Evangélikus Élet, 2001 (66. évfolyam, 1-52. szám)

2001-10-21 / 43. szám

Evangélikus Elet

2001. OKTÓBER 21. 5. oldal

ELADÓ AZ EGESZ VILÁG

Reality show - magyar és német módra

„Mi lehetne érdekesebb, mint a valóság? Van, aki bevallja, van, aki nem -, de az emberek nagy része kíváncsi mások életére, szívesen kilesné, hogyan viselkednek embertársai nehéz helyzetekben, mit csinálnak a fürdőszoba magányában, hogyan oldják meg vitáikat, és hogyan kerülnek ki ezekből a veszekedésekből?” - olvasható a „Bár” című „valóság show1 leírásában.

A műsor 2001. május 12-én indult hódító útjára, és ezzel Magyarországon is helyet kapott egy „valóság show”-ként avagy „valóságformáció”-ként fordított új televíziós műfaj. A VIASAT3 műsorán, tíz héten át lehetett nyomon követni a versenyzők (szám szerint 11 fő) mindennapjait. A szereplők egy Andrássy úti lakásban éltek összezárva, munkaidejükben pedig a lakással egy épületben levő kávéházban dolgoztak. A lakásban és a kávézóban minden mozdulatukat kamera követte, sehol nem lehettek egészen egyedül. A kávéház üzemeltetését kivéve, nem érintkezhettek a külvilággal. Az alapszabályok szerint a játék során meghatározott feladatok elvégzésére vagy bizonyos programokra kimehettek ugyan a városba, de ilyenkor is kamera és riporter kísérte őket. Nem nézhettek televíziót, nem hallgathattak rádiót, nem volt szabad telefonálniuk. E-maileket kaphattak (napi 20) és küldhették, de ezeket a stáb mindig ellenőrizte, és a szerkesztők döntötték el, hogy postázhatók-e vagy sem. A lakásban csak előre bejelentett vendégeket fogadhattak, a produkció által engedélyezett időtartamban.

Minden szerdán plusz-mínusz szavazással kellett értékelniük egymást. Mindenkinek egy pluszt és egy mínuszt kellett adnia, meg is indokolva döntését, kinek ad pluszt, illetve mínuszt és miért. Aki a többiektől a legtöbb mínuszt kapta, az ült az egyik kieső székbe a szombati egyórás élő adásban. Hogy a másik kieső székben ki foglaljon helyet, azt az döntötte el, akinek társai előzőleg a legtöbb plusz adták. Kettőjük közül végül is az esett ki, aki a nézőktől a legtöbb szavazatot kapta, telefonon, levélben vagy sms-en keresztül.

A versenyzők így idővel egyre kevesebben lettek. Akinek szerencséje volt.

és a 10. hét végéig benn tudott maradni, az nyerte meg az ötmillió forintos fődíjat. Ennyi. Ennyi?

Amikor július 21-én éjjel a „Bár” bezárta kapuit, még reménykedtem. Azt hittem, minden csoda három napig tart. Tévedtem. Hamarosan adásba kerül az RTL Klub kereskedelmi televízió új sorozata a „Való világ”. Több ezer jelentkező közül választják ki a szereplőket. A séma a régi: a versenyzőket elzárják a külvilágtól. Bármit mondanak vagy tesznek, azt kamera előtt mondják vagy teszik. A nyeremény összege ezúttal három millió forint.

Németországban az elmúlt év áprilisában jelentkezett az első ilyen jellegű műsor „Big Brother” (Nagy testvér) címmel. Sokaknak már magáról a címről is óhatatlanul eszébe juthat George Orwell angol író regénye, az „1984”. A könyv bemutatja, hogyan veszítheti el az ember a személyiségét, szabadságát, ember voltát az állandó kontroll, a mindig mindenkit szemmel tartó teleképek (beépített kamerával ellátott televíziók) és a folyamatosan őrködő gondolatrendőrség ténykedésének következtében. A teleképeket nem lehet kikapcsolni, mert a part, amelynek élén a „Nagy Testvér” áll, a nap minden órájában és percében szemmel akarja tartani az embereket. Mivel megszakítás nélkül figyelik, hogy ki hogyan viselkedik, valódi értelemben vett élet és magánélet egyáltalán nem lehetséges.

Valahol kísérteties a hasonlóság az 1949-ben keletkezett irodalmi mű, a 35 évvel későbbi jövő víziója, és a „Big Brother” névre keresztelt ,reality show1 között, ahol 28 kamera figyelte a versenyzőket éjjel-nappal. Ezeken keresztül bárki, akinek ehhez volt kedve és ideje, az interneten folyamatosan figyelemmel kísérhette a házban zajló eseményeket, 12, egymás számára teljesen idegen, ember életét, 106 napon át. Szó szerint mindig és mindenhol, tehát a mosdóban és a hálószobában is. Ha erre esetleg nem volt módja, akkor vagy az egyórás esti összefoglalóból tudhatta meg, mi történt aznap a házban, vagy megvásárolhatta a „Big Brother” című hetilapot, amely mindig beszámolt az elmúlt héten történtekről.

Mindezek láttán felmerült bennem a költői kérdés: „Ki az, aki hajlandó több mint három hónapon keresztül állandóan »szem előtt lenni«, és ki az, aki képes arra, hogy ezt a helyzetet ennyi időn keresztül el is viselje?”

„SZ.I.-né 62 éves. Nemrég úgy döntött, hogy megpróbálkozik, hátha ő is a szerencsés kiválasztottak között lesz. O az anyagi problémáitól akar a műsor segítségével megszabadulni, kizárólag a három millió forint motiválja. Ha az RTL Klub munkatársai kiválasztják, a férjét akár több hónapra is el kell hagynia, de az számára nem gond. Egyrészt, ahogy mondja, nagyon kalandvágyó, másrészt számára nincs határ, bármire hajlandó lenne a pénzért.” - áll fehéren- feketén az RTL Klub internet-oldalán.

A „Big Brother” című adás három forduló után, 2001. tavaszán megszűnt ugyan, de helyét mindig újabbak foglalták és foglalják el, tegyük hozzá, - egyre kevesebb és kevesebb nézőt vonzva. A „Big Brother” jelentősége egyrészt abban állt, hogy az első volt a sorban, másrészt, hogy egy folyamatot indított el. A „valóság show' kapcsán újságcikkek, tanulmánykötet, pódiumbeszélgetés és előadássorozat keretében kezdtek el behatóbban foglalkozni az emberi méltóság kérdésével. Volt olyan, aki szerint a „Big Brother” csak egy tünet, az emberek közszereplési vágyának a jele. Nemcsak az, aki nyert (a német változatban 250 ezer DM-t, ami hozzávetőleg 31.250.000 forintnak megfelelő nagyságrendű összeg), hanem a többi résztvevő is, a műsor által ismert személyiséggé lett. A kérdés csak az, hogy mit kellett fizetnie ezért a rövid ideig tartó csillogásért és hírnévért. Ezt a problémát elemezték hozzáértő médiaszakértők, újságírók és pszichológusok a versenyzők és a nézők oldaláról is megvilágítva a kérdést.

Véleményem szerint ma már az szóba sem kerül, hogy mit veszíthet az ember. Az egyetlen (majdnem) mindenki számára fontos kérdés így hangzik: „Mit lehet nyerni?” Az, hogy milyen áron, úgy tűnik, teljesen mindegy. Hiába. Méltóság ide vagy oda,- eladó az egész világ.

Gazdag Zsuzsanna

Hegedűszó alkonyatban

Az idei Zenei Világnapra a fenti címmel jelent meg Tátrai Vilmos hegedűművész önéletrajzi írása. Élete során gondosan és pontosan vezetett naplója alapján, nyolcvanadik életévén túl kezdte rendszerezni a kötetet, melyet halála után leánya és fia, Tátrai Zsuzsanna és iß. Tátrai Vilmos készített el a sajtó számára. (A technikai szerkesztés unokájának, iff. Fülöp Attilának munkáját dicséri.) A Klasszikus és Jazz Lap-, Könyv-, és Hang- lemezkiadó jelentette meg szép kiadásban a művet.

Tátrai Vilmos meghatározó egyéniség volt a magyar zenei életben. A család a felvidéki Breznóbányáról a század elején költözött az akkor még főváros peremén található Kispestre. Wekerle telepen volt a lakásuk. Tátrai Vilmos kedves szavakkal emlékezik gyermekkorának itteni élményeiről, a szüleivel Breznóbányán töltött nyarakról és a Fasori Evangélikus Gimnáziumban folytatott iskolai életéről. Gyermekkorában kitűnt zenei hajlama, 6 évesen már önállóan szerepelt nyilvánosan.

A kőbányai gyülekezet Simor utcai imaházában kántor is volt. Két fasori tanáráról emlékezik szívesen: Klaniczay Sándorról és Kubacska Andrásról. Később - a világot járva - sok helyen szerepelt templomokban és természetesen itthon is. „ Öregkorom értékes boldogsága volt rendszeres hegedülé- sem az óbudai evangélikus templom ban. ” - írja visszaemlékezésében.

A gimnáziumi évek után, katonasorban is zenével foglalkozik.

Fricsay Ferenc katona- és szalonzenekarában dolgozik, majd a külföldet járja: Buenos Airesben és Ankarában zenekari koncertmester. Hazajövetele után meghatározó szerepre tesz szert a magyar zenei előadó-művészetben. 1938-tól a Budapesti Hangversenyzenekarban, a Székesfővárosi Zenekarban. a Rádiózenekarban és az Állami Hangversenyzenekarban hangversenymester. Ferencsik János működése idején az együttes koncertmestere. Ez utóbbinak tagjaiból hozta létre a Magyar Kamarazenekart, melyben több, mint három évtizeden át szolgálta a magyar zenei életet. Ez idő alatt fogalmazódott meg benne zenei hitvallása. „A munkánk csak akkor lehet hatékony, ha értő és érző emberekhez szól. Nekünk az emberek fogékonyságát kell fejlesztetniink a zene iránt. ”

Nagyívü munkássága mellett maga is tanított, sokakat indított el meghatározó útravalóval zenei pályájukra.

Könyvében igen értékesek a leírásai a század nagy sorsfordító eseményeiről. A súlyos események megértését és elfogadását az átélés teszi hitelessé és megkönnyíti a sok színes történet közbeiktatása. Fasizmus, ostrom, óvóhelyi élet, kommunizmus, forradalom jelzi a század egyes állomásait. O mindezek között megmarad művésznek, élete a zene és a zenélés. Következetesen építi pályáját. Ez a hangulat áthatja az egész önéletírást. Rajong a zenéért. Zajlik az élet, a világ, de éljen és hangozzék a zene, és ezzel szolgálni kell minden időben az embereknek!

Külön kell emlékeznünk könyve alapján az 1946-ban megalakított Tátrai Vonósnégyesről. A Rádiózenekar szólam- vezetőiből verbuválta tagjait és évtizedeken keresztül működtek itthon és szerte az egész világon. Batta András zenetörténész szerint „a Tátrai- kvartett a XX. század második felének nemzetközi viszonylatban egyik legjelentősebb együttese lett, melynek repertoárja felölelte a teljes klasszikus-romantikus kvartettirodalmat. Alig akad jelentős magyar zeneszerző ebből az időszakból, aki ne komponált volna művet a világhírű együttes számára... A Tátrai-kvartett volt talán az utolsó a nagy együttesek között, amely koncert-vonósnégyesként is megőrizte a házimuzsikálás hangulatát, intimitását - azt a miliőt, amely egykor létrehozta a kvartet- tezés kultuszát.”

Könyvében Tátrai Vilmos hosszú oldalakat szentel kora nagy mestereivel való találkozásainak. Bartók, Kodály, Dohnányi, Lajtha és Weiner Leó mellett a külföldiek sorából néhány nagy név: Sztravinszkij, Mengelberg, Failoni, Klemperer, Richter, Ojsztrah és Jehudi Menuhin.

Nyolcvanhét éves volt, amikor 1999-ben elhunyt. Maradandó alkotását őrzik azok, akik ma is folytatják megkezdett munkáját a vonósnégyes muzsikálásában. A halála után alapított Tátrai Vilmos emlékgyűrűt a könyv bemutatóján osztották ki. Az idei kitüntetettek az Új Budapest Vonósnégyes tagjai voltak.

A könyv kellemes olvasmány, egy művész életének mindennapjaiba enged betekintést, és ezt csak fokozza az a rengeteg fotó, melyet nagyrészt maga készített utazásai, hangverse- nyezései során. Érződik belőle az, hogy a zenélés számára nem saját igényét kielégítő tevékenység volt. Erről így ír a sorok között: „ Semmiféle rádióadás vagy hanglemez nem pótolja a koncertterem mágikus légkörét. Mikor a zene szelleme közösséggé kovácsolja a hallgatóságot. ”

Ezt szolgálta a zenélésével.

TSZM

Gyertyaként a gyertyatartóban

Magyar irodalmi est Oslóban

„Az, ki honi nyelvünk mellett van, nemzetünk életét hordja szívében. ”

A fenti Széchenyi-idézet a mottója annak a kulturális estnek, amelyet a Magyarok Baráti Köre rendezett szeptember legvégén Oslóban. Az est előadója Bánffy György Kossuth-díjas színművész, nem csupán irodalmi élménnyel ajándékozott meg és kápráztatott el bennünket közismerten csodálatos szép beszédével, de anyanyelvűnkhöz és hazánkhoz való ragaszkodásunkat is erősítette.

A magyar nyelv kalandos útját az ő művészi idegenvezetése segítségével járhattuk végig újra. Indulásként első magyar nyelvemlékünk, a Halotti Beszéd különleges sorai csendültek fel közel ezer év távolából. A reneszánsz és reformációkori poéták büszkén és megilletődötten ragadtak tollat, hogy érzéseiket, gondolataikat és intelmeiket anyanyelvükön vessek papírra. A „tudásra, jó nyelvre, pallérozott elmére”, mint értékekre hívták fel a figyelmet, s szomorúan állapítottak meg, hogy csak „mi szégyelljük, amellyel mások dicsekednek”. A magyar nyelv megújításának gondolata „mély álomból” ébresztette fel irodalmár elődeinket, akik fáradságot nem kímélve, küzdöttek a színvonalas nyelvhasználatért. Széchenyi felajánlása nyomán megalakult a Tudományos Akadémia, és a költők között Vörösmarty, Petőfi, Arany költészete gyöngyszemként csillant fel. A XX. században ismét előtérbe került a nyelv ápolásának

kérdése, hiszen a szándékos rombolás, a gyakori „pongyola” fogalmazás rendkívüli veszélyeket rejt.

Az est méltó folytatásaként néhány nappal később - Iklódy Gábor nagykövet vendégeiként - egy baráti beszélgetésen vehettünk részt. A kérdések kereszttűzében természetesen Bánffy György állt, aki megosztotta velünk a magyar kulturális élettel kapcsolatos örömeit és aggályait.

Való igaz, hogy általános jelenség az értékek változása és olykor tudatos rombolása, mégis bizakodóan nézhetünk a jövőbe. Jelen van ugyanis az emberekben az igény, hogy szórakozás közben is szellemi táplálékot kapjanak. Nagyon fontos és felelősségteljes munka az ifjúság nevelése, amelyben - mintegy a jövő nemzedékeként - nem csupán a leendő színházi közönséget láthatjuk, hanem magyar nyelvünket féltő szeretettel ápoló embereket is. Szolgálni kell a bennük lévő mérhetetlen szomjúságot, amely a hitélettől kezdve a művészetek iránti tudásszomjon át az élet egész területét felöleli.

Mit tehetünk hát mindezért? Döbbenjünk rá újra és újra, hogy „a nyelv - élet és szentség” és „vessünk gátat kiejtésünk romlásának”! Ragaszkodjunk bátran a kulturális értékekhez, hogy azok - a műsorban is idézett Tamási Áron-gondolatra utalva - gyertyaként világítsanak bennünk és körülöttünk.

Hulej Enikő

Réti tárlat

A Balassagyarmaton élő és alkotó Réti Zoltán evangélikus festőművész műveiből nyílt tárlat az elmúlt hét végén Salgótarjánban, a József Attila Megyei Művelődési Központ üvegcsamokában. A november 8-ig látható kiállítás nyitóünnepségén közreműködött a Balassagyarmati Dalegylet Ember Csaba karnagy vezetésével, valamint Kanyó András fuvola- és Réti Emőke gordonkaművészek. A zenei „körítést” az is indokolta, hogy Balassagyarmaton kerek két évtizeden át a festőművész igazgatta a helyi zeneiskolát.

ARANY ŐSZBEN FEKETE FEJFA

Huszárik Zoltán halálévfordulójára

Az utolsó fényképen még visszanéz, töprengő és fájó arccal, mintha azt mondaná: csak ennyit tehettem értetek, ennyire futotta erőmből. Mellette, félig takarva, Latinovits Zoltán fáradt tekintete, a hosszú hónapok Szindbád-felvételei után... Azóta mindketten a Mennyei Filmakadémián ülnek, a legnagyobbak között, s valami új, szép magyar üzeneten törik a fejüket. Fiatalok voltak, lobogó életűek. Nem csoda, hogy hamar elégtek és tervek százait vitték magukkal.

Huszárik Zoltán Domonyban született evangélikusként a keresztségben 1931. május 14-én, és ott temették el 1981. október 21-én. Fekete fejfa ragyog azóta is a kis falu lomb-arany őszében. Mély csönd. A sovány, magas fiatalember nem jön haza édesanyjához, hogy pihenjen kicsit és kinyújtózzon a süppedt szalmazsákon.

„Én ma sem kerültem el onnan - felelte egyik riportjában. - Úgy laktunk ott, olyan tárgyak között, olyan fehérre meszelt búbos kemencés szobában, ahogy ma a jobb emberek hétvégi házaikat tervezik. Sötét tölgyfaasztalunk volt. Szerettem a tüzet. Későn gyújtottak nálunk lámpát, jöttek a szomszédok, hallgattam őket: senki sem kérdezte őket, hogy vannak, mondták maguktól. - Nem tudjuk, mit hoz a holnap. - kezdte mindig egy öregember.”

Huszárik számára nehéz megpróbáltatások következtek: három elvégzett év után kuláklistára került a családja, s őt eltanácsolták az egyetemről. Látszólag kudarc éri, mély bánat, de most jönnek az igazi tanulás évei, a maradandó élmények és tapasztalatok. Volt olajbányász, biztosítási ügynök, szobafestő, részt vett Vajdahunyad vára restaurálásában, odahaza meg puszta két kezével földet művelt... Megkésve, hét év kemény küzdelmével sikerül visszakerülnie a pályára.

Filmez, rajzol, dolgozik, olvas, forgatókönyveket tervez, illusztrál, hatalmas álmokat akar megvalósítani. Filmművész- képzőművész. Mi volt, ki volt valójában Huszárik Zoltán? Egy rádióinterjúban erről beszélt: „Egyszer mindenkin át- viharzik, hogy meg fog halni. S az ember nem akar dolgavégezetlenül elmenni a világból. Az ember, azt hiszem, a munkára, az élet megélésére született, egyikről sem szeretnék lemondani.” Szívesebben lett volna költő és zenész.

Az is volt: filmköltő.

A legnagyobbikák egyike. Tarkovszkij, Bergman, Fellini mellett a helye, az örökidő munkásai között. Még akkor is, ha kevésnek, kikezdhetőnek tűnik az életműve: Elégia (1965), Amerigo Tot (1969), Capriccio (1969), Tisztelet az öregasszonynak (1971), A piacere (1976),... Szindbád (1971), Csontváry (1980).

Az életmű végleges és kiszolgáltatott. Ránk hagyott gyönyörű vagyon. „Nem torzó — írta barátja, Ágh István. - Mert mohók vagyunk, szerettünk volna újabb remekműveket, hadd paráználkodjon szépségével az agy.”

Krúdy örök vándorló hajósáról írta egy jegyzetlapra, de akár önvallomása is lehetne: „Ezek a tárgyak, mind-mind, egy végrendelet leltáranyagát képezik. A világ és a természet vagyonát. Mit akart hát Szindbád? Örökül hagyni semmi mást, csak a tapasztalatokat. Végig kell járnia az életet, vaksötétben tapogatózva.” Huszárik Zoltánt is szorította az idő, csábította a halhatatlanság. Legalább egy lábnyomot akart hagyni maga után. Egy-egy belénk égetett filmkockát, nem többet. Ha igaz számvetést készítünk róla, az eltelt két évtized után tisztán látjuk, többet hagyott maga után. A hatalmas életmű számba vevése, megbecsülése ránk, ma élő utódokra vár.

Fenyvesi Félix Lajos