Evangélikus Élet, 2002 (67. évfolyam, 1-52. szám)
2002-09-15 / 37. szám
Evangélikus Élet 2002. SZEPTEMBER 15. 9. oldal SZEPTEMBER 11. - ANNO 2001 Szemtanúként a pokolban A mosonmagyaróvári Bodó Zsolt eredetileg turistaként utazott ki New Yorkba, ám hamarosan munkát vállalt ott. Épp munkahelye felé igyekezett, amikor becsapódott az első repülőgép a világkereskedelmi központ déli tornyába...- Feleségemmel Queensben laktunk, ami nagyjából öt kilométerre van Manhattantól - kezdte felidézni a tragikus órákat Bodó Zsolt. Munkahelyem felé autóztam, amikor az autórádióban meghallottam az első hallásra hihetetlennek tűnő hírt: egy repülő csapódott be a WTC ikertornyok egyikébe. Döbbenten hajtottam be az első benzinkúthoz, ahol a két kutas megkövültén bámulta egy kicsi, feketefehér televízión a történteket. A torony akkor már égett, és sürü füst gomolygott kifelé. Azonnal hazafelé vettem az irányt, és útközben hallottam, hogy a Pentagonra is rázuhant egy utasszállító. Otthon magamhoz vettem a fényképezőgépemet, és Manhat- tanbe indultam. A Queensborough hídra azonban már nem engedtek felhajtani a rendőrök. Gyalog viszont még át tudtam menni a hídon. A városba érve egyre nagyobb lett a por és a füst, a levegő pedig fojtogatott. Emberek rohantak a városból kifelé. A máskor mindig zsúfolt, forgalmas sugárutak most teljesen kihaltak voltak. Sikerült egy autót lestoppolni, amit egy nő vezetett. Ő is a tragédia helyszíne felé tartott. Férjét kereste, mert úgy tudta, hogy főijének aznap a világkereskedelmi központban volt dolga. Ezzel az autóval sikerült 300 méterre megközelíteni az akkorra már leomlott két torony romjait. Többedmagammal felmentünk egy közeli épület tetejére, ahonnan később a rendőrök leparancsoltak bennünket. Apokaliptikus látvány volt felülről lenézni az ikertorony romjaira. A tűzoltók akkor még szinte tehetetlenek voltak, mert a sűrű füsttől alig láttak valamit. Az egész környéket vastagon belepte a pernye és a hamu.- Milyenek voltak az emberek reakciói? Érzékelt-e esetleg pánikot?- Az emberek csoportokban álldogáltak, és szinte alig szóltak egymáshoz, csak döbbenten bámultak maguk el. Sokkolta őket mindaz, ami történt. Többeknél rádió volt, az ilyeneket sokan állták körül, és mindenki némán hallgatta a híreket. Néhány üzlet elé tévéket helyeztek ki, és mások igy követték figyelemmel az eseményeket. Az emberek próbáltak zervezetten segíteni. Önkéntesek takarították a romokat. Pániknak nyomát sem láttam, bár nagy feszültség volt mindenkiben. Ennek jele volt, hogy a tűzoltók és rendőrök bizony sokszor ingerült hangon kiabáltak a civilekkel. Sokan fényképeztek is, de a mentést senki nem akadályozta.- Az első sokk elmúltával hogyan változott az emberek hangulata?- Az általános apátiát hamarosan felváltotta a félelem, a szorongás. Fenyegetettnek érezték magukat, hiszen nem tudhatták, hogy mi jöhet még. A gyalogosokat nem ellenőrizték a rendőrök, de az autókat, különösen a nagyobbakat leállították, és robbanószer után kutattak. A forgalom ezért nagyon lelassult. Sokan vásároltak maguknak gázálarcot, félve egy biológiai támadástól. Csak lassan kezdett oldódni az emberekben a félelem.- Ön félt? Egyáltalán egy év távlatából hogyan gondol vissza arra a tragikus napra?- Én nem féltem, a feleségem azonban igen. Amióta májusban hazajöttünk, sokat gondolok arra a napra. Érdekes, hogy többször álmodom New Yorkkal, de azzal a szörnyű nappal még sohasem álmodtam. Ma is hihetetlen számomra, ami akkor történt. Szinte felfoghatatlan, hogy az a két torony, amit munkába menet vagy jövet naponta láttam, és ami hozzátartozott a városképhez, nincs többé. Magam is jártam a világkereskedelmi központban, és lenyűgöztek a méretei. Sokszor jutnak eszembe azok a biztonsági emberek, akik ellenőriztek bennünket, mielőtt felmentünk volna lifttel a tetőre. Vajon azon a napon szolgálatban voltak-e? Vajon élnek, vagy ők is a romok között lelték halálukat...? Kiss Miklós 1IHIII A második száz esztendő elkezdődött A Rákoskeresztúri Evangélikus Egyházközség lelkészei, felügyelője, a Rákoshegyi kórus 100. születésnapján otthonában köszöntötte Neszlényi Jenőné Kovács Rózsát. Az ünnepelt rokonai, hittestvérei körében elér- zékenyültén hallgatta az ünnepi köszöntő során felolvasott igéket és a kórus szolgálatát. Rózsika néni életútja Budapesten indult 1902-ben, az egykori Pázmány Péter Tudományegyetem több klinikáján betegápoló nővérként szolgálta a rászorultakat. A II. világháború végén férjével előbb Ausztriába került, majd az Amerikai Egyesült Államokban élt 1982-ig. Hazatérte után kapcsolódott be a rákoskeresztúri gyülekezet életébe. Hosszú éveken át a rákoshegyi istentiszteletek és bibliaórák aktív részvevője volt. Az ünnepség valamennyi résztvevője megtapasztalhatta Rózsika néni bizonyságtételén át, hogy az embernek 100 éves korában is lehet jövője. Dr. Léránt István gyülekezeti felügyelő Tisztelt Szerkesztőség! Szeverényi János esperes úr az Evangélikus Élet szeptember 7-ei számában közölt gondolatai közt idézte Jézus eme mondatát: „Aki nincs velem, ellenem van, és aki nem velem gyűjt, tékozol. ’’ (Mt 12, 30) Legyen szabad megjegyeznem, hogy ez a rendkívül határozott kijelentés Urunk szájából nem a „bűnös és szabados világ” felé, hanem a szent hagyományok sérthetetlensége védelmében őt Belzebub szövetségesének kikiáltó farizeusokkal kapcsolatban hangzott el. Én ebből a megközelítésből teszem föl a kérdést: Van-e ennek a Jézusnak még helye egyházunkban, iskoláinkban? Sietek hangsúlyozni, hogy nem áll szándékomban megvédeni dr. Frenkl Róbertét. Azt azonban remélem, hogy a szövegkörnyezetre történő utalás részemről még nem minősül a korszellem mindent relativizáló, összemosó, fellazító megnyilvánulásának. Üdvözlettel: Bartha István Boldogok, akik a te házadban lakoznak... Fájdalmas veszteség érte a Gödöllői Evangélikus Egyházközséget ez év júliusában. 76 éves korában váratlanul elhunyt Demeter Gizella, gyülekezetünk hűséges tagja, aki több mint 40 éven keresztül volt a gyülekezet gondnoka, presbitere, Isten házának, a templomnak szolgája, a lelkipásztorok hűséges munkatársa. Demeter Gizella - mint a 84. zsoltár írója - a „templom szerelmese” volt, hiszen majd fél évszázadon keresztül tartotta rendben templomunkat, takarította és díszítette az oltárt. Hálásak vagyunk az Istennek érte, és szeretettel gondolunk áldásos életére és szolgálatára. Népes gyülekezet kísérte utolsó útjára. Koporsója mellett először Albert Gábor lelkipásztor hirdette Isten vigasztaló igéjét János 14,1-6 alapján: „Ne nyugtalankodjék a ti szivetek: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem. Az én Atyámnak házában sok hely van...Elmegyek, hogy helyet készítsek néktek. ” A gyülekezet és az elmúlt évek lelkipásztorainak nevében Roszík Gábor búcsúzott, és hirdette Isten Igéjét. R.G. Egy érettségi találkozó margójára Isten kegyelméből én lehettem az 1993 szeptemberében újrainduló Békéscsabai Evangélikus Gimnázium első igazgatója. A nyolc-, illetve négyosztályos iskola első növendékei 1997-ben érettségiztek. Az akkor ballagó 3 osztály egyikében én is érintve voltam mint az osztály fizikatanára. Nemrégiben meghívót hozott a posta. Volt diákjaim invitáltak 5 éves találkozójukra az egykori alma mater falai közé. Nagyon vártam a napot, izgatottan készülődtem, hiszen már 4 éve nem igazgatom az iskolát, s nem is tanítok falai között. Verő fényes napsütötte délután volt szeptember 7-én, amikor csupa jókedvű, csinos fiatal lány és elegáns férfi fogadott a valamikori osztályteremben. A tanári asztalnál kedves mosolyú osztályfőnökük, dr. Vécsey Lászlóné - ma már nyugdíjas - lapozgatta az egykori naplót, s szólította „felelésre” az egykori diákokat. Megható és egyben elégedetten örömteli volt hallani, hogy mindegyikük nagy szeretettel emlékezett iskolájára, egymásra, tanáraira, s többi társára. Öröm és megelégedés járta át szívemet, mert az élet visszaigazolta az akkori, egymás szeretetére épülő pedagógiai munkánkat. Ugyancsak elégedetten hallgathattam, hogy az osztályból valamilyen szinten MINDNYÁJAN továbbtanultak. Nem kallódott el senki, ha néha kerülővel is, de mindenki megtalálta azt az utat, amelyiken járnia kell. Ketten lelkészek lesznek, s egyikőjük nagy örömömre visszatérni szándékozik volt iskolájába. Egy már fizikus doktorandusz, akinek pályája az elmúlt években is kötődött hozzám. Nyelvtanárok, közgazdászok, orvosok, jogászok, testnevelők, óvónők lettek, illetve lesznek. Van már, aki édesanya s reményeim szerint mind többen lesznek azzá. Látva hallgatva őket most végre megértettem szívből és igazán, hogy mitől evangélikus egy iskola: ha annyi szeretetet, tartást és hitet tud adni diákjainak a tudás mellé, amiről most egymás szavába vágva számoltak be volt diákjaink. S ez akkor is igaz, ha a találkozó „illegalitását” nem zavarta meg senki sem az iskola jelenlegi tanárai közül. Dr. Nánai László Szót kér a szerkesztő Egy helyreigazítási kérelem ürügyén Az Evangélikus Élet szeptember 1-jei számában jelent meg „A többlet, ami adható” címmel egy írásom, amelyet a Szerkesztőség a kézirathoz képest több ponton módosított a tudtom és beleegyezésem nélkül. A kisebb, stilisztikai jellegű módosításokat, amelyeket máskor is alkalmazott a Szerkesztő, úgy tekintem, mint jobbító szándékú eljárást. Bár nem mindig értek egyet ezekkel, a Szerkesztő iránti tiszteletből tudomásul veszem — utólag. A szerkesztői beavatkozásnak azonban határt szab a sajtótörvény. A hivatkozott cikk esetében a törvény megszabta határokat átlépte a Szerkesztő: tudtom és beleegyezésem nélkül egy értelemzavaró, valamint egy, a meggyőződésemmel ellentétes módosítást eszközölt. Erről akkor értesültem, amikor a lap már kijött a nyomdából. Egyetlen lehetőségem van: helyreigazítást kérek két mondat vonatkozásában. 1. Értelemzavaró alcímet adott a Szerkesztő a cikknek, amikor szubjektív gondolatoknak minősítette Írásomat. A Magyarországi Evangélikus Egyház Zsinata nem szubjektív gondolatok alapján, hanem nagyon is objektív tények ismeretében foglalkozik az iskolalelkészről szóló törvény megalkotásával. Ezeket az objektív tényeket igyekeztem a törvény indoklásánál valamivel oldottabb formában leírni a cikkben, hogy az iskola világán kívül álló Olvasó jobban láthassa az oktató-nevelő munka mai nehézségeit. Az alcímet tehát kifogásolom, és kérem semmisnek tekinteni. 2. Hitemmel és meggyőződésemmel ellentétes a cikk utolsó mondata abban a formában, ahogyan megjelent. Hiszem és vallom, hogy a legtöbbet Isten adta nekünk: egyszülött Fiát, hogy el ne vesszünk, hanem éljünk általa. Mi, gyarló földi halandók nem tulajdoníthatunk magunknak ilyen hatalmas szerepet! A reklámszövegnek ez a legnagyobb tévedése. Köszönet illeti meg Balicza Iván lelkész urat, aki erre felhívta figyelmünket egy régebbi bibliaórai beszélgetés során. A mondat az eredeti kézirat szerint ezért így szólt: „Vagy talán a legtöbb, ami ember által adható...!” Még valamit. A Szerkesztő további cikkeket kért tőlem az Evangélikus Élet számára. Kérdés azonban a számomra: mi véd meg attól, hogy a cikkeimet érintő szerkesztői beavatkozás esetleg ismét túllépje a tolerálható határokat?! Szabó-Pap Gabriella Tisztelt Szabó-Pap Gabriella! Köszönöm, hogy a „szerkesztői beavatkozások” jobbító szándékát nem vonja kétségbe... Arra nézvést sajnos semmiféle garanciát nem adhatok, hogy ezek a beavatkozások a jövőben nem fogják átlépni a „tolerálható határokat”, mert levele arra enged következtemi, hogy az Ön toleranciaszintje köszönő viszonyban sincs a sajtótörvényével. E törvény vonatkozó paragrafusa ugyanis - a nyilatkozatok és hivatalos közlemények kivételével - semmiféle határt nem szab a szerkesztőségi beavatkozások mértékének. A sajtótörvény ezzel a kérdéssel valójában csak „a sajtónál hivatásszerű tájékoztatási tevékenységet végző” újságírók vonatkozásában foglalkozik, és én volnék a legboldogabb, ha e minőségében ajánlhatnám figyelmébe Önnek a Tv. 11 .§ (4)-et. De talán ne „törvényeskedjünk”, mert ez egyrészt méltatlan egy keresztény hetilaphoz, másrészt mert azt gondolom, hogy az Evangélikus Életre pillanatnyilag még sokkal inkább a szerkesztői engedékenység a jellemző. Mielőtt azonban az Ön konkrét panaszára térnék, szabad legyen megemlítenem, hogy a szerzői kéziratokat a szerkesztőségek többségében anyagnak, másutt dolgozat-nak nevezik. Vagyis alapanyagnak, illetve javítandó dolgozatnak... Nem más a neve a legkiválóbb toliforgatók kéziratának sem, merthogy kisebb-nagyobb helyesírási, stilisztikai vagy gépelési hibák a „vérprofi” szerzők írásaiban is előfordulnak. Ha nem így volna, akkor a szerkesztőségek aligha alkalmaznának külön olvasószerkesztőket. A hagyományos szerkesztőségi struktúrában egyébként már a rovatvezetőknek is munkaköri kötelessége elolvasni, csiszolni, szükség esetén pedig átdolgozni a kéziratokat, mielőtt azt az olvasószerkesztő asztalára termék. És akkor még nem szóltunk a felelős szerkesztők (napilapoknál: ügyeletes szerkesztők), továbbá a művészeti szerkesztők (képszerkesztők) beavatkozásairól, valamint a korrektorok „vétójogáról”. No meg arról az esetről, amikor a lapzárta utolsó perceiben a tördelőszerkesztő jelzi, hogy ebből vagy abból a cikkből ki kéne húzni egykét bekezdést, avagy (ritkábban) bele kellene még írni egy 150-200 karakterből álló mondatot. Ami pedig a címadást illeti, komolyabb lapoknál külön címszerkesztőt is foglalkoztatnak. (A „szerkesztők” közül tulajdonképpen csak a főszerkesztők nem szoktak bíbelődni a kéziratok felelősségteljes és felettébb időigényes javítgatásával.) Kedves Szabó-Pap Gabriella! Kérem, ne tévessze meg, hogy az Evangélikus Éleméi hiányzik az imént vázolt szerkesztőségi struktúra! Klasszikus körülmények között a lapkészítés csapatmunka, s egy kézirat valójában e csapatmunka eredményeként lényegül át - mégpedig a tördelés fázisában - dolgozatból újságcikké. Más szavakkal: sokan sok időt és energiát áldoznak arra, hogy egy-egy jól sikerült írásért azután kizárólag a szerző zsebelhesse be az elismerést... Az is igaz, hogy több kéz több hibát tud véteni, és volt már rá példa, hogy egy megjelent cikkben több hiba volt, mint az eredeti kéziratban. Ugye, kedves Gabriella, nagy létszámú szerkesztőségek lapjaiban is találkozott már nyilvánvaló elírásokkal, sajtóhibákkal..?! Ezt csak azért kérdezem, mert természetesen magunkat sem tartom tévedhetetlennek, és kérem, higgye el, a sajtótörvényre való hivatkozás nélkül is helyt adnék helyreigazítási kérelmének, ha a kifogásolt esetekben igaza volna. De történetesen nincs igaza. 1. Ön szerint/! többlet, ami adható című írásának általam adott alcíme - Szubjektív gondolatok egy „hiányszakmáról" - értelemzavaró. Ez azért vicces, mert az alcím éppenhogy úgynevezett „értelmező cím”, amivel Ön sajnálatos módon elmulasztotta ellátni az iskolalelkészi státusz létjogosultsága mellett érvelő - egyébként értékes - dolgozatát. Hogy az általam adott cím frappánsabb is lehetett volna, azt készséggel elismerem, de hogy egy szerző ilyen élesen tiltakozzon azért, mert saját publicisztikáját „szubjektív gondolatokénak merészelte címezni a szerkesztő..., azt enyhén szólva túlzásnak érzem. Jut eszembe, ha szeretné elkerülni, hogy utólag kelljen értesülnie a „szerkesztői beavatkozásokról”, mindenekelőtt azt javaslom, hogy kéziratát még a lapzárta előtt szíveskedjék leadni. Ön nagyon jól tudja, hogy a hétfői lapzárta csupán a hétvége eseményeiről küldött tudósítások számára van fenntartva, minden egyéb - egy adott lapszámba szánt - cikk kéziratának leadási határideje: a megelőző hét csütörtökének délutánja. (Emlékezetem szerint Önnel egy hónappal korábban megállapodtunk a szeptember elsejei számban közlendő írásáról. Ehhez képest a lapzárta napján küldte el dolgozatát, így a hétfői csúcs miatt csak valamikor kedd hajnali két órakor volt módunk „konziliumot” tartani fölötte az EvÉlet - teológiát végzett - korrektorával.) 2. Természetesen a gyorsaságnál is jobb védelmet nyújt a szerkesztői beavatkozások ellen, ha egy kézirat jól van megírva. Ha nélkülözi a pongyola megfogalmazást, az értelemzavaró kifejezéseket stb. Jóval komolyabb kérdés tehát a dolgozat zárómondatának szerkesztői átfogalmazása. Levelében az áll, hogy a mondat az eredeti kézirat szerint így szólt: „ Vagy talán a legtöbb, ami ember által adható...!” A megjelent cikkben ez így volt olvasható: „ Vagy talán; a legtöbb, ami adható!... " Megmondom őszintén, túl nagy különbséget nem látok a két mondat között. Joggal kérdezheti, hogy ha ilyen rossz a szemem, akkor meg miért nyúltam hozzá. Nos, csak azért, mert az eredeti kéziratban nem az állt, hogy: „Vagy talán a legtöbb, ami ember által adható.../”, hanem az, hogy: „Vagy talán a legtöbb, ami ember által adható?...” (kiemelés tőlem - TPK) Ön tehát az eredeti kéziratban megkérdőjelezte azt, amit Önnel, Balicza Iván lelkész úrral - és hál’ Istennek még milliókkal együtt - én is hiszek és vallók, hogy tudnillik „a legtöbbet Isten adta nekünk: egyszülött Fiát, hogy el ne vesszünk, hanem éljünk általa!” Levele alapján nyilvánvaló, hogy az eredeti kéziratban csupán gépelési hibát vétett. Történetesen egy igen súlyos - értelemzavaró - gépelési hibát, aminek súlyát a „szerkesztői beavatkozás” alapvetően - úgy hiszem - enyhítette. Ha levélírás helyett inkább (ahogyan az munkatársak között szokás) felhívott volna telefonon, úgy a dolgok tisztázása után valószínűleg azzal hárítottam volna el köszönetét, hogy a kéziratokjavítása, csiszolása a szerkesztőnek nem joga, hanem kötelessége. Talán még azt is elárultam volna, hogy ha módom van rá, publikálás előtt én magam is mindig odaadom valakinek az írásaimat (ezt például egy jogásszal is elolvastatom). Nem mintha egy hivatásos újságíró az alkalmi toliforgatónál kevésbé utálná, ha belejavítanak a kéziratába. Aki azonban egy kicsit is igényes - az ezt kifejezetten igényli. Problémaérzékeny írásaira továbbra is számítva, tisztelettel és rendületlen szeretettel: T. Pintér Károly w »
