Evangélikus Élet, 2002 (67. évfolyam, 1-52. szám)

2002-09-22 / 38. szám

6. oldal 2002. SZEPTEMBER 22. Evangélikus Élet jó nekünk itt lennünk. ” „ Uram, A címben kiemelt mondat (Mt 17,3”) valóban megta­pasztalt élménnyé vált 33 nagykanizsai gyülekezeti tag számára augusztus 11-18. között a finnorszá­gi Salában. Jouko Pukari, a salo-uskelai gyü­lekezet igazgató lelkésze egyik reggeli áhíta­tának alapigéjével (Mt 17,1-8) szánkba adta a szavakat: „ Uram, jó nekünk itt lennünk. " A hétköznapok között egy ilyen találkozás, ez az egyhetes együttlét - finnek és magyarok számára egyaránt - ünnep volt. Olyan alka­lom, amire hazatérés után is emlékezhetünk, amiből töltekezhetünk, amiből másoknak is adhatunk. Hogy mivel is gazdagodtunk azon a héten? Legfőképpen azzal, hogy alaposabban megis­merhettük a finnországi testvérgyülekezetet, különösen a Salóban végzett diakónia munkát. Ellátogattunk például egy Salotto nevű kávé­zóba, amit a gyülekezet tart fenn, olykor ön­kéntes segítőkkel. A név - Salotto - olasz szó, nappalit jelent. A kávézó olyan találkozási pont kíván lenni, ahol magányos, beteg, eset­leg szenvedélybeteg emberek egy kávé mel­lett megpihenhetnek, beszélgethetnek, taná­csokat kaphatnak. A kávézóban Heidi Matinlassi diakonissza várt bennünket, aki részletesen mesélt a Salotto-ról, saját és segítőtársainak munkájá­ról, a beteg, nehéz sorsú emberekről, a problé­mák megoldási lehetőségeiről. Sajnos Finnor­szágban is egyre több a szenvedélybeteg, kábítószeres fiatal. Az ő megmentésükre és tá­mogatásukra született meg az a program, amit két fiatal diakonissza tart kézben. Ebben külö­nösen nagy hangsúly kerül a megelőzésre, a széles körű tájékoztatásra, egy új életforma együttes kialakítására, a betegek és családtag­ok lelkigondozására, valamint az anyagi (ét­kezési, szállás-, számlafizetési nehézségek) támogatására. A salói templommal szemben áll az öt gyü­lekezeti ház egyike. Itt megtekintettük azokat az irodákat, ahol a tanácsadás és a lelkigondo­zás folyik. A földszinten van az a szoba is, ahol tartós élelmiszereket tárolnak. Innen kap­ják meg a rászorulók az élelmiszercsomago­kat vagy az ételjegyeket. Szenvedélybetegek­nek pénzt nem osztanak, nehogy azt étel helyett kábítószerre vagy alkoholra költsék. A diakóniai munka mellett bepillantást nyerhettünk a gyülekezeti óvoda és napközi otthon munkájába, és megnézhettük a lány és fiú cserkészcsapat szobáját, a gyülekezeti ház dísztermét valamint kápolnáját is. A salo-uskelai gyülekezet templomait is si­került végigjárni a hét folyamán. A legrégebbi­vel kezdtük, amiből már csak egy harangláb áll a régi temető mellett. Ez a templom 1825 szent­estéjén földmozgások következtében belecsú­szott az Uskela-folyóba, így azt egy biztonsá­gosabb helyen újjá kellett építeni. Az új uskelai templom egy magas domb tetejére került, így viszont az idősek és mozgássérültek számára vált szinte elérhetetlenné a vasárnapi istentisz­telet. A problémát kétféle módon oldották meg. Egyrészt vasárnaponként a rádió egyenes adás­ban közvetíti az istentiszteletet, másrészt a vá­rosközpontban - sík terepen - álló egykori ima­házat templommá építették át (salói templom). Érdekes volt az az épület, ami kívülről inkább pajtának tűnt, mint templomnak. Ez a naarilai tábor- és konferenciaközpont mellett álló ún. csónaktemplom arról a rozoga ladikról kapta a nevét, ami a közeli tóból került elő, és végül a „templompadok” mögött kapott helyet. A konfirmandus- és egyéb gyülekezeti táborok­ban a fiatalok minden napot ebben a templom­ban kezdenek és zárnak. Ezeken az alkalma­kon igeszolgálattal, énekléssel, imádsággal maguk is aktív tagjaivá válnak a tábor élő gyülekezetének. A pajta melletti kőrengeteg­ből a megfelelő követ kiválasztva azt az oltár, szimbolikusan Krisztus lábai elé helyezik, így gyakorolnak bünbánatot és szabadulnak meg terheiktől. Ennek a templomnak a közelében van egy erdei cserkészszállás. Itt látott vendégül ben­nünket Raimo Järveläinen, az ifjúsági és cser­készmunkáért felelős gyülekezeti munkatárs. Röviden mesélt a finn cserkészmozgalomról, annak szervezeti felépítéséről, a táborok mene­téről, a különböző rangjelzésekről. Hogy a cserkészéletet megtapasztaljuk a gyakorlatban is, a rögtönzött tábortűznél magunknak kellett megsütnünk a palacsintánkat. A kávé is szabad tűzön készült, a friss víz pedig a szállás mellet­ti kútból került az asztalunkra. Élveztük a szép, napsütéses időt, annál is inkább, mert a finnek napjában többször is hangsúlyozták, hogy au­gusztusban ilyenkor már hűvös szokott lenni. A délelőtti „cserkészóra” után a Veteránszö­vetség találkozóján vettünk részt. Az ünnepé­lyes zászlófelvonás után a szövetség titkára kedves szavakkal köszöntött bennünket, és megemlékezett a - téli háború (1939-1940) el­szánt magyar önkénteseiről. A gyülekezeti alkalmakon kívül láttunk né­hány turisztikai nevezetessséget is. így jutot­tunk el egy Salo közeli „mesevárba”, egy tehet­séges finn férfi által épített házba, művész­galériába, az ún. Hiidenlinná-ba. Különös és egyedülálló fafaragásokkal, bútorokkal beren­dezett otthon ez. Az alagsori kávézóban állítot­ták ki a világ legnagyobb, fából készült lapp csajkáját, ami a rajta levő üveglappal ötletes tá­lalóasztalként funkcionál. Rekordnak számít továbbá az 5 méteres tőr, valamint a házigazda által elejtett vadászzsákmányokból készített ró­kaprém faliszőnyeg is. Reino, a művész maga faragta ki lánya keresztelői kútját és érettségi képét is. Ellátogattunk a salói Szépművészeti Múze­umba, a Veturitalliba (a finn név mozdony­színt jelent), amelynek 100 éves múzeumépü­letét egykor valóban mozdonyszínnek hasz­nálták. A salói könyvtárban a könyvtár főmunka­társa vezetett végig bennünket a világos, tágas könyvtárépületben. Beszélt a finn és a salói könyvtárrendszerről, arról, hogy a statisztikák szerint a finnek a világ élvonalában járnak könyvtárlátogatás, olvasás és olvasásértés te­rén. A zenei részlegnél találtunk Bartókot, a turizmusnál Magyarország-könyvet, a nyel­veknél magyar nyelvi tánkönyveket. Itt tudtuk meg azt is, hogy szeptembertől a Finn-Magyar Társaság szervezésében újraindul a magyar nyelvi oktatás Salóban. A Finn-Magyar Társaság volt a házigaz­dája annak a kellemes estnek is, amit a Teijo természetvédelmi területen tölthettünk el. Túráztunk az erdőben, sült virslit ettünk, so­kat énekeltünk, és beszélgettünk finn baráta­inkkal. Mindenki számára új kirándulási célpont volt Hanko, Finnország legdélebbi városa. A Hanko felé vezető főútvonalról igazi lövészár­kok és bunkerek között szűk ösvény mentén jutottunk el a Hankói Frontmúzeum épületé­hez, amelynek kiállításai arról tanúskodnak, hogy ez a város egykor stratégiailag fontos orosz célpont és kegyetlen frontharcok szín­helye volt. Az együtt töltött hét egy finn-magyar isten- tisztelettel zárult, ahol Deme Dávid, a nagyka­nizsai gyülekezet lelkésze végezte az igehir­detés szolgálatát. A határok és nyelv nélküli testvériséget a Krisztus testének és vérének közösségben élhettük át, amikor négy lelkész, Jouko Pukari, Smidéliuszné Drobina Erzsé­bet, Anna-Kaisa Hautala és Deme Dávid osz­totta az úrvacsorát. A valóban élénk testvérgyülekezeti kapcso­latot erősítheti az a 10 nagykanizsai fiatal, aki a 2003-as finnországi nagytáborra kapott meghívást, valamint a 2004-re tervezett salói kóruslátogatás Nagykanizsán. Hiszem, hogy nagykanizsai útitársaimmal együtt boldogan mondhatjuk: ,, Urunk, jó volt nekiinlérjtt lennünk. ' Balogh Zsuzsanna Protestánsok Ugandában N em hiába neve­zik Ugandát „Afrika gyön­gyének”. Termé­keny földjében mindenféle gyü­mölcs, kávé, tea és más növény meg­terem a legkisebb törődés nélkül. Gazdag ásványkincskészlete kiak­názatlan. Kellemes, 25-28 fokos hő­mérséklete egész évben állandó. La­kói értékelik ezt a sok adományt, és igen vallásosak, derűsek, kiegyen­súlyozottak, vendégszeretők. El­mondásuk szerint Ugandában a ka­tolikusok vannak többségben, de én leginkább protestánsokkal találkoz­tam látogatásom során. Úgy tűnt, hogy ebben a szépséges országban az anglikán vallásnak van a legtöbb követője, nyolcmillió fő, akik pro­testánsnak vallják magukat. Kampalába napfényes időben ér­keztem, és a repülőtérről azonnal az anglikán érseki kastélyba vittek. Ál­landóan nyitott, szép kovácsoltvas kapuján a felirat: „Szeressétek egy­mást!” Az Uganda-szerte igen nép­szerű Livingstone N. Koyoyo érsek személyesen fogadott kedves sza­vakkal, mint palotájának első ma­gyar vendégét. Felesége, Ruth azóta viseli a megtisztelő „Ruth mama” megszólítást, amióta férje érsek lett. Az érseki lakhelytől pár lépésnyi­re, a Namekimbe dombtetőn áll a székesegyház hatalmas, piros téglás épülete. (Rómához hasonlóan Kampala is hét dombra épült.) Vasár­nap három istentiszteletet tartanak benne, van közöttük angol nyelvű is. A hatalmas templom mindig nyitva áll a hívők előtt. Gyönyörű, színes üvegablakai Jézus életéből vett jele­neteket ábrázolnak. A zsúfolásig megtelt templomban általában a ha­talmas orgonán kísérik a népes kó­rust. Azokon az istentiszteleteken, amelyeken én is részt vettem, az or­gona mellett harsona is szólt. A mi szokásainktól eltérően az énekkar nagy tapsot kapott szép teljesítmé­nyéért. Az igehirdetési alapige 2Kor 1,19-22 volt. A rövid prédikáció után, amit ugyancsak megtapsoltak, az Apostoli hitvallás következett, majd egy hívő imádkozott. A templom egyébként nemcsak istentisztelet alatt van tele, hanem a nap többi órájában is sok ott a hívő. Énekkari próbát tartanak, különféle egyesületi gyűléseket rendeznek, vagy éppen csak napi gondjaik meg­beszélése miatt látogatnak el a temp­lomba. Az Ugandái Anglikán Egyház ­A Makerere Egyetem megnyitója ahogyan ők mondják: Uganda Egy­háza - sokféle tevékenységet folytat. Többek közt például szállodát tart fenn, a Namirembe Vendégotthont. (A Namirembe szó luganda nyelven békét jelent.) A vendégotthon gond­noki teendőit egy Pakisztából mene­kült házaspár látja el. Otthonukat - az egész faluval együtt - mohamedá­nok gyújtották fel, mert a falu lakói anglikánok voltak. Uganda Egyháza más menekülteket is befogadott, leg­többen a polgárháború által sújtott Szudánból jöttek. A világ minden részéből érkező vendégek - általában segélyszerveze­tek küldöttei - békességben és szere- tetben élnek együtt. Felvilágosítják a helybelieket az egészség védelmének alapvető követelményeiről, harcot Szupermarket Kampalában hirdetnek az Ugandában népbeteg­ségnek számító AIDS ellen. Az ugan- daiak igyekeznek ,jó kövérre” meg­hízni, ezzel akarván bizonyítani, hogy nem szenvednek ebben a szörnyű be­tegségben. A szálloda lakója volt két idős eu­rópai ápolónő is. Egy távoli, nagyon kicsiny kórházból jöttek, hogy - or­vos hiányában — ők biztosítsák az egészségügyi ellátást a betegeknek. Azért érkeztek, hogy bevásároljanak a kórház részére, mert közelebb nem található megfelelő beszerzési hely. Egy napot utaztak azért, hogy Kampalába jöjjenek, és a következő járattal utaztak vissza. Elmesélték, hogy kórházukban nincsen víz, vil­lany, teljesen elmaradottak a körül­mények. De ők nagyon boldogok, hogy szükség van rájuk, és hogy segíteni tudnak a rászo­rulóknak. Uganda Egyházának má­sik tevékenysége az elha­gyott gyerekek otthonának fenntartása a Vendégotthon szomszédságában. A külföldi vendégek egy része is fogla­latoskodik itt: játszik az ap­róságokkal, dajkálja őket, se­gít a gondozónőknek. Meg kell még említenem azt is, hogy az amerikai ang­likán egyház támogatásával egyesületet létesítettek a leg­szegényebbek megsegítésére. Ezeknek az embereknek va­lóban nincs semmijük. Kuny­hóikban mindössze egy ma­guk ácsolta kezdetleges asztal, ágy és szék áll. A ház körül szerencsére számtalan gyümölcs terem: banán, ana­nász, cukornád, kávé, tea, cit­rom, narancs, mangó, papaja, a krumpliszerű matuki, krumpli, édes krumpli és sok más nagyszerű enni­való, ami eltartja az itt élő embereket. Mosolyuk, derűjük arra vall, hogy elégedettek. Nagy szeretettel, sőt tisz­telettel fogadták az anglikán segély szervezőjét. A pici gyerekek hagyo­mányosan letérdelve köszöntötték a kedves vendéget. A ház gazdája távo­zásunkkor megkért bennünket, hogy imádkozzunk együtt búcsúzáskép­pen. Imádsággal fejezték be azt a nem­zetközi nőkongresszust is, amelyre meghívtak előadást tartani a Makerere Egyetemre. Uganda első női anglikán lelkésze imádkozott a csaknem háromezer résztvevő előtt. Főleg Afrikából érkeztek a vendégek, de akadt a jelenlévő 93 nemzet között amerikai és európai is. Magyarorszá­got egyedül én képviseltem. A ma­gyar női matematikusokról szóló elő­adásomon kívül eszperantótanfolya- mot vezettem, és Magyarországról is tartottam előadást. Minthogy hazánknak Ugandában nincsen követsége, tiszteletbeli kon­zulunk, Gordon Wawamunno segítette utamat, ahol arra szükség volt. Wawamunno úr egy 18 gyerekes csa­ládból származik, és vallásosságával, tisztességével, szorgalmával elérte, hogy vállalkozóként ma ő országa egyik leggazdagabb embere, aki sokat tesz Uganda kulturális életéért. Iskolá­kat, templomokat alapít, tanulmánya­ik elvégzésében támogatja a rászoruló fiatalokat. Kilenc saját gyermekének is gondos nevelést biztosított: ameri­kai, angliai egyetemeken taníttatta őket. Már járt Magyarországon, és gyönyörű, a Viktória-tó partján fekvő otthonának kapuján örömmel láttam meg a magyar címert. Dr. Berénvi Zsuzsanna Ágnes

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents