Evangélikus Élet, 2002 (67. évfolyam, 1-52. szám)

2002-06-23 / 25. szám

6. oldal 2002. JÚNIUS 23. Evangélikus Élet Levelek-emberölés tárgyában A bombavetők dilemmája Pár hónappal ezelőtt a Deák téri lelkész kitűnő vasárnapi igehirdetésében egy megrázó történetet mondott. Idézte a lut­heránus egyházi újságnak a második vi­lágháborúból való egyik számát, ahol egy híradás volt arról, hogy az akkori magyar légvédelem egy hatalmas amerikai Libe­rator bombázó repülőgépet lelőtt és a ki­ugráló legénység nagy részét elfogták. Állítólag egy magyar származású fiú is volt közöttük, mert szülei hamarosan kerestették elveszett gyermeküket. Az egész ország azt kérdezte: hogyan lehet­séges az, hogy egy magyar ember ősei szent földjére bombát dob? Vajon a vér valóban vízzé válhat? Milyen ember az, aki ilyet tesz? Az akkori háborús hangu­latban sokan ítélték el a szerencsétlent. Ez a történet eszembe juttatott egy ré­gen elhangzott vallomást, ami megma­gyarázhatja, kibővítheti, talán be is fejez­heti a régi újság híradását. Isten kegyelméből, évtizedekig az egyik amerikai városka magyar hátterű gyülekezetében szolgálhattam, ahol egy Joe Kovács nevű ember hűséges egyház­tag volt. Joe minden vasárnap négy órát hajtott, hogy szélütötte édesapját meglá­togassa. Gyakran vitt magával, így sokat beszélgettünk. Egyszer beavatott abba az eseménybe, amely - véleménye szerint - élete végéig kínozni fogja. Joet a II. világháború alatt tizennyolc évesen besorozták az amerikai hadsereg­be. Nagyszerű fizikuma miatt a légierőhöz került az egyik Liberator ne­hézbombázó fedélzetére. Itt is az egyik legnehezebb feladatot kapta. Egy társá­val az óriás gép aljában ültek, ahol a ka­pitány által irányított fényjelek segítsé­gével dolgoztak. Az egyik lámpa azt jelezte, mikor kell a hatalmas bombavető ajtókat kinyitni. Más villanásra beindí­tották a csörlőket, amelyek a megfelelő bombákat hozták, attól függően, hogy gyújtó vagy szőnyegbombázást végez­tek. Egy újabb jelre kibiztosították a szörnyű terhet, míg végül a piros lámpá­ra a bombakioldó leengedte a halált. Két fiú dolgozott egymás mellett - az egyik kibiztosította, a másik kiengedte a bombákat. Vasszékekhez voltak szíjazva, nehogy a légörvény őket is kihúzza a nyitott bombavető ajtókon. Egy kilomé­ter magasban dermesztő hideg volt. Ha lenéztek, főleg éjszaka, a rájuk tüzelő légelhárító ágyúk torkolattüzeit látták. Alattuk, mellettük, felettük lövedékek robbantak, de nekik csak a lámpákat volt szabad figyelni. A háború évei alatt a református, ma­gyar hátterű Joe társa egy hasonló korú, lutheránus, szlovák származású fiú volt. Ő lett a kibiztosító, míg Joe a bombaki­oldó. Nagyon sok bevetésen voltak együtt, így barátok lettek. A két gyerek­ember teljes tudatában volt annak, hogy közvetve és közvetlenül több ezer vagy akár több tízezer ismeretlen ember életét oltják ki. A porrá égő emberek jajkiáltá­sait ugyan nem hallották, de ha lenéztek, látták a kezük munkája által megjelenő, a felhőket nyaldosó, borzasztó láng- és füstoszlopokat. Tizennyolc évesen nem értették a háború okát, célját, semmit, csak azt, hogy őket arra kényszerítik, hogy ilyen rettenetét műveljenek. Mert engedelmeskedni kellett, sok kiskatonát végeztek ki, akik sokkos félelemből, vagy más okból képtelenek voltak a pa­rancsokat teljesíteni. A feszültséget csak fokozta bennük az, amikor egységüket Magyarország és Szlovákia felé vezényelték. Bombázniuk kellett azt a népet, azt a földet, ahonnan szüleik származtak, amiről annyit hallot­tak, amit ismeretlenül is szerettek, aminek nyelvét, ha törve is, de beszélték. És a két tizenéves fiú önmagától, mások segítsége nélkül - hitükből és emberségükből me­rítve -, egy olyan megoldást talált, ami ugyan meg nem szüntette, de legalább enyhítette lelkiismeretük vádjait. Elhatá­rozták titokban, a kapitány tudta nélkül, mert ezért katonai bíróság járt volna, hogy engedély nélkül, időnként helyet cserél­nek. így Magyarország fölött repülve a szlovák fiú lett a bombavető, míg a szlo­vák légitérben Joe engedte le a poklot... Itt hirtelen elakadt a történet, Joe fél­rehúzta az autót és sírni kezdett. Sírt ma­gáért, az általa meggyilkolt sok ártatlan emberért, de egy olyan világért is, ahol senkinek, soha többé ilyen szörnyűséges tettet nem kell elkövetni. Ó jöjj már, Urunk Jézus! Dr. Medgyessy László Káról i Gáspár Ref. Egyetem Néhány szó a „Ne ölj/Nem fogsz ölni” igéhez Az emberölésért a vízözön utáni világ­ban halálbüntetés jár (lMóz 9,5-6). A mózesi törvény menedékvárosokat je­löl ki (4Móz 35) a nem-szándékos ha­lálokozóknak. Luther nagykátéja sze­rint a „Ne ölj!” nem szól Istennek és a felsőbbségnek amely nem ok nélkül vi­seli a kardot, hanem, mint Isten szol­gája, a jó oltalmára és a gonosz meg­torlására (Róm 13,3-4). A „fölemelt kézzel” = szándékosan elkövetett gyilkosság/ emberölés/halál- okozás mögött az istenfélelem hiánya (1 Móz 20,11) van, s az, hogy nem isme­rem föl (hit által) a másik emberben Is­ten képét. Luther szerint a világot nem lehet az evangéliummal kormányozni: juhokat farkasokkal és sasokkal összezárva, hogy szeressék egymást; a világot Isten büntető törvényével kell kormányozni. Az evangélium hív a gyülekezetbe, és az új (=igazán Krisztusba kapaszkodó) em­bereket (=a gyülekezetei) az evangélium irányítja, de mivel á régi bűnös szívünk („hústest”, „ó-Ádám”) holtig lázad, bi­zony itt is szükséges a törvény. Álljon el a törvénytelenségtől, aki az Úr nevét vallja! (2Tim 2,19) Az egymást ölő embert ott látjuk Kain példájában és annak az ősemberi településnek példájában, ahol a férfiak cromagnoniak, a nők neandervölgyiek, azaz a cromagnoniak nyilván megölték a neandervölgyi férfiakat, a nőket pe­dig magukévá tették. - Az ellenség a harcban gyilkosnak és rablónak mutat­kozik; apa és legény erőszakkal védi családját, házát, a fejedelem a népét. - Az emberi népi-nemzeti közösség és feje elárulásához, a haza- és felségáru­láshoz el kell olvasni Luther Kis- és Nagy kátéjából a IV. és V. parancsolat magyarázatát. Az öngyilkos terrorizmust erőszakkal legyőzni reménytelen, mert lelki indítékát az erőszak nem szünteti meg, csak szítja a jogos önvédelemnek vagy az igazság (vélt igazság, Isten igazságának vélt igaz­ság) érvényesítésének indulatát. Az ön­gyilkos, vagy pl. rablógyilkos terroriz­must meg kell kísérelni maximálisan és állandóan okafogyottá tenni. Ne hívjuk ki a mások, más műveltségűek (vagy műve­letlenek), a nélkülözők haragját! - Emel­lett, ezzel együtt Isten törvényének hirde­tése és megélése, Isten megtapasztalt megnemérdemelt szeretetének tovább­adása az, ami a nem keresztyén vallásos vagy humanista által is fölfoghatóan és számára, remélhetőleg, meggyőzően (ha nem is egy csapásra), okafogyottá teheti a gyilkos erőszakot. A terrorizmushoz is, mint a háború­hoz „pénz, pénz, pénz”, illetve „fegyver és vitéz kívántatik”. Ha az elkeseredést szellemi fegyverrel és szociális politiká­val okafogyottá is akarjuk tenni, a fegy­veripar és -üzlet gyártja és piacra ontja áruját, a fegyvergyártáshoz pedig nem a könnyen kapott engedély kell, hanem merészség és ravaszság. Míg az életfogytiglani büntetés 15 év, amit jó viselkedés esetén harmadolnak; míg a luxusbörtönben lenni jobb, mint fe­dél nélkül, addig a börtön nem elriasztó. Míg a fegyház (németül Zuchthaus= nevelőház!) nevelő hatása gyenge, míg kevés a börtönünk, és az adófizetők pén­zén tévézik az elítélt, addig a börtönnek nincs elrettentőbb hatása, mint a letaga- dott-elnyomott halálfélelemnek. A japán gyakorlat, hogy a kivégzés időpontja bi­zonytalan, egyrészt kemény büntetés, másrészt még alkalom lehet a megtérés­re, mint a, jobb kéz felöli” latornak a ke­reszten kínlódása. Főleg annak, aki Jé­zussal találkozik. A humánum jegyében hazánkban már az I. világháború előtt fölmerült a halál­büntetés megszüntetése, s erre gr. Tisza István miniszterelnök azt felelte: „He­lyes, kezdjék a gyilkos urak!” A „létezett szocialista rend” humánus volt eseten­ként köztörvényes bűnözőkhöz, de em­bertelen a terror és diktatúra „rendje” va­lós vagy vélt ellenségeihez. Tanít- ványaik-utódaik nagyvonalúsága nem föltétlenül bizalomgerjesztő. A tanukat elnémító bűnözés és a fél­sikerű nyomozások mellett valóban két­séges a földi büntetés elrettentő hatása, de aki megtanulta vagy megtapasztalta, hogy „bárhová futnék, Te utolérsz en­gem” - annak még Krisztus-hit nélkül is visszatartó erő az istenfélelem. A lelkiis­meret ugyan nem tévedhetetlen, de er­kölcsi tartást ad. A teremtésbe és a természetbe beleírt törvény (Róm 2,14-15) „szabadgondol­kodó” megtagadása, a törvénytelenség megsokasodása (mint a végidők vesze­delme) együtt jár a (nem kapni, hanem adni akaró) szeretet fogyásával Jézus szava szerint (Mt 24,12). Pál apostol szerint (2Thessz 2, 3-7) a törvénytelen­ség titokzatos hatalmának két gátja van: valami (nyilván az állam jogrendje) és valaki (nyilván maga az apostol s vele igehirdető társai és utódai) s e két gát félretétele (ami napjainkban is folyik) nyit utat a Gonosz Ellenség (=Sátán) Embere (=Antikrisztus) és Propagandis­tája (=Hamispróféta) hatalomra kerülé­sének (Jel 13). Az istentelenség embertelenségre ve­zet. „Szép új világiunkban okosabbak és jobbak akarunk lenni Istennél. A második kőtábla szabadsága: „Nem fogsz ölni!” az első kőtáblán leírt szabadításból, a valóban boldog rabság­ból fakad: „Én vagyok az Úr, a te iste­ned, aki kihoztalak... a rabszolgaság há­zából!” Dr. Zsigmondy Árpád Tisztelt Szerkesztőség! Ajúnius 2-i Ev. Élet „Ne ölj” c. cikke új­ra felelevenítette bennem az e parancso­latról szóló viták emlékét. Jehova tanúival beszélgetve - akik e parancsolatra hivatkozva tagadják meg a katonai szolgálatot - eléjük tárom a kö­vetkező ószövetségi igéket: 2Móz 20,13-15 „Ne ölj! Ne paráználkodj! Ne lopj!” lSám 15,2-3 „Ezt mondja a Sere­gek Ura: Számon tartom, hogy hogyan bánt Amálék Izraellel, hogy útját állta, amikor kijött Egyiptomból. Most azért indulj, verd le Amálékot, és irts ki min­dent, amije van! Ne kíméld, hanem öld meg a férfiakat és a nőket, a gyermeke­ket és a csecsemőket, az ökröket és a ju­hokat, a tevéket és a szamarakat!” Izrael népének kegyetlenül ki kellett irtani az ellenséges városok lakóit, ne­hogy keveredjen a pogány népekkel. Pacifista lényem számára úgy oldó­dott fel az ellentmondás, hogy más kate­gória a népen belül az állampolgárok élete, és más a nemzetek, országok élete. Laikus lévén a vita lehetőségét átenge­dem a teológusoknak. Dr. Frenkl Róbert azon mondatával, hogy a keresztények megáldották a fegy­vereket, egy neves katolikus teológus vi­tatkozhat tanulmányával, írásos doku­mentumokkal bizonyítva, hogy nem a fegyvereket, hanem a harcba induló ka­tonákat áldották meg a papok. A fegyve­rek megáldása csak a kommunista tan­könyvek szlogenje volt. Jó lenne, ha protestáns tábori lelké­szek is tudnának erről részletes tájékoz­tatást adni. Tisztelettel: Dobó Józsefné presbiter Kivégzés vagy örökös rabság? Soha ilyen nehéz nem volt megírni és ki­adni a kézből ilyen kicsiny kis írást. Ma­ga a cím már sejteti, miről is van szó. Móri rémségnek nevezem, mert ször­nyűbbet nem tudok kitalálni. Ha valaki 1945 előtt mondta volna ezt, magam is kételkedtem volna benne, hogy nálunk, Magyarországon, ilyen megtörténhes­sen. Ez ugyanis nem a mi szellemünk, ez nem az ősi magyar szellem. Azt az egyet, amiből mindenkinek csak egy van, megismételhetetlenül elvenni, vagy még törvényesíteni is kényszerülni, em­bertelenség a végletekig. Egy államnak viszont nemcsak joga, de kötelessége is polgárait megvédeni, bármennyire saj­nálatos is annak a módja. Hiszem, hogy mindenki, aki elsőként hallotta, vagy ol­vasta ezt a páratlan szörnyűséget, velem együtt azt gondolta, az ilyent vagy ilye­neket ki kell kapcsolni a tisztes társada­lomból, mert még a kisbetűs ember-név­re sem méltóak. Aztán elkezd gondolkodni az ember, melyik nagyobb büntetés: a kivégzés vagy az örökös rabság? Tudat alatt szin­te mindnyájunkban az van: golyó vagy kötél egy pillanat alatt, szinte észrevétle­nül véget vet az életnek és a szörnyeteg semmit sem tud törleszteni abból, amire rászolgált. E sorok írója három ország 15 börtö­nét járta meg, illetőleg rabságban való tartását. Magyarországon szovjet és ma­gyar, Ausztriában szovjet, Szovjetunió­ban további szovjet rabságban való tar­ILLUSZTRÁCIÓINKON NÉHÁNY, A „SÖTÉT KÖZÉPKOR" KIVÉGZÉSI MÓDOZATAI KÖZÜL tását, végül megint itthoni három helyi rabságot. ítélet után megszűnt a kínzás, de ha azt vesszük, hogy aug. 19-től nov. 7-ig mennyi idő telt el, akkor a Terrorhá­za is csak ízelítő abból, ami közben tör­tént. Mit jelentett e sorok írójának és Sorstársainak abból a saját edényünkből enni, amibe pisiltünk, mit jelentett ne­kem 42 napig nem tisztálkodhatni, mert ez volt az ő gyakorlatuk. Talán most már elhiszi mindenki mindezeket. Talán? 1993-ban jelent meg a könyvem és akad­tak, akik szemembe mondták: jól tudok anekdotázni, aztán mennyi kitalálás van abban a könyvben... Nem részletezem, hiszen 1945-ben magam is azt gondol­tam, egy emberöltővel kell számolnunk, és az elszakadt szálakat a mi magyar szorgalmunk, a mi istenhitünk, embersé­günk összeköti, a fájdalmakat magunk­ban halkan, vagy hangosan elhordozzuk. Közben nem akartuk észrevenni, hogy a hajó, amelyen vagyunk, léket kapott és kezdünk süllyedni. De ilyen mélyre? Istenhit nélkül nincsen kibontakozás, emelkedés, egymásratalálás! A jogalkotás, törvényhozás, az állam tiszta, mi csak hozzászólhatunk a cím­ben megjelölt föltételezéshez. Cseleked­jék mindenki a saját lelkiismerete sze­rint! A halottakat ismeretlenül is megsirat­juk, mert többre nem vagyunk képesek. Vigyázzunk egymásra és gondolkod­junk, mielőtt cselekszünk!!! Böröcz Sándor Felnégyelés id. Lucas Cranach metszetén (1512).

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents