Evangélikus Élet, 2002 (67. évfolyam, 1-52. szám)
2002-09-22 / 38. szám
Evangélikus 67. ÉVFOLYAM 38. SZÁM 2002. SZEPTEMBER 22. SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 17. VASÁRNAP ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HETILAP Élet ARA: 89 Ft A TARTALOMBÓL Borszentelés? Születésnapi beszélgetés dr. Nagy Gyula püspökkel ZMC-melléklet Északon és Délen Homokbödöge ünnepe Démász elhagyott engem Szabadság és önkéntesség Gáncs Péter evangelizációs igehirdetése, szabadtéri úrvacsora a parókia és gyülekezeti ház kertjében Szabó András esperes és Tóth Attila házigazda lelkész szolgálatával, a vanyarci énekkar (képünkön), kreatív gy ermekmunka Pötty bohóc (Buda Zsuzsa) és segédei vezetésével, diaporáma „A végső megoldás" címmel (Dobozy Sándor) s mindeközben „garden party” igazi nógrádi vendéglátással... A nagy érdeklődés (mintegy 130 fő) is bizonyítja, hogy tradicionálisnak mondott gyülekezetek is nyitottak az újra, vonzó programmal, jó szervezéssel örömmel mozdulnak, cs reménység szerint mozdítanak másokat is. Szabó Szilárd felvétele Mindenek szolgájaként utolsó Az idős nővérek megható éneke köszöntötte Klell Erzsébetet, a győri diakonisszaanyaház új főnöknőjét, akit a német, osztrák és magyar anyaházak képviselői, jeles honi evangélikus egyházi személyiségek jelenlétében iktattak be az Öregtemplomban. „Ha valaki első akar lenni, legyen mindenki között az utolsó, és mindenek szolgája. ” Az igehirdetés alapját - a Márk evangéliumából vett gondolattal - az ünnepelt Klell Erzsébet választotta. Weltler Rezső, a győri anyaház igazgatója ünnepi prédikációját személyes vallomással kezdte. Felidézte emlékeit, amelyek Klell Erzsébethez kapcsolódnak, felelevenítette az új főnöknő gyermekkorát, a győri éveket, évtizedeket, majd azt a „csendet”, amelyet az evangélikus egyház soproni vendégházában töltött. Erzsébet nővér ott is szolgált: utolsóként mindenek szolgája volt. Diakonisz- sza, akinek munkája - ahogy a hegyekben bujkáló búvópatak - hol a fold felszíne felett, nehéz időkben pedig láthatatlanul, a töld alatt „csobogott”, rendíthetetlen hűséggel a szabadulást várva. És most ez az út visszatért, vissza a szülővárosba, a győri anyaház falai közé. A diakóniai szolgálat, a diakonissza- anyaházak jövőjét firtató kérdést Weltler Rezső egy Bonhoeffer-verssel válaszolta meg: „Áldó hatalmak oltalmába rejtve, / csak várjuk békén mindazt, ami jő. /Mert Isten őriz híven reggel, este / O hű lesz, bármit hozzon a jövő. ’’ Az iktatást Lackner Pál igazgató-lelkész végezte: a nővérközösség választása, az egyházközség presbitériumának döntése, a jelölt kézadása és eskütétele alapján áldással bocsátotta szolgálatra Klell Erzsébetet, a győri diakonisszaanyaház fönöknöjét. A nővérközösség köszöntő éneke után az ünnepelt szólt a gyülekezethez. Boldog szavakkal említette, hogy az Öregtemplomban keresztelte hetven évvel ezelőtt Szabó József, a későbbi püspök, itt konfirmálta Ittzés Mihály, és az Öregtemplom oltárától indult el szolgálni, ahová most visszatért. A főnöknőt az isten- tisztelet végén köszöntötték az anyaházak és az evangélikus, református egyház képviselői, köztük Ittzés János, a Nyugati (Dunántúli) Evangélikus Egyházkerület püspöke, aki hangsúlyozta: „Szükség van csodákra, amelyben csodás szolgálatok születnek, szükség van a diakonisszákra, akik egész életükkel Isten országát építik.” Gülch Csaba Valaki zavarja a távoli adókat. Valami kattan a telefonban. Valaki megfoszt a rossz hírektől. Valaki néz a tévéből - énekelte mintegy húsz éve az URH zenekar. Sokan vagyunk, akiknek a Big Brotherről - és a kereskedelmi tv- csatornák hasonló „kukkoló” műsorairól — ez jut eszébe. Még többen, akiknek Orwell regénye, az 1984. A világ, amely a teljes kiszolgáltatottságra épül, ahol minden tele van kamerákkal és mikrofonokkal, ahol ismeretlen és félelmetes hatalmak figyelik minden mozdulatunkat, ahol ismeretlenek döntenek sorsunkról, érzéseinkről, emberi kapcsolatainkról. M i történik velünk? Ha ezt a kérdést feszegetem, akkor mindig két választ kapok: kérem, ezt a játékosok önként vállalták, és különben is: játék az egész. Tehát önként. Önkéntesen vállalták, hogy kilesik őket mindig és mindenhol, a zuhany alatt, a WC-n, álmukban, félelmeik és fájdalmuk minden pillanatában; önként vállalták, hogy nem tudnak semmit a külvilágról (állítólag egy éve a szeptember 11 -ei terrortámadásról csak 12 európai nem tudott: a lengyelországi Big Brother- show szereplői); önként vállalták, hogy szabadságukat teljesen elveszítik. Lehet, hogy ez a szabadság legfelső foka: az emberi szabadságról való önkéntes lemondás? Bárki megalázható, bárkit földbe lehet döngölni, ha ő ezt önként vállalja? (Ebben hasonlít a Big Brother a Leggyengébb láncszemhez.) Az önkéntesség mindenek felett? A szabadság felett is? A fölött a szabadságom fölött is, hogy olykor egyedül legyek, hogy olykor hagyjanak békén, mert magammal akarok foglalkozni, gyenge akarok lenni, verset akarok olvasni, meditálni vagy imádkozni szeretnék? Úgy tűnik, az önkéntesség eszméje megölte szülőanyját, a szabadságvágyat. A zsidóság önálló éntudattal rendelkező néppé az egyiptomi rabság után, a pusztai vándorlás során vált, amikor megkapták Istentől a Tórát, a Tízparancsolatot. A Tízparancsolat bevezetőjében olvasható: Én, az ÚR, vagyok a te Istened, aki kihoztalak Téged Egyiptom földjéről, a szolgaság házából. Törvény és szabadság, önazonosság és szabadság számukra összetartozott: aki valamelyik alól kivonta magát, az teljes emberségében sérült a szemükben. Mert bizony volt ilyen: ha valaki eladósodott, kénytelen volt esetleg önmagát eladni rabszolgának, hogy meg tudjon élni. De a Tóra törvényei szerint ez az adósrabszolgaság nem tarthatott tovább hét évnél - utána a rabszolga zsidó embert föl kellett szabadítani. Csakhogy voltak, akik továbbra is rabszolgák szerettek volna maradni, azaz önként lemondtak szabadságukról. Ezeket az ajtófélfához vezették, és a fülüket átszúrták egy árral. Miért pont ott, és miért a fülüket? Mert a zsidó otthonok ajtaján ott a mezúza, egy kis tekercs, benne a Törvény, aminek a bevezetőjében ott olvasható a szabadság alapvetése: kihoztalak a szolgaság házából. A fül átszúrásának értelme pedig ez: hallottad Istened szavát, aki téged megmentett, szabaddá teremtett, mégsem akarsz szabad lenni - Istentől kapott jussodról mondasz le! A szabadságról való önkéntes lemondás nem magasabb fokú szabadság, hanem a szabadság adományának csúf karikatúrája. De ami régen szégyen volt, úgy tűnik, ma út a karrier felé. E z a szégyen volt az, amit sem Pál, sem Luther nem vállalt föl. Amikor Pál azt írja: nem szégyellem a Krisztus evangéliumát..., akkor egyben azt is mondja: de végtelenül szégyellném, ha föladnám a szabadságomat, akármi is legyen az ár. Elfogadni egy hidegen mérlegelő, arctalan istent (amilyenné a sok millió arcú, és épp ezért arctalan Big Brother- nézők és betelefonálok tömege óhatatlanul is válik), ez elviselhetetlen lett volna számukra, miután azzal az Istennel találkoztak, aki lehajol az emberhez, aki odáig megy emberszeretetében, hogy emberré lesz, sőt, belepusztul a szeretetébe- a szó szoros értelmében, a Golgotán. Miután találkoztak a Krisztusban testet öltő, félelmet elsöprő, felszabadító Istennel, elviselhetetlen lett volna számukra akár csak egy percre is feladni a tőle kapott szabadságot. És hiába remegett a lába, és görcsölt a gyomra, Luther kénytelen volt kiállni és mondani: itt állok, másképp nem tehetek. A szabadság alapvető része az embernek, nem egy ruhadarab, amit egy rövid időre önkéntesen le lehet rakni. D e ne menjünk el szó nélkül a másik érv mellett sem: ugyan már, ez csak játék. Az önkéntesség mellett a másik szó, amely mindent fölment. Bármit szabad, nincsenek korlátok, mert csak játszunk. Most éppen azt játssza néhány fiatal, hogy idegenek teljesen kivetkőz- tetik őket legalapvetőbb emberi jogaikból. Játszunk, mint Csáth Géza novellájában a kisgyerekek, akik saját társukon mutatták be, hogyan játszottak előtte való nap a kiscicával - akasztósdit... Valaha azt hittem, a játék a gyermek kiteljesedésének a terepe, ahol valóban önmaga lehet. Ma úgy tűnik, nincs igaza József Attilának, aki a szabadsághoz fohászkodik: „játszani is engedd szép, komoly fiadat!" Nincs igaza, mert a játék eszerint éppen azt jelenti, hogy játékból mindent meg lehet velem csinálni - szó sincs szépségről, szó sincs komolyságról. Persze kérdéses, hogy ha az (Istentől Krisztusban kapott) szabadságunkat föladjuk, akkor van-e még egyáltalán lehetőség játszani? Különben is: miféle játék az, ahol jövendő sorsom, anyagi helyzetem attól függ, eléggé tetszem-e egy Nézőközönség nevű diktátornak? B iztos, hogy ha a világ más, boldogabb történelmű tájára születtem volna, másként látnék sok mindent. Az is biztos, hogy ha a rengeteg görcsöt, kétség- beesést, amivel valaha meg akartam felelni minden valós és vélt elvárásnak, mind megúsztam volna, én sem ragaszkodnék ennyire a szabadság ajándékához, én sem iszonyodnék ennyire a Nagy Testvértől. Csakhogy ami iszonyú, az tértől és időtől függetlenül az. Ha nem iszonyodunk tőle, akkor a hiba a mi készülékünkben van. Hegedűs Attila „Szolgáljatok az Úrnak örömmel, vigadozva járuljatok színe elé" (Zsolt 100,2) Az Evangélikus Hittudományi Egyetem 2002. szeptember 23-án, hétfőn 14.30 órakor tartja TANÉVNYITÓ ISTENTISZTELETÉT és ÜNNEPI ÜLÉSÉT a budapest-zuglói evangélikus templomban (Bp. XIV'., Lőcsei út 32.). Az istentisztelet igehirdetői szolgálatát D. dr. Harmati Béla püspök végzi. Az ünnepi ülés rendje: Rektori megnyitó beszéd - Elsőévesek fogadalomtétele - Diplomaátadás - Hatodévesek megáldása - Köszöntések - Bejelentések - Himnusz. Közreműködik: az egyetem énekkara Csorba István, fúvószenekara Johann Gyula vezetésével, valamint a liturgikusének- szeminárium. Orgonái: Finta Getgely. Ünnepünkre szeretettel meghívjuk. Dr. Szabó Lajos rektor „A hit harmadik, példátlan ajándéka az, hogy a lelket egybeköti Krisztussal, mint menyasszonyt a vőlegénnyel, úgyhogy ezzel a szentséggel - amint az apostol tanítja -, Krisztus és a lélek egy testté lesz. Ha pedig egy test, és igazi házasság, sőt mindennél sokkal tökéletesebb házasság jön létre köztük - minthogy az emberi házasság gyenge hasonlat ehhez az egyedülállóhoz akkor mindenük közös lesz: a jó is, a rossz is, úgyhogy ami Krisztusé, azzal mintegy c/rnagáéval rendelkezhet és dicsekedhet a hívő lélek, és ami a léleké, azt Krisztus magának igényli, mintha sajátja volna. Becsüljük meg ezt a viszonyt, és felbecsiilhetetlennek fogjuk látni. Krisztus tele kegyelemmel, élettel és üdvösséggel, a lélek tele bűnökkel, halállal és kárhozattal. Mármost közbejön a hit, és az történik, hogy Krisztusé a bűn, a halál és a po- koj, a léleké pedig a kegyelem, az élet és az üdvösség. " ' Luther Márton: Értekezés a keresztyén ember szabadságáról . . (Prőhle Károly fordítása) Ü i i I »
