Evangélikus Élet, 2001 (66. évfolyam, 1-52. szám)
2001-01-07 / 2. szám
Evangélikus 66. ÉVFOLYAM 2. SZÁM 2001. JANUÁR 7. VlZKERESZT ÜNNEPE UTÁN 1.VASÁRNAP ORSZÁGOS EVANGÉLIKUS HETILAP Élet A TARTALOMBÓL D. Szebik Imre elnök-püspöki székfoglalója Interjú ifj. Hafenscher Károly országos iroda-igazgatóval ARA: 65 Ft Tömeghisztéria Budapesten Templomba járni jó! Három királyok A három napkeleti bölcs történetének sokrétű mondanivalója van. Az első talán az, hogy csak akkor van igazi jelentősége, ha a pásztorok történetével párhuzamosan, mint annak kiegészítését vizsgáljuk meg. A pásztorok ugyanis a zsidó nép nagy tömegét jelképezték, mert a zsidóság nagy része abban az időben földművelésből és pásztorkodásból élt. Ezért használta fel Jézus példázataiban olyan sokszor a földműves- és a pásztorélet jelenségeit, mert azokból tudta bebizonyítani hallgatóinak - egyszerű párhuzamok útján - Igéjének a természettel való összekötöttségét, s emiatt igazságát. Amikor Jézus tanította hallgatóit, akkor ő mindig azt igyekezett bizonyítani, hogy szavai csaknem magától értetődő igazságokat fejeznek ki, s a nyitott szemű, földrenéző ember azokat megfigyelheti. Nem áll tehát messze Isten országa és annak kétségtelen igazsága a mi mindennapi életünktől, mert a teremtett világ rendje is szoros összefüggésben van vele. Ezért született Jézus maga is a „nép közül”, a szegények táborából, és nem gazdag családból, hogy ezzel is megmutassa Isten azt, amit az Ótestamentum úgy fejezett ki, hogy „nincsen Isten előtt személyválogatás”, s hogy őelőtte valamennyien egyformán kedvesek vagyunk. Ezért szeretik tehát azok, akik az úgynevezett „szociális evangéliumot” hirdetik, hangsúlyozni, hogy Isten az ő égyszü- löttjét a szegényeknek jelentette ki, az egyszerűeknek, az átlagembernek, a pásztoroknak. József és Mária mind a ketten szintén egyszerű családból származtak, s hogy nem találtak helyet a fogadóban, az főleg azt bizonyítja, hogy nem voltak gazdagok ahhoz, hogy maguknak jó pénzért szállást keríthettek volna. A pásztorok ajándékai, amelyeket hoztak, bizonyára olyan egyszerűek és magától értetődőek voltak, hogy az írás nem is említi meg őket. Amiatt jelennek meg nekik az angyalok, hogy megmagyarázzák mi történt, mert azok egyébként talán nem értették volna meg. De ebből is csak az látszik meg, hogy Isten szeretettel van e világ iránt, mert abban mindenkihez a maga nyelvén szól, világosan és egyszerűen a pásztoroknak, és később az értelem által Pálon keresztül a törvénytudóknak és a világ művelt embereinek. S bár a kijelentés tárgya és tartalma mindenki számára ugyanaz, van egy különbség abban a módban, amellyel Isten azt alkalmazza. Ezért van négy evangélium is a Bibliában, amelyek tartalmukban egymással megegyezők, de szempontjaikban különbözők. Mert, amint különbözők a tehetségek, adottságok és szolgálatok, úgy különbözők a szempontok is, amelyekből az ember Krisztusra néz. Alapigénkben ennek egy újabb bizonyítékát látjuk. A „vízkereszti történet” a legszegényebbek közül átvezet minket a leggazdagabbakhoz, akik minden tekintetben különböznek a köznéptől. Egyik bibliafordításunk a három napkeletről érkezett jövevényt „királyok”- nak nevezi, akik amikor Jézushoz mentek, az ő gazdagságukból vittek ajándékokat. Az „arany, tömjén és mirha” volt az a három drágaság, amelynek nem csak anyagi értéke volt, hanem amelyeket szent célra, a templom céljaira is használtak, tehát amelyeknek - a mindennapi értéken kívül és felül - vallási jelentősége is volt, mert azokat a templomban használták fel, hogy általuk Isten iránt érzett tiszteletüket fejezzék ki. Amit tehát az Ige említeni látszik, az az, hogy Istennek mindenki a saját tehetségeinek megfelelő módon, annak arányában kell, hogy szolgáljon. (Ezért dicsérte Jézus az özvegyasszony két fillérjét, mert az az ő tehetségén jóval felül való volt, míg a gazdagok nagy összegei csak feleslegüknek voltak kicsiny részei.) De ezzel még nem merítettük ki a különbségeket, mert nem szabad elfelejtenünk, hogy ezeket a „királyokat” más fordításban „bölcsek”-nek nevezik, ami azt jelenti, hogy az átlagon felül valók voltak értelmileg is. S, mivel ők az „értelmi- ség”-ből valók voltak, nekik Isten magát másképpen jelentette ki. Hozzájuk is tehát a maguk nyelvén szólt az Úr. Nekik „nem rágta a szájukba”, hogy mi történt, hanem hagyta őket, hogy kövessék a csillagot, és maguk tapasztalják meg öntudatosan, hogy tfli ment végbe Betlehemben. Ez a megfigyelésen keresztül elért Isten-ismeret jelentőségében nem kisebb és nem nagyobb, mint a pásztoroknak adott angyali üdvözlet, hanem csak különböző, mert különböző emberekhez volt szabva. Lássuk meg tehát ebből az Igéből, hogy ezek a bölcsek az Úr egyszülöttét tudományos módon találták meg. Feltűnt nekik valami, kutatni kezdtek, kérdezősködtek, s úgy találták meg. Nagy részben tehát értelmi munkát végeztek. Nem szabad azt sem • • • figyelmen kívül hagyni, hogy semmiféle értelmi munka sem követhető hit nélkül. Ha másban nem, akkor legalább abban kell az embernek hinnie, hogy kutatásának van valami értelme, célja, s így eredménye is. Csak az, aki tanulmányozta Isten törvényeinek teljességét, a világ életének minden törvényét, meglátta annak minden változatosságát, csak az tudja elfogadni a csodákat, amelyek a világ törvényeinek ideiglenes felfüggesztésében állnak. Aki ismeri Isten mindenhatóságát, az tudja, hogy Istent még a saját maga által megadott törvények sem kötik, ha ő azoknál időnként valamit jobbnak lát. Az igazi tudósok, akik alázattal fogadják el Isten végtelenségét, mindig hívő emberek voltak, mert mind az, amit lassanként felfedeztek, egyik dolog a másik után arra figyelmeztette őket, hogy vannak a tudottakon felül álló lehetőségek is, s hogy Istent korlátozni nem lehet. Amint az egyik híres német költő-prédikátor mondotta: „Keress csak mindig, ne nyugodj soha, nem jutsz messze kérdéseiddel, minden tudománynak vége csak az, hogy belátod, hinned kell. ”, Ez volt a napkeleti bölcsek elhatározása mögött is, mert ők tudták, azért hittek abban, hogy valami olyan dologra bukkantak, ami az emberi értelem felett van. A hagyomány arról is beszél, hogy ez a három napkeleti bölcs, a három király, három egészen különböző népből származott. A festőművészek például, amikor elképzelték maguknak a jelenetet - a szegénység és a gazdagság ellentétei mellett - sokszor kifejezésre juttatták a faji különbségeket is. Csaknem mindenki négernek ábrázolta az egyik királyt, hogy ezzel is aláhúzza: Isten előtt faji különbségek sincsenek. Benczúr Gyula, a fasori evangélikus templom híres oltárképének festője a néger mellett az egyik fél térdre ereszkedett király csizmájának sarkára sarkantyút festett, hogy a pusztai nomád népeket is jelképezze velük. De tele van az Ige egyébként is jelképekkel. Szólhatnánk arról a tényről, hogy a bölcsek keletről mentek nyugatra, s így a keleti kultúrának a nyugatihoz való viszonyát is tárgyalhatnánk. Beszélhetnénk arról a tényről is, hogy egy csillag vezette őket, egy égi jel, amelyik szemüket felfelé kényszerítette, vagy pedig azt is mondhatnánk, hogy egy szent cél vezette őket. De ezek mind csak emberi ügyeskedést jelentenek, amelyek Isten házának komolyságába nem illenek. Mert a tény az, hogy a napkeleti bölcsek nem tudták, hogy mi van a csillag útjának végén, s így ők csak tudományos ösztönüket követték, amíg oda nem értek a Megváltó lábához. Hitük abban mutatkozott meg, hogy elfogadták a szegényes jászolban fekvő, idegen népből származó gyermeket Megváltójuknak... Céljukat Isten vezetése alatt érték el. Az Ige azt mondja, hogy a „csillag pedig előttük ment”, s amikor Heródessel beszéltek és elérték céljukat, „álomban megintettek és más úton tértek vissza hazájukba ", Ez a keresztyén ember életének reménysége is. Ha egyszer elkezdett Isten útján járni, akkor Isten lesz vele, és fogja vezetni, segíteni életének minden idejében. Ez tehát Vízkereszt jelentősége, a Krisztussal való járás útjának, módjának, valóságának megtalálása, az a reménység, hogy ő, aki elkezdte bennünk a jó munkát, be is fejezi azt az ő nevének dicsőségére. Kemény Péter (1914-1989) Negyedórák Isten előtt című könyvéből (Dezsery Ethnic. Publication, Adelaide, 1978) Még annál is jobb! Mi is valójában az istentisztelet? Szent cselekedet, ami bemutat valamit Isten jóságából? Találkozó, amelyen átéljük, mit jelent egy kis időt Isten gyógyító közelségében eltölteni? Ünnep, ami segít kiemelkedni a hétköznapokból? Dráma, amelyben Isten értékrendjébe helyezve, megtapasztaljuk a világtörténelem és egyéni életsorsunk eseményeinek mélységét és magasságát? „ Politikai ” alkalom - ahol őszinte és tiszta „közéletet” élhetünk? Szertartás, rítus, ahol részesei lehetünk egy rendezett, szépen felépített „szent játéknak"? Oktatási alkalom, ahol különböző szövegeket egymás után felolvasva, azokhoz magyarázatot fűzve, tanít a lelkész? Mi is valójában az istentisztelet? Az iménti felsorolás mindegyikében van igazság. Az istentisztelet mégis mérhetetlenül több. Az élet fölötti, életen túli valóságról így vall a Szentírás: „Amit szem nem látott, fül nem hallott, Isten azt készítette el az őt szeretőknek. ” Majd olvasunk a Bibliában mennyei istentiszteletről is, ahol Isten az emberekkel van, szemtől szemben lehet vele találkozni, s hangzik - „könnyeden”, magától értetődően, természetes módon - az Istent imádó, dicsérő ének. Minden istentisztelet ebből a minden képzeletet felülmúló jóból, ad kóstolót. Minden vasárnapi találkozás, templomi együttlét, amit az Atya, Fiú, Szentlélek nevében kezdünk, csodálatos ízelítő a ránk váró üdvösségből. Miért hát, hogy (a nagyünnepeket leszámítva) nem tolakodnak a bejutni akaró emberek a templomajtóban? Miért érezzük mi magunk is, hogy nem egyszer erőtlen, olykor - mondjuk ki őszintén - unalmasak az istentiszteleteink? Miért van az, hogy bosszankodunk sok „ emberi ” miatt, s nem vesszük észre az „ istenit ”? Miért elégedünk meg azzal, hogy kellemes vagy érdekes, amikor nagyszerű is lehetne? Mindent felülmúló, mindent átjáró, életet meghatározó! Lehet jó az istentisztelet - még annál is jobb! Ezért szeretnénk a következő hetekben az Evangélikus Elet hasábjain „Liturgikus sarok" címen sorozatot indítani. ... hogy rácsodálkozzunk kincseinkre. Annyi kincsünk van, s mi mégis sokszor szegényesen élünk. Annyi jó szokást, gyakorlatot csiszolt ki az egyház több ezer év alatt - s mi sokszor hagyjuk feledésbe menni. Annyi mindennel lehetne Isten szeretetének végtelen fantáziáját még közelebbről megismerni, jóságának új meg új vonásait felfedezni, kegyelmének újabb csatornáit fellelni. Keressük meg ezeket: használjuk vagy építsük be az egyház isten- tiszteletébe! Engedjük, hogy az egyházra jellemző kettősség: tradícióörzés és lendületes kreativitás egymással harmóniába kerüljenek! Őrizzük, értékeljük, használjuk kincseinket, 5 ne feledjük el kötelességünket: hozzátenni a múlt értékeihez a mi hitvallásunkat, a mai hangot, az ezredforduló kereszténységének vallomását! Új sorozat indul hát el, hogy mi tanítványok (Jézus tanítványai) valóban tanuljunk. Tanuljuk meg elfogadni azt, ami „ még annál is jobb ”, s tanuljuk meg gyakorolni azt, ami nem egyszerűen örökség, hanem megélt, személyessé vált tradíció, hitünk aktuális megélése! így indul útjára megújuló újságunkban a „Liturgikus sarok". Legyen áldás rajta! HK „íme a csillag, amelyet láttak feltűnésekor, előttük ment, amíg meg nem érkeztek, és akkor megállt a felett a hely felett, ahol a gyermek volt. ” (Mt 2,1-12) Benczúr Gyula - A Napkeleti királyok hódolata című oltárképe
