Evangélikus Élet, 2002 (67. évfolyam, 1-52. szám)
2002-03-31 / 13. szám
Sárba tiport életeknek t ájnál támad harmadnapra öltámad majd virradatra. Élet fakad a világnak, annak, aki vele járja. „Mindannyian úton vagyunk. Úton, kérdésekkel tele. Hová visz? Miért? Mindannyian kereszteket hordozunk. Összeroskadunk. Újra fölkelünk. Meddig? Miért? Minden küzdelemnek van értelme. Értelmes a keresztút, ha fölismerjük célját..." E sorokkal kezdődik a húsvétig vezető történések megdöbbentően szép képsora, melyet Udvardi Erzsébet, a Badacsonytomajon élő festőművésznő álmodott a szívvel-lélekkel teli sorok életrekel- téséhez. Egyszerű szavak, mondatok. Egyszerű, egy-két ecsetvonással megörökített fájdalmas pillanatok - mégis évezredek eltörölhetetlen szimbóluma, örök felkiáltójele. „Segítsen Jézus szenvedéstörténete minden embert: ismerjük föl,.... hogy ezt az utat Ővele együtt járhatjuk” - írja Tihanyban, 2002. Nagyböjtjén Korzenszky Richárd OSB. Gondolatait hűen tükrözik a művész hittel teli képei: a tragédia tizenöt állomásán, a komor szinek közül kiemelkedő apró arany fénycsík jelzi a világosodást, a biztató reménysugarat. A könyv bemutatója március 19-én volt a Tihanyi Bencés Apátság tetőterében, sok értékes előadás, beszélgetés színhelyén. A könyvet Juhász Judit, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia sajtóirodájának vezetője mutatta be, felhívva a figyelmet a tizenöt csodálatos erejű képre, amely nemcsak élményt nyújt, választ is vár nézőitől. „Minden igaz szó mélyén csönd lakik” - idézte Pilinszkyt. - „Tudja ezt jól Korzenszky Richárd is, ezért nem fél keveset írni. A hit útján járó ember biztonságával illeszti a képek után verssorokba simuló tőmondatait, és nem zavaija az üresen maradt papír fehérsége. Sőt, a tihanyi perjel literátori tehetsége birtokában pontosan érzi, mikor elegendő egyetlen szó az egyetemes igazság kimondásához. A Keresztút gopcjolatajt szikár szűkszavúsággal fogalmazza. Az alkotótárs képei letisztult egyszerűséget kívánnak. A Kossuth-díjjal és megszámlálhatatlan hívének szeretetével kitüntetett Udvardi Erzsébet festészeté-, ben tudatosan kerüli a mellékesnek ítélt részleteket. A figurákat, az alakokat, az embert emeli müvei középpontjába - láthatóan. „Láthatatlanul pedig a Teremtőt...” - mondta Juhász Judit. - „Ne mulasszam a szerzőtársak mellett megnevezni és köszöntem könyveik tervezőjét, tipográfusát és kiadóját, az együttes munkálkodásra sarkalló, a közös alkotások küldetésében mindig bizakodó Szemenkár Mátyást." A Szemimpex Kiadó igazgatója jóvoltából a Keresztút németül is olvasható. A nagy érdeklődéssel fogadott könyvbemutatón - a húsvéti ünnepkörbe tartozó - régi vallásos népi énekekkel közreműködött a szép hangú Ferenczi Éva énekművész. Az albumban bemutatott festmények 1985-ben készültek tempera, collage technikával. Az eredetik.az eszterházi (fertődi) Szent Kereszt plébánia templomban láthatók. Schelken Pálma f Evangélikus Élet 2002. MÁRCIUS 31. 9. oldal „Az egyházaknak a nagy emberi ügyeket kell képviselniük” Beszélgetés dr. Reuss Andrással, az Evangélikus Hittudományi Egyetem Rendszeres Teológia Tanszékének professzorával Reuss professzor mozgalmas pályát tudhat maga mögött. 1956-ban kezdi teológiai tanulmányait, így pályakezdő évei nem éppen egyházbarát közegben telnek. Számos helyen - Sopronban, Ózdon, Rudabányán, Budavárban, Kelenföldön - végez segédlelkészi szolgálatot, később pedig meghívott, választott lelkészként szolgálja az egyházat Csöglén, Kelenföldön, Angyalföldön. Kifogástalan angol és német nyelvtudásának is köszönhető, hogy a gyülekezeti munkát tízéves külügyi titkári szolgálat követi, amikor is Káldy Zoltán püspök irányítása alatt dolgozhat a már- már puhuló kádári rendszerben. Nem véletlen, hogy erre az időszakra esik a budapesti Lutheránus Világgyűlés is, melynek szervezésében Reuss András komoly szerepet vállal. Az újabb váltás az Evangélikus Hittudományi Egyetem (régebben Akadémia), ahol 12 évvel ezelőtt kap katedrát, a Rendszeres Teológiai Tanszéken, aminek később vezetője lesz. (Egy időben az egyetem rektori tisztét is ő tölti be.) Publikációi elsősorban „házon belül” ismertek, de immár leendő lelkészek több generációja az általa írt jegyzetből tanulja az etikát. Napi oktatási feladatai mellett most is rendszeresen tart előadásokat, vállal szószéki szolgálatot, de - ha a szükség úgy kívánja -, külföldön képviseli egyházunkat. Mindezek mellett tudományos munkát is végez, aktív résztvevője az egyetem szellemi életének, mint ahogy részt vállal a doktorandusz képzésben, minősítésben. Csendes, tudást, bölcsességet sugárzó személyiségével vivta ki a tiszteletet a diákság körében.- Professzor Úr! Hogyan, s főképp miért lett lelkész?- Az 1956-ban.elkezdett teológiai tanulmányaim előtt rendszeresen jártam a kelenföldi ifjúságba. Akkoriban - Bottá István ifjúsági óráin - ért meg bennem, hogy a lelkészi pályát kell választanom. Anélkül, hogy erre bárki közvetlenül bátorított volna. Sőt édesapám részéről még bizonyos ellenhatás is érzékelhető volt, hiszen az ő példáját követve a harmadik gimnáziumig én is mérnöki pályára készültem. Sikerült is meglepetést okoznom, amikor bejelentettem, hogy lelkész szeretnék lenni. A kort is jellemzi, hogy amikor ezt az osztályfőnökömnek elmondtam - 1956-ot írunk!'- azt javasolta, ne áruljam el továbbtanulási szándékomat, hanem jelentkezzek egy olyan helyre, ahová biztosan nem vesznek fel. így is tettem, és a teológia mellett - a garantált elutasításban bízva - beadtam jelentkezésemet a Közgazdaságtudományi Egyetem Külkereskedelmi Szakára. Mivel azonban orosz nyelvből kiválóan vizsgáztam - felvettek. Ám a lelkészi pálya iránt oly erős elhívást éreztem - s mert úgy éreztem, hogy bármi másnak a tanulása ettől eltéríthetne - visszaküldtem a papíromat. Ami azért, így visszagondolva, igazi fiatalos elszántságra utal, hiszen abban nem lehettem biztos, hogy egyáltalán el fogom-e tudni kezdeni a teológiai tanulmányaimat. Ezzel együtt határozottan kijelenthetem, hogy választásomat soha nem bántam meg.- Nem volt kockázatos 1956-ban lelkésznek jelentkezni?- Valóban egy nehéz időszak volt, és nem csak azért, mert az akkor még az Üllői úton lévő Teológiai Akadémia úgyszólván kőhaj ításnyira feküdt az októberi események egyik fő színhelyétől, a Corvin köztől... Végzett lelkészként sem kerültem könnyű helyzetbe, hiszen első szolgálataim helyszíne - Ózd és Ruda- bánya - a két „szocialista város” volt. Az emberek között voltak, akik féltek, s előfordult, hogy amikor családlátogatásra mentem, megkértek, ha megkérdeznének, miért voltam náluk, ne áruljam el lelkészi mivoltomat, hanem jövetelem célját egyszerű rokonlátogatásban jelöljem meg. Megjegyzem, akkor mindennél fontosabbak voltak a családlátogatások, hiszen gyakorlatilag ez volt az egyetlen módja annak, hogy a gyermekeket a hittanórákra tudjam invitálni.- Külügyi titkárként számtalan helyen járhatott. Merre fordult meg, és melyek voltak a legemlékezetesebb útjai?- Elsősorban Európa különböző országaiba utaztam, ami abban az időben már eleve nem volt csekélység. Egyszer eljutottam Indiába, de jártam Szingapúrban és Amerikában is. Ezek a szolgálati utak némi rálátást biztosítottak az előlünk akkor még elzárt világra, másrészt pedig - s ez az, ami engem mindig is a legjobban érdekelt - kapcsolatokat, ismeretségeket a világ legkülönbözőbb tájain élő emberekkel. Más országok, kultúrák, életmódok felfedezését.-Rektorsága idején sikerült az Evangélikus Hittudományi Egyetemet akkreditáltatni, vagyis az államilag elismert egyetemi besorolás minőségi követelményeinek is megfeleltetni. E nem éppen egyszerű feladat közben - és azóta is - oktat, előadásokat tart, részt vesz az egyetem munkájában, ha pedig úgy adódik szószéki szolgálatot is vállal. Nem sok ez egy kicsit?- Ami az oktatást illeti: ez a munkám. Lelkipásztori szolgálatomra pedig nagyon szívesen gondolok vissza, ezért - ha kémek, és időm engedi - szívesen megyek most is vissza gyülekezetekbe, akár lelkészként, akár előadásokat tartani. Jóllehet ez utóbbiak néha megterhelést jelentenek, hiszen ahogy telnek az évek - úgy érzepi - nem kevesebb, hanem egyre több időt fordítok arra, hogy felkészüljek. Ez vonatkozik az egyetemi munkámra is, ami hallatlan sok energiát követel. Persze nem csak tőlem, hanem az intézmény többi oktatójától is. Közelebbről az, hogy az akkreditációs követelményeknek megfelelően szervezzük meg munkánkat és az intézmény életét. Rektorságom idején számtalan szabályzatot kellett létrehozni - s kell azóta is -, de ugyanilyen bonyolult, nehéz feladatot jelentett például az itt dolgozó egyetemi oktatók doktori cimének elismertetése. Ezeket máshol külön stáb csinálhatta, nálunk azonban - az ország egyik legkisebb egyetemén - erre nem volt, és ma sincs külön apparátus, jóllehet az intézményt ugyanúgy kell megszervezni és „üzemeltetni”, mint egy, akár több ezer hallgatót oktató - s ennek megfelelően több száz fős oktatói gárdát foglalkoztató - egyetemen. Nem kis örömöt is jelent persze, hogy így is meg tudunk felelni a Felsőoktatási Törvényben foglaltaknak, és az egyetemi szint kívánalmainak.-Aligha kérdezhetném meg illetékesebbtől, mint Öntől, aki etikát oktat, s munkáiban behatóan foglalkozik a jó és a rossz értelmezésével, hogy megítélése szerint egyházunkban a „jó rend” érvényesül-e? Másként fogalmazva: rendjén mennek-e a dolgok, minden a maga helyén és értékén szerepel-e?- Ha egyetlen szóval kellene válaszolnom, akkor azt mondanám: igen. Most azonban hozzáteszem, hogy azért sok feladatot és problémát is látok. Az elmúlt 12 évben, tehát a rendszerváltás után létrejött helyzetben olyan új kihívásokkal találtuk szembe magunkat, amelyekkel még nem tudtunk egészen megbirkózni. Hogy mire gondolok? Probléma például annak tisztázása, hogy melyek a legfontosabb és elsődleges feladatok. Sem a gyülekezetek, sem pedig az Egyház szintjén nem működik ez tökéletesen, bár hozzátenném, hogy ez csak részben a mi hibánk, másrészről a körülményekből adódik. Nyakunkba zúdulnak a feladatok, még mielőtt azok szükségességét belülről átéreznénk, s ennek következménye, hogy ilyenkor tűzoltókként próbálunk úrrá lenni a helyzeten. Vagyis sokszor nincs is idő arra, hogy megszabjuk, mit tartunk a legfontosabbnak. Másrészt a mentalitásunk sem olyan- még (!) -, hogy mindig helyesen fel tudnánk állítani a fontossági sorrendet. Élve a szabadsággal, szeretnénk mindenbe belefogni. Ha tehát ezt is lehet, meg azt is lehet, akkor csináljuk ezt is, meg azt is. S ez így nem jó. Hiszen ha végiggondoljuk, ez a szétaprózódás felé vezet. Fel lehetne persze verni, hogy a Zsinat nem alkalmas-e a prioritások meghatározására? A válasz azonban egyértelműen: nem. A Zsinat nem arra való, hogy a gyakorlati problémákat kezelje, hiszen saját magát úgy határozta meg, mint törvényhozó fórum, amely nem kormányoz, végrehajtói feladatokat nem lát el. Az azonban mindenképpen örvendetes, hogy - a „zsinati csatározások” során - a törvények már elkészültek. S jóllehet valószínűleg számos helyen kell még finomítani őket, azért egyházunk élete már nem úgy folyik, ahogy „éppen lehet”, hanem van egy kiszámítható meder, amely lehetővé teszi á törvények és a jogszabályok szerinti cselekvést. A demokráciához persze nem elegendőek a jó törvények, hanem olyan emberek is kellenek, akik vállalják a napi „tö- redelmet”. Azt, hogy, ha kell szólnak, ha kell bírálnak és főként javaslatot tesznek, hogy miképpen lehetne valamit jobban csinálni. Utána pedig részt vesznek a megvalósításban is.- Országgyűlési képviselő-választások előtt állunk. Aktuális kérdés tehát; Ön szerint kell-e, szükséges-e, szabad-e az egyháznak politizálnia, illetőleg; mennyire kell részt vennie az egyháznak a világi közéletben?- Válasszuk szét a dolgokat! Hogyha az egyház mint szervezet, vagyis annak valamelyik testületé - például a Presbitérium vagy a Közgyűlés— állást foglalna valamelyik párt mellett, akkor ezt ellenezném. Másrészről azonban fontos kérdés, hogy a pártok a programjukban a vallásszabadságot miként értelmezik, és ez az egyházak életét miként érinti. Helyteleníteném, ha az egyházak pusztán a saját érdekük szerint politizálnának. Hiszen - megítélésem szerint - az egyházaknak a nagy emberi ügyeket kell képviselniük, és nem - mint egy társadalmi tényező a többi között -, pusztán saját érdeküket szem előtt tartva létezniük. Az tény, hogy a mostani politikai élet túl van ideologizálva, és a választásokat is élet-halál kérdésként vetítik a társadalom elé. Ez nagyon nem jó. Azt viszont, hogy a keresztények vegyenek részt a politikában, nagyon fontosnak tartom. Szükséges, hogy legyenek olyan keresztények, akik felelős állampolgárokként - foglalkozásuk, napi munkájuk és hitéletük mellett, akár mint pártok tagjai - részt vegyenek a politikában. De, talán még nagyobb szükség volna arra, hogy legyenek olyan keresztények, akik hivatásszerűen is szerepet vállalnak a politikai életben. Van olyan ország, ahol az egymással szembenálló pártokban egyaránt vannak evangélikusok. Magyarországon azonban ez valószínűleg még messze van. Gyarmati Gábor
