Evangélikus Élet, 2001 (66. évfolyam, 1-52. szám)
2001-12-23 / 52. szám
Evangélikus Elet 2001. DECEMBER 23. 3. oldal járóknak, hogy nem mindennapi esemény zajlik a falak között. Egyszerre harminc-negyven ember készítette a különböző karácsonyi díszeken; ki széken ülve, ki pedig asztal fölé görnyedve igyekezett megmunkálni a készülő ajándékokat. Aki ezt látva úgy döntött, hogy csatlakozik a többiekhez, készíthetett egyéni tervezésű ádventi koszorút Békésiné Budai Agnes népi iparművész, kézműves szervező lelkes közreműködése mellett. Akit pedig ezek után sem hagyott el az alkotókedve, az Samuné Gulyás Éva porcelán- és tüzzománcfestö iparművész Az alkalom szervezője a Thököly Evangélikus Kör volt, amely a Rákóczi Szövetség alapszervezeteként van jelen a Teológia életében. A Szövetség célul tűzte ki maga elé a határainkon túl élő magyarok támogatását, valamint azt, hogy az itthoniakkal éreztesse kultúránk és hagyományaink ápolásának fontosságát. Ennek szellemében fogant ez a kézműves alkalom is, ahol az együttlévők szeretteik megajándékozására gondolva tölthettek el egy nagyszerű délutánt - ecsettel, festékkel, nyújtófával, rafiával, fűzfagallyal a kezükben - az adventi várakozás idején. ifj. Szávay László Nyíregyházáról Nyíregyházára Egyházi vezetők fogadása a parlamentben A közelgő ünnepek alkalmából Mádl Ferenc köztársasági elnök december 17-én egyházi vezetők részére adott fogadást a parlamentben. Az államfő 11 felekezet képviselőit hívta meg. A Magyarországi Evangélikus Egyházat Szebik Imre elnök-püspök és Frenkl Róbert országos felügyelő képviselte az oldott légkörű együttléten. Az egyházi vezetők örömmel számoltak be a millenniumi esztendő eredményeiről, de szó esett a nem-kívánatos társadalmi jelenségekről (kirekesztésről, gyűlölködésről etc.) is. A köztársasági elnök kifejezésre juttatta, hogy minden lehetséges eszközével a megbékélést kívánja szolgálni. A jelenlévők hangot adtak abbéli reményüknek, hogy e találkozók a jövőben rendszeressé válnak. r Adventi kézműves délután a Teológus Otthonban Az ádventi készülődés jegyében első alkalommal gyülekeztek egybe kézműves foglalkozásra az Evangélikus Hittudományi Egyetem hallgatói. A Teológus Otthon ebédlője 2001. december 4-én a „feje tetejére” állt: a teremből kiszűrődő zene kora délutántól estig jelezte az arra segítségével tudta magát agyagfigurák festésével, lakkozásával elfoglalni. Ha valakinek még ezek után is maradt ráérő ideje, asztal mellé telepedhetett, hogy Garas Mihályné, Rozika nénitől lesse el a szalmaangyalka- és csuhébaba-kötözés minden fortélyát. Új lelkésze van Nyíregyházán a kertvárosi gyülekezetnek. Magyar László nyugdíjba vonulása után a szabolcsi megyeszékhely peremén, illetve a várost övező bokortanyákon élő lutheránus közösség nem távolról hívott magának lelkipásztort, hanem azt a Laborczi Gézát ajándékozta meg bizalmával, aki két évtizede szolgálta már a híveket a belvárosi nagytemplomban. Noha ez a gyülekezet létszámában jóval alatta marad a városközpontinak, súlyát, jelentőségét az adja, hogy az 1800-as évek elején Szarvasról, Békésből idetelepített tót ajkú, ágostai hitvallású lutheránusok leszármazottai alkotják. Azoknak a fiai és leányai, akik megváltották magukat az örökváltsággal a földesúri béklyókból, múlhatatlan érdemeket szerezve a város felvirágoztatásában, templomot és iskolákat emeltek az akkor még jelentéktelen kis település szívében. Éppen azokat az épületeket, amelyek ezúttal is okkal adtak helyet a beiktatási szertartásnak, az ünnepi istentiszteletnek. A Luther téri nagytemplomban D. Szebik Imre elnök-püspök szolgált igehirdetéssel. „Azért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az, a régiek elmúltak, ímé újjá lett minden. ” (Kor 5,17) Három fontos ismérve van a jó lelkipásztornak, hangzott el a prédikációban. Laborczi Géza a belső lelki érintettséget a győri Bencés Gimnáziumból hozta magával, a belső elkötelezettséget az apai házból, az ugyancsak lelkészként szolgáló édesapától kapva útravalóul, a szakszerű felkészültséget pedig részben teológiai professzoraitól, részben azoktól a gyülekezetektől, ahol az elmúlt huszonegy esztendőben szolgált. Krisztusban létezni, új létet, új egzisztenciát, új gondolkodást, új életformát is jelent. A Krisztusban létezés áthatja akaratunkat, indulatainkat, hogy se gyülöltség, se bosszúvágy ne éljen bennünk, átjárja szavainkat, tetteinket, hogy megjelenítsük őt magát az új lét kisugárzásával. Aki Krisztusban van, az új módon szolgál - mutatott rá Szebik Imre a lelkészi beiktatás alkalmával elmondott igehirdetésében. A Nyíregyháza kertvárosi gyülekezet meghívólevélét Bozorády Zoltán esperes, püspökhelyettes nyújtotta át. Ő is iktatta be új szolgálatába Laborczi Gézát, aki az alkalomra választott ige alapján a bizalom fontosságáról beszélt. „Ne veszítsétek el hát bizodalmátokat, melynek nagy jutalma van." (Zsid 10,35) Hogy nem vagyunk egyformák, az nem a teremtés hibája, maga az Isten teremtette sokszínűre a világot. Ne veszítsük hát el a bizalmat, hogy képesek legyünk a másikban, a másként hívőben, a másként élőben felfedezni, hogy ő is Isten teremtménye, hisz mindannyian Isten megváltásra szoruló gyermekei vagyunk. Lehet ugyan a bizalmatlanságra egész életstratégiát építeni, gyanakodva fürkészni, hogy a másik mikor kerül a hátam mögé, de Isten nem erre tanít. Advent, a Karácsony, az üdvösség története nem szól másról, minthogy Isten találékony szeretettel keresi a bizalom útját hozzánk. A újonnan beiktatott lelkész ezért áldáskérésében azt fogalmazta meg, hogy a kertvárosi gyülekezet legyen a bizalom szigete a távoli jövőben is. Az istentiszteletet követő közgyűlésnek a szemközti evangélikus általános iskola díszterme adott helyet. A beiktatott lelkészt köszöntő szavak az eddig végzett munkát méltatták, és tartalmas életpályát idéztek fel: szóltak a belvárosi gyülekezetben végzett áldozatos munkáról, az intézményszervező-egy- házépítő tevékenységről, az évtizedes múltú ökumenikus ifjúsági táborokról. Veszprémi Erzsébet Az árva szívet vigasztaló muzsika „Áldjon meg téged az Úr, és őrizzen meg téged!” Ünnep előtti elcsendesedés a célja azoknak a hagyományos koncerteknek, amit a Győri Evangélikus Iskolaközpont diákjai minden esztendőben az Öregtemplomban tartanak. Idén a segítés szándéka is ott munkált szívükben. így akarták vigasztalni felebarátaikat, akik nemrég veszítették el édesapjukat. A fiatalon elhunyt férfi hat gyermekéből öten ugyanis az evangélikus intézménybe járnak.- Úgy érzem, most mélyebben átélhették tanítványaink azt a titokzatos, az ember számára felfoghatatlan érzést, amivel az előző években is igyekeztünk megérinteni őket - vélekedett Hallgatóm Hajnal Judit, aki elmondta, hogy Dante sorait juttatta eszébe ez a különleges együttlét: „Csüggedtem volna, lankadt képzelettel, de folyton gyors kerékként forgatott vágyat és célt bennem a Szeretet, mely mozgat Napot és minden csillagot.” Az iskola- központ igazgatója szerint a gyászolóknak némi vigaszt hozhatnak az ilyen szívvel komponált alkalmak, valamint az a hit, amivel „el tudják fogadni a emberiség legnagyobb ajándékát, a Megváltó születését és kereszthalálát”. Az iskola diákjai furulya- és énekszóval hirdették az örömhírt koncertjükön, amelyet Ittzés János püspök adventi gondolatai gazdagítottak. A hangversenyen összegyűlt, illetve további segítők adományaival az apa nélkül maradtak tanulását, iskolai munkáját segítik.- Isten hozott haza bennünket, hiszen a nyolcvanas évek közepén Ausztráliába akartunk disszidálni - meséli az özvegy, Takácsné Oltványi Enikő. - Vállaltuk a büntetés kockázatát; hazajöttünk. Hazajöttünk, mert már Münchenben, egy református gyülekezetben megértettük, itthon a helyünk. Egy Istentiszteleten szólított meg először bennünket komolyan az Úr: „Mert nincsen itt maradandó városunk, hanem az eljövendőt keressük.” (Zsid. 13,14.) Akkor már első gyermekünkkel áldott állapotban voltam. A győri evangélikus gyülekezetben találtunk segítő testvéreket, mondhatom: itt tértünk meg. Igehirdetéseket hallgatva, a Bibliát olvasva értettük meg, hogy eddigi életünket úgy éltük, hogy nem kerestük Isten akaratát. Még sok más bűnünkre is rámutatott az Úr, igéje által. így arra is, hogy milyen fájdalmat okoztunk szüléinknek azzal, hogy bejelentés nélkül a világ végére akartunk futni. Bocsánatot kértünk és kaptunk az emberektől, de elsősorban Istentől. Elfogadtuk Jézust, mint személyes megváltónkat: „Amik egykor nyereségek voltak, Krisztusért kárnak ítéltem.” (Fii. 3,7.) Ekkor kötöttünk egyházi esküvőt, sőt nagyobbik fiúnk keresztelőjét is. Itt olyan felebarátokra leltünk, akik később gyermekeink keresztszülei lettek. Gyermekeinket hitből vállaltuk, és próbáljuk őket az evangélium szellemében nevelni. Sajnos férjem betegsége miatt az utóbbi időben egyre többet volt kórházban... Reggelente együtt olvastuk Útmutatónkból az Igét. November 13-án is ezzel kezdtem a napot: „Ahogyan az anya vigasztalja fiát, úgy vigasztallak én titeket.” (Ézs 66,13.), aztán a másikat: „Istenünk megvigasztal minket minden nyomorúságunkban, hogy mi is megvigasztalhassunk másokat minden nyomorúságban.” (2Kor 1,4.) A gyerekek olyan apát kaptak, aki ott volt születésükkor, a fürdetésnél, a gondjainkban-örömeink- ben. Ez az elmúlt három évben változott. A gyerekek nagyon hiányolták az apjukat, nekem pedig nagyon bölcsnek kellett és kell lennem, hogy az apai szigort és az anyai szeretetet egyszerre képviseljem. Mondtam nekik, vigasztalanok vagyunk, hogy apa nincsen idehaza. Lehet, hogy teljesen egészségesen nem fogjuk visszakapni. Ekkor említettem az Ézsaiási igéket, hogy „ott már nem lesz könny, sírás, fájdalom és betegség ott lesz az igaz vigasztalás.” Mikor november 13-án hazahoztam a gyerekeket, telefonáltak a postáról, tudom-e a szomorú hírt. Ekkor értettem meg, hogy miért adta az Úr a reggeli Igét. A temetés napján pedig ez állt az Útmutatóban: „Erőssége vagy a szegényeknek a nyomorúságban, oltalom a zivatarban, árnyék a hőségben, amikor a hatalmaskodók tombolnak.” (Ézs. 25.4.) Pál írja: „Minden bajunk és üldöztetésünk között megvigasztalódtunk veletek kapcsolatban, ti hitetek által. Mert egyszerre feléledünk, ha ti szilárdan álltok az Úrban.” (IThessz. 3,7-8.) Ezért kell bizonyságot tennem az embereknek és a gyerekeimnek is, hogy erős vár a mi Istenünk. Én nem omolhatok össze, nem azért, mert annyira erős vagyok, hiszen ez nem én erőm. yan kapaszkodónk, még akkor is, ha rettenetes sok kérdés van bennem. A keresztszülők és a hozzánk közel álló testvérek kéthetente meglátogattak bennünket, ilyenkor beszélgetünk, igét olvasunk és imádkozunk. Férjem halála napján is lett volna egy ilyen alkalom és megkérdezték: jöjjenek-e? Azt válaszoltam, hogy most van rájuk a legnagyobb szükségem. Mikor elmentek valaki az asztalon hagyott egy Igét: „Uram kihez mehetnénk...” (Ján 6, 68.) Mikor készülődtünk a temetésre, ezt felolvastam a gyerekeknek és elmondtam, hogy az Úr Jézust sokan hagyták el. A tanítványaitól megkérdezte, hogy ők is elmennek-e. Péter azt mondta: „Uram, kihez mehetnénk, örök életnek beszéde van nálad.” Jó, hogy minden örömünkkel, bánatunkkal imádságban mehetünk a mi mennyei Atyánkhoz, kérdezhetjük is őt, bár „most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről-színre...”. (lKor. 13, 12) A gyerekeket is kérdeztem, hogy ha- ragszanak-e az Úrra, amiért nincs édesapjuk vagy még jobban ragaszkodunk az Úr Jézushoz. Az utóbbira mind a hatan igent bólintottak. Csokrában családunkat jelképezve így lett nyolc szál rózsa, meg azért is, mert mindig rózsát hozott nekem. A szalagra pedig a Ján. 6,68. igéjét írattuk. „Áldjon meg téged az Úr, és őrizzen meg téged!” (4 Móz 6,24.) Ennek a hálaadó istentisztelet napjára rendelt igének az igazát mindenkor érezzük. Ahogy ezzel a hangversennyel is gondoltak ránk. Nagyon jól esik, de nem tudom miként megköszönni az embereknek... Gülch Csaba
