlet Roszík Mihály lelkész könyvéből, komolyabb és vidámabb visszaemléke­zések sora. * Az alberti gyülekezet 1711. szeptember 29-én jött létre, amikor a Felvidékről huszonnégy szekérrel ér­kezett elődeink ide telepedtek. Első lelkészük, rtünk egymással! tekinteni, az evangélium hirdetésére és megélésére. Az a vágy él bennem, hogy ez csak az első alkalom volt, és lehet folytatni találkozásainkat, amelyeken valóságos mai helyzetünk teológiai megítélése és gyakorlati kérdéseinek sora kerülhet elő. Megilletődve hallgattam, hogy néhány hozzá­szóló véleménye fájdalmas kiáltásnak hangzott, és a felelősség légkörében született. Megemlítem, hogy a következő kérdések kerültek elő: együtte­sen hisszük, hogy nem a korszellem, hanem a Szentlélek hívja, gyűjti, világosítja és tartja meg az igaz hitben az egyházat - ahogy Luther tanítja ne­künk. Egyházfelfogásunkban közösen valljuk, hogy az egyház nem tökéletes szentek, hanem bünbocsá- natból élő bűnösök közössége. Megszentelt életünk nem érdem, hanem a Lélek gyümölcse. A kereszt teológiája, amiről Luther a Heidelbergi Disputádon (1518) tanított, szervesen függ össze a feltámadás hirdetésével és teológiájával (vö. Vajta Vilmos: Amíg időnk van. 1998 Budapest, 236 kk. oldalakon Kereszt és feltámadás c. jelentős cikke). Luther sze­mélyét nem cseréljük össze Megváltónkkal, de szí­vesen tanulunk tőle hitünk, szeretetünk, reménysé­günk dolgában. Reformátorunk gondolatai csak az ő harci helyzetében érthetőek, és kétfrontos küzdel­métől el nem választhatóak. Egyházi egyesületeink nem öncélúak, hanem az egyház egészét segítik. A csak jogi, strukturális kérdésekre figyelő egyház­szemlélet csupán másodlagos lehet hitünk és éle­tünk tekintetében, a jó rend érdekében. Szentírás- kezelésünkben döntő, amit Luthertől tanulunk: a Biblia Krisztus-könyv, Jézus Krisztus Ura az írá­soknak is. A nem lelkészi (laikusnak mondott) elem szolgá­lata egyházunkban éppen olyan fontos, Isten egész népéhez tartozó, mint a felszentelt lelkészek vagy te­ológiai tanárok funkciója. Gondosan figyeltünk a szekularizáció mai jelenségeire és a belőle kialakul- . ható .valláspótlékra, a szekularizmusra. Végül a törté­nelem seih a múltban, sem a közelmúltban, sem a je­lenben, sem a jövőben nem lehet tanítómesterünk, egyedül Jézus Krisztus az, aki a történelem tanító- mestere (doctor et magister historiae). Sok megvitatandó kérdés kerülhet még elő a jövő­ben, ha ilyen testvéri szellemben tudunk találkozni. A Teológiai és Etikai Bizottság jelenlévő tagjai és ven­dégei tudtak együtt igét hallgatni, imádkozni, egy­mástól tanulni, egymást tanítani, és egymást szeretet- ben elhordozni. Isten színe előtt mindez lehetséges. így tudunk máskor is szót érteni egymással. Dr. Hafenscher Károly Rádiómisszió Az egyházkorlátozás, a diktatúra évtizedeiben is voltak rádiós ige­hirdetések. De biztosan nem ül­tek egyházi vezetők, munkatár­sak a Magyar Rádió elnöki tárgyalójában, arról beszélgetve az elektronikus médium elnök­asszonyával, hogyan javítható az együttműködés, hogyan készül­hetnek még színvonalasabb val­lási műsorok. De gondoljunk még a múltra, elsősorban azért, hogy jobban tud­juk értékelni a jelent. De azért is, hogy minden fenntartásunk elle­nére elismerjük azok szolgálatát, akik a nehéz időkben hirdették az evangéliumot. Ma is többször el­hangzik, hogy az egyházban is adósak vagyunk a múlt feldolgo­zásával. Valóban senki nem gátol egy tudós teológust abban, hogy vizsgálat tárgyává tegye a korábbi évtizedek rádiós igehirdetéseit. Tudjuk, többszörös cenzúra volt, az egyházi felsőbbség és az ÁEH is tudni akarta, mi fog elhangzani, és erősen szelektálták az igehirde­tőket is. De ez a kérdés sem feke­te-fehér. Szolgálat volt a maga korlátozott voltában is. Az ige ki­törhetett a béklyóból, üzenete se­gíthetett sok embernek. Akkor is, ha természetes igényünk az örök evangélium aktualizálása, és nyil­ván éppen erre nem volt lehető­ség, illetve szabadság. És itt jön a ma nehéz kihívása. Megszűntek a korlátok, nincs cen­zúra, és nincs rossz értelemben vett szelekció. A lelkészi kar min­den rétege, férfiak és nők, fiatalok és idősebbek, az ország különböző régióit képviselve prédikálnak a feltehetőleg olykor több százezres hallgatóság előtt. Kitágul a temp­lom fala a rádiós istentiszteleten, akár a hazai evangélikusság teljes létszámát is meghaladó népesség figyel a hirdetett igére. Természétés, ríiínden ige­hirdető elsősorban saját gyüleke­zetéhez, azután az egyház népéhez szól. Kapnak-e elég segítséget a szolgálók ahhoz, hogy a rádiós műfaj sajátos igényét és lehetősé­get ki tudják használni? Folyik-e olyan műhelymunka, ami erre irá­nyul? Szükséges a kritikai szellem, szükséges ennek erősödése a hosszú korszak után, amelyben nem volt helye a bírálatnak. De üressé válik a kritika, ha nincs al­kotó eleme, nem keresi a megol­dást, amikor nyitott a kapu, ami­kor valóban csak rajtunk múlik a szolgálat minősége. Tíz évvel ezelőtt adtak ki egy közösen megfogalmazott közle­ményt a történelmi egyházak és a Magyar Rádió együttműködésé­ről. Most, amikor a Magyar Rádió elnökének a meghívására értékel­tük ezt az évtizedet, és kerestük a további lehetőségeket, a legfonto­sabb megállapítás talán az volt, hogy a társadalom változatlanul igényli a rádió vallási műsorait, élükön az istentiszteletek közvetí­tésével. Erre az igényre hivatkozva szü­letett a megállapodás tíz évvel ez­előtt is. A rádió vezetőit, de talán az egyházi vezetőket is meglepte a vallási műsorok hallgatottsága. Vonatkozik ez az istentiszteletek mellett a különböző egyházi fél­órákra is. Fel is vetettük ezek megismétlésének a szükségessé­gét, hiszen a kora délutáni időpont nem mindenkinek kedvező. A kö­zeljövőben egy hosszabb hétvégi ismétlő műsort vezetnek be, ennek keretében lesz lehetőség arra, hogy az egyházi műsorok egyes elemeit megismételjék. Ez már szerkesz­tőfüggő, akárcsak az általunk szin­tén igényelt egy-két perces spirituá­lis tartalom - például reggeli gondolatok - a „Krónikákban”. Kondor Katalin elnökasszony kompetens módon tárgyalt erről, hiszen korábban szerkesztőként bi­zonyította ez irányú érzékenységét. De hangsúlyozta a szerkesztői füg­getlenséget is. Egyrészt garantált lehetősége­ink vannak a Magyar Rádióban - éljünk velük minél jobban másrészt viszont versenyhelyzet­ben is vagyunk, ha szakembere­ink további jó műsorÖtlétékkel je­lentkeznek. Ezt is elősegítheti, hogy a vallási műsorok rovata és a kulturális rovat egy szerkesztő­ségbe került, ami - a sajátos hit­ébresztő, hitmélyitő programok mellett - módot kínál az egyház művelődéstörténeti, kulturális missziójának hiteles bemutatásá­ra is. Ennek vitathatatlan értékeit elismerve Bölcskei Gusztáv re­formátus püspök óvott - az egy­szerűség kedvéért fogalmazzunk így - egyfajta kultúrprotestantiz- mustól, hangsúlyozva, hogy hí­veink nagyon igénylik a műsorok hitet erősítő karakterét. Igen, a beszélgetés óhatalanul mindig visszakanyarodott az alap­vető, de örvendetes gondhoz, mi­lyen sokféle, milyen összetett igé­nyekkel szembesülnek rádiós szerkesztőink. Az is tisztázódott, hogy az egyházi rádiós szolgálatot végzők jogállásukat tekintve a Ma­gyar Rádió külső munkatársai. Ez esetben pozitív kicsengésű, hogy két urat szolgálnak. A törvény sze­rint is a szertartásért, a rítusért, az istentiszteletért az egyház felel, de minden más vallási műsorért a Ma­gyar Rádió felelős. Ez persze nem csökkenti, hanem sajátosan növeli a mi felelősségünket. Néhány nappal a rádiós tanács­kozás előtt a történelmi egyházak képviselői tartottak médiamegbe­szélést. Ennek fő napirendje az elektromos médiumokhoz dele­gált kurátorok beszámolója volt. A négy felekezet egy-egy ciklus­ban közösen három kurátort küld a Magyar Televízió, a Duna Televí­zió, illetve a Magyar Rádió kura­tóriumába. Jelenleg a MTV és a Magyar Rádió kuratóriumában katolikus küldött tevékenykedik, míg a Duna Tv-nél Binder István evangélikus újságíró képviseli az egyházakat. Míg a másik két mé­diumnál, főleg a televíziónál sok az aktuálpolitikai feszültség, a Duna Televíziót a kiegyensúlyo­zott munka jellemzi. A közszolgá­lati televíziózás esetleges szerke­zeti átalakításával kapcsolatban szilárd az egyházak álláspontja. Ragaszkodnak a Duna Televízió eddigieknek megfelelő működésé­hez. Jó érzés számba venni azokat az értékeket, melyeket a Duna Tv1 az elmúlt évtizedben a határon tú­li magyarságnak, de az országban élőknek is nyújtott. Mindkét megbeszélés megerő­sítette az egyházi sajtómunka el­sőbbségét. Tizenkét évvel a rend­szerváltozás után még csak az út elején járunk. A saját utunkat ke­ressük, de egészséges ökumenikus együttműködésben. A választóvo­nalak nem az egyházak között hú­zódnak. Frenkl Róbert Roszík Mihály: „...Gond és félelem el nem ér...” Szemelvények egy nyugalmazott lelkész „naplójából” Claudiny Frigyes aznap hirdette először Isten igéjét szlovák nyelven. Tanitót is hoztak magukkal Benedicty Izrael személyében. Ismerjük világi ve­zetőik nevét is: Havran Pál és Takács Mihály; ez azt is jelentette, hogy együtt indult a község, a gyüleke­zet és az iskola. Szolgálatukkal kezdetét vette az alberti evangélikus gyülekezet máig tartó külső és belső élete. A lelkészek sorában én voltam a tizen­hetedik, aki átvettem a gyülekezet vezetését. * Kostyalik János gondnok úr az esperessel beszélge­tett, aki szemére vetette, hogy nagyon sok áldozatot kérünk a gyülekezettől. A bölcs gazda így felelt: Es­peres úr, amelyik tehenet nem fejik, elapad a teje. Az esperes szóhoz sem tudott jutni, pedig a gond­nok úr ezzel csupán azt akarta kifejezni: az adako­zásra rá kell szoktatni a gyülekezetét. * Hosszú szolgálatom ideje alatt, különösen annak első felében a hívekre nehezedő félelem miatt nagyon sok különös szolgálatot kellett teljesítenem. Titokban vé­geztem el, az éjszaka leple alatt keresztelési, esketési szolgálatokat. Egy katonatiszt házaspárt a szomszéd­ban készített oltár előtt eskettem meg, egy megyei KISZ-titkárt, aki menyasszonytánc után „ellopta” ifjú feleségét, éjfélkor a templomban adtam össze a szűk család jelenlétében. Nyilvánosan eskettem meg az egyik Pest megyei KISZ-titkárt, akit a helyi pártszer­vezet erőszakkal le akart beszélni az egyházi esküvő­ről. Amikor erről velük beszélgetett, leleplezte őket: maguk is templomban esküdtek, tőlünk pedig irigylik, hogy ilyen gazdag lelki élményben részesüljünk. Azonnal abbahagyták a gyötrését. Községi párttitká­runkat is megeskettem, erre fegyelmivel felmentették tisztéből, de két év múlva megbocsátottak neki. * Hajnali négykor kopogtatott az ablakomon Zajacz János, Bajcsy-Zsilinszky utca 37. szám alatti la­kos. Ablakot nyitottam, és kérdeztem, mit óhajt. Azt kérte, engedjem be. Kinyitottam a kiskaput, de azt mondta, ő beljebb akar jönni. Amikor beléptünk a konyhába, egy üveg pálin­kát nyújtott át nekem. Kér­deztem: Miért nem adta át nekem az ablakban? - Mert azt akartam, ha én felkeltem ilyen korán, a tisztelendő úr is keljen fel! * A Dánosi utcában délután találkoztam dr. Kopár Károly főorvos úrral, aki éppen távozott özv. Miloszrdni Pálnétól, kilenc- venkét éves hű­séges hívem­től; a doktor azt mondta, hogy sajnos elkéstem, a haldokló már nem reagál semmire, biztosan nem tudom megúrvacsoráztatni. Bementem, leültem az ágy mellé, és elkezdtem szlovákul énekelni az ősi éneket: „Kde si muj premily, Jezisi Kriste..." („Jézusom, Krisztusom, én szerelme­sem..." Ev. Ék. 381), erre a beteg szeme kinyílt, velem énekelt, meghallgatta az igét: „Légy hű mindhalálig" (Jel 2,10). Az úrvacsorái kérdésekre érthetően válaszolt, és elfogadta a kegyelem eszkö­zeit. Kézrátétellel bocsátottam el: „Mostan bocsá­tód el, Uram, a te szolgádat, a te beszéded szerint, békességgel” (Lk 2,29). Estére megtért Urához. Idős híveimmel hos­szú évek során mindig csak ma­gyarul beszélget­tem, de a gyermek­kori szlovák ének volt az, ami még egy utolsó kis időre visszahozta kapcsolatát a külvilág­gal. Ekkor döbbentem rá, hogy amit gyermekko­runkban fogadunk be lel­kűnkbe, az elkísér utolsó óránkig is. * Egy fiatal párt eskettem. A vőlegényt annyira szorította a cipője, hogy odasúgta nekem: rosszul vagyok, mert nagyon szorít a cipőm. Feleségem behoz­ta a bőr papucsomat és ebben folytatódott a szertartás. Az esküvő utáni napokban vártam, hogy vissza­hozza, de hiába. Amikor találkoztam vele; és szóvá tettem, azt felelte: eb­ben én esküdtem, ezt én nem adom vissza! Összeállította: Gazdag Zsuzsanna k tt J

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents