Evangélikus Élet, 2002 (67. évfolyam, 1-52. szám)

2002-05-05 / 18. szám

6. oldal 2002. MÁJUS 5. Evangélikus Elet Hz ötödik parancsolat Ferew.- Omöi-íETO uiros FC 4:0 SijKjn, Si Mikxi Örökké v*lünk iMr«lS2tl Halálra rugdostak egy embert M egdöbbentő volt a múlt hét ele­jén kinyitni az újságokat, és el­olvasni a nap tragikus szenzá­cióját: Simon Tibort, az FTC volt labdarúgóját, a Matáv Sopron labdarúgó- csapatának vezetőedzőjét, egy diszkóban két rendőr és négy kidobóember brutálisan bántalmazott. A vasárnap hajnali támadás után Simon Tibort koponyatörésekkel és agysérülésekkel szállították a Szent János Kórházba, ahol az orvosok két és fél napig küzdöttek életéért. Mint tudjuk, a sérülé­sek olyan súlyosak voltak, hogy a volt lab­darúgót, aki tizenhat alkalommal öltötte magára válogatott mérkőzésen a címeres mezt, és aki az 1995-96-os idényben tagja volt az eddigi egyetlen magyar Bajnokok Ligájában részt vevő csapatnak- több életmentő műtét ellenére sem tudták meg­menteni. Kedden késő este életét vesztette. A tragikus eset körülményeit még nem tudták egyértelműen tisztázni, de az tény, hogy a játékos már a szórako­zóhelyen szóváltásba keveredett a biz­tonsági emberekkel. Amikor menekülni kezdett, ellenfelei utánaszaladtak, ki­rúgták alóla a lábát, és a földön fekvő embert verni és rugdosni kezdték. Si­mon először még felült és megpróbált „bocsánatot kérni'’, de miután az egyik támadó nagy erővel fejbe rúgta, újra el­dőlt, fejét beverte a kövezetbe és többé nem mozdult. A támadás során előke­rült egy fegyvernek ugyan nem számí­tó, de életveszélyes eszköz, az úgyne­vezett „vipera” is. Nevét onnan kapta, hogy villámgyorsan kinyílik abból a 22-25 centiméteres, mintegy 25 milli­méter átmérőjű csőből, amely a két to­vábbi teleszkópot rejti, így már az első ütés halálos csapás lehet a 65 centimé­teres eszközzel. Virtuskodó, erejüket próbálgató em­berek mindig voltak. De régen másként intézték az ilyen ügyeket. Gyermekként emlékszem, hogy szülőfalumban nem múlt el egyetlen búcsú, vagy bál sem verekedés nélkül. Akkor még az a módi dívott, hogy a két vitatkozó kiment a kocsmaudvarra „szólózni”, és egymás között elintézték a vitás ügyet. Nyert a jobbik, a fair play szabályai szerint. Nem hatan támadtak egy védekezésre képtelen ember ellen és főképpen nem ilyen borzasztó brutalitással. Simon Tibor halálra verése világosan megmutatta, milyen gyilkos indulatok rejtőznek az emberekben. Könnyen elve­szítik önkontrolljukat és agresszívvé vál­nak. Nem kell a fútballpályákra menni ahhoz, hogy ennek a sok elfojtott agresz- szív indulatnak a szabadjára engedését lássuk. Nemrégiben történt, hogy egy au­tós nem tudott a zöldhullámnál azonnal elindulni autójával, és a mögötte türel­metlenül dudáló autóstárs megunva a ta­nuló vezető lassúságát kiszállt, és meg­verte a vezetőt, sőt a visszapillantó letörésével még az autóját is megrongál­ta. Egy vidéki általános iskolában pedig azért vert meg egy testnevelő tanárt egy népes família, mert gyermeküket, aki tor­nából egész évben felmentett volt, nem vitték el magukkal egy kirándulásra. Az idei választási kampány is elrettentő volt. Eddig még egyetlen korábbi kampányra sem volt jellemző, hogy képviselőjelölte­ket vagy pártaktivistákat fizikailag bán­talmazzanak. Most több esetben ez is megtörtént. De csodálkozhatunk-e az agresszi­vitás ilyen mértékén? Amikor már kis­gyermekkorban, a személyiségfejlődés szempontjából legkritikusabb időszak­ban elkezdődik az erőszakra nevelés, mégpedig a (kereskedelmi) televíziók által sugárzott durva, erőszakos me­sék, rajzfilmek, és ifjúságinak nevezett filmek áradatával? Azután jön az isko­la, ahol mostanság leginkább már csak a jogokról világosítják fel a nebulókat, a kötelezettségekről ezzel szemben alig esik szó. Fegyelmező nevelőeszköz nincs a tanárok kezében. Az én időm­ben, ha egy tanár pofont adott a diáknak, vagy használta a fegyelmezés akkor na­gyon hatásos és divatos formáját a „kor­most”, nem mert egyikünk sem otthon panaszkodni, mert a szülőtől kaptuk vol­na a következő jól megérdemelt pofont. Ma pedig egy nevelőnek csak ahhoz van joga, hogy szótlanul eltűrje a pimasz, tiszteletlen és neveletlen diák túlkapásait. Ha ennél tovább megy, félnie kell a kö­vetkezményektől. Kilépve a nagybetűs Életbe, megint csak azzal a szemlélettel szembesülhetünk, hogy akkor fogsz tud­ni érvényesülni, előre jutni, a felszínen maradni, ha agresszív és könyörtelen vagy máshoz. A kemény egzisztencia­harcban potenciális vetélytársat lát sok ember a másikban. A szolidaritás érzése elfelejtett érzés lett, az ember természetes védekező reflexként kezeli az erőszakot. Pedig azt mondják a pszichológusok, hogy a megfelelő személyiség kulcsa ép­pen az erős pszichikai önkontroll, vagy­is a természetes védekező agresszió tuda­tos elfojtása. Simon Tibor halálán megdöbbent az egész ország. Fekete zászló fogadta a soproni labdarúgópályán a hétvégi baj­noki mérkőzésre siető nézőket. Az FTC- ben többé nem fogja felvenni senki a 2- es mezt. Virágok borítják és gyertyák égnek a Szent János Kórház előtt és azon a helyen, ahol Simont Tibort agyonverték. De vajon még hány ilyen esetnek kell megtörténnie ahhoz, hogy a társadalom végre rádöbbenjen: arról az útról, amelyre az ember lépett, sürgősen vissza kell fordulni, mert látható, hogy az erőszak, az agresszivitás hova vezet. Kiss Miklós 18 ember. 18 név. 18 sors. 18 halott. Németország gyászol. Az erfurti Johann .Gutenberg Gimnázium egyik „volt” tanulója - a 19 esztendős Robert Steinhäuser, akit másodszor sem engedtek érettségizni - 2002. április 26-án pénteken, kevéssel tizenegy óra után saját fegyverével (!) rontott be az oktatási intézménybe, és hozzálátott a „kivégzéshez”. Az „eredmény”: 17 halott a fo­lyosókon, a temekben, a mellékhelyiségben. A 18. áldozat maga a tettes, aki önkezével vetett véget az életének. 18 ember. 18 név. 18 sors. 18, halott. Az ért­hetetlen, megmagyarázhatatlan tett nyomán döbbent csend honol. Síri csend, melyet azóta csak egyetlen kérdés tör meg: Miért? Miért kellett 18 embernek meghalnia? Miért kellett a haragot, a dühöt, az elfojtott félelmeket ilyen brutális módon levezetni? Miért nő az iskolákban az erőszakos cselekmények száma? Miért lesz egyre agresszívebb a fiatalság? Mi­ért és mennyiben lehet hibás a család és az iskola? Miért vannak teli erőszak­kal a tévé- és mozifilmek? Megannyi kérdés, amire most keresik a választ. Megannyi kérdés, amire nem lehet megnyugtató feleletet adni. Hiába keressük a bűnbakot, nem fogjuk megtalálni. Valahol mindenki hibás. Valahol senki nem az. Egy ilyen vérfürdőre nem lehet fölkészülni. Mi marad hát? Egyelőre csak az együttérzés, a gyász, a fájdalom és a hallgatás. És a remény, hogy ez a bor­zalom sem Amerikában, sem Németországban, sem Magyarországon, sem se­hol a világon nem ismétlődhet meg többé. Gazdag Zsuzsanna E gy ember ment Jeruzsálemből Je­rikóba. Útközben gonosztevők tá­madták meg, megverték, aztán félholtan otthagyva elmentek. Előbb egy pap, majd egy lévita haladt el azon az úton, azonban mindketten elmentek az össze­vert ember mellett. Egy samaritánus azonban megszánta őt, olajat és bort töltött sebeire, bekötözte azokat, majd állatán egy vendégfogadóba vitte a sú­lyos sérültet. Jézus példázata kétezer év elmúltá­val is megelevenedik, akár az eredeti helyszínen is. Hiszen döbbenetes hely­zet az, amikor - részben fegyveres - pa­lesztin menekültek és ferences szerzete­sek heteken át sebesültjeikkel és halottaikkal együtt vannak bezárva a betlehemi Szent születés templomába, miközben izraeliek ostromgyűrűje ve­szi őket körül. A nyers erő és terror tom­bolt abban az erfurti iskolában is, ahol egy kicsapott diák ámokfutása tizen­nyolc ember életét követelte. A Lukács evangéliumában megőr­zött drámát újra és újra előszeretettel vi­szik színre, s a közönség minden alka­lommal megtölti a nézőteret... Egy áprilisi vasárnap hajnalán, - Bu­dapesten volt előadás. Gonosztevők itt is megtámadtak egy embert. Simon Ti­bort, a népszerű válogatott sportolót és sikeres edzőt brutálisan összeverték. Oly módon, hogy egyszerre hatan tá­madtak rá, gyilkos ütőszerszámokkal. A kíméletlen verés után félholtan hagyták ott a kövezeten, és elmenekültek. Talán egy álló órán át feküdt eszméletlenül az út szélén. Könyörgés irgalmas samaritánusért A példázatbeli pap itt is megjelent az úton. Úgy hívják: Közöny. Ezt mondta magában: „Mi közöm mindehhez? Jobb, ha nem ártom bele magam ebbe az ügybe! Biztosan részegen balhézott ebben az éjszakai bárban, talán még pezsgőt is locsolt a mulató törzsközön­ségére.” Másodiknak a lévíta érkezett, akit úgy hívnak: Félelem. Az ő mono­lógja valahogy így hangzott: „Csak nem fogok lehajolni hozzá, a végén még ne­kem is jut a verésből! Nem szabad ujjat húzni ezekkel a kigyúrt verőemberek­kel, izomagyú biztonsági őrökkel!” Ez­zel ő is tovább sietett. Harmadikként az irgalmas samaritánusnak kellett volna megérkeznie, ám hiába telt-múlt az idő. várva várt alakja nem tűnt fel a buda­pesti hajnalban... Uram! Példázatos drámádat rossz szereposztásban játsszák! Mindig akad valaki, akit a Jeruzsálemből Jerikó felé, ma már bevásárlóközpontok és kaszb nók között vezető úton össze lehet verni, meg lehet rugdosni. Az útonálló szere­péért kifejezetten nagy a tolongás, állító­lag még a rend őrei is szívesen eljátsszák azt! Közöny-papok és Félelem-léviták is akadnak szép számmal. Szerepüket az általad írt forgatókönyv szerint jelení­tik meg, de ha kell, improvizálni is na­gyon tudnak: érvrendszerük és eszköz­táruk kifogyhatatlan. De vedd észre, Uram: az irgalmas samaritánus na­gyon hiányzik a színről! Erre a szerep­re mind kevésbé akad jelentkező, Bo­csásd meg, hogy a mi életünk napról napra másként viszi színre ezt a „ dara­bot”! Mint Rendező, avatkozz közbe, és küldd el az irgalmas samaritánust. A rekvizítumok elő vannak már készít­ve: itt van az olaj és a bor, amit a se­bekre önthetne, áll a vendégfogadó is, ahová a sérültet vihetné, az állat is in­dulna már, készen arra, hogy új. terhet vegyen magára. Csak az ember hiány­zik, akiben szánalom ébred, aki le tud­ja győzni az ellenségeskedést, a kö­zönyt és a félelmet. Uram, küldd el az irgalmas samari­tánust, mielőtt lehull a függöny, és menthetetlenül tragédiába torkollik az előadás! Fabiny Tamás V .1 V

Next

/
Thumbnails
Contents