Evangélikus Élet, 2001 (66. évfolyam, 1-52. szám)
2001-10-07 / 41. szám
Evangélikus Elet 2001. OKTÓBER 7. 9. oldal „NEM HALLGATHATOK” (Jer 4,19) Az elmúlt hónapokban dr. Frenkl Róbert országos felügyelő több írása jelent meg az Evangélikus Életben. Leírt gondolatai, kifejtett teológiája és etikája, főleg a válással és a homoszexualitással kapcsolatban, sokakat megdöbbentett, elszomorított, de nem kevés azok száma, akiket felháborított. Egyházban, egyházi újságban pozitívumként is értékelhetnénk az említett hatást. Nem baj, ha az állóvíz megmozdul. Felügyelő úr megnyilvánulásainak pozitívuma valóban abban van, ahogyan (T.) Pintér Károly főszerkesztő is ír erről a kérdésről a június 24-i számban, hogy megújuló újságunk foglalkozik végre a mai élet kérdéseivel. Megvallom, véleményem szerint a hitünket érintő pozitívumok felügyelő úr cikkeiben nagyjából eddig terjednek. A szerkesztő a sajtószabadságra és a dialógus fontosságára helyezi a hangsúlyt. Az Evangélikus Elet a mellett, hogy fóruma is egyházunk népének, elsősorban szószék, mégpedig a TV és rádió után a harmadik legnagyobb. Ezrek olvassák határainkon innen és túl. Óriási a szerkesztő és az írók felelőssége. Szórvány egyházunkban sok helyen egyetlen vasárnapi „táplálék” az Evangélikus Elet. Egyházi vezető teológiai és etikai kérdésekről nem írhat akármit, nem írhatja a saját véleményét, hanem csak azt, ami a Szentírás és hitvallási irataink szellemének megfelel. A Szentlélek természetesen adhat új látásokat, megközelítéseket, de alapvető kérdésekben, Isten igéjének (törvény és evangélium) igazságában nem. Az egyházban mindig is akkor jelentkezik a tévtanítás, amikor az ige alapvető tartalmától eltérnek. Esetünkben sajnos erről van szó. Frenkl Róbert sok megfontolandó és humánus gondolat mellett le merte írni újságunkban és utólag ezt kétszer meg is erősítette, hogy a válás nem bűn. Ez így Isten igéjének megtámadása, semmibevétele. A „Ne paráználkodj!”, „Ne légy házasságtörő!” (ez utóbbi zsidó fordítás: Mózes öt Könyve és Haftárák) ma is Isten érvényes, életet védő igéje. Nem hiszem, hogy Isten felhatalmazást adott bárkinek is, hogy az ő igéjét megváltoztassa. A próféták, apostolok vagy éppen Jézus, amikor Isten kijelentését közvetítették, nem bocsátották szavazásra annak tartalmát. Az ember mindig is kreatív, amikor az engedelmesség helyett kibúvót keres. Az ősi kísértés ma is hallható: „Csakugyan azt mondta az Isten?” (3Móz 3,1) Ma is fenyeget az Istentől és igéjétől való függetlenedés, liberalizáció veszélye: „Senki semmiféle módon ne vezessen félre titeket. Mert az Úr napját megelőzi a hittől való elszakadás, amikor megjelenik a tör- vénytipró, a kárhozat fia Ez majd ellene támad, és főiébe emeli magát mindennek, amit istennek vagy szentnek mondanak. ” (2Thessz 2,4) A liberalizmus veszélye abban áll, hogy alapvető értékeket kérdöjelez meg, relativizál. Végsősoron mindenkinek igaza van, és aki ezt megkérdőjelezi, annak is igaza van. (Addig, amíg nem utasítja el véleményemet.) Vannak kérdések, amiben nincs egyszerre több igazság. Az igazság pedig a Kijelentés szerint, az hogy mindnyájan vétkeztek, egy igaz sincs, a bűn engedetlenség és az Istennel szembeni gőg. A bűn zsoldja, következménye halál, de az Isten kegyelmi ajándéka örök élet. Az ember viszont vitatkozik Istennel. „Mert ezt mondják: Győzzük nyelvvel, segít rajtunk a szánk, ki lehetne úrrá rajtunk? ” (Zsolt 12,5) Családellenes kijelenteni, hogy a válás nem bűn. A bűnbocsánat ellenére is sokszor helyrehozhatatlan az a sok sérülés, hasadás, botránkozás, amit hívő emberek válása jelent a családtagok, a gyülekezet és a kívülállók számára. A meg- térőnek Isten adhat bocsánatot, de a bűn következményét sokszor hordozni kell. Pl. Dávid és Betsabé esete. Ha egyetlen házasság is megmarad, az csoda. Isten kegyelmének a jele. Egyikőnk se bizakodhat el. „Aki áll, vigyázzon, hogy el ne essen! ” Nincs ember, ki ne vétkezne, de nem mindegy, hogy harcolunk-e bűneinkkel vagy kiegyezünk velük. Felügyelő úr írásaiban küzd a kődobáló, képmutató, szeretetlen ítélkezőkkel. Ezt jól teszi, hiszen „az vesse az első követ...”, de ezzel együtt a bibliai igazságot is negligálja, mivel írásaiból az a vélemény sugárzik, hogyha valaki bűnnek tartja a válást vagy a homoszexualitást , az mintegy el is ítéli, stigma- tizálja az érintettet. Ez így csúsztatás. Isten és a keresztyén ember a bűnt bűnnek tartja (nemhogy mentené), de a bűnöst szereti, halálosan szereti. Nem szabad összekeverni a képmutató ítélkezőket, a bűnt elítélő, de az elesettet szerető és kreatívan segítő keresztyénekkel. Mintha a Tízparancsolat, a Tíz Ige szembeállítható lenne a szeretettel, irgalommal, megértéssel! Isten a parancsolatot is szerétéiből adta. A bűnre is szerétéiből haragszik, mert a bűn fájdalmat okoz! A Híradóban láttam egy tragikus esetet. Miskolci szurkolók utaztak Budapestre vonaton. Az egyik „szabadon” kihajolt az ablakon, sőt szinte ki is csimpaszkodott és nekiütközött egy villanyoszlopnak. Addig vitatkozunk az igével, amíg össze nem törjük magunkat vagy a másikat. Milyen szamárság lenne szembeállítani egymással a „Kihajolni veszélyes!” parancsolat igazát a megértés fontosságával. Az emberi élet különböző területein vannak határesetek. Pl. drámai a döntés, amikor választani kell, hogy a magzat vagy az anya éljen tovább. Van olyan eset, amikor valakit már gyermekkorában homoszexuális hatás ér, vagy úgy is nevelnek. A „szabad” Hollandiában néhány hónapja már örökbefogadhatnak gyermekeket homoszexuális párok is! Ha valaki gyermekként ezt a mintát követi, nem az ő vétkéről kell beszélni. A liberálisan gondolkodók a felnőtt párok jogait védik, de az ilyen kiszolgáltatott gyermeket ki védi meg?! Ezekről tudni kell, sőt kötelesség körültekintően, higgadtan mérlegelni, de ezek a különleges helyzetek nem jelenthetik általában a felmentést! Ha valaki végső kétségbeesésében élelmet lop (gondoljunk pl. a gyermek József Attilára), nem jelentheti azt, hogy általában kiegyezzünk a lopással. Felügyelő úr azt írja, hogy elfogadottá vált a társadalom értékítéletében a válás. Ez így nem igaz. Attól, hogy több százezer alkoholista él hazánkban és sokaknak elfogadottá lett a rendszeres ivás, még nem jelenthetjük ki, hogy a társadalom értékítéletében elfogadottá lett az alkoholizmus. Sok esetben maga az alkoholista sem akarja elfogadni a valóságot és fáj neki a gyengeség és a bűn. Az a gyanúm, hogy az elváltak közül is sokan így éreznek. Több évi együttélés után nem lehet „vétlen” félről beszélni, hiszen hibáinkkal, bűneinkkel „kihozzuk” a másikból a hibákat, bűnöket. Persze itt is vannak egyedi, szélsőséges esetek. A lényeg szempontjából egyébként sem az fontos, hogy az ember, a társadalom mit tart elfogadhatónak. A bibliai tanítás szerint soha nem esnénk ítélet alá, ha magunk hoznánk ítéletet. Az Egyesült Államokban tapasztalható erkölcsi romlás, amely kihat majdnem az egész világra, abból következik, hogy Isten igéjét megkérdőjelezték. Azt az igét, amelyre alapozni akarták valamikor kultúrájukat. Felügyelő úr azt írja: „...célom volt levenni a stigmát, a megbélyegzést az érintettekről.” Ez szépen hangzik, de ebben az összefüggésben hamis. Ugyanis Isten szerint a válás, a házasságtörés bűn, tehát nem stigmáról kell itt beszélni. A bűnt bűnnek kell tartani. Egyedül a Megváltónak van hatalma és joga a terhet levenni rólunk. Milyen jó lett volna, ha felügyelő úr arról ír, hogy tudunk összetört, mélypontra jutott házasságok feltámadásáról. Amikor bűneikkel, fájdalmaikkal Istenhez menekültek házaspárok és meggyógyult a kapcsolatuk. Sok ilyet tudna elmesélni minden olyan lelkigondozó, aki Isten igéjét komolyan véve asszisztálhatott az Áldott Orvosnak egy házasság, egy család újjáteremtésében. Keresztyén hit nélkül is akadnak olyanok, akik a válást fájó bűnnek tartják, annál is inkább elfogadhatatlan, ha egyházi vezető helyezkedik szembe nyilvánosan és büszkén Isten igéjével. Azon a napon, amikor írom e sorokat, templomainkban ez az ige szól: „Tudok cselekedeteidről, hogy az a neved, hogy élsz, pedig halott vagy. Ébredj fel, és erősítsd meg a többieket, akik halófélben vannak. Emlékezzél vissza, hogyan kaptad és hallottad: tartsd meg azt, és térj meg! ’’ (Jel 3,1-3) Tiltakozom, hogy ez az irányzat szabadon fejtheti ki tevékenységét egyházunkban. Széleskörű a felháborodás és az értetlenség. Az Evangélikus Élet az utóbbi hetekben megújult, ezért is nagy felelősség, hogy mit közvetít. Jó lenne, ha az evangéliumi tisztaságért felelős püspökök ilyen horderejű kérdésekben eligazítást adnának egyházunk népének. „O, hogy gyötrődik egész bensőm, elszorul a szívem! Háborog a szívem, nem hallgathatok, Mert lelkemben hallom már a kürtszót, a harci riadót! Romlás romlást ér, elpusztul az egész ország. Bizony, bolond az én népem, nem ismernek engem! (Jer 4,19.20.22a) Szeverényi János * * * Értetlenül és némi szomorúsággal olvastam Szeverényi János terjedelmes írását. Értetlenül, mert írásában semmilyen új gondolat nincs ahhoz a vitához képest, amely az Elváltak, elvált lelkészek című cikkemet követően az Evangélikus Élet hasábjain lezajlott. A sajtószlogen „ után- lövésnek" nevezi az ilyesmit. Nem kívánom találgatni, mi volt jelen esetben az indítéka ennek (nincs oly rejtett dolog, mely ki ne tudódnék), csak némi szomorúsággal tölt el. Nem tételezhetem fel, hogy egy művelt esperes nem érti, vagy nem akarja megérteni írásomat, amelyet „sok megfontolandó és humánus gondolat "-ot tartalmazónak ismer el, de visszatér a válásbűn kérdéshez, és ennek kapcsán írásának már vajmi kevés köze van az én általam leírtakhoz. Olyasmit szeretne rám erőltetni, részleteket kiragadva, amit nem állítok, hetet-havat összehord liberalizmustól alkoholizmusig A mai kontextusban különösen bántó az Egyesült Államok sommás elmarasztalása. Azért is furcsállom az utánlövést, mert munkásságom, melyben az elmúlt évtizedekben - társadalomban és egyházban egyaránt - a lelki egészség, az egészségvédelem, a családcentrikusság volt a középpontban, megvéd attól a vádtól, hogy ne a humánus keresztény értékrendet közvetíteném, képviselném. Az esetleges további vitapartnerektől azt kérem, ne felejtsék, hogy a legerősebb meggyőződés sem pótolhatja az érveket. Frenkl Róbert „őszi betakarítás” címmel rendeztek regionális hálaadó és missziói napot a büki templomban és művelődési házban. A mintegy háromszáz résztvevő fele gyermek volt! Néhány név azok közül, akik segítettek a hálaadásban: Balogh Eszter, Boda Zsuzsa, Fatulin Helga, Gáncs Péter, Giczy Nikolett, Keveházi László, Szabó Szilárd, Vető István, valamint a celldömölki ifjúság énekkara és a Soproni Líceum Harang-együttese. Valóban volt és van miért hálát adni... Szót kér a szerkesztő (is) Miután Szeverényi János írásában az Ev. Élet felelősségére is hangsúllyal utal, a szerkesztő is „kénytelen” ismételten megszólalni. Hetilapunk jellegének és feladatának mibenlétéről (Váljék nyilvánvalóvá! c. jegyzetemben) már ejtettem szót a június 24-i számban, ezért most engedtessék meg a „Nem hallgathatok" apropójából személyes véleményemnek hangot adni. Megtisztelő, hogy Szeverényi János a szószék magasságába helyezi az Evangélikus Életet, de feltételezem, hogy ő is hallott már gyenge prédikációt, talán még egyházi vezetők szájából is... Számomra mindenesetre örökre emlékezetes marad az az istentisztelet, amikor bosszankodva hagytam el a templomot, miután a lelkész már vagy egy tucat igehelyet idézett - hibásan. Az eset azért marad emlékezetes a számomra, mert ez volt az a prédikáció, amelynek hatására egyik közeli ismerősöm hitre jutott..., - ami persze nyilván nem a hibáknak és az igehirdető indiszponáltságának volt köszönhető. Ezért csupán azt szeretném tisztelettel kérni mindazoktól, akiket „felháborítanak” a lapunkban napvilágot látó, és - általuk - igeellenesnek vélt megnyilatkozások, hogy ne háborodjanak fel\ Egyrészt ne becsüljék le az Úristent, másrészt ne is keverjék magukat össze Vele! Tegyék inkább azt, amit Szeverényi János is tett, azaz írják meg észrevételeiket! Lehet, hogy nekik (is) van igazuk. Egymás hite és ismerete által épülhetünk, tudván azt, hogy most még mindannyiunknak töredékes az ismerete, mert „most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre ” (1 Kor 13,12.). Már csak ezért is tartom az Evangélikus Élet esetében különösen is vállalható szerkesztői álláspontnak (az egyértelműen keresztyén, evangélikus irányultság megtartása mellett) a nyitottságot, a dialógusra való törekvést. S, noha a szerkesztőnek nem csak joga, de kötelessége is szerkeszteni (esetenként rövidíteni, illetőleg - különböző szempontok figyelembevételével - egy adott írás megjelentetésétől eltekinteni), abban olvasóink-szerzőink biztosak lehetnek, hogy e sorok írója sem tekinti magát (szerkesztőként sem) tévedhetetlennek és csalhatatlannak. Meggyőződésem, hogy egyházi elöljáróink sem. A fentiektől függetlenül, nem gondolom, hogy püspökeinknek minden konkrét polémiában nyilvánosan állást kellene foglalniuk. Zárójelben jegyzem meg, hogy a magam részéről kifejezetten hálás vagyok elöljáróink önmérsékletéért, hiszen a „feisőbbség” mindennapos megnyilatkozásainak médiára gyakorolt bénító hatása tömegkommunikáció-elméleti alapvetés, amit - különösen az 50-es. 60-as években - az egyházi sajtó is megtapasztalhatott. Az már egy más kérdés, hogy egyházunk vezetői - mellesleg - többnyire jó toliforgatók is. Dr. Frenkl Róbert a megmondhatója, hogy voltak (s, ha az Úristen megengedi, még bizonyára lesznek is) kemény vitáink. Szeverényi János azonban azt vallja, hogy „ egyházi vezető, teológiai és etikai kérdésekről nem írhat akármit, nem írhatja a saját véleményét, hanem csak azt, ami a Szentírás és hitvallási irataink szellemének megfelel ". Nos, régen rossz volna, ha egyházunk vezetőinek - kivált teológiai és etikai kérdésekben - lenne egy hivatalos, meg egy (sajtóban nem publikálandó) magánvéleménye... De, szabad legyen visszakérdeznem; bizonyos abban Szeverényi János, hogy mostani - szerintem egyébként szintén „sok megfontolandó gondolatot tartalmazó” - írása mindenben megfelel a Szentírás szellemének?... Az én olvasatomban Frenkl Róbert, kérdéseket árnyaltan elemző, őszinte belső tépelődésekről árulkodó, olykor épp ezért valóban relativizáló (azaz gondolkodásra, továbbgondolásra, vitatkozásra késztető!) jegyzeteit áthatja - a legfőbb krisztusi parancs. Szeverényi János ugyan több helyütt is utal cikkében a szeretetre, de mondatai „egyéb érzelmei felől” sem hagynak kétséget... Persze lehetséges, hogy ez is csupán az én - sorok közötti - olvasatom. (T.) Pintér Károly V ____________________________) Ev angélikus arcképcsannok • • *.............. Tr anovsky György (1591-1637) A magyarországi evangéli- kusság egyik legértékesebb sajátsága, hogy történetének kezdete óta több nemzetiséget foglalt magába. A szlovák ajkú evangéli- kusság éneklését, ezen keresztül egész kegyességét alapvetően meghatározta Tranovsky lelké- szi, énekszerzői és énekeskönyv szerkesztői tevékenysége. 1629- ben kiadott ódagyűjteménye a 17. századi felvidéki német, szlovák és magyar műveltségre volt hatással, az 1636-ban megjelent Chitara Sanctorum pedig a szlovák evangélikusság számára egészen századunkig a legfontosabb énekeskönyv, amely a magyar ajkú evangélikusok énekkultúráját is befolyásolta. Tranovsky 1591-ben született Sziléziában, Teschenben. Neve utal arra a falura, Tranovicére, ahonnan a család származik. Középiskolai tanulmányai elvégeztével, 1607-től a wittenbergi egyetem hallgatója lett. 1612-ben Prágában tanít, majd a morvaországi Hellesovicében iskola-rektor, később Mesericben lelkész. Osztozott a cseh protestánsok sorsában: 1621-ben menekülni kényszerül, 1623-ban raboskodott is, majd a sziléziai Bielicben kapott állást. Miután hite miatt innen is elűzték, 1628-ban Magyarországra, Árva várába menekült. 1636-ban Liptószentmiklóson lett lelkész. 1629-ben megjelent ódagyűjteményének 150 latin nyelvű éneke közül e helyen az egyházi év nagyobb ünnepeire, valamint a katekizmus tanításához szántakat emeljük ki. A kötet végén sorolja az ezekhez tartozó húszféle versmértéket és ugyancsak húsz, egyszerű négyszólamú karművet. (Utóbbiaknak mintegy a fele saját kompozíció.) A kötet különlegességei közé tartoznak azok a versek, melyekben latin klasszikus költők verseit dolgozza át úgy, hogy miközben a vers formáját - s ezzel együtt bizonyos szavakat, ragokat, alliterációkat - megtartja, tartalmát keresztyénné írja át, s ezzel mintegy „megkereszteli” a művet. Ódagyűjteményénél is jelentősebb és nagyobb hatású Chitara Sanctorum című énekeskönyve. Első kiadásának csaknem félezer énekéből több mint 150 Tranovsky költeménye, s a többi között is jelentős azon énekek száma, melyet korábbi latin vagy német ének alapján ő fordított. A „Tranoscius” anyaga újabb és újabb kiadásokban egyre bővült. Legutóbb 1874-ben jelent meg 1148 énekkel. A Tranoscius énekeskönyv több mint kétszáz éves története alatt mélyen beleivódott a szlovák evangélikusok ünnepi és mindennapi kegyességébe. Talán ezért szokás Jiri Tranovskyt szláv Luthernek nevezni. Utolsó szolgálati helyén, Liptószentmiklóson halt meg 1637-ben. Finta Gergely
