Evangélikus Élet, 2001 (66. évfolyam, 1-52. szám)
2001-11-18 / 47. szám
2. oldal 2001. NOVEMBER 18. zsírom MÍRroonDó Bárdossy Tibor, a zsinat lelkészi korelnöke a február 23-i nyitóistentiszteleten A diakónus lekészekről Beszélgetés Szebilc Imre püspökkel- Kik azok a diakónus lelkészek?- Az első diakónus lelkészt én avattam 1990. december 30-án. A clevelandi (USA) magyar evangélikus gyülekezet kért Magyarországról egy felavatott lelkészt, s abban a lelkészhiányos időben egy, a levelező teológiai tanfolyamot végzett testvérünkkel oldódott volna meg ez a meghívás. Később ugyan ez a meghívás kútba esett, viszont hamarosan több hasonló lelkészavatás is történt. A gyakorlat szerint azokat a levelező hallgatókat, akik legalább jórendűen végeztek, s egy gyülekezet elfogadta őket szolgálatra, diakónus lelkésszé avattuk, s kiküldtek őket a meghívó gyülekezetbe. így abban a lelkészhiányos időben huszonegynéhány gyülekezetbe tudtunk lelkészt küldeni, amire más módon nem lett volna lehetőségünk. Meg kívánom jegyezni, hogy a többiek, tehát azok, akik ezt a levelező tanfolyamot elvégezték, de nem diakónus lelkészek, azoknak a többsége is szolgál a gyülekezetében.- Hogyan váltak be a diakónus lelkészek?- Azt mondhatom, jó szolgálatot végeztek. A gyakorlati szükség hozta kényszer- megoldásban ezek a lelkészek egyházhú'ségükkel, lelkesedésükkel jól pótolták a hiányt. Néhol a gyülekezetek inkább egy diakónus lelkészt választottak a fiatal, nappali tagozaton végzettek helyett, így az utóbbiakat lehetett más gyülekezetbe ajánlani. Ennek oka valószínűleg az lehetett, hogy a diakónus lelkészek többségükben korosabb, kétdiplomás, az életben tapasztaltabb emberek voltak. A Lelkészi Munkaközösségekbe is jól integrálódtak, többségükben megtalálták a hangot a kollégáikkal és a gyülekezeti tagokkal is. Nem mondom, hogy nem voltak problémák, de talán kisebb arányban, mint általában a lelkészekkel.- Volt-e különbség - törvény híján - a diakónus lelkészek megítélésében az ország különböző pontjain?- Ezek a testvérek, mondhatni, segédlelkészi státusban voltak, azaz püspöki rendelkezéssel voltak gyülekezetbe helyezhetők. Ez persze nem zárta ki azt, hogy ha egy gyülekezet egyhangúlag ilyen diakónus lelkész mellett tette le voksát, ne küldtük volna oda az illetőt. De később a törvény nem különböztette meg a diakónus lelkész kategóriát, ezért püspöktársam és néhány esperes joggal tekintette a lelkészi szolgálatot egységesnek, s ezzel kapcsolatban a diakónus lelkészeket lelkészvizsgával nem rendelkező szolgálattevőknek. Az a törvény, amely most szeptember elsejével lett hatályos, ezeket a különbségeket remélhetőleg véglegesen kiküszöböli. Választható vagy nem? Az alábbi beszélgetésből elhagytuk mind a diakónus lelkész nevét, mind pedig azokat az utalásokat, amelyekből egyértelműen felismerhető lenne az, mely esetekről beszélgetünk. Ugyancsak kihagytuk azokat a részleteket, amelyek nem kapcsolódnak közvetlenül a diakónus lelkészek jogállásának kérdéséhez.- Volt-e diakónus lelkészként része lelkészválasztásban?- Volt. Az egyik év novemberében az A-i igazgató lelkész felhívott telefonon azzal a kérdéssel, hogy vállalom-e a jelöltséget az egyik megürülő lelkészi állás betöltéséhez. Rövid gondolkodási idő után igennel válaszoltam. Már ebben az esetben is, de minden hasonló helyzetben a döntések meghozatala a feleségemmel egyetértésben történt, mivel nem magamról van szó csupán, hanem a családomról is. A felkeresést megtisztelőnek éreztem és egy kicsit hihetetlennek is. A következő februárban bemutatkozó szolgálatra hívtak. Még abban a hónapban ez meg is történt, egy vasárnapon három istentisztelet megtartásával. A gyülekezet így egymást követő vasárnapokon több jelöltet hallgathatott meg.- Hogyan történt a választás?- Az említett bemutatkozó szolgálatok után két esperesi megkeresés történt telefonon. Az elsőnél esperes úr megkérdezte, hogy vállalom-e továbbra is a jelöltséget, és tudatta velem, hogy a jelölt személyét a püspök hagyja jóvá. A következő hívás arról szólt, hogy jóváhagyták a jelöltségemet (a legmagasabb szinten). A megmérettetés folytatódhatott. Júniusban került rá sor egy egészen sajátos formában. Egy gyülekezeti nap keretében kellett a jelölteknek egy igehirdetést és egy előadást tartaniuk, továbbá mindegyikünk vezetett csoportos beszélgetést is. A másnapi választáson végül nem én kaptam többséget.- Úgy tudom, más gyülekezetben is szóba került az Ön neve.- Ugyanennek az évnek őszén egy lelkészi ajánlással felkereshettem a ß-i gyülekezet felügyelőjét, amikor is az egyházközség lelkészt keresett. Lelkészeket hívtak meg egy-egy alkalommal, és meghívással kívánták betölteni a lelkészi állást. A felügyelő úr tudatta a presbitériummal, hogy felkerestem. Meghívtak bemutatkozó szolgálatra, de erre már nem került sor. Ebben az esetben is szükséges volt ugyanis az esperesi és püspöki jóváhagyás. Mivel az elöljáróság minősítése szerint nem feleltem meg (mert nincs lelkészvizsgám), automatikusan kizárt volt, hogy a gyülekezet meghívhasson - valójában függetlenül egy közgyűlési akarattól. így ez az esztendő kedvesen zajlott. Az egyik egyházkerületben engedélyezték a választhatóságomat, a másikban helyből elutasították. Az átvilágításról Az Országgyűlés döntése értelmében tavaly június 30-tól hatályos az a törvénymódosítás, amely kibővítette a még a Boross-kormány idejében, 1994-ben elfogadott, és azóta többször módosított jogszabályt, az ún. átvilágítási törvényt. Ez egyrészt meghatározza azt az eljárást, amely azt hivatott megállapítani, hogy a közélet szereplői dolgoztak-e ügynökként a Belügyminisztérium lll/lll-as részlegének (az 1990-ig működött politikai rendőrségnek), illetve elődeinek (a hírhedt ÁVO-nak és az ÁVH-nak), játszotta k-e szerepet az 1956-os forradalom utáni karhatalom munkájában (ők voltak a „pufajkások"), illetve tagjai voltak-e a nyilaskeresztes pártnak. A törvény másik lényeges eleme, hogy meghatározza a kötelezően átvilágítandók körét (a kormány tagjai, képviselők, bírák, lapok és az elektronikus média fő- szerkesztői stb.), valamint lehetőséget teremt arra, hogy néhány speciálisnak ítélt hivatáshoz tartozók (ügyvédek, újságírók, ...) saját elhatározásukból kérhessék magukra az eljárás lefolytatását. Ez utóbbi csoportba tartoznak az egyházi személyek is. A törvény alkalmazói - közismert nevükön az átvilágítóbírók - levélben kérték az „egyházi személy" fogalmának értelmezését az evangélikus egyházra vonatkozólag. A kérdéssel az országos elnökség foglalkozott, és 2000. október elején azt a határozatot hozta, hogy az átvilágítási törvénnyel összefüggésben „egyházi személynek minősülnek a Magyarországi Evangélikus Egyházban a lelkészi névsorban szereplő lelkészek, a közgyűlési határozattal megválasztott tisztségviselők és egyházi intézményvezetők." Ez a határozat sajnálatos módon nem került egyházunk nyilvánossága elé, és arra sem történt benne utalás, hogy addig lenne érvényben, amíg egyházunk törvényalkotó testületé a kérdésben állást nem foglal. Talán érdemes megjegyezni, hogy a törvény eredeti, 1994-es változata szerint a hatáskörrel felruházott egyházi tisztségviselők, illetőleg testületek kérésére el kellett volna végezni az általuk megnevezett egyházi tisztségeket betöltő személyek átvilágítását. Ezt a passzust azonban az Alkotmánybíróság akkor megsemmisítette. A helyzet bonyolultságát mutatja, hogy a világi sajtó - több hullámban - élénk érdeklődéssel követte, illetve tartotta napirenden a témát, míg az egyházi fórumok sokszor inkább kerülték. A hivatalos katolikus egyház elzárkózott a kérdéstől, mondván, hogy püspökeiket kinevezésükkor sokkal inkább „átvilágítják", mint amire e törvény lehetőséget ad. A református egyház a rendszerváltáskor végzett teljes tisztújításra hivatkozva nem foglalkozik az átvilágítással (eltekintve az egyik egyház- kerület próbálkozásától). Evangélikus egyházunkban hosszú ideig nem született testületi döntés a kérdés lényegével kapcsolatban. Egyesek a rendszerváltás után hozott testületi nyilatkozatokra, mások a püspökök jogfolytonosságáról hozott korábbi zsinati döntésekre, még mások egyéb elvi vagy gyakorlati okokra hivatkozva akarták elérni, hogy ne is kerüljön napirendre a téma. Ugyanakkor nyilvánosságra került, hogy vannak már olyanok egyházunkban is, akik önként kérték átvilágításukat. A zsinat előtt több lehetőség állt: Elvethette a témát azzal, hogy nem feladata az egyháznak foglalkozni a kérdéssel, az utolsó ítéletkor ez a papír úgysem ér semmit. Megengedhette - az országos elnökség határozatához hasonlóan - minél többeknek, hogy önként kérhessék átvilágításukat, de bármiféle további szabályozóstól elzárkózhatott. Kötelezhette egyházi közéletünk szereplőit, hogy számoljanak be ezen a módon múltjukról, s igazolják (az állami átvilágító bíróság igazolásával), volt-e közük a BM lll/lll-as csoportfőnökségéhez. Az érintetteket szankciókkal is sújthatta, de megelégedhetett a nyilvánosságra kerülés tényével is. Mint ismeretes, a zsinat a második, megengedő lehetőséget választotta. A szerk. Mi történt az átvilágítás ügyében a zsinaton? Egy év krónikája Az átvilágítás kérdése 2000 szeptemberében jelent meg a (VII. budapesti) zsinaton, amikor if/. Zászkaliczky Pál olyan egyházi törvényre nyújtott be javaslatot, mely az előtte módosult állami átvilágítási törvényhez kapcsolódva meghatározza az evangélikus egyházi személyek körét, és számukra fegyelmi vétség terhe mellett kötelezővé is teszi az átvilágítás kérését. Szankcióként az „érintetteket", például azt, aki szerepelt a besúgók listáján, kizárta volna az egyházmegyei vagy magasabb szintű választásokból. A kérdésről az előző zsinat jogi bizottsága - a nem zsinati tag javaslattevő bevonásával - tárgyalt, de a téma időhiány miatt rhár nem került a plenáris ülés elé, hanem csak az új zsinati ciklus számára megfogalmazott ajánlásokban szerepelt. A jelenlegi (Vili. budapesti) zsinat 2001. február 23-i alakuló ülésén kapta feladatul az új jogi, egyházalkotmányi és egyházszervezeti bizottság a kérdés előkészítését. Az április 6-i bizottsági ülésen - amelyen ismét részt vett az eredeti javaslattevő - a vélemények erősen megoszlottak. Volt, aki a téma napirendről való levételét kérte, volt, aki csak az egyházi személy fogalmának meghatározását tartotta a zsinat feladatának, és volt, aki szolgálatunk hitelességének érdekében fontosnak tartotta, hogy az egyház ne térjen ki az átvilágítás kihívása elől. Smidéliusz Zoltán olyan javaslatot tett, amely az állami átvilágítóbíróságokhoz fordulás helyett önkéntes belső átvilágítás intézményes lehetőségét kívánta megteremteni. A bizottság úgy döntött, hogy előzetes vitára készíti elő a témát, amelyben elvi döntések meghozatalát kéri a zsinattól. Egyrészt arról, hogy akar-e lényegesen változtatni a zsinat az országos elnökség által meghatározott körön azokkal kapcsolatban, akik kérhetik átvilágításukat (lásd Az átvilágításról című összeállításban), másrészt arról, hogy ezen túl akar-e foglalkozni a kérdéssel, akár Zászkaliczky Pál, akár Smidéliusz Zoltán, akár más javaslata alapján. Röviden az április 24-i bizottsági ülés is foglakozott az átvilágítással, pontosítva a plenáris ülés elé szánt anyagot. Május 18-án e sorok írójának előterjesztése után folyt le az előzetes vita a zsinat plenáris ülésén. A hozzászólók többsége a kötelező átvilágítás kérdésével foglalkozott és kétségeinek vagy direkt ellenvéleményének adott hangot. A „belső átvilágítás" ötlete is többek ellenkezését kiváltotta. Személyes tapasztalat alapján olyan hozzászólás is elhangzott, amelyik az átvilágítás kérésének pozitív hatását említette, mégis csupán egy felszólaló volt, aki szankciók nélkül, de a kötelező átvilágítás mellett foglalt állást: a zsinat tagjai legalább a saját átvilágításuk elől ne térjenek kil A vita végén egyetlen szavazat különbséggel, 16:15 arányban döntött úgy a zsinat, hogy egyáltalán napirenden tartja a kérdést, Ittzés András visszaadva azt a jogi bizottságnak az általános vitára való előkészítéshez. Az általános vitára maradt annak eldöntése is, hogy az önkéntes átvilágítást kérők körét bővíteni vagy szűkíteni akarja-e a zsinat. A következő szavazás viszont egyértelműen eldöntötte az egyéb szabályozás kérdését, ugyanis 21 nem és 1 tartózkodás mellett csak 8 igen szavazat szólt amellett, hogy az önkéntes kör meghatározásán túl is foglalkozzon a zsinat az átvilágítás ügyével. így a jogi bizottság június 15-i ülésén már csak egy néhány paragrafusból álló törvénytervezetről folyt a vita. Egyrészt az országos elnökség már említett határozatát pontosította a bizottság, hogy abban valóban lényegében minden választott tisztségviselő és testületi tag szerepeljen, másrészt megfogalmazásra került egy olyan változat, amely a gyülekezeti szintről a lelkészeket és a felügyelőket hagyja meg, és csak a magasabb egyházkormányzati szintek képviselői maradtak bent a körben. Ez utóbbi változat kapott többséget, de úgy döntött a bizottság, hogy mindkét változatot előterjeszti. Néhány technikai részlet mellett szerepelt a javaslatban egy olyan paragrafus is, amely azt biztosítja, hogy ha valaki kéri, akkor az átvilágításának eredményét nyilvánosságra hozhassa az Evangélikus Közlönyben. Egy nyilatkozattervezet is a bizottság elé került e sorok írójától, erről azonban érdemi vita ekkor nem folyt, mert Muntag Andrástól beérkezett egy új javaslat (részletesen lásd külön): miután általános elvként kimondta a zsinat, hogy nem akarja kötelezővé tenni az átvilágítást, pozitív példaként - különleges eljárással - hozzon olyan határozatot, hogy minden tagja kéri az átvilágítását, és az eredményt a nyilvánosság elé is tárja. A külön szabályozandó egyszeri eljárás lényege a javaslattevő szerint az lenne, hogy csak teljes támogatottság esetén lépjen hatályba a határozat, vagyis bármelyik tag megvétózhassa. Egyes bizottsági tagok kételkedtek ugyan, hogy kialakítható-e egy ilyen döntési mechanizmus, de a javaslat ellen elvi kifogás nem merült fel. Az augusztus 31-i ülésén Muntag András javaslatával a bizottság már nem foglalkozott, mert az előterjesztő azt kérte, hogy előzetes, elvi vitában kerüljön a plenáris ülés elé, és először ne az eljárási részletekkel foglalkozzon a zsinat. A bizottság a törvényjavaslat további kisebb pontosítása mellett foglalkozott viszont a már említett nyilatkozattervezettel. Ebben a korábbi tevékenységük miatt lelki terheket hordozóknak a terhek letételére való bátorításán kívül szerepelt a következő mondat is: „a zsinat ezúton fordul egyházunk közvéleményéhez, hogy azok a lelkészek és nem lelkészek, akik a fenti rendelkezések hatálya alá esnek, és a Magyarországi Evangélikus Egyház szolgálata számára fontosnak tartják az átvilágításukat, kérjék azt az Országgyűlés által megválasztott bizottságnál." (Folytatás a 3. oldalon) Kik kérhetik átvilágításukat? Egyházunk 2001. évi III. törvénye a lelkészek mellett lényegében minden szintű tisztségviselőnek és testületi tagnak, így a gyülekezeti presbitereknek is lehetővé teszi, hogy egyházi személyként kérjék átvilágításukat. Rajtuk kívül - többek között - az egyházi intézmények vezetői és bizonyos alkalmazottak is egyházi személynek minősülnek. A pontos felsorolást, amelyben egyesek természetesen több tisztségüket is megtalálhatják, az Evangélikus Közlöny 2001. évi 3. számában megjelent törvény 1. §-a adja meg. Hogyan kérheti valaki az átvilágítását? Az evangélikus egyházi személyek átvilágítási kérelmüket annak igazolásával nyújthatják be, hogy ők valóban egyházi személyek. Az igazolást az Országos Irodától kell kérni (1085 Budapest, Üllői út 24.), megnevezve, hogy az illető milyen - a most megalkotott törvényben szereplő - tisztsége alapján minősül egyházi személynek. Szükség esetén az Országos Iroda például az illetékes lelkészi hivatalnál ellenőrzi, hogy valóban egyházi személyről van szó. Az átvilágítási kérelem - a személyi adatokkal és az igazolással együtt - írásban nyújtható be az átvilágítóbíróságnál, amelynek hivatalos neve „Egyes fontos, valamint közbizalmi és közvélemény-formáló tisztségeket betöltő személyek ellenőrzésére létrehozott bizottság", címe: 1054 Budapest, Nagysándor J. u. 4.
