Evangélikus Élet, 2001 (66. évfolyam, 1-52. szám)
2001-08-12 / 33. szám
Evangélikus Élet 2001. AUGUSZTUS 12. 7. oldal A kétkamarás országgyűlés problematikája evangélikus szemszögből Az egyik ellenzéki párt részéről a kétkamarás országgyűlés újra bevezetésének szükségességét hangoztató program indokolttá teszi, hogy ezzel a kérdéssel evangélikus részről is szembenézzünk, már csak azért is, mert az országos felügyelő ezzel kapcsolatos véleménye még nem tekinthető véglegesen kialakultnak. A protestáns egyházak fotisztviselői- nek közvetlen országgyűlési részvétele iránt a legelső kívánság - eltekintve attól, hogy Bethlen Gábor az 1618. évi pozsonyi országgyűlésre az evangélikus szuperintendenseket is meghívta - először Hajnóczy Józsefnél, a magyar szellemi forradalom egyik előharcosánál fogant meg. Hajnóczy 1790. március 5-i írásában helyet kívánt biztosítani a nagy befolyást gyakorló görög egyesült és nem egyesült püspökök, valamint egy ágostai, egy helvét hitvallású és egy unitárius szuperintendens részére az ország- gyűlésen, és meghívást nyertek még az 1790/91. évi országgyűlés folyamán, a protestáns egyháznagyokról azonban nem esik szó. A főrendiházról szóló 1885. évi VII. te. alapján az evangélikus egyház három püspöke, egyetemes és két kerületi felügyelője került a főrendiházba, amint Tisza Kálmán miniszterelnök parlamenti beszédében hangsúlyozta: „a felekezet élén való állásuknál fogva”. Állami részről ezúttal valósult meg az egyházak részvétele a törvényhozásban, az országgyűlés felsőházában, intézményes formában. Kétségtelen, hogy az állam legfőbb feladatának a nemzeti akarat megvalósítása tekinthető. Az alkotmányos állam életében az állami akarat megjelenési formája: a törvény, illetve a törvények alkotására hivatott szerv: a törvényhozó testület. Ahhoz azonban, hogy az állam valóságos akarata megnyilatkozhasson, a leginkább célravezető kormányrend- szert kell megvalósítani. Ennek megtalálása az államélet egyik legnehezebb kérdése és a politika művészetének a feladatai közé tartozik, minthogy az állami akarat nem az államot alkotó egyének többségének az akarata, hanem attól különböző, önálló akarat. A két világháború után egykamarás parlamenti megoldás alakult ki, az 1926. évi XXII. te. visszaállítja némi módosítással a régi második kamarát „felsőház” elnevezéssel. Találóan állapítja meg Zsedényi Béla, hogy az egykamarás megoldást általában a forradalmak idézik elő. Ennek jellegzetes vonása, hogy többnyire csak a jelennel számol. Az az önámítás él benne, hogy gyorsan és így nagyszerűen is dolgozik. Ha a jelenben átmeneti eredményt érhet el, könnyen áldozza fel érte a jövőbeli sikert. Mindenben intézkedni és alkotni akar. És gyorsan alkotni... Az elhamarkodottság a legnagyobb veszély, amely jóvátehetetlen következményekkel járhat. Elkerülése végett érdemes a lassúságot is eltűrni, sőt sok nehézséget és megalkuvást is. Kulcsár Kálmán is azt írja, hogy „Szinte meggyökeresedett a magyar politikai gondolkodásban (éspedig a hagyományaink ellenére), hogy az egykamarás országgyűlés... azonos volna a demokrácia fejlettebb formájával. A többségi pártok távolról sem mindig képviselik (a nemzet) alapvető érdekeit, eszmerendszerük könnyen ideologikus jellegűvé válhat... nagyon is szükséges tehát az országgyűlésben is második kamara, amely más metszetben jeleníti meg a politikai viszonyokat és érdekeket.” Montesquieu az állam törvényhozó szerveinek helyes megalkotási módját kutatva, szükségesnek látja, hogy a gazdaságon, méltóságon és születésen alapuló arisztokrata kisebbség - nehogy a közönséges szabadság reájuk szolgasággá váljék - külön képviseletet nyerjen. A gyakorlatiasság szempontjai azt diktálják, hogy minél értékesebb elemekből álljon a felső kamara. Ez végeredményben az a bázis, amit Cicero lát a senatus- ban, amikor azt írja, hogy a senatus az állam esze. Emellett emelt szót Concha Győző'is, aki a társadalom szervezetéből kifolyólag - „mely különböző rendek egésze és egészséges állapot mellett méltányos kompromisszuma”'- tartja fontosnak a törvényhozás két részre szakadását. Súlyos és fontos követelmény, amelyről sohasem szabad megfeledkezni, hogy az állam kormányzásában és a nemzet képviseletében mindazon elemeknek intenzív és törvényes részvételi joguk legyen, amelyek a tényleges hatalom birtokában a közvélemény és a nemzeti szellem kialakulására amúgy is döntő befolyást gyakorolnak. A szellemileg kiváló és értékesebb, de kisebbségben levő csoportok képviselethez juttatásának szinte egyetlen eszköze. Gondoljunk csak az egyházak, a különböző nemzetiségek, régiók, érdek- képviseleti szervek és egyéb tömörülések képviseletére, akik eddig nem jutottak szóhoz. Ezeknek a személyeknek nem az összakarat megsemmisítése, hanem az ellenőrző közreműködés lehet a feladata a nemzeti akarat kialakításánál. Ha valamely helyes megoldást eleve el akarunk vetni, anyagi nehézségekre szokás hivatkozni, jóllehet nagy elveket ezért nem szabad feláldozni. A képviselőház túlzottan magas létszámának csökkentésével ez a probléma megoldható lenne. A másik ellenérv kiiktatása, hogy ti. kik legyenek a felsőház tagjai, és miként nyerjék el tagságukat, igen alapos meggondolást igényel. Nyilvánvaló, hogy a tagság egy részét választás útján, másik részét a betöltött hivatal alapján, illetve államfői kinevezés alapján lehetne felsőházi tagnak tekinteni. Aligha fogadható el döntő érvnek, hogy mivel az egyház által bejuttatott felsőházi tagok között is voltak olyanok, akik nem szavaztak az erkölcsileg elítélendő törvény ellen, most már ezért az egyház képviselőit mellőzni kellene, hisz a szellemi kiválóság, életkor, vagy tapasztalat figyelemvétele egyáltalán nem biztosíték arra, hogy minden esetben helyes állásfoglalás várható az ilyen személytől. Helyesen látja Herczeg Ferenc, aki szerint a felsőháznak kétféle előnye van: „Nemigen tud pártélet fejlődni, a felsőházi tag tehát nem a pártot, hanem a nemzetet érzi maga fölött; azonkívül a tagok kivétel nélkül beérkezett emberek, politikájukat tehát nem irányítják a személyes érvényesülés szempontjai.” A felsőházi törvény a fbrendházi törvény rendelkezéseihez képest visszaesését jelentett, mert az egyháznak hivatalban legidősebb két püspöke, továbbá egyetemes felügyelője és hivatalban legidősebb kerületi felügyelője lett a felsőház tagja, tehát 1-1 fővel kevesebb személy. Zsedényi Béla az evangélikus kívánságjogszerűségéről írt fejezetben kimutatja, hogy a felsőházi tagság jogalapja nem az érdekképviselet, hanem maga a tekintélyt és súlyt jelentő méltóság vagy hivatal; az új szabályozásnál a jogfolytonosság elve sérelmet szenvedett, mert az evangélikus kérelem teljesítése nem jelentett volna érdemleges aránytalanságot. Végezetül megállapíthatjuk, hogy a kétkamarás rendszer mellett számos, szinte megcáfolhatatlan érv szól, a történelem frappáns jelenségekkel, a jelenkor alkotmányainak a vizsgálata pedig konkrétumokkal bizonyít. A kétkamarás rendszer a belátható eshetőségek határain belül mindennel számolva a lehető leghosszabb időre kíván biztosítékot nyújtani az állandóság számára. Útját állhatja kiegyenlítő szerepével a célszerűtlen és elhamarkodott alsóházi határozatoknak és az alkotmányos rend szilárdságához járulhat hozzá. Dr. Boleratzky Lóránd A forint születése Ötvenöt évvel ezelőtt - 1946. augusztus 1-jén - lett a forint a fizetőeszközünk. A pénz története visszanyúlik az ókorba, amikor még túlnyomó részben cserekereskedelem folyt, de a Földközi-tenger keleti partján a föníciaiak bevezették a pénzt. A ma élő idősebb nemzedék életében háromféle pénz volt forgalomban: a korona, a pengő és a forint. A koronát 1892-ben helyezték aranyalapra. A szántóföldek aranykorona értékét a mai napig is jól lehet használni. A békeidők pénze volt, ami az első világháborúban elértéktelenedett, és így 1929. december 27-én a pengő váltotta fel. Harsogta a nóta: „Havi kétszáz pengő fixszel az ember könnyen viccel.” Csakhogy jött a világgazdasági válság, a munkanélküliség. A napszám 2 pengő volt, a munkás 40-60 pengőt keresett, az állástalan diplomást 40 pengőért foglalkoztatták. A parasztember úgy számolt: Egy pár csizma, egy mázsa búza. Mire a gazdasági világválság oldódott és Magyarország területileg is gyarapodott, kitört a második világháború. 1941- ben mi is belekeveredtünk a háborúba, mely 1944-45-ben fél éven át hazánk területén pusztított. Minden tönkrement. A pengő olyan gyorsan veszített az értékéből, hogy délután nem azt lehetett venni érte, mint amit délelőtt. A tehetősek eladták élelemért az ékszereiket. Itt-ott előkerült az aranykorona, a Napóleon-arany. Akinek nem volt, megpróbálkozott a cserekereskedelemmel. El kellett cserélni a ruházatot élelemért. Végre 55 évvel ezelőtt - 1946. augusztus 1-jén - megjelent a forgalomban a forint. Árfolyamát a békebeli forint értékének negyven százalékában állapították meg. Örömöt jelentett, hogy vége lett a millpengős világnak. Az árakat hatóságilag szabályozták. Ennek ellenére időnként változtak az árak, a fizetések. Ez a folyamat félévszázada folyamatosan tart. Kezdetben ai százforintos volt a legnagyobb értékű papírpénz, ma már a húszezer forintos. Életünk befolyásoló tényezője a forint csúszóleértékelése... Magyarország az európai nemzetek közösségének kapuján kopogtat. Remélhetőleg mi is tagja leszünk a közösségnek. Lehet, hogy új pénzünk lesz, az euro. Ma még azonban kemény valutákhoz, a dollárhoz, a márkához igazodik a világ gazdasága. A hívő keresztyén ember élete is e világban folyik le. Mindenkinek van anyagi szükséglete. Enni, ruházkodni, lakni kell valahol. Az evangéliumokban találunk biztatást: Ne aggodalmaskodjunk, hogy mit együnk és mit igyunk, miben ruházkodjunk, mert jól tudja a mennyei Atyánk, hogy minderre szükségünk van (Mt 6,31-32). Bizakodva énekeljük: „Ne aggodalmaskodjál, nézz Istenedre fel. Ő felruház és táplál, gondot rád ő visel!” Dr. Reményi Mihály Megyer Lajos ny. lelkész 90 éves „ Taníts minket úgy számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk. ” (Zsolt 90,12) 2001. augusztus 18-án tölti be 90. születésnapját Lajos bácsi. Nem mindennapi esemény ez gyülekezetünk életében. Isten különös kegyelme az, hogy Lajos bácsi még most is szolgál, leggyakrabban a kistemplomban. Pedig földi élete kezdetekor sok nehézséggel, nyomorúsággal kellett szembenéznie, mivel szegény sorsú iparos családból származott, és még a soproni teológián is egy betegség és kórházi kezelés után sikerült ingyenes ellátást kapnia. 1935 februárjában végezte el a teológiát és Nyíregyházán avatta fel Geduly Henrik püspök úr. Közvetlen ezután Ózdra került, ott ismerte meg későbbi feleségét, mind a mai napig hűséges társát, Vilmi nénit. Életútja később újra Nyíregyházához kötötte, pontosabban a dél-szabolcsi gyülekezethez. Esperesként is szolgált, és személyéhez kötődik a borbányai templom építése. 23 évig volt az 1. számú nyíregyházi körzet lelkésze, és 74 éves korában ment „hivatalosan,, nyugdíjba. Azok közé a lelkészek közé tartozott Lajos bácsi, akik a legszorgalmasabban látogatták híveiket, igyekezte mások terheit hordozni. Ez meg is maradt a gyülekezet emlékezetében mind a mai napig. Az 1. sz. körzet'kívánja, hogy Isten éltesse Lajos bácsit kedves feleségével együtt, és hordozza továbbra is őket kegyelmesen. Az 1. sz. „kistemplomi" gyülekezet Egy „mezőbe rejlett kincs"-röl Hányszor tartottunk már családi ünnepet születésnap alkalmából! Énekeltünk, igét is olvastunk. Csupán arra nem gondoltam, hogy énekeskönyvünk 746. oldalán egy rövid, születésnapi imádság is található. A példázatbeli mezőbe rejtett kincsre bukkanó ember meglepetésével fedeztem fel újra. Nem akármilyen alkalommal. Szándékosan mondom úgy: újra. Hiszen a 75. születésnapját ünneplő dr. Hafenscher Károly professzorral magam is részt vehettem az 1981 húsvétján megjelent új Evangélikus Énekeskönyv imádságos részének szerkesztésében. Ökumenikus baráti körben köszöntöttük őt július 4-én. Dr. Harmati Béla püspök baráti köszöntő szavaival kezdődött a köszöntések sora. Közöttük mindjárt elsőnek D. Szebik Imre püspöké, aki zsoltárt idézve, egész egyházunk jókívánságait tolmácsolta. Egyetlen mozzanatot emelek ki egy Ottlétünkből. Énekszóval kezdtük. Utána Harmati püspök kérte, nyissuk ki énekeskönyvünket a már említett 746. oldalon és mondjuk el együtt, hangosan az ott található születésnapi imádságot. Erre nem számított senki. Magam legalább is nem. Kissé meglepetten, de nagy örömmel mondtam a többiekkel együtt. Jó volt, szép volt ez így. Szép és jó lett volna az is, ha szabadon imádkozik, vagy egy zsoltár szavaival. így kedves meglepetéssé vált az ünnepelt és az ünneplők számára egyaránt. Lehetséges, hogy a születésnapi imádságot éppen Hafenscher Károly írta. Vele és Ferenczy Zoltánnal hármasban - 20 évvel ezelőtt - néhány imádságot magunk fogalmaztunk, ill. fordítottunk külföldi imakönyvekből, amikor az előző imádságos részét alapul véve, együtt gyűjtögettük, rendeztük, csiszolgattuk a szövegeket. Egy szóval se említette Harmati püspök, hogy miért éppen ezt a születésnapi imádságot, miért éppen Evangélikus Énekeskönyvünk imádságos részéből ajánlotta közös elmondásra. Lehet, hogy szándéktalanul, vagy éppen szándékosan tette. Mindenképpen figyelmeztetett. Tudatosan, tervszerűbben kellene felhívnunk ifjúságunk figyelmét énekeskönyvünk imádságaira. Családban, hittanórán, konfirmációi oktatás alkalmával - segíteni, nevelnünk kellene őket arra, hogy mikor, miként vehetik hasznát. Nem kellene-e - 20 év múltán - mindnyájunknak újra felfedeznünk énekeskönyvünknek ezt az imádságos életünket gazdagító, „mezőbe rejtett kincsét”? Fedezzük tehát fel. Fedezzük fel újra! Benczúr László Evangélikus ancképcsannok : Kánya Emília • 1828-ban született Pesten, a • Deák téri gimnázium igazgató» ja, tanára, Kánya Pál leánya• ként. Édesapja házánál nevel• kedett három testvérével • együtt, ahol a kor vezető értel• miségi elitje vette körül. A csa- Iád barátai, írók, tanítók, lelké« szék, tudós emberek minden• naposak voltak házuknál. Szé• kács József, Brassai Sámuel, • Balassa János, Pákh Albert • éppúgy, mint Emília iskolai taa nárai: Dimer Endre vagy • Tavassy Lajos. A fiatal lány tehetségesen rajzolt, énekelt, ki« emelkedőén művelt volt. Me• leg családi környezetben és m pezsgő szellemi életben nőtt fel • a szülői házban. • E környezetből ragadta ki m első házassága 1847-ben, me• lyet szülei akarata szerint kö• tött egy temesvári vaskereskedő tehetős fiával, Gottfried Feldingerrel, és az es• küvő után azonnal apósa házába költözött. A családtagok hiánya, a barátok nél• külözése, a rideg környezet boldogtalanná tették, egyetlen menedéket az anyaságban talált. A házaspár átvészelte a forradalom utáni hónapokat, az 1850-es • éveket, hóban-sárban fázva menekültek faluról falura. Alig tízévi házasság után • Emília döntött: nem tud tovább élni Feldingerrel. Édesapja és Székács püspök tá• mogatását maga mögött tudva adta be válóperét. Négy gyermekével maradt • egyedül, s ugyan másodszor is férjhez ment, megélhetés után kellett néznie. • 1860-ban lapengedélyért folyamodott. 1860 októberében megindult a Családi Kör. Ezzel Emília (hiszen csak így, ke• resztnevén írta alá írásait) az egész Monarchia első női lapszerkesztője lett. S ami • talán még több: húsz éven át sikeresen irányította ezt a művelt magyar hölgyek• nek címzett, valójában családi lapot. A kor vezető írói publikáltak benne, és Emí• lia teret adott a kibontakozó női mozgalomnak is. Maga is részt vett a jótékony- sági szervezetek munkájában, 1873-ban a nemzetközi nőkongresszuson a magyar • nőket képviselte. 1880-ban kénytelen volt megválni lapjától, és ezzel az irodalmi • életből is kivált. 1884-től Fiúméban élt gyermekeinél, ahol 1901-től haláláig emlékiratain dol• gozott. A Réges-régi időkről című kötet vitathatatlanul legjobb írása, melyből • egy tipikus és egyben mégis egyéni élettörténet bontakozik ki: az egyik első ér- m telmiségi pályán működő magyar nőé. • Kiss Borbála