Evangélikus Élet, 2002 (67. évfolyam, 1-52. szám)
2002-08-04 / 31. szám
6. oldal 2002. AUGUSZTUS 4. Evangélikus Élet Szabad akarat vagy külső meghatározottság? Az idei Szélrózsa egyik legizgalmasabb szellemi kalandjának bizonyult az az előadás, illetőleg beszélgetés, melynek során a neves pszichológus, Popper Péter, illetőleg Ittzés János püspök és Ördög Endre evangélikus lelkész fejtette ki gondolatait a „Szabad akarat vagy külső meghatározottság?” témacímről. Az alábbiakban Popper Péter előadásának zárómondatait és Ittzés János korreferátumát idézzük. Popper Péter: .. .Befejezésül azt gondolom, annyi ki kellett, hogy derüljön a beszámolómból, hogy én a választás szabadságának talaján állok. Tehát én azt gondolom, ahogy az embernek a szabad lehetősége a választásokban van. És ez az, amit fel kellene vállalni. Nem tudom szebben befejezni, mint hogy Kierkegaard-tól idézzek néhány mondatot, éppen a választással kapcsolatban. Azt mondja Kierkegaard: „Lám, azért oly nehéz önmagunkat választanunk, mert ebben a választásban a tökéletes elkülönülés azonos a legmélyebb folytonossággal, és mert ez feltétlenül kizáija a lehetőségét annak, hogy valaki mássá váljunk, vagy inkább másvalakivé költsük át magunkat.” Én szólok közbe: kizárja a szerephazugságokat. „És ha már - folytatja Kierkegaard - felébred az emberben a szabadságszenvedély, és ez a választások során ébred fel, mert a szabadság előfeltétele a választások vállalása, akkor az ember önmagát választja, és mint az üdvösségéért, úgy küzd ezért a birtokáért, és épp ez az üdvössége.” Köszönöm szépen. Ittzés János: ...A nagyon gazdag és ismeretbővítő gondolatsor kapcsán bennem feltámadt két hiányérzet. Mindenekelőtt az, hogy valakinek a neve nem hangzott el ebben az egész gondolatmenetben. Egy pszichológustól, mai gondolkodótól nem feltétlenül kell ezt elvárni. De nagy baj lenne, hogyha ez nem hangozna el a mi részünkről. Nem hangzott el Jézus Krisztusnak a neve, aki hitünk és hitvallásaink szerint, és a Szentírás üzenete és személyes tanúságtétele szerint, vállalta a teljes emberi egzisztenciát, miközben megmaradt abban a mennyei dimenzióban, amelyből jött és amelybe visszatért, és ahol jelenleg is velünk van gondjaink és küzdelmeink közepette. Ugyanis - és ez a másik kérdés, ami kicsit hiányérzetet ébresztett bennem — világos, hogy a determinizmus-indeterminizmus kérdése akkor lesz ennyire képlékeny, és korszakoktól függően mindig újra elölről végigjárható kérdéssor, hogyha elfeledkezünk arról..; Aki minden élet forrása. És itt szeretnék egy nagyon ugorva az előadás előterjesztés vége felé elhangzott mondatára visz- szatémi. Ugyanis meggyőződésem, nem a szavak gondolati kérdésében van ma zavar az emberekben, hanem a zavar egészen máshol van. Egyszerűség kedvéért így fogalmazom, hogy Isten léte felőli bizonytalanságban, a hit zavarában van minden egyéb zavar. A szabad akarat kérdése, a meghatározottság valójában ezen a ponton lesz leterhelő vagy pedig laza. Szeretnék utalni arra, hogy igazán gyöt- relmessé ez a kérdés akkor kezdett válni a keresztyén Európa gondolkodói és teológusai, emberei számára, amikor a középkor és újkor hajnalán szép lassan meg- üresítetté a mennyet maga fölött az ember; és azt a fordulatot, amit az akkori tudomány ugrásszerű fejlődése hozott, egy Istentől való elszakadásra és nem egy új Istenértelmezésre használta és fordította... ... Szeretnék utalni végül Dsida Jenőnek, az erdélyi nagy költőnek az egyik versére, aki arról beszél, hogy körbejár egy régi szép templomot és szemléli kívülről az ablakokat, és látja, hogy azok milyen szürkék, ólomkarikásak, régiek, de mikor bemegy a templomba, akkor ámul, és csodálkozva látja, hogy ami kívülről nézve olyan szürke és lehangoló, az belülről ragyogó. Ebből kettőt szeretnék levonni konzekvenciaként: aki nem belülről ismeri a Krisztushoz kötött lelkiismeret szabadságát, az nem érti meg ennek a szabadságnak az örömét. Aki viszont kívülről akarja megismerni, az nem ismeri meg a lényegét, mert kívülről nem megismerhető. Ezért az a reménységünk, hogy amikor most szabadságról és szabad akaratról beszélünk, akkor legalábbis sokaknak a szívében feltámad a vágy - Isten ajándékaképpen hogy belépjenek ebbe a templomba, hogy belülről csodálják, hogy milyen ragyogóak a színek és milyen gazdagon fénylő a belülről megismerhető isteni szeretet. •••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••••«e A Szélrózsa egyik legelismertebb előadója Hankiss Elemér szociológus volt. Nagy sikert aratott előadásában a társadalom külső és belső zavarairól szólt, majd azt követően élénk beszélgetést folytatott Csepregi András és Cserháti Sándor lelkészekkel. Har-madik körben pedig - immár nem a nagyszínpadon, hanem a fórumsátorban - minden érdeklődő rendelkezésére állt. Eredetileg az volt a terv, hogy a fiatalok kérdéseire válaszol, hamarosan azonban megfordultak a szerepek, és komoly érdeklődést tanúsítva inkább ő kérdezett. Alighanem ezért lehetett ez a délelőtt a Szélrózsa egyik legszínvonalasabb alkalma. Mindezeket követően Hankiss Elemér készséggel válaszolt még az Evangélikus Elet kérdéseire is. A kérdező egyházért Kismarosi beszélgetés Hankiss Elemérrel- Tanár Úr, mennyiben valósult meg a párbeszéd ezen a délelőttön?- Többet hallgattam, mint beszéltem, ami biztosan nem volt baj. Nagyon eleven, jó beszélgetés volt. Leginkább arról volt szó, hogy milyen külső és belső zavarok támadtak a világban az elmúlt években és évtizedekben. Korábban a világot valamelyest egyszerűbbnek és rendezettebbnek hittük. Az elmúlt tíz-tizenöt évben, különösen is szeptember 11. után azonban a világ felbolydult. Ezért aztán nem igazán tudjuk, hogy valamilyen „pax americana”, vagy éppen „bellum americanum” felé haladunk, vagyis hogy Amerika inkább továbbra is a békét garantálja, vagy éppen a háborút szorgalmazza. Néhány éve azt éreztük, hogy a világ egyre szabadabb lesz, most viszont a gazdag világ bezárkózik. Nemcsak azért, hogy gazdagságát, hanem hogy szabadságát és egyéb értékeit is megvédje. A korábbi pragmatikus jelek után most felbolydultak az ideológiák, és nem tudjuk, hogyan lehet e hatás ellen védekezni. Kérdés, hogy egy kis ország, mint a milyenk, nem lehetne-e egy olyan nyugodt sziget, ahol a higgadt gondolkodás dominál, és nem önt-e el mindent az indulat-áradat... Erre most még kevés jel van, de egy kis országban talán könnyebb lehiggadni.- Előadásában arról is szólt, hogy a katolikus tanítás szerinti hét főbűn ellen folyamatosan vétkeznek a mai társadalmak.- A hagyományos európai társadalmak szolgálatelvű társadalmak voltak, ahol az alapelv a felebarát szeretete volt. Most viszont szinte minden az önszeretetről szól. Arra kellene törekedni, hogy önmegvalósítási terveink közepette masoknak is segít-, sünk az önmegvalósításban, hogy az „én” meg az „ő” ne kerüljön ennyire szembe egymással.- Ebben a feje tetejére állított világban hogyan tud az egyház támpontot nyújtani, anélkül, hogy visszaesne abba a korábbi triumfalisztikus magatartásába, ahol mindent meg akart magyarázni, mindent irányítani szeretett volna?- Arról beszélgettünk, hogy mikor van inkább szükség keresztyénségre és egyházra: nyugodt jólétben, vagy zűrzavaros helyzetben. Különböző válaszok születtek, de abban egyetértettünk, hogy egy előttünk álló problémákkal teli korban felértékélődik az egyház szerepe. Ha az egyház arra tudja ösztönözni híveit, hogy minden nap forduljanak önmagukba, és keressék a kérdésekre a válaszokat, akkor talán többet tehet egy zaklatott korszakban, mint békés időszakokban. Minden nap szembesülni kell ezekkel a kérdésekkel. Minden nap keresni kell a válaszokat a Bibliában, önmagunkban, a hitünkben. Ha az egyház nem hagyja békében a híveit, akkor sokat tehet a társadalom egészéért. Ha viszont csak nyugtatgatja őket, hogy minden rendben van, akkor inkább csak kárt okoz.- Társadalomkutatóként lát-e jeleket arra, hogy az egyház meg tud felelni ennek az elvárásnak?- Nyugaton - Amerikában és Európában is - az egyházak általában kérdező egyházakká váltak. Magyarországon ez a változás talán még kevésbé játszódott le. Mi talán inkább még a válaszoló egyház korszakában élünk. A magam részéről remélem, hogy a közeli jövőben a mi egyházaink képesek lesznek a bátor kérdések megfogalmazására. Ez az ifjúsági találkozó talán éppen ezt a folyamatot segítheti. Egyáltalán nem baj, ha egy ilyen táborba olyanokat is meghívnak, akik akár egy másik világból jönnek. Hiszen az ilyen alkalmak kérdésekre ösztönöznek, arra sarkallnak, hogy igenis válaszokat, új válaszokat kell találni. Olyan válaszokat, amelyek megfelelnek a mai világnak, de megfelelnek a hitünknek is. Még egyszer mondom: azt remélem, hogy ez a Szélrózsa találkozó egy lépéssel közelebb segítheti az egyházat ahhoz, hogy kérdező és válaszoló közösség lehessen. Fabiny Tamás •••••••• • •••••••••••••••••••••••ti* •.* ••••••••••••••••••••••••••••••••••• Megkísérlek rendet teremteni abban a nagy rendetlenségben, ami bennünket körülvesz. Ennek érdekében egy régi mondást idézek: A kultúra olyan, mint a lobogó fáklya. Teleszórhatja fénnyel, világossággal az emberek vándorútját, bevilágíthatja a legszegényebb kunyhókat, viskókat, de felgyújthatja a békés házak ereszét is. Csupán az a kérdés, hogy kinek a kezében van a fáklya? Ha méltatlan kezekbe kerül, akkor a kultúra legdrágább, legáldásosabb ajándékai is átokká válhatnak. Nos, a kultúra cél-e vagy eszköz? Könnyű egyfajta dialektikus választ adni - amely különben igaz is -, hogy mindA kultúra: cél vagy eszköz? (Részlet Fasang Árpád, az UNESCO magyarországi nagykövetének előadásából) kettő. De nem szeretném önöket bizonytalanságban hagyni, ezért hangsúlyozni szeretném, hogy nem osztom azok nézetét, akik szerint a kultúra (a szépség) meg tudná menteni a világot. Keresztények számára ez evidencia, vagyis hogy mi már meg vagyunk mentve Krisztus szenvedése, kereszthalála és feltámadása által. Következésképpen a kultúra igazi értékei és valódi gyümölcsei úgy gazdagíthatják az emberi életet, mint „a megmunkált (kulturált) föld termékei.” De mik az akadályai ennek a gazdagodásnak? Mindenek előtt a kultúra és a politika közötti zavaros kapcsolatrendszer. Nélkülözhetetlen, hogy minden viszonylatban a politika és a kultúra között új típusú egymásrautaltsági viszony jöjjön létre, azaz fokozatos eltávolodás az autoriter, alá- vetettségi viszonytól, valamint egymás felségterületének tiszteletben tartása... A kultúra fogalma - világszerte - hihetetlen mérvű devalválódáson és deformáción, torzításon ment keresztül. Sokszor felesleges és túlzott használata miatt nemcsak kiüresedett, megkopott, hanem több esetben, eredeti értelmét elvesztve, önmaga ellentétébe csapott át. Hogyan lehetne a kultúra szót és magát a kultúrát rehabilitálni? ...Az imént említettek fontosságára való tekintettel egy zárójeles megjegyzést szeretnék tenni. Amint tudjuk, a nagy világvallások egyúttal nagy civilizációk és kultúrák létrehozói is. A történelem mára arra tanította meg e világvallások tekintélyes képviselőit, hogy legyenek szerényebbek, s elégedjenek meg elsődleges (vallási) hivatásukkal. Viszont rendkívül nehéz a határvonalat meghúzni a tisztán vallási és kizárólag kulturális tevékenységek között. Sőt, néha teljességgel lehetetlen azokat szétválasztani egymástól. Ugyanakkor korunk óriási és megannyi problémái e vallásokat arra kötelezik és kényszerítik, hogy múltjuk értékeit védelmezzék. Ez a magatartás pedig a szó legigazibb és legtisztább értelmében vett konzervativizmus. De az egyházak kulturális misszióját a transzcendens irányultság és aspiráció kell, hogy áthassa és inspirálja azért, hogy „fel tudjuk emelni szíveinket”. „Sursum Corda!” Különben a kultúrának van egy másik értelmezése is, amely független az eddig elmondottaktól. E meghatározás szerint kultúrán minden materiális (tapasztalati) és spirituális értékek együttesét értjük, amelyeket az emberiség történelme folyamán létrehozott. Könnyítene a fogalmak tisztázásán, ha kultúrán - közös megegyezéssel - mindössze műveltséget, művelődést értenénk.... E témák feszegetése szerintem messze túlmutat az aktuálpolitikai kérdések vizsgálatán. Ráirányítják a figyelmünket az egyetemes (és a magyar) kultúra előtt álló veszélyekre. Kinek a kezében van az a bizonyos fáklya? Figyelmeztető jeleket kellene leadnunk, s azt a felismerést kellene szüntelenül hangoztatnunk, amelyet Albert Einstein nagyon szellemesen fogalmazott meg, amikor a laboratórium és az oratórium szavak párosításával fejezi ki azt, hogy mitől is féljünk. „Jelzést akarok adni arról, hogy bár az emberiség laboratóriumokból él és nem oratóriumokból, vissza kell kapnia oratóriumait, ha nem akarja, hogy belepusztuljon laboratóriumaiba. ”... V l
