Evangélikus Élet, 2001 (66. évfolyam, 1-52. szám)

2001-01-01 / 1. szám

2001. JANUÁR 1. 5. oldal Evangélikus Élet Őrségváltás a Sajtóosztályon A sajtóról, médiáról ma gyakran úgy beszélnek, mint hatalmi ágról. Valójá­ban azonban csak eszközről van szó, melynek használata óriási lehetőség és felelősség napjainkban. Nem mindegy, hogy mivel tápláljuk az információra, hírekre, sőt a jó hírre is éhező olvasó­kat, hallgatókat, nézőket. Még a sze­rény lehetőségekkel rendelkező evan­gélikus sajtó is tízezreket, rádión és te­levízión keresztül pedig százezreket ér­het el... Az év végével Tóth-Szöllős Mihály a Sajtóosztály vezetője, lapunk felelős szerkesztője és kiadója nyugalomba vo­nul. 1988-ban vette át ennek az egyhá­zunk életében stratégiai fontosságú szolgálati területnek az irányítását. Er­ről, a több mint egy évtizedes felelős ve­zetői munkáról, kérdeztük Mikor kerültél először kapcsolatba az egyházi sajtóval? Már teológus koromban, amikor a fasori lelkészi hivatalban. Kemény Lajos esperes mellett dolgoztam a szünidőkben, mindig részt vettem a ré­gi Evangélikus Életnek és az úgy nevezet Evangéli­kus Családi Lapnak, ami a budapesti gyülekezetek házi lapja volt, szerkesztésében, nyomdai előállítá­sában. Tehát már ott beletanultam ebbe a munkába, és ez jól jött 1988 május 1 -tői, amikor ezt a szolgá­latot megkaptam. Korszakváltó években munkálkodtál az egyházi sajtóban. Hogyan élted meg a tíz évvel ezelőtti po­litikai rendszerváltást? A rendszerváltozás egyik következménye az volt, hogy én már nem jártam az Állami Egyházügyi Hi­vatalba bemutatni, cenzúráztatni a hetilapot. Csak hallomásból tudom az elődeimtől, hogy volt ilyen. Én már magam tervezhettem a lapot a szerkesztőbi­zottsággal együtt. A lap megtervezése először bi­zony tanulópénzzel járt... Milyen munkamódszerrel készítettétek elő az újsá­got? Nem volt hetenkénti szerkesztő bizottsági összejö­vetel, hanem körülbelül havonta találkoztunk, ami­kor előre illetve utólag megbeszéltük a lap tartalmát és helyzetét. A könyvkiadás volt a következő terület, melynek irányítását átvetted. Itt is komoly változásokat kel­lett levezényelned. Gondolok az egész Sajtóosztály átköltöztetésére, és az Evangélikus Könyvesbolt megnyitására... A Puskin utcában, az emeleten, három szobába zsú­folódtunk, a raktárunk pedig lent volt a pincében. Va­lakinek állandóan szaladgálni kellett az éppen meg­rendelt könyvekért. Ezen változtatni kellett. Az Üllői úton megürültek helyiségek, mert a Szabványügyi Hivatal elköltözött, megkaptuk a földszinti traktust. Szerencsénkre volt ott egy felszerelt bolt, amit átad­tak nekünk, és igy be tudtuk rendezni az Evangélikus Könyvesboltot. Azóta nagyot lendült a Sajtóosztály forgalma a könyvesbolti eladáson keresztül is. Milyen saját kiadványokat találhatunk ebben az üzletben? Évente körülbelül 5-6 könyvet tudtunk kiadni s szűkös anyagi lehetőségek miatt. Ezek között min­dig ott volt természetesen az Útmutató és az Evan­gélikus Naptár a következő évre. Az Evangélikus Énekeskönyvet, ha jól emlékszem, háromszor ad­tam ki ez alatt az idő alatt. Hittankönyveket adtunk ki mindig a kívánságok szerint és mellette egy-két teológiai, szépirodalmi és egyéb könyvet is. Van-e olyan könyv, amire különösen is szívesen emlékszel vissza az elmúlt évtizedből? Egy könyv számomra különösen is szívet melegí­tő volt. Még annak idején az Ordas könyveket, az úgy nevezett , „lila könyveket*’,' csempészúton kap­tuk itt Magyarországon, olvas­gattuk és dugdostuk. Nem gon­doltam volna, hogy éppen az én sajtóosztályi működésem ide­jén adhatjuk ki a negyedik, zá­rókötetet. Sajnos az írója, Szépfalusi István éppen a közel múltban költözött haza Urához. Nagyon jó volt az együttműkö­dés vele ebben az ügyben. A következő nagy kihívás 1998-ban az evangélikus rádi­ós félórák szerkesztésének az átvétele. Ez már belépést jelen­tett az elektronikus média vilá­gába. Miben jelentett ez új fel­adatot? A felkérés akkor történt, ami­kor a rádióban bizonyos átcso­portosítás folytán megszűnt egy munkakör, és az egyház el­nöksége azt mondta: te vagy a sajtos, vedd át és csináld, ha tudod... Ez egy újabb tanulást jelentett, hiszen a jó pap holtig tanul. Úgy látszik, ezt kellett nekem is tennem. Megtanulni a technikai eszközök használatát, hozzászokni a mikrofonhoz. A hírek, események összegyűjtésében szerencsém volt, mert a sajtóhoz bejött minden meghívó és ese­mény. Csak éppen el kellett dönteni, hogy ezt vagy azt vegyük-e be a műsorba. Komoly munkát jelen­tett, hogy mindig időre készen legyünk, hiszen a hétfői félóra tulajdonképpen már csütörtökre el kell, hogy elkészüljön, mert akkor már szalagra veszik a rádióstúdióban. így sajnos, ha valami például a hét­végén történik, nem kerülhet be a hétfői adásba. A’em titok, hogy most, amikor nyugalomba vo­nulsz, legalább hárman vesszük át a munkakörö­det. Akik közelebbről ismerünk, mindig csodáltuk a munkabírásodat. 75 esztendős korodban is máso­kat megelőzve kezded a munkát, és gyakran még akkor is dolgozol, amikor már mindenki haza ment Honnan veszed mindehhez az erőt? Van-e ennek valami titka, valamilyen genetikai, nevelte­tési vagy egyéb forrása? Egyrészt ez egy isteni ajándék. Én mindig is úgy vallottam, hogy amit el tudok végezni, azt Tőle kap­tam és nem egyszerűen emberi erőfeszítés követ­kezménye. Másrészt lehet, hogy a génjeimben, ne­veltetésemben is van valami. Édesapám is olyan ter­mészetű volt, hogy szinte a halála napjáig dolgozott. Ha már nyugdíjasként nem is az egyházban, de nem bírt tevékenység nélkül élni. Én is így vagyok vala­hogy. Különösen azóta, hogy szegény feleségem másfél éve elment közülünk, egyedül vagyok. A munkaterápia volt, ami engem tartott, a munkába vetettem bele magamat, túl azon, hogy természete­sen a családommal tartom a kapcsolatot. S most hogyan tovább? Aligha tudunk elképzelni unatkozó nyugdíjasként... Egyáltalában nem fogok unatkozni. ígéretet kap­tam az egyházvezetéstől, hogy valahol még fel fog­nak tudni használni. Ha nem is a sajtóban, de más­hol, és én mindent készséggel tudok vállalni. Az Evangélikus Élet Olvasótábora nevében is köszönjük Tóth-Szöllős Mihály hűséges, alázatos, odaadó szolgálatát, és tartalmas, aktív nyugdíjas éveket kívánunk Isten áldásával. Az egyházi sajtómunka nem hálás munka. Helyze­te, megítélése, egy bizony tekintetben hasonlít a labdarúgáshoz: mindenki azt hiszi, hogy ért hozzá, beleszól, jobban tudja, kritizálja, de csak a tribünről vagy az otthoni kényelmes karosszékből... Kevesen vállalják, hogy valóban pályára lépjenek és meg­mérettessenek... Az egyházi sajtónkban most pá­lyára lépőknek minél több, kitartó csapattársat kívá­nunk. g- P­Megújuló egyházi műsorok a DUNA TV-ben Januártól megváltozott időpontban, ugyanak­kor bővebb kínálattal jelentkeznek vallási műso­rok a Duna Televízióban. A korábbi félórás va­sárnapi magazinok helyett (mint amilyen a Szeg­letkő is volt) 60 perces adások lesznek láthatók, szombatonként 12.30-tól. Az első program Quo vadis? címmel jelentkezik, s az egyháznak, az ezredfordulón betöltött társadalmi szerepéről szól. A műsor felelős szerkesztője: Fabiny Ta­más. Adásidő: január 6. szombat 12.30. December elejétől egyébként Lehoczky László eddigi főszerkesztőtől Hever Zoltán vette át a Duna Televízió vallási szerkesztőségének veze­tését. A új főszerkesztőt a közeljövőben egy in­terjú keretében mutatják be. Az oldalt összeállította: Gáncs Péter /q /A. .ailT.’bzí Uj megbízatások - új megbízottak Felelős kiadó: Kendeh K. Péter 1975. május 24-én születtem Gyulán, lelkészcsaládban. A Bu­dapesti (Fasori) Evangélikus Gimnáziumban érettségiztem 1993-ban, s az év szeptemberé­ben kezdtem meg teológiai tanul­mányaimat az Evangélikus Hittu­dományi Egyetemen. A teológiai évek alatt teológus társaimmal - a tanári kar támoga­tásával - megalakítottuk a Teoló­giai Irodalmi Egyesületet, amely­ben azt a célt tűztük ki magunk elé, hogy a lehetőségeinkhez ké­pest segítsük a magyar teológiai gondolkodás formálódását, illetve egyházunk életét olyan kiad­ványokkal, amelyek egyrészt va­lamilyen tekintetben hiányt pótol­nak, (itt elsősorban meghatározó külföldi teológusok műveinek magyar fordításaira gondoltunk), másrészt megjelenési fórumot biztosítanak mai magyarországi evangélikus egyházunk szellemi, lelki életének. Az elmúlt 3 és fél év több mint húsz kiadványa egy­értelműen meggyőzött bennünket arról, hogy egyrészt van miből merítenünk, másrészt a missziói parancs elleni vétek lenne nem él­ni a könyvek és egyéb kiadványok által nyújtott lehetőséggel. 1998-ban fejeztem be teológiai tanulmányaimat, mint hallgató, s ez év szeptemberétől a Magyar Bibliatársulat munkatársa lettem. Az itteni munkáról, tapasztala­tokról nagyon nehéz lenne rövi­den beszámolni, s talán csak egy tanulságként fogalmazható meg az a korántsem megnyugtató tény, hogy mint protestáns egy­házak hitvallásos alapon ugyan ragaszkodunk a „sola Scriptura” elvéhez, a gyakorlatban, elköte- lezésünkben azonban sokszor megkopni látszik ez az elv. Újra és újra át kell gondolnunk viszo­nyunkat Isten írott igéjéhez, s en­nek valóban mérleggé kellene válnia közösségi és egyéni éle­tünkben, viszonyainkban egy­aránt. A bibliatársulati munka mellett a Pestújhely-újpalotai gyülekezetben vagyok segédlel­kész. A két-három munkaterület sokszor okoz idő- és energiahi­ányt, mégis lelkészként nehezen tudom elképzelni „lelkészi ott­hon”, a gyülekezet nélkül az éle­temet. A konkrét gyülekezet ab­ban is segíthet a kiadói munká­ban, hogy valósan lássuk a tény­leges igényeket és lehetőségeket. Eddigi tapasztalataimból rajzo­lódik ki a Magyarországi Evan­gélikus Egyház kiadójának az a szerepe, amelyet be kell töltenie. Mint egyházi kiadónak az egyház belső életét kell segítenie, elő­mozdítania kiadványaival. Ebben a tekintetben az a nagy kihívás, hogy az egyház minden kisebb csoportja, irányzata számára el­fogadott legyen, s maga is az egyház egészének elfogadását valósítsa meg kiadványaiban. S mindezt tegye úgy, hogy a mai gyülekezetek mai élethelyzetét - kérdéseit, irányultságát - vállalja fel, s alakítsa. A kiadó azonban nem tekinthet el az ennél szélesebb körű misz­sziói küldetésétől sem. Tehát e tekintetben a „világi piaci igé­nyek” és a missziói igény által formált kiadványok egyensúlyá­nak a megtalálására kell töreked­ni, felvállalva a misszióban min­dig is szerepet játszó „kockáza­tot”. A könyvkiadó és a misszió kapcsolatában különösen nagy hangsúly van az értelmiségi réteg felé való nyitásban - azok felé is, akik nem kötődnek egyik egy­házhoz sem. At út kritériumai vi­lágosak: korszerű, de az egyház örökségében gyökerező - első­sorban teológiai, illetve a teoló­gia és más tudományok interdisz­ciplináris kapcsolatából születő - irodalom megjelentetése tartal­milag és formailag a lehető leg­magasabb színvonalon. S ennek segítésére olyan szellemi mű­helymunka megteremtése, amely az evangélikusság megszólítha- tóságát és megszólalni akarását üzeni. Kicsit konkrétabban: a Magyarországi Evangélikus Egy­ház kiadójának többnek kell len­nie egy intézménynél: arculat­nak, az egyház szellemi mércéjé­nek, egy műhelynek, amelyen belül, illetve amelynek segítségé­vel szellemi munka folyik, s amelynek a saját körein való ki­lépéseiben felismerhetők azok a mozgások, azok a jegyek, ame­lyek a kiadón belüli, illetve a mö­götte álló szellemi életet jelentik. Felismerhetők úgy, hogy saját ar­culatot jelentenek, tehát minden más kiadótól megkülönböztetik. Egy olyan kiadót szeretnék megvalósítani, amely át tud ível­ni a sokszor elválasztó eltérése­ken - kegyességi irányzatokon, előítéleteken, „világi” és egyházi szóhasználaton -, és meg tudja mutatni mind saját magunknak, mind környezetünknek azokat a kincseket, lehetőségeket, ame­lyeket Urunk éppen ránk, gyüle­kezeteinkre, egyházunkra bízott. Felelős szerkesztő: T. Pintér Károly Ha egy nagy hagyományokkal rendelkező sajtóorgánum élén változik a felelős szerkesztő sze­mélye, a változás ténye általában óhatatlanul kiváltja a lap hűséges olvasóinak bizalmatlanságát. Márpedig az immár 66. évfolya­mába lépő Evangélikus Élet olva­sótáborát szinte kizárólag hívek alkotják... Tekintettel azonban arra, hogy hetilapunk esetében az évek óta stagnáló példányszám nem csu­pán hűséges olvasókat, de egy­szersmind stabil keresztény kö­zösséget is jelez, szabad legyen feltételeznem, hogy az újság szer­kesztésével időlegesen megbízott személy (egyházunk más posztjai­ra megválasztott vagy újonnan ki­nevezett tisztségviselőkhöz ha­sonlóan) nem a bizalmatlanság, hanem épp ellenkezőleg, a biza­lom és a testvéri szeretet légkö­rében kezdheti meg szolgálatát. A magam részéről legalábbis ebben a reményben vállaltam el a felelős szerkesztői megbízást, va­lamint abban a meggyőződésben, hogy a korinthusiakhoz írt páli levél érvényessége az egyházi szolgálatban részt vállaló - ma­gamfajta - laikusokra is vonat­koztatható: „Nem mintha önma­gunktól, mintegy a magunk erejé­ből volnánk alkalmasak, hogy bármit is megítéljünk; ellenkező­leg, a mi alkalmasságunk az Is­tentől van. ” (2Kor 3,5) Kifejezetten vonzóvá viszont az a tudat tette a feladatot, hogy az Evangélikus Élet egy olyan orgá­num, amelyben alapvetően - a ré­gi bibliafordítás kifejezésével él­ve - „ nem magunkat prédikáljuk, hanem az Úr Jézus Krisztust; (2 Kor 4,5) Ez ugyanis az én számomra azt jelenti, hogy a média különböző területein, különböző munkakö­rökben eltöltött, több mint két év­tizedes újságírói tevékenység után, most egy olyan médiumnál nyílik alkalmam dolgozni (ráadá­sul immár ismét Magyarorszá­gon), amelynek értékrendjével tel­jességgel azonosulni tudok. (Eb­ben a kegyben még független vál­lalkozóként is csak ritkán része­sülhet a „piacról élő” tollforgató.) A szóbanforgó médium mind­azonáltal egy hetilap, amelynek szerkesztése szakmai követelmé­nyeket is támaszt. Csaknem bizo­nyos, hogy az általam mértékadó­nak tartott követelmények érvé­nyesítésére való törekvésünk nem fog mindenben találkozni az olvasók elvárásaival, miként bi­zonyára elődeim szempontjait sem osztotta maradéktalanul mindenki. Az Evangélikus Élet alapvető funkciójának és értékeinek meg­őrzése mellett szeretnénk azon­ban gyarapítani olvasóink táborát azokkal is, akik a „világ” felől közelítenek a hitélethez, és az egyházi sajtó iránt is csak a kon­vencionális ismérvek megléte esetén tanúsítanak érdeklődést. Szerencsére az egyetlen általá­nos elvárás, amellyel minden új szerkesztőnek szembe kell néz­nie, az épp a változtatás igénye. Ugyanakkor azt gondolom, hogy ez az igény most nem szemé­lyemnek szól, és legalább két ob­jektív tényező motiválja. Egy­részt gyülekezeteink „vénei” so­rába korosodott az a generáció, amelynek tagjai - elnézést a ha­sonlatért - felnőttként is farmer- nadrágot viselnek, másfelől a 20. század végére máris számos olyan eszköz és technológia ho­nosodott meg, amely új dimenzió­ba helyezte az infonnációcsere, a kommunikáció lehetőségeit. Meggyőződésem, hogy ezek az új lehetőségek Isten igéjének „kommunikálásában” is haszno­síthatók, miként az is, hogy ezek a kihívások a hagyományos, nyomtatott sajtót sem hagyják érintetlenül. Reményeim szerint e jó érte­lemben vett korszerűsítési kény­szer fogyasztható gyümölcsöket terem majd, de arról persze nincs szó, hogy az Evangélikus Életet egyik hétről a másikra ké­pesek volnánk megújítani. Töb­bes számra váltottam, mert talán hangsúlyoznom sem kell, hogy ennek a folyamatnak a medrét nem egyszemélyben a felelős szerkesztő, hanem (az építő ol­vasói visszajelzések figyelembe­vételével) egyházunk erre hiva­tott testületéi, mindenekelőtt a sajtó- és tömegkommunikációs bizottság, illetőleg a felállítandó szerkesztő bizottság fogja kije­lölni. Az sem bizonyos, hogy a profil­tisztításra szánt mintegy fél esz­tendő múltán, továbbra is szemé­lyem jegyzi majd felelős szer­kesztőként a lapot. Egyelőre csak ennek a „kísérleti időszaknak” a levezénylésére vállalkoztam. A kockázati mellékhatásoktól azon­ban nem tartok, hiszen „a szolgá­latokban is különbség van, de ugyanaz az Úr. " (lKor 12,5)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents