Evangélikus Élet, 2002 (67. évfolyam, 1-52. szám)
2002-01-20 / 3. szám
Evangélikus Élet 2002. JANUÁR 20. 3. oldal A MEGBÍZOTT IFJÚSÁGI LELKÉSZ TERVEIRŐL Igeközpontúbb ifjúsági munkát szeretne Az elmúlt év végén lemondott megbízatásáról a Győr-Soproni Evangélikus Egyházmegye ifjúsági lelkésze. Az egyházmegye vezetősége a következő választásokig Tubán József csornai lelkészt bízta meg az ifjúsági munka szervezésével, koordinálásával. Az új megbízott ifjúsági lelkész - kérésünkre - az esztendő első lelkészi munkaközösségi gyűlésén beszélt elképzeléseiről, terveiről. Mint elöljáróban elmondotta, eddig is figyelemmel követte az egyházmegyében folyó ifjúsági munkát. Úgy is, mint aki maga is részt vett a fiataloknak szervezett programokon, és úgy is, mint aki annak a rábcakapi gyülekezetnek a lelkésze, ahol az egyházmegye ifjúsági központja és nyári táborainak helyszíne található. Elhatározott szándéka Tubán Józsefnek, hogy a korábbi évekhez képest tartalmasabb és színesebb programokkal szólítsa meg a fiatalokat, mert meglátása szerint eddig nem kellő mértékben használták ki a kínálkozó lehetőségeket. Fontosnak tartja, hogy az ifjúságnak szánt rendezvényeken igeközpontúbbak legyenek a programok, erősödjön a spi- ritualitás, hogy ezzel is határozottabbá váljon a fiatalok evangélikus identitása. Természetesen ez a törekvés nem záija ki, hogy a fiatalokra jellemző lazább hangulat ne legyen jelen a számukra szervezett eseményeken. A megszokott nyári táborokon és csendesnapokon kívül, szeretne komolyabb kulturális rendezvényeket is Rábcakapira vinni, sőt tervezi egy irodalmi pályázat meghirdetését. Tubán József úgy érzi, hogy az egyházmegye ifjúsága igényli a nekik szánt programokat, és szívesen vesz részt azokon. Legalábbis ezt bizonyítják számára az eddig hozzá beérkezett kérvények, amelyek mindegyike az egyházmegyei ifjúsági központot szeretné igénybe venni egy-egy esemény erejéig. Eddig nyolc táborra mutatkozott igény a nyár folyamán. Örvendetes, hogy gyülekezetek mellett egyre több egyházhoz kapcsolódó egyesület és szervezet is előszeretettel választja táborai helyszínéül Rábcakapit. Az első már Tubán József által szervezett - csendesnapon is minden várakozást felülmúlt a résztvevők száma. A hideg téli idő ellenére, száznál is több egyházmegyei fiatal imádkozott, énekelt, beszélgetett és játszott. Az ifjúság még erősebb mozgósítása érdekében azonban az eddigieknél is erőteljesebb propagandára van szükség. A hatékonyság javítását eredményezheti reménység szerint az a felmérés, ami a gyülekezetekben folyó ifjúsági munkát vizsgálja. Az egész, egyházmegyére kiteijedő felmérés kiértékelése a közeljövő feladata lesz. Tubán József tudja, hogy az ifjúsági munka eredményessége nem pusztán sze- mélyfiiggő, hanem fontosak a tárgyi feltételek is. A rábcakapi volt parókia épülete eddig is az egyház tulajdona volt, de a parókia mellett álló iskolaépületet csak az év végén kapta vissza a gyülekezet. Az ugyancsak a parókia mellett álló templom épülete egészíti ki ezt a most már három ingatlanból álló komplexumot, ami így már alkalmas lehet arra, hogy olyan igazi ifjúsági központ alakuljon ki Rábcakapin, amelyet meg lehet tölteni élettel. Az épületek állaga viszont hagy kívánni valót maga után. Nagyon sok pénzre lenne szükség ahhoz, hogy igazán komfortossá váljanak a lakószobák, közösségi helyiségek. Az elengedhetetlen felújításokat a rendelkezésre álló pénz függvényében szeretnék elvégezni. Anyagiakhoz az egyházmegye költségvetéséből és pályázatok útján remélnek hozzájutni. Nagy segitséget jelentene az, ha volna valaki, aki a pályázatokat figyelné és megírná. A tervek sikeres megvalósulására, az épületek állagának megóvására és a rendezvények jobb szervezettségére nagyobb esélyt jelent az, hogy az ifjúsági központ irányítását az egyházmegye ifjúsági szervezetétől (a Mustármag egyesülettől) átvette az egyházmegye. A rábcakapi gyülekezet tagjai nagy szeretettel, nyitott szívvel fogadták a táborozó és csendesnapokra érkező nagyszámú fiatalt. Magukénak érezték az ifjúsági központot és tevékenyen segítették is annak működését. Igaz, néhányszor voltak feszültségek, de azokat szeretettel és jó szóval mindig sikerült elsimítani. A községben lakó evangélikusok várakozással tekintenek az idei esztendő felé is. Az új megbízott ifjúsági lelkész nagy lelkesedéssel vetette bele magát a munkába. Optimista, bár tudja, hogy nehéz szolgálatot vállalt el akkor, amikor igent mondott a felkérésre. Nem kér mást, mint bizalmat, ha hibázna. Imádkozó szeretetet és támogatást, ha a vállalt feladat meghaladná erejét. Ötleteket, javaslatokat, amelyek segítségével tartalommal tudná megtölteni az ifjúsági centrum élettelen falait. Legfőképpen azonban azt kéri, hogy az egyházmegye lelkészei küldjék a gyülekezeteikben lévő fiatalokat a meghirdetett programokra. Kiss Miklós 48 év Tatabányán Január 12-én délután hálaadő isten- tiszteletre gyűltünk össze a tatabányai evangélikus templomban. Az Istenünknek való köszönet óráját az készítette elő, hogy a gyülekezet lelkésze. Lábossá Lajos tb. esperes - ebben a városban töltött 48 évi szolgálata után — nyugállományba vonult. Ekkora időszakot nem lehet egy délutáni ünnepség alkalmával megköszönni. Aki viszont eljött erre az ünnepségre, annak meg kellett állnia egy pillanatra, és el kellett gondolkodnia, hogy mit jelentett számára Lábossá Lajos lelkipásztori szolgálata. A fiatal nemzedéknek ez beláthatatlanul hosszú idő. Már 12 esztendeje parókus lelkész volt, amikor én ugyanebben a városban megszülettem. És azóta hány év telt el...? Lábossá Lajos igazi ároni család saljaként látott napvilágot 1928-ban. Ősei között protestáns ágon elsőként Lábossá Fü- löp nevével találkozunk, aki 1566-ban wittenbergi diák, majd gömöri prédikátor lett. Őt követi Lábossá Péter, aki Rozsnyón lesz az első magyar prédikátor, és 1615-ben hal meg a város lelkészeként. Utóda az 1620-as években egy Lábossá György nevű prédikátor, majd a 19. század végén ugyancsak ennek a városnak az evangélikussága ad még egy lelkészt id. Lábossá Lajos - az édesapa - személyében. Debrecenben, majd Nyíregyházán lesz lelkész-vallástanár és igazgató. A háború utáni ébredés és a családi tradíció vitte a teológiára két fiát, Lászlót és Lajost. Ő is azok közé a teológusok közé tartozott, akik hazafelé utazva - Tatabánya város ipari üzemeit és füstjét látva a vonat ablakából - összerezzentek, és maguk között őszintén kimondták: csak ide ne kerüljek! Végül Ózd, majd a komáromi káplánévek után 1953 októberében meghívják Tatabányára. Azóta volt lelkésze a gyülekezetnek, 1970-től pedig egyedül látta el a szolgálatot. Talán nem is kell külön hangsúlyozni, hogy az igazi nehézséget nem a város füstje okozta az itteni szolgálatban, hanem az, amit nekem egyszer Sinkovits Imre így fogalmazott meg: Az elmúlt nemzedék olyan ideg-biogázt kapott, ami alkalmatlanná teszi őket, hogy közösségben gondolkodjanak. Egy tradíció nélküli, csupán a munkalehetőségek miatt betelepült, szocialistának nevezett városban verbuválódott gyülekezetben szolgált közel fél évszázadon keresztül Lábossá Lajos. Nem menekült el a feladatok elől. 1984-ben esperessé, majd püspökhelyettessé választották. 48 év egy gyülekezetben azt jelenti, hogy a tagok túlnyomó részét ő keresztelte és konfirmálta. Egy olyan lelkészt köszöntöttünk, aki családok generációit kísérte és gondozta. Az első szabad választásnál a választási bizottság elnökének kérték fel, majd néhány évvel később a város díszpolgárává választották. Az ő kérése volt, hogy a hálaadás a templomban, istentisztelet keretében történjen. Mivel egyik fia - G. Lábossá György szombathelyi lelkész - mellett én vagyok a másik, aki szolgálata nyomán pap lett, engem kért meg a igehirdetés szolgálatára. 17 évvel ezelőtt egy Bibliát kaptam tőle, amelyben a nagybetűs életbe induló fiatal számára piros színnel aláhúzva kijelölte Jn 15,5 igeversét. Ebben Jézus a szőlőtő és a szőlővesszők kapcsolatához hasonlítja viszonyát övéivel. Ez az ige szólt akkor útra- valóul, és ez szólhatott vigasztaló üzenetként most is a nyugdíjas napokra, a gyülekezet jövőjére, és az utód szolgálatára. Az istentisztelet után valaki odajött hozzám és azt mondta: „Az, hogy te ott voltál a szószéken, önmagában is azt jelentette, hogy Isten megáldotta Lajos bácsi munkáját! ” Valóban nehéz szavakba önteni mindazt, amit általa kaptam lelkileg. Ha két szóban kellene összefoglalni érzéseimet, a bizalom és a szeretet lennének ezek. A gyülekezet élete egybeforrt a családja életével. Hiszen hozzájuk bármikor be lehetett térni. Ott mindig volt idő, megértés, türelem vagy éppen teríték a vendég számára. A karácsonyi asztalnál például természetes volt, hogy magányos gyülekeződ tagok is ott ültek. Ebben felesége biztosította a család melegét, gyermekeivel együtt. Ökumenikus elkötelezettsége megalapozta a város papjainak jó kapcsolatát. Talán nem kellene ezeket múlt időben írnom, hiszen mindez ma is így van. Mivel a templomban nem volt hely a nagyszámú gyülekezet számára, a köszöntések a közeli iskolában folytatódtak. Elsőként Ittzés János, a Nyugati (Dunántúli) Evangélikus Egyházkerület püspöke, majd - több hozzászólóval egyetemben - a gyülekezet, a testvéregyházak és a város vezetésének képviselői köszöntötték Lábossá Lajost. Kívánjuk, hogy aktív szolgálata után találja meg megváltozott feladatát, és Istenünk tartsa meg őt minél tovább családja, unokái, szerettei körében. Menyes Gyula Dr. Tomka Miklós szociológus professzor tartott nagy érdeklődéssel fogadott habilitációs előadást az Evangélikus Hittudományi Egyetemen, A szekularizáció és következményei valamint A vallásosság helyzete Magyarország határain belül és túl címmel. A habilitációs értekezést az Egyetem Bizottsága teljes egyhangúsággal elfogadta. I SZÓT KÉR A SZERKESZTŐ Evangélikus Élet (Egy megújulást sürgető levél ürügyén) Hosszú szünet után hosszan „kér szót” - szerkesztői minőségében - e sorok írója. Rögvest elnézést is kér azoktól az olvasóktól, akik levélben, telefonon vagy személyes találkozások során juttatták kifejezésre rosszallásukat amiatt, hogy mindeddig nem olvashattak a szerkesztőbizottság, illetőleg a szerkesztőség munkájáról, terveiről, örömeiről és gondjairól. Nos, örömökből és gondokból az utóbbi időben egyaránt bőséggel kijutott. Az ünnepek alatt vehettük birtokba az Országos Iroda épületének földszintjén azt a különálló lakrészt, amely méltóbb szerkesztőségi körülményeket biztosít hetilapunk készítéséhez. Az ezzel kapcsolatos legfontosabb tudnivalókat (telefonszám, fax stb.) jelen számunk impresszuma már tartalmazza. Minden egyébről önálló mellékletben tervezünk beszámolni, mihelyst sikerül „berendezkednünk” az új munkahelyen. Alapvetően örömteli gondokról lévén tehát szó, arra kérjük az Evangélikus Élet munkájáért imádkozókat, hogy osztozzanak Urunk iránti hálánkban is. * Nem lebecsülve a szerkesztőségi munka tárgyi és személyi feltételeinek fontosságát, szabad legyen ebben a belső vezércikkben, most mindenekelőtt arról írnom, ami e munkában engem személy szerint motivál. A média területén tevékenykedő testvéreimhez hasonlóan, hetilapunk szerkesztését - lényegét tekintve - szolgálatnak tartom. Keresztény kontextusban ez egyszerre jelenti Jézus Krisztus, illetőleg az Egyház tagjainak szolgálatát. Tekintettel azonban arra, hogy az Evangélikus Élet a Magyarországi Evangélikus Egyház tagjainak hetilapja, ez értelemszerűen leszűkíti a megszólíthatók körét, mind térben, mind pedig létszámban. Egyetért Ön ezzel az utóbbi megállapítással, kedves Olvasó? Ne tegye! Mert térben talán valóban behatárolt e szolgálat, de ki mondta, hogy a magyarországi evangélikus- ság létszámát állandónak kell tekinteni. Ki mondta, hogy bele kell törődnünk a szomorú statisztikai adatokba, melyek tanúsága szerint egyébként évtizedek óta folyamatosan csökken egyházunk tagjainak létszáma?!... Hadd áruljam el, hogy amikor az imént szerkesztői munkám motivációját emlitettem, alapvetően arra a lehetőségre gondoltam, hogy olvasóink - a Szentlélek segítségével - hetilapunkon keresztül is megérinthetők, és ezzel megmozdíthatok a tanúságtételre. Tudom, az Evangélikus Élet olvasótáborának mintegy háromnegyede aktív gyülekezeti tag -, erről decemberi kérdőívünk feldolgozás alatt álló adatlapjai sem hagynak kétséget. Meggyőződésem azonban, hogy a Szentlélek megújító érintésére mindannyiunknak szüksége van. Csak a hitében szüntelen megújuló ember, csak a megújulni képes egyház remélheti, hogy alkalmas bizonyságtevője lehet az Egyház Urának, Krisztusnak! Nem gondolom, hogy mindezzel ne értene egyet olvasóink túlnyomó többsége. Még talán szándékaink (a többes szám a szerkesztőbizottságra utal), szándékaim őszinteségét se kérdőjelezik meg sokan. Azt viszont egészen biztosan tudom, hogy az általunk, általam követendő szerkesztői megoldásokat nem mindenki tartja célravezetőnek. „Mély aggodaloménál tölt el bennünket, hogy az egyébként ígéretesen élénkülő egyházi sajtóban súlyos tévtanítások is helyet kapnak ” - áll például abban a levélben, amely egy, ugyancsak az egyházunk megújulása érdekében összehívott közösség álláspontját fogalmazza meg. Tekintettel arra, hogy a levélben említett „példák” az Evangélikus Életben láttak napvilágot, a kritikát magunkra is vennénk, ha a hivatkozásból nem derülne ki a szerzők sajnálatos tájékozatlansága a sajtóműfajok terén. A véleményközlő műfajcsalád egyik legnemesebb vállfáját képviselő jegyzet ugyanis nem csak megengedi, de meg is követeli a szubjektivitást. Izgalmassá épp a tévedések óhatatlanul nagyobb kocká- záfa 'f&fti a publicisztikát, és nem hinném, hogy a szellemi izgalmak száműzése növelné az Ev.Élet olvasottságát. Külön pikantériája a dolognak, hogy - miként azt e kritika megszövegezője magánlevelében úja - levelük talán meg sem született volna, ha lapunk nem ad teret a kifogásolt nézet(ek)nek. így mozdult meg az a szellemi értelemben vett „állóvíz”, ami — szerintük - már jó ideje meghatározza és jellemzi egyházunk, illetőleg gyülekezeti tagjaink gondolkodását. Hogy őszinte legyek, nem egészen értem, miért kell, ki tudja hány aláírót toborozni egy olyan, az egyház megújhodását szorgalmazó ügyhöz, amely ügyet hetilapunk - személyemben is - maximálisan szívügyének érez. Ha meghívtak volna az aláírásgyűjtés érdekében összehívott január 8-i alkalomra, minden bizonnyal megkérdeztem volna, hogy az alkalmat miért nem hirdették meg az Ev.Élet-ben, azután pedig megkértem volna, hogy a jelenlévők közül tegye fel a kezét, akinek írását lapunkban nem közöltük... Mindezt nem tettem szóvá, merthogy - többek között - a média munkatársait sem hívták meg a kelenföldi gyülekezeti házban lezajlott testvéri összejövetelre. Miután azonban a találkozót „diszkréten szervezték”, a szervezőknek - legjobb szándékuk ellenére is - szembesülniük kell azzal a ténnyel, hogy ügybuzgalmuk mögé nem csupán egyházunk iránti szeretetüket, de „emberkedésüket” is odaképzelik majd sokan. Hozzáteszem, ez semmit sem von le az egyház megújhodását szorgalmazó ügy fontosságából. No, de ki ne tartaná fontosnak egyházunkban az „ébredés” ügyét?! A szóban forgó levél „Egyházunk mai fogsága ” címet viseli, és a veszélyt a szeku- larizmusban, a „minket körülvevő és csábító világ értékrendjének való behódolás, és az egyre erősödő anyagias gondolkodás”-ban jelöli meg. Vagyis abban, amit minden keresztyén tud, minden keresztény érez,- nagyjából kétezer éve. A Magyarországi Evangélikus Egyház elnökségének és minden tagjának címzett „levelet”, a közeljövőben egyébként teljes terjedelmében tervezi leközölni - hadd csináljunk némi reklámot testvérlapunknak - a Lelkipásztor című folyóirat. Nem irigylem a szerkesztő kollégát, hiszen hét pontba foglalt ajánlásaik között a szerzők- egyebek mellett - azt kérik, hogy „az országos egyházi médiában ne jelenhessen meg a Szentírással vagy evangélikus tanításunkkal nem egyező látás és vélemény”... Sajnos olvasóinkat mi még afelől sem tudjuk megnyugtatni, hogy az Evangélikus Életben - akár a tudósításokban, akár a lelkészek által írt igemagyarázatokban is! - ne fordulhatnának elő téves információk, hibás értelmezések - úgymond - „tévtanítások”. Szándékosságot nyilván senki sem feltételez, a „hibátlanságof ’ azonban annak ellenére sem garantálhatjuk, hogy természetesen továbbra is ügyelünk - ha lehetséges, még fokozottabban - az igei megfelelésre. Csakhogy az Evangélikus Életet emberek írják, miként emberek is olvassák. Ez most nem játék a szavakkal, hanem hangsúlyos utalás arra, hogy az olvasók sem feltétlenül egyformán értelmezik ugyanazokat a mondatokat. És ez még a Biblia értelmezését illetően is igaz. Hogyan?! A Szentírás nem volna szent írás? De még mennyire, hogy az! Csak mi nem vagyunk szentek, pontosabban: tökéletesek. Bűneinkkel viaskodva, hol közelebb, hol - sajnos - távolabb kerülünk Istentől. Ilyenkor bizony nincs fülünk a hallásra, szemünk a látásra. Vagy legalábbis nem hallunk és nem látunk olyan élesen. Ez a veszély egy kistelepülés lelkészére éppúgy leselkedik, mint egy püspökre, a szerkesztőre éppúgy, mint a cikkíróra, a levélíróra vagy - az olvasóra. Attól tartok, leginkább nem a szekularizmus, hanem saját vakságunk, vakhitünk foglyai vagyunk. Imádkozzunk!... * Az Orosházán tavaly lezajlott nagysikerű országos evangélikus találkozón talán többen felfigyeltek hetilapunk plakátjára. Engedve az evilági módinak, jelmondatot is írtunk rá: „Evangélikus Élet - Hozzánk tartozik”. Olyan megfogalmazást kerestünk, ami nem csak hetilapunkra vonatkoztatható, de átvitt értelemben keresztyén, evangélikus életünkre is. Mivel akkorra már megállt az Ev.Élet-előfizetők riasztó ütemű csökkenése, sőt kezdetét vette olvasótáborunk lassú, de - a véleménykülönbségek ellenére vagy éppen ezért- mindmáig tartó, fokozatos gyarapodása, eredetileg egy másik - szintén kettős értelmű- szlogent akartunk a plakátra írni, amit végül is későbbre tartogattunk. Ez így szól: EVANGÉLIKUS ÉLET - Éled. ÉLED? Adja Isten, hogy 2002-ben mind többen felelhessük rá - IGEN! T. Pintér Károly % *>
