Evangélikus Élet, 2001 (66. évfolyam, 1-52. szám)
2001-12-16 / 51. szám
Evangélikus Élet 2001. DECEMBER 16. 7. oldal Ádventi koszorú szerepe a mai nógrádi evangélikusok körében A Nógrád megyei szlovák evangélikus falvakban vallási néprajzi gyűjtést kezdtünk, hogy feltárjuk a rohamosan eltűnő hagyományokat, és megismerhessük az élő vallási szokásokat. A karácsonyi hagyományok kutatásához kérdőív is készült az otthon, a templomban, a gyülekezetben, és az iskolában honos szokások felmérésének céljából. Néhány kérdés a mára rendkívül népszerűvé vált ádventi koszorúra vonatkozik. A válaszok alapján a következő tanulságokat szűrhetjük le: Az ádventi koszorú a nógrádi evangélikusok körében is, akárcsak az egész országban, az elmúlt tíz esztendő során vált közismertté. Bánkon az ádventi koszorút többnyire mindenki maga készíti el: van, aki ezüstfenyőből, piros gyertyákkal, piros szalagokkal, bogyókkal díszíti; van, aki lila szalaggal és gyertyákkal. A saját készítésű koszorúk mellett azért akadnak virágüzletben készen vásároltak is. Az ádventi koszorú a lakásban kitüntetett helyen, általában a szobai asztalon van. Az ország területein élő evangélikusok közötti felmérés alapján kiderült, hogy az ádventi koszorú körül sajátos családi áhítat alakul ki, mely a család közös étkezésével kötődik össze. Ez a szokás a nógrádi evangélikusok körében is így van. Egy káliói válaszadó szerint ezeken a vasárnapokon készíti a család az egyéb díszeket, amelyek a karácsonyfára, illetve a lakás többi részébe kerülnek, (pl. kopogtató, asztali dísz, tükör díszítése, ablakfestés stb.) „Az ételeket ilyenkor tervezzük, részben el is készítjük (pl. mézeskalács) közben énekelünk, beszélgetünk, lélekben is készülünk az ünnepre. ” Bánkon a templomból hazahozott gyertyával gyújtják meg a koszorún elhelyezett gyertyát, s mellette imádkoznak, énekelnek, „ádvent első vasárnapján egy gyertyát gyújtunk a másikon kettőt, és így tovább és mindig imádkozás és közös éneklés alatt és hagyom egy kicsit égni." Ipoly szögön a visszaemlékező 1953- 1965 közötti időszakról írja: „ádventi koszorúnk nem volt, de minden ádventi vasárnap szék mellett letérdepeltünk közösen énekeltünk, nagyapám imádságos könyvből felolvasott, majd közösen hangosan elmondtuk a Miatyánkot, végül homlokunkra jobb kezünket becsukva hüvelykujjunkkal keresztet vetettünk. ’’ Ez a visszaemlékezés bizonyítja, hogy az ádventi közös családi áhítat az ádventi koszorú elterjedése előtt is élő hagyomány volt. Az ádventi koszorú ehhez csak tárgyi segítséget nyújt. Ma már többnyire az iskolába is visznek ádventi koszorút, melyet a tanári asztalra helyeznek, és hétfon az első órán gyújtják meg a gyertyát, illetve gyertyákat. Ugyancsak elmaradhatatlan a templomi, nagyobb méretű ádventi koszorú, melyet a helyi szokásoknak megfelelően ügyes kezű asszonyok, lányok, gyülekezeti tagok készítenek el, pl. Ipolyszögön a templomot takarító lányok fonják fenyőből, fehér gyertyát tesznek rá, és lila papírszalagokkal díszítik. Elhelyezése változó, pl. Galgagután korábban csillárra függesztették, most egy kis asztalon az oltár mellett helyezik el, Kallón az oltár mellé függesztik, Bánkon a keresztelőmedence fölé teszik. A templomban elhelyezett ádventi koszorúkon az ádventi istentiszteleteken gyújtják meg a gyertyát, illetve a gyertyákat. Újabban egyes helyeken már a sírokra is visznek ádventi koszorút, pl. Kálióban: „a halottainknak minden évben viszünk a sírokra. Ez jellemző a mi falunkban. ” Bánkon is visznek a temetőbe ádventi koszorút, de ez még nem vált általánosan elterjedt szokássá. Arra a kérdésre, hogy ajándékoznak- e rokonoknak, ismerősöknek ádventi koszorút, többnyire nemleges a válasz, de elvétve már erre is van példa. Az ádventi koszorú egyetlen tárgyban jelképezi az örökzölddel a megújuló természetet, a gyertyákkal a megújuló fényt, a koszorú-formával az éghez tartozást. Mindezekkel együtt a hívő ember számára a karácsonyi négyhetes előkészület, Jézus Krisztus születésére való várakozás szimbóluma. Tátrai Zsuzsanna néprajzkutató REMÉNYIK SÁNDOR Az eljövendőt várom... Már ledőlnek a lelkem tornyai, Miket a hiúság emelt, És porrá teszek minden cifra házat, És pusztasággá teszem e kebelt, Hol főlehajtva bujdos az alázat E kongó pusztaságban, végtelen, Csillagtalan, adventi éjeken Várom az eljövendőt. A költőt. Az egyetlent, az igazit, nagyot, Akinek én csak szolgája vagyok, Aki majd tűzzel, lélekkel keresztel És hódít lanttal, karddal és kereszttel, Őt várom, őt, az igazit, nagyot, Mert én fáradt vagyok, Mert én gyenge vagyok, S ó, mert nem én vagyok az igazi! Az én bíborom: ronggyá foszlik el, Az én aranyam: ónná folyik szét. Nekem a mennyországom is pokol, S a szivárványom csupa szürkeség. Az én muzsikám: „vén cigány” zenéje, Én érzem: ez a vég. Az eljövendőt várom. És egyengetem az ő útjait: Fogékony, izzó szívekre találjon! S én majd megnyugszom, ha lábához tettem Kopott lantom és kopott csatabárdom. IN MEMORIAM Dr. Lampérth Gyula (1950-2001) Dr. Lampérth Gyula 1950. január 12- én született Téten. Egyházi indíttatása - keresztelő, konfirmáció, esküvő - családi szálai is ehhez a frissen várossá lett településhez kötötték. Általános iskolai tanulmányait Téten, a középiskolát Győrött végezte. Bár építőipari technikumban érettségizett, mégis a tanári pályát választotta. Az ELTE Természettudományi Karán matematika- fízika-ábrázoló geometria szakos tanárként szerzett diplomát 1973-ban, jeles eredménnyel. Egyetemi tanulmányai alatt bekapcsolódott az intézmény tudományos diákköri munkájába, ott titkárként dolgozott. Középiskolai tanárként az ELTE Gyakorló Gimnáziumában tanított négy évig. Ezt követően az ELTE Tanárképző Főiskolai Karának lett munkatársa, ahol tudományos továbbképzésen vett részt, majd docensként dolgozott. 1974-ben kötött házasságot Bányász Máriával. Isten házasságukat öt szép gyermekkel ajándékozta meg. Az elmúlt nyáron unokájának is örvendhetett. A rendszerváltás után, az egyházi iskolák újraindítása idején nagy lehetőséget látott egy evangélikus gimnázium létrehozásában, újraindításában, a gyermekek keresztyén szellemű nevelésében. 1991-ben megbízást kapott a Magyarországi Evangélikus Egyház Országos Elnökségétől a soproni Berzsenyi Dániel Evangélikus Gimnázium átvétel utáni igazgatására. Az intézmény azóta nagy fejlődésen ment keresztül. Tanulói létszáma megnövekedett, szerkezete átalakult, evangélikus kulturális központként működik Sopron városában. Négy- és nyolcosztályos gimnázium, amelyben a gimnáziumi nevelésen, oktatáson kívül, ugyanebben a szerkezetben, német nemzetiségi oktatás is folyik. Egyházi iskolák közül egyedül a Berzsenyi nyújt ilyen lehetőséget, ahol a keresztyén nevelés és a nemzetiségi oktatás egy iskolán belül jól megfér egymással. Dr. Lampérth Gyula egyház- és isko- laszeretetét bizonyítja, hogy folyamatosan tevékenykedett iskoláján kívüli területeken is. Aktív részese volt a soproni evangélikus iskolarendszer megszervezésének. Dolgozott a Hetvényi Lajos Líceumi Diákotthon kialakításában, átépítésében, beindításában. Az 1996/97-es tanévben felvállalta az Eötvös József Evangélikus Gimnázium és Egészség- ügyi Szakközépiskola igazgatását is, melynek sikeres egyházi újraindítása az ő nevéhez fűződik. Az elmúlt ciklusban tagja volt az Országos Presbitériumnak és a Zsinatnak is. Egyházias gondolkodása, mély Krisztus-hite, szakértelme alapvetően meghatározta pedagógusi, igazgatói tevékenységét, egész egzisztenciáját. Négy évvel ezelőtt gyógyíthatatlan kór támadta meg szervezetét. Példás fegyelemmel és keresztény alázattal viselte betegségét. Megsokszorozott erővel fáradozott iskolája fejlesztésén, dísztermet alakíttatott ki az épület tetőterében, és két új tornatermet építtetett. Örült, hogy Levente fia a lelkészi pályát választotta élethivatásul. Ez év augusztusától - ágyhoz kötött betegként - a szülői házban talált menedéket, ahol édesanyja ápolta mindvégig odaadó hűséggel. Dr. Lampérth Gyula kényszerű kórházi műtét után, Sopronban hunyt el, szerettei körében. Legyen áldott az Egyház Ura, hogy nekünk adta az evangélium szolgálatára szeretett líceumában, családjában s baráti körében. „Mert közülünk senki sem él önmagának, és senki sem hal meg önmagának: mert ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Tehát akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk. ” (Róm 14,7-8) D. Szebik Imre PilinszkyrŐl A november 25-i Evangélikus Élet 5. oldalán, Pilinszky Jánosról közölt nagyszerű írás - sajnálatos módon - tartalmaz néhány pontatlanságot. Első pontatlanságot a címben találtam, ugyanis Pilinszky november 27-én született és május 27-én halt meg. A helyes cím ezek alapján ez lenne: November 27-én lesz 80 éve, hogy megszületett Pilinszky János, a 20 éve elhunyt, különös szavú költő. Hafensher Károly írásában még két pontatlanságot olvastam .......Pilinszky ennek a darab földnek a tudója, és ezen nem változtat az sem, hogy megihletik a franciák, sőt előbb értik ott, mint sokan itthon, de az sem, hogy Angliában előbb tüntetik ki, mint idehaza. ” Tény, hogy életének volt olyan szakasza, amikor nem publikálhatott, félretették. Ugyanakkor az is tény, hogy pályája szépen indult, 1947-ben megkapta a Baumgarten-díjat, s ez is jelzi, megértették. (A pártalapon hivatalos irodalmárok véleménye aligha nem mérvadó ebben a kérdésben.) A hatvanas évektől pedig megjelentek az írásai nem csak az Új Ember vagy a Vigília hasábjain, de az Új írásban, a Kortársban, a Tiszatájban és másutt is. Kötetei ugyan kis példányszámban, de szintén megjelentek. Tulajdonképpen hiánycikk volt, s ez is jelzi, hogy értették itthon. Az angolok, franciák éppen ezért ismerték, mert sokan voltak idehaza, akik felkarolták. Az is tény, hogy 1971-ben József Attila-díjban részesült, s maga is zavarba jött a hivatalos méltatástól. Mondhatjuk, hogy csak egy évvel a halála előtt kapta meg a Kossuth-díjat, de ne feledjük, korán halt meg. Nem tudom, hogy a szerző milyen angliai kitüntetésre gondol, de Pilinszky 1980-ban Lorand Gáspárhoz írt levelében csak a Baumgarten-díjat és a József Attila-díjat említi adatai felsorolásakor (a Kossuth-díjat nem sokkal ezután kapta meg). Annál is inkább valószínűtlen, hogy Angliában korábban tüntették volna ki, mivel válogatott versei önálló kötetben, csak 1976-ban jelentek meg angolul, Ted Hughes fordításában (vö.: Csokits János: Pilinszky Nyugaton, Pilinszky János összegyűjtött levelei, Tüskés Tibor; Pilinszky János). Olvasva levelezéseit, a róla írt kritikákat, tudva, hogy a „Ki mit tud"-on is szavalták versét, nem helytálló a cikkíró megállapítása, miszerint „előbb értik ott, mint sokan itthon”. Inkább írhatnánk: értik ott is, akárcsak itthon. A másik pontatlanság: „A Vigíliában foglalkoztak vele, amikor senki sem mert írni róla, vagy közölni tőle. ” 1950-től nyolc évig SEHOL sem publikálhatott, ezalatt mindössze hét verset írt. Mindezt leszámítva örültem, hogy írtak PilinszkyrŐl, mivel huszadik századi irodalmunk megkerülhetetlen alakja. Munkájukra Isten áldását kívánom! Erős Kinga, Budapest Ki kit nevel? Olykor-olykor felötlik az emberben ilyesforma kérdés, amikor egy gyermeki magatartással szembesül. Nagymama-szívem a Ki a hibás? cím alatt megjelent visszaemlékezésemet követően nyugtalankodni kezdett: megrövidíthetem-e két fiatalabb unokámat azzal, hogy csak a két nagyobbról adom közre mosolygós emlékeim egyikét? Pedig hát őket is ott látom a kisgyermekekre mutató Jézus körül. Egyikük, a legkisebb, mindig csak akkor nyugodott meg úgy 3-4 évesen, ha naponta sorra kérdezte anyjától, amikor az őt ölébe vette: vajon aput is és a két nagyobb testvért is ugyanúgy szereti-e? És mikor mindhárom kérdésére igenlő választ kapott, átkarolta édesanyja nyakát, és a fülébe súgta: én is nagyon szeretlek benneteket! Amikor pedig két családtag között nézeteltérés támadt, egyiktől futott a másikig, hogy összebékítse őket. A másik, akinek nincs testvérkéje, 4-5 éves lehetett, amikor egyszer azzal robbant be hozzám, nézzem meg, milyen gyönyörű fehér cipőt kapott! Most van először a lábán! Kocsival jöttek, dél tájban érkeztek, estére újra otthon akartak lenni. Az én kis szeleburdim, alig hogy megebédeltünk, máris futott le az udvarra, ahol a többi gyerek is hancúrozott. Ott az előzőleg lezúduló kiadós zápor nyomán apró tavacskák keletkeztek. Természetesen ezekbe okvetlenül bele kellett lépkedni. így történt, hogy az új cipőcske bizony alaposan átázott. A szülői dörgedelmet megelőzendő, a kicsi lányt arra bíztattam, vesse le gyorsan, majd én rendbe hozom, mire indulniuk kell. Begyújtottam a konyhában a gázt, és a vizes cipőket a sütő kinyitott ajtajára tettem száradni. Aztán én is bementem a többiekhez. Egy idő múlva égett gumiszag kezdett terjengem a lakásban. Minek szépítsem - a vadonatúj fehér cipő siralmas állapotba került! Ha lehet, én még inkább. Még sírtam is. Unokám megkövültén meredt a látványra, de a következő pillanatban odafutott hozzám, és elkezdett engem vigasztalni! Ölelt, puszilt, és nyugtatgatott: „Nagymamám, ne sírj, tejót akartál! Én vagyok a hibás, mert beleléptem a tócsába!” Megszégyenülten vontam magamhoz. Vajon én is így tettem volna, ha ő okozott volna kárt nekem!? Egész biztosan nem. Ő még tudta, amit mi, felnőttek, gyakran elfelejtünk: az ember fontosabb, mint a tárgy. És hogy a szeretet a maradéktalan megbocsátásban teljesedik ki. A gyerekek még közel vannak az Éghez. Engedjük, hogy neveljenek bennünket! Szántó Vilmosné, Dunaújváros Tisztelt Szerkesztőség! A minap idős evangélikus testvérünk, Környei Károlyné átadott nekem egy ádventi verset, azzal a kéréssel, hogy juttassam el az Evangélikus Élet Szerkesztőségéhez. A verset Vadon Miklósné Környei Jolán írta, aki levelező szakon elvégezte a teológiát. Folytatni készült tanulmányait, mert lelkész szeretett volna lenni, de fiatalon - néhány nappal diplomájának kézhezvétele után - meghalt. Sokan ismerték és szerették őt, elsősorban a kőbányai gyülekezetben. Nem vagyok hivatva megítélni a vers irodalmi értékét, de bizonyos vagyok abban, hogy számos olvasónknak (és mindenekelőtt az édesanyának) nagy örömöt jelentene a megjelentetése. Szirmai Zoltán esperes, Budapest Ádventben járunk... Adventben járunk Karácsonyt várjuk Jötte közeleg Ó bárcsak a szívünket érintené meg Gyertyák gyűrűző fénye Meleg sugár Benne az ember, rohanva jár. Emberek nyüzsgése utcaforgatagban Csomagok... loholás egyre jobban... Karácsony! Örömök, meleg fények... Kicsit több szeretet Ennél többet érnek. Ha nem futunk el egymás mellett vakon Ha megsimogatjuk a fáradtakat Ha mindig van arcunkon Egy meleg mosoly. Vadon Miklósné Környei Jolán Bennünk él-e karácsony fénye igazán, A Krisztus közelsége? Az ő békessége? Vagy csak futunk, sietünk Mert így szokás S megállni egy pillanatra sem Érünk rá. Futunk, sietünk ez az életünk De egyszer valaki megálljt Parancsol nekünk Ki életet adott, és életet vesz el Ő a hatalmas, Ő aki közel! Fogadjuk be hát egész szívvel Őt. A puha jászolba érkezőt Kit kitaszított egykor a világ Zárjuk szívünkbe Isten fiát! s I / t
