Evangélikus Élet, 2002 (67. évfolyam, 1-52. szám)
2002-06-16 / 24. szám
6. oldal 2002. JÚNIUS 16. Evangélikus Élet Acnr a Ki CDARAÖC Gondolatok a szabadságról Egyedül van. Egészen egyedül. Ölt. Bezárták. Bűnhődik. Joggal. Álma a kinti, rácsok és őrök nélküli, tágas, szabad világ. „Hogyha rosszkedvű már minden ébredés, ha a megszokástól minden túl ke-' vés, hogyha boldog akarsz lenni, mikor újra visszatérsz, menj el, menj el, menj el" - üvöltötte a magnó, éjszakákon át. És egyszer tényleg elege lett. Úgy érezte, túl fiatal ahhoz, hogy élve eltemetkezzen. Meg akarta valósítani önmagát, azt a szabad, boldog valakit, aki valamikor volt, akit feladott, de teljesen soha nem feledett. Hinni akart újra. A tehetségében, az erejében, az akaratában. Otthagyta a poros aktákat, az áskálódó kolléganőket, a zsarnok főnököt. Felmondott. Szárnyalt. Boldog volt és szabad. Ébredés, reggeli, mosogatás. Megvetette az ágyat, vásárolni indult. Mikor hazaért, csörgött a telefon. A lánya hívta, és arra kérte, hogy hozza el Bencét az óvodából. Jó megyek, mondja. Sóhajt, indul. Pedig igazából semmi másra nem vágyott volna jobban, mint egy kis szu- nyókálásra. De persze megy, zokszó nélkül. Mint mindig, ahányszor csak „riasztják”, ha szükség van rá. Hiszen úgyis ráér. Nyugdíjas. Reszketett, pedig nem is volt hideg. Szikrázóan sütött a nap, ő mégis fázott. Átfagyott ebben a kegyetlen, rideg világban. Szeretetre, biztonságra vágyott, de eddig hiába kereste, nem lelte meg sehol. Csak egyszer érezte azt, hogy igazán boldog. Amikor belőtte magát és a kábítószer átjárta a testét. Kívülről látta a világ, és benne az emberek kicsiségét. Mindez csak néhány percig tartott, aztán rosszul lett. Akkor megfogadta, hogy nem tesz ilyet soha többé. De úgy érezte, ez az egyetlen esély arra, hogy kiszabaduljon az üres, hiábavaló körforgásból, ezért újra a fecskendő után nyúlt. Ivott. És ütötte is. A gyerekek is féltek tőle. Szabadulni akart. Hosszas rettegés és bujkálás után végre sikerült elérnie, amit akart. Kimondták a válást. Megszabadult. Mire visszaért az értekezletről, már rengeteg üzenet várta. Visszahívni, megválaszolni, lefénymásolni, elintézni, megkérdezni, lemondani, zakatolta az agya. Hiába vett be fejfájás-csillapítót, a hatás elmaradt. Néhány óra múlva, amikor cigarettaszünetet tartott, és a frissen főzött kávét kortyolgatta, átvillant az agyán, hogy el kéne mennie szabadságra. Ki tudja, az talán segítene. Új motorján még jobban élvezte a sebességet. Száguldott. Szabad volt, mint a szél. A kanyart csak túl későn vette észre. Kisodródott, mielőtt még bármit is tehetett volna. Eszméletvesztés. Kórház, orvosok, műtét. Hiába. Törött gerinc, kerekesszék. Valamikor száguldott. Ma már annak is örülne, ha járni tudna. Reménytelen. Nem, már ebbe a ruhába se fér bele. Pedig egy hónapja még jó volt. Nincs mese, meg kell szabadulnia a felesleges kilóktól. Mozgás, diéta, sok ásványvíz. Elhatározta, hogy holnap el is kezdi. * Apró, hétköznapi példák arra, milyen is az, ha az ember szabadságra vágyik. Arra, hogy ki-szabaduljon, el-szabaduljon, fel-szabaduljon, vagy éppen megszabaduljon. Anyanyelvűnk változatossága lehetővé teszi, hogy pontosan kifejezzük vágyainkat és kívánságainkat. Megszabadulni egy testi vagy lelki tehertől, kiszabadulni a börtönből, felszabadultan nevetni, szabaddá tenni magunkat egy estére, és így tovább. De vajon a szabadság mindig pozitív? Mindig felszabadító? „Minden szabad nekem, de nem minden használ. Minden szabad nekem, de ne legyek semminek a rabjává" - írja Pál a első korin- thusi levelében. A hitbeli szabadság akkor ezek szerint valahol rabság. Lemondást jelent, mert nem cselekedhetünk kedvünk szerint. De vajon nem ez az „isteni korlát” jelenti-e a teljes és valódi szabadságot? Lehet, hogy Isten igéje és parancsolatai bizonyos értelemben és mértékben megszabják cselekedeteink korlátáit, de mindez miértünk történik. Ahogy Isten terel, irányít, egyes dolgoktól eltilt, abban hatalmas szeretet és féltés van. Isten cselekedeteit leginkább nem egy velünk szemben álló felettes hatalom zsamokoskodásaihoz, hanem egy szülő féltő szeretetéhez lehetne hasonlítani. Ha így nézzük, akkor igaz, hogy az Ő kezében minden a javunkra szolgál. Még a korlátáink is. Gazdag Zsuzsanna SALI-AH Végtére is megtalálta az üres ülőpadot» Sáli úr ugyanis jó félórája tapicskolt kör- be-körbe, kerülgetve a gyógymedence tömeg-hullámát, míg végre biztos volt benne: megvan! Lehuppant a meszelt betonülőkére, s jólesően körülnézett. Szeretett körülnézni, mint ahogy nyaralni is. Hja’ a szabadság, amiért az ember dolgozik egész évben, villant fel ködösen előtte a távoli iroda képe, olyan párafelhőben, mint most a harkányi nagymedence emberarcai. Különös ábrázatok ezek - gondolta majd’ félálomban -, markáns arcú délszlávok és babaábrázatú német matrónák, fejükön a komikus kis úszófi- tyulával. Sáli úr úgy érezte: tökéletesen kikapcsolódik. Elmerengett a kifejezésen, s azt helyénvalónak találta, mert az egész éve olyan, mint egy bekapcsolt villany- körtéé, izzani kell megállás nélkül. Most viszont leoltották a villanyt, s ő - Sáli, a volfrámszál - pihen, hiszen így lesz hosszabb élettartamú. Mondott valamit? - jutott el füléhez a tömegmorajban utat törve egy mondat, mire lassan előbb jobb oldali, majd balra ülő szomszédja felé sandított. Igen, a kékszemü hölgy kérdezte őt, mire a határozott felébredtet játszva válaszolt: nem, azt hiszem asszonyom, hangosan gondolkodtam. Ezzel vége volt Sáli úr szabadságának, Harkányostul, kikapcsolódásiul, egyszóval teljes egészében. A kékszemű kérte: mondja el, hogy min gondolkodott, s ezzel annak a bizonyos volfrám- szálnak újra izzania kellett. Ah, természetesen a szabadságról asszonyom - válaszolta udvariasan, közhelynek és egyben beszélgetés lezárónak szánva a mondatot. A kékszemü azonban nem így vélte, előbb ábrándos lassúsággal, majd kislányos jajokkal kísérve, gyorsuló tempóban beszélt. Sáli úr megfigyelte: az asszony minden mondata az én szóval kezdődött, tartalmát tekintve a szabadságról, majd a betegségekről, azok veszélyéről, és valamiféle bajokról szólt. Sáli kénytelen volt bevetni három évtizedes beszéd- és meghallgatás technikáját: bizonyos mondatszüneteknél kimondani a bűvös szót: ah! A kissé ódivatú megnyilatkozást elegánsnak gondolta, olyan úrinak. Persze a munkahelyén ezért nevezték Saliahnak, de nem bánta. Ilyen a világ! — gondolta olyankor, s maga elé képzelte a külvilágot, s az nagyon randa állathoz hasonlított, valamelyik tévéjátékból. A szót is olyan ajakbiggyesztéssel mondta ki, mint gyülekezeti lelkésze a szószéken, kimutatva a templomablakon túlra, kerülve, hogy rájuk, presbiterekre nézzen. A kénes, párás gőzgomolyagok között felfigyelt arra, hogy a kékszeműnek valamire szüksége lenne, annyit értett, hogy nem őrá vágyik, hanem talán a szabadságra. Sáli úr feltápászkodott, igyekezett olyan arcot ölteni, mint püspöke, s már harsogott is: ahol Isten Lelke asszonyom, ott a szabadság! Meghajolt a kékszemű előtt, fél-távozóban még odavetette: Sáli. Annyit hallott még, hogy az asszony csodálkozó hangon kérdi: Sáli ah? Hazafele a panzióba valami nyugtalanság fogta el. Bizonyos volt abban, hogy az az asszony nem gúnyolni akarta őt, meg abban is: valamit mondani akart, talán segítséget kért. Este mobilon felhívta lelkészbarátját. Fél óra múlva csörgött a maroktelefon. Tudod mit jelent arámul - Jézus nyelvén - a saliah? Misz- sziós küldött, görögül: apostol! A „hogyvagyegyébkéntre” nem tudott papjának válaszolni. Ruttkay Levente Nyilatkozott a sziámi ikrek édesanyja Olvasóink kérésére folytatjuk a sziámi ikrek történetét, melynek előzményeit az MM legutóbbi, 2002/2. számában ismertettük. A két kislány, Courtney és Natasha április 30-án, császármetszéssel jöttek világra, ám az orvosok szerint a gyerekek annyira életképtelenek, hogy valószínűleg nem fogják megkísérelni szétoperálásukat. Édesanyjuk így nyilatkozott: „Amikor megpillantottam őket, teljesen elolvadtam, annyira szép mindkét gyerek. Istenem, milyen csodálatos érzés volt! Aztán a boldogságom alábbhagyott, amikor megláttam összenőtt testüket. A szomorúság belém nyilallt, mert eszembe jutott, milyen sors vár rájuk. Eddig azzal biztattak az orvosok, hogy ha megszületnek a kislányaim, szét fogják őket választani egymástól. Egy szívük és egy májuk van. A beavatkozás azt jelentette volna, hogy egyiküknek meg kell halnia. Nekem kellett volna megmondanom, melyikük maradjon életben. Borzasztó! Most viszont azt mondják, hogy meg sem fogják kísérelni a szétválasztásukat, mert mindketten nagyon gyengék és minden bizonnyal belehalnának a komplikált operációba. Ezzel halálra ítélik őket! Könyörgöm, tegyenek valamit! Tudom, nehéz lenne a döntés. Mindkettőjüket egyformán szeretem, és jó lelkiismerettel nem tudnám megmondani, hogy melyik gyereknek adják azt a szívet és májat, amelyeken most ketten osztoznak. De döntenék, ha ezen múlna egyikük élete. Nehéz lenne ez egy anyának! Ha viszont nem választják szét őket, végig kell néznem lassú haláltusájukat. Szeretném, ha legalább az egyikük megmaradhatna nekünk. Gyerekcentrikus család vagyunk. Amikor összeházasodtunk a férjemmel, megfogadtuk, hogy minél több gyereket szeretnénk. Már van egy kisfiúnk. Olyan jó lenne, ha lennének kishúgai! Hívő ember vagyok. Amikor megtudtam, hogy sziámi ikreim lesznek, elvetethettem volna őket. Szabadságom lett volna rá. De tudom, hogy minden apró élet, kedves Isten szemében. Mi nem dönthetünk helyette. Ő akarta azt, hogy így legyen. Én nem dönthettem úgy, hogy megöljék őket. Képtelen lettem volna arra, hogy elmenjek az abortuszra. Kihordtam őket. Ennek így kellett lennie. Kilenc hónapig a szívem alatt dédelgettem a lányokat. Éreztem a rugdalózásukat és imádkoztam, hogy legalább az egyikük megmaradjon. És még most is reménykedtem. Bár porig vagyok sújtva, de érzem, hogy mindennek értelme van.” Kedves Misszió! vák evangélikusok - agitáció hatására történt - áttelepülését, a kitelepítés pedig a foként dunántúli német evangélikus lakosság erőszakos eltávolítását takarja: összesen kb. 80-100 000 fő! A KSH „Népszámlálás 2001. Előzetes adatok” c. kiadványa arra is rávilágít, hogy a feltűnő mértékű csökkenés másik oka az elöregedés lehet. 2001 februárjában hazánk népességének 20,2%-a volt 60 éves és idősebb. Az evangélikus népességen belül ez az arány jóval magasabb: 29,3%. Ha tehát a 2002/1. szám 12. oldalán közölt tanulmány címét újrafogalmaznám, az így hangzana: Megszámlál- tattál, s kevésnek és öregnek találtattál! A fenti két tény igencsak elgondolkodtató. Ugyanis, ha ez az elöregedési/ fogyási folyamat tovább tart, mi lesz 10 vagy 20 év múlva? Lesz-e elég gyerek az evangélikus iskolákban? Lesznek-e elegen a templomokat benépesítők, a szociális intézményeket fenntartók? Ezeken töprengeni és a folyamatokat jóra fordítani bizony missziós feladat a javából. A Misszió témaválasztásait én jónak, érdekesnek tartom, s külön dicséretre méltónak a kritikus, önvizsgálatra késztető hangvételt. Köszönettel és őszinte tisztelettel: Balogh Béla Némi csodálkozással, sőt megdöbbenéssel olvastam a 2002/2. számban az „MM Visszhang” rovatban közölt olvasói vélemények egyikét-másikát. Aki csak gyor-' san átlapozta a népszámlálásról írott cikkeket, vagy hirtelen indulatában fogant gondolatait vetette papírra, az bizony nem értette meg sem az adatok mögötti tényeket, sem az egyes tanulmányok közötti összefüggéseket. Legalább arra - a szövegben és táblázatban is szereplő - adatra kellett volna odafigyelni, mely szerint Magyarország evangélikus népessége 1949-hez viszonyítva 2001-re 37,4%-kal, azaz feltűnő mértékben csökkent! A 12. oldal szövege utal már az 1941-49 közötti csökkenés okaira is - lakosságcsere, kitelepítés - többek között. A finoman lakosságcserének nevezett folyamat a békési és nyírségi szloNyitrai Péter grafikái
