Evangélikus Élet, 2001 (66. évfolyam, 1-52. szám)

2001-08-05 / 32. szám

2001. AUGUSZTUS 5. 7. oldal Evangélikus Élet A „pap úr” talán még időben szól Élénk visszhangja volt a néhány héttel ezelőtt megjelent, Kiütéssel győzött az ember című írásomnak, amelyben Kovács „Kokó” István ökölvívó vereségével kapcsolatban írtam le gondolataimat. (Ev. Élet, 2001. július 1.) Álszerénység lenne tagadni, hogy örültem a sok pozitív visszajelzésnek. Találkoz­tam azonban egy markáns ellenvéleménnyel is, miután a Civil Rádió egyik élő műsorában Gáncs Péter, a hallgatók vélemé­nyét kérve, idézett a Kokó-cikkből. Magam az adást sajnos nem hallottam, de elmondások szerint egy hallgató valahogy így rea­gált: „a pap úr" mindezt miért nem akkor írta meg, amikor a Kokó még a csúcson volt? Miért nem akkor fogalmazta meg fé­lelmét, hogy a nagy sztárolás nem tesz jót az amúgy rendkívül rokonszenves Kovács Istvánnak? Végiggondoltam a dolgot, és arra jutottam, hogy az isme­retlen hallgatónak igaza van! Akár magánemberként, akár az egyház nevében megfogalmazott véleményünk akkor lehet csak igazán hiteles, ha az egyrészt időben hangzik el, másrészt ké­pes a féltésből vagy a szerétéiből fakadó ellenvélemény megfo­galmazására. Pilinszky János ír egy helyen nagyon találóan erről a hazaszeretet összefüggésében. Szerinte ugyanis a hazát úgy lehet csak szeretni, ahogy az a népdalokban hangot kap, vagy ahogy Jézus szeret az evangéliumokban, tudniillik rész­véttel. A részvéttel-szeretés jegyében szeretnék most néhány jelen­séget szóvá tenni. A szinte találomra kiválasztott témák között vannak apró-cseprőnek tűnők, és vannak már-már elhordozha- tatlanul súlyosak. A „pap úr ” mindenesetre igyekszik időben megszólalni. Nem igazán lelkesedtem például, amikor arról olvastam, hogy az egyik parlamenti párt újonnan birtokba vett székházát katolikus, református és evangélikus lelkészek, esperesek ál­dották meg. (Avatták fel? Szentelték meg?) Természetesen imádkoznunk kell azért, hogy bölcs politikusaink legyenek, jo­gunk, sőt kötelességünk is támogatni azokat a pártokat, ame­lyek látásunk és hitünk szerint az ország sorsát előre viszik - egy politikai esemény ilyen liturgikus kísérőeleme azonban nem szereptévesztés-e az egyház részéről? És hol a határ? Oly­kor olvasunk sajtgyárak és disznóhizlaldák, autópályák és (fegyver)gyárak megszenteléséről. Nem sekélyesítjük-e el ezzel az evangélium ügyét? Ismétlem: a kritikus szolidaritás jegyé­ben szólok, hiszen egy olyan pártról van szó, amellyel magam is rokonszenvezem, amelynek plakátjait a rendszerváltozás ide­jén magam is falakra ragasztottam, továbbá az áldást osztó evangélikus lelkészt is jó testvéremnek, barátomnak tartom. De hiába, a „pap úrnak” szólnia kell, ráadásul még időben, mie­lőtt az ilyen összefonódás általánossá válna. Hasonlóképpen szóvá kell tennem, ha egy barátom, akivel igazán egy húron pendültünk világéletünkben, és amikor - köz­életi vagy egyházi - pozícióba kerül, bizony-bizony, a változás tünetei mutatkoznak rajta. Eddig jókat lehetett beszélgetni ve­le, most csak futólag tudunk egy-egy szót váltani. Olykor mint­ha magyarul is elfelejtene, s a bürokraták bikkfa-nyelvén szó­lal meg. Óérette, és mindannyiunk érdekében kell a „pap úr­nak” időben szólnia. Persze szívből remélem, hogy az én barátaim - igehallgató­im, kollégáim, tanítványaim - ugyanígy kötelességüknek érzik, hogy a kritikus szolidaritás jegyében szóvá tegyék az én hibá­mat, botlásomat, elsekélyesedésemet, önismétléseimet. Olvas­sátok ezt, barátaim? Az olvasó joggal várja, hogy az eddigieknél konkrétabb pél­dákat is említsek. Ennek jegyében azonban kicsit hosszabban kell időznöm egy egészen friss hírnél, amit szintén nem hagy­hatok szó nélkül. Ott kezdem, hogy nagy focira­jongó vagyok. Mint oly sokaknak ebben az ország­ban, a Fradi a kedvenc csapatom. Szurkolóként meg­lepett a hír, hogy a Fotex Rt tulajdonába kerül az egyesület. Ezt már csak azért is tartottam pikánsnak, mert az említett vállal­kozás tulajdonosa áll egy másik egyesület, az MTK mögött is. Alighanem az is történelmi tény, hogy az MTK-t a II. világhá­ború előtt elsősorban a nagypolgári zsidóság támogatta, a Fe­rencváros pedig a sváb hátterű kispolgárság csapata volt. Egyebek mellett ezért kellett az 50-es években büntetni az egye­sületet: nemcsak legjobb játékosait vették el, de nevét és klub­színeit is. Talán ezért is volt az elmúlt rendszerben a Fradi- drukkerségnek némi ellenzéki jellege. Magam is ugyanolyan átszellemülten és belső remegéssel mentem egy Üllői úti meccsre, mint egy illegális március 15-i felvonulásra, és bizony mindkét esetben futnom kellett a rend­őrök elől... Sőt egy alkalommal, amikor a Fradi-zászlómat ki­tűztem általános iskolánk zászlótartójába, némi privát-mártíri- umot is vállaltam. Történt ugyanis, hogy egy buzgó ifrúgárdis- ta tiltakozva szólt fel az igazgatói irodába, mire osztályfőnö­köm berontott hozzánk, a zászlót rúdjáról letépte, és a gyönyö­rű zöld-fehér vásznat a cserépkályhába dobta. Osztálytársaim ezt követően kicsit sajnáltak, kicsit hősnek tartottak... Egy kisiskolás számára ilyen érzelmi, sokak számára szinte nemzeti ügy a Fradi. Am 2001-ben egyet lehet-e érteni azzal a párttal, amelyik a mostani - alapvetően gazdasági jellegű - döntés kapcsán nemzetárulásról beszél, és képviselője egy saj­tótájékoztatón - újságtudósítások szerint — így fogalmaz: „a fradisták mindig úgy érezték, hogy míg ők a nép egyszerű gyer­mekei, addig a társadalmi ranglétrán fölöttük állók a zsidó fo­galomba tömöríthetők": „az önmagát magyarnak érző kispol­gár - rendes magyar ember - identitása áll szemben az MTK-t pártoló, üzleties szellemű, idegen gyökerű nagypolgárral”? A „pap úrnak” itt is meg kell szólalnia, mert úgy érzi, hogy ez a vélekedés vészterhes korokat idéz fel, ez a megfogalmazás immár alig kódolja a rasszista üzenetet. Azt remélem, hogy a rádióhallgató által megfogalmazott el­várásnak megfelelően most még időben szólok. Nem ítélőszék­ből vagy a bölcsek kövét birtokolva. Viszont igenis azzal a re­ménnyel, hogy legalább az egyházban, gyülekezeteink körében elejét tudjuk venni a gyűlölködésnek. Hogy megtanulunk úgy szeretni, ahogy azt a népdalok teszik, vagy ahogy Jézus szeret az evangéliumban. Fabiny Tamás Erdélyi töredékek (Egy nyári utazás életformáló képei) Erdélyben jártam. Életemben először. S bár sok vihar tépáz­ta, sok vér áztatta ezt a földet, mégis meggyőződésem, hogy a Jóisten jókedvében teremtette. Az ott eltöltött pár nap mázsás súlyokkal ül a nyakamon, hisz’ minden egyes emlékkép feldol­gozásra vár. Arra, hogy tudatosodjon mindaz, ami először csak az érzelmek szintjén érintett meg. Ügy éltem meg, úgy dolgo­zom fel: tanított az Isten. Nem szokványos módon. Néhány emlék-töredék... Mozaik-kockák... Képpé talán össze sem áll, s mégis fontos. Mászom a Fogarasi Havasokat. Pillanatok alatt változik az időjárás: télben érkezem, néhány perc múlva nyár, majd kitör a vihar. Azután csend lesz. A vihar csendje, az Isten csendje? Felhőben bandukolok. Majd hatalmas csattanás, mintha meg­ütött volna egy hatalmas kéz, a hajam szó szerint az égnek áll, közvetlen mellettem csap a villám. Már elkezd peregni az a bi­zonyos sokat emlegetett film az életemmel, mikor megértem: egyszerűen „állj”-t parancsolt az Isten. Ne magasabbra, fordulj vissza! Hányszor nem hallom ezt meg a hétköznapokban. Vil­lámcsapás kell hozzá. Lejjebb ereszkedek. Vízesést pillantok meg. Felülről jön az eső. Néha ömlik, néha csak szemerkél. így is, úgy is áldás. A hegy összegyűjti, a vízesés lehozza, a patak odaviszi. Mi min­den lehetnék az áldó Úr kezében? Gyűjtő hegy, lehozó vízesés, szállító patak? Csak, hogy az áldás közel jöhessen. Hány ilyen eszköze van az Úristennek. Néha egyik-másik feladatot rám is osztotta már. Jó volt. Néha azonban szárazság van. Szeben, Brassó, Szent Anna tó. Útközben patakok - a hegy­ből lezúduló vizekkel. Rajtuk hidak. Kisebbek is, komolyabb ácsolmányok is. Mind megannyi pánt, amely összefogja a két partot. Hogy szét ne essen a két part. Az otthoni dunai hidakra gondoltam. Összetartó hidak. Nehogy eltávolodjon a túlpart. Azután eszembe jutott a Nagy Hídverő, a Pontifex Maximus. Nélküle már rég messze lenne a TÚLPART. Szent Anna tó. Mélyre úszók. A sekély túl langyos. Közepén friss a víz. Hátamra fordulok. A vulkáni kráter, melynek ölében gyönyörűsködik ez a tengerszem, hatalmas fáival olyan, mint egy puha párna, jobban mondva egy tartó tenyér. Az Isten te­nyere. Micsoda a halandó - kérdem a zsoltárossal - Uram, hogy gondod van rá? Fenyők a Hargitán. Mind nyílegyenes. Mind felfelé mutat. Csak egy irányba. Van más irány is. De minek másfelé mutat­ni? Templomtorony mind, ezerszámra. Felfelé mutogatnak. Is­ten felé. Beszédesek. Kérdőre is vonnak: Hány ilyen fenyőt ál­lított már körém az Úristen? Kolozsvár... A Házsongárdi temető számtalan sírja zárja magába a múltat, a legtöbbjük igen beszédesen... Most csak egyetlen emlék: Dsida Jenő, az alig 31 évet élt finom tollú köl­tő. A családi sírbolt ajtaja felett ott a búcsúzó poéta utolsó négysorosa: „Megtettem mindent, amit megtehettem, / Kinek tartoztam, mindent megfizettem. / Elengedtem mindenki tarto­zását, / Felejtsd el arcom romló földi mását”. Az idős temető­járó ember még emlékezni vélt arra, hogy volt ott egy rajz is, egyszerű néhány vonással - a költő földi vonásai. Az idő letö­rölte már... Nem, a romló földi képmás nem marad meg. A „megtettem mindent, amit megtehettem” mentalitás... ez a maradandó. Orthodox katedrális. Mint egy nagy sátor. Sötét, de mégis látni enged. Zajlik benne az élet. Lent emberek jönnek-men- nek, beszélgetnek, imádkoznak, temetést intéznek, személyes áldásra lépnek a pópához. A négy evangélista közben a négy pilléren vigyáz. Felül - mindenek felett - az ítélő Krisztus fi­gyel. Neki adatott minden hatalom fenn is, lenn is, mennyen és földön. Figyeli az elmélyült imádságot, de figyeli azt is, ho­gyan keveredik a keresztény hit és a babona, és figyeli még azt is, hogyan használják fel sötét hatalmak az orthodoxiát politi­kai célokra, elhatárolódásra, békétlenségre. Mindent figyel, mindent lát. Az ítélő Úr. Kis kalotaszegi falu. Köves útja sincsen. Minek is, itt még igazi élet zajlik, állatok, lovak, tehenek, bivalyok is járnak az utcán. Róják az utat a háztól a legelőig és vissza, hogy tejet ad­janak, hogy szántva legyen, hogy gabona teremjen. Emberi módon, életszerűen, verejtékkel, de áldással. Annyit, amennyit a Jóisten ad. Nem műanyagból és nem műanyaggal. A Termé­szetből. Az utak gödrösek, a környezet szegényes, de szép a temp­lom. Az a legfontosabb, onnan jön az erő, ott lehet kérni az ál­dást. Másik falu. Gyönyörű házak. A Nyugat is megirigyelné. Mindenki épít. Magának. Az út a házak között majd’ hogy nem járhatatlan. A látvány megintcsak jelképpé válik számomra. Életünk vára épül. De hol vannak az utak? A másokhoz és az igazi várhoz, az „Erős várhoz” vezető utak? Erdélyben jártam... harkály KÖNYVAJÁNLÓ Matolcsy Miklósné - a vakok misszionáriusa „Manapság olyan világ vesz körül ben­nünket, amelyben az emberek többsége csalódások tömegén ment/megy keresztül. Politikusokról, híres emberekről derül ki, hogy nem olyanok, mint gondoltuk, sőt, egy cseppet sem különbek nálunk. így az­tán nem marad más hátra, mint visszanéz­ni a múltba, lehetőleg a régmúltba, s ke­resni olyan férfiakat és asszonyokat, akik nagyszerűek voltak, nem olyanok, mint ma, ... mint mi vagyunk. A híres nagyok bizonyára a 20. század rémségei között is helyt álltak volna, csak akkor nem ismerték őket annyian. Ugyan­is e század nagy sodrásában figyelmetle­nül elrohantak volna mellettük is. Ez tör­tént a modem nagyasszonyokkal, akik azért - ha kevesen is - de voltak, vannak. Itt éltek közöttünk, csak mi nem figyel­tünk rájuk, mert siettünk, s elmentünk mellettük, akikre pedig figyelnünk kelle­ne. Talán nem is azért, hogy példaképül válasszuk őket, hanem hogy hálát adjunk Istennek azokért, akik nem szaladtak el mások mellett, akik képesek voltak - saját bajaikról megfeledkezve - csak úgy egy­szerűen, szeretni felebarátaikat, abban a helyzetben és olyan körülmények között, amelyekben azok éltek. Ilyen ember volt Matolcsy Miklósné is.” E bevezető után kezdhetjük olvasni az életrajzot. Megrázó őszinteséggel tá­rul elénk a nehéz életút, amelyben azon­ban minduntalan előbukkan az isteni gondviselés, kegyelem. Gördülékenyen, nagyszerű stílusban írja mindezt a szer­ző, Pásztor Jánosné. Olvasmányos, fél­reérthetetlen könyvecske. Egyfolytában érdekfeszítő belelátni a szomorú és az örömteli események váltakozásába. Mindenképpen elgondolkodtató: mit tehetnénk még jóvá, és hogyan pótolhat­nánk az elmulasztott hálát. Egy névtelen, modem nagyasszonyt ismerünk meg a vakok misszionáriusának személyében. Köszönet az unokának, aki - legalább így, most - megismerteti velünk a sokat szen­vedett, mégis másokért élő példaképnek, Istenben rejlő erejét, tetteit. Kicsit kortör­ténet is egyházunk múltjából... A könyv kapható a Schweitzer Ott­honban (1146 Budapest, Hermina u. 51.) Nagy Margit diakonissza testvérnél. Kardos Sándorné Evangélikus arcképcsarnok • ••••'• ......... & & 9» & 9 » $ # & & 9» 9» # 9» # & 9» a* & 9» # # $ Irányi Dániel (1822-1892) A magyar szabadságharcos nemzedék egyik legradikálisabb politikusa és publicistája 1822. február 24-én született a Szepes vármegyei Toporcon. Iskoláit Eperjesen, Késmárkon és Rozs­nyón végezte, majd bölcsészetet és jogot hallgatott az eperjesi evangélikus kollégiumban, ahol elnöke lett Magyar Nyelvmívi In­tézetnek. Ügyvédi oklevelet Pes­ten szerzett 1844-ben, és itt nyi­totta meg hamar népszerűvé lett ügyvédi irodáját is. Már 1842. után kapcsolatba lépett Kossuth­tal és cikkírója lett a Pesti Hírlap­nak. Sőt a Teleki László vezette radikális Pesti Körhöz, majd az 1847 elején létrehozott Ellenzéki Körhöz is csatlakozott. 1848 feb­ruárjában ő vette fel a kapcsolatot Pozsonyban Kossuthtal a pesti ra­dikális körök képviseletében. 1848. március 15-én lelkesítő beszédeivel döntő szerepe volt a 12 pont ki­nyomtatásában és elfogadtatásában, de Táncsics kiszabadításában is. Ezután részt vett a szerveződő nemzetőrségben, valamint a pesti forradalmi választ­mányban, júliustól pedig a pesti Lipótváros kerületét képviselte az első népkép­viseleti országgyűlésben. Októberben a Honvédelmi Bizottmány a felvidéki Sá­ros vármegye kormánybiztosául küldte ki, ahol az ellenséges betöréssel szembe­ni ellenállást próbálta szervezni, és tagja volt a forradalmi vésztörvényszéknek is. Pestre, majd januárban Debrecenbe ment, ahol fő támogatója lett az Ausztria el­leni határozott fellépésnek - ennek érdekében szervezte meg a Radical Pártot. Áprilisban kormánybiztosként tért vissza Pestre, ahonnan júniusban távozott, kö­vetve a magyar csapatok visszavonulását. A Világos melletti fegyverletétel után Szatmár, Bereg és Gömör megyében bujdosott, míg 1850. elején kocsisnak öltözve ki nem szökött az országból Auszt­rián és Svájcon keresztül Párizsba. Eközben a Habsburg törvényszék távollétében (in contumatiam) halálra ítélte. Párizsban írta meg A magyar forradalom politi­kai története című kétkötetes munkáját Charles-Louis Chassin francia történés­szel, a magyar ügy elismert támogatójával. E művével Irányi a magyar emigrá­ció, különösen pedig Kossuth nagy elismerését vívta ki. 1861-ben mint a Magyar Nemzeti Igazgatóságnak az olasz kormány mellé rendelt megbízottja Torinoba költözött, ahonnan Magyarország teljes függetlenségét szorgalmazta. 1866-ban a kitört porosz-olasz-osztrák háborút kihasználva, Berlinből próbálta akadályozni a kiegyezési tárgyalásokat, amelyek egyébként lehetővé tették számára, hogy 1865-től újra publikálhasson magyar lapokban is. 1868-ban hazatért, és a Negy­vennyolcas Párt vezetője lett a képviselőházban, majd az 1884-ben megalakult Függetlenségi és Negyvennyolcas Párt elnöke lett egészen haláláig. Számos fel­szólalásában sürgette a rendezett viszony kialakítását a nemzetiségi mozgalmak­kal, az általános titkos választójog és a polgári házasságkötés bevezetését, vala­mint a vallásfelekezetek egyenlőségének biztosítását. 1892. november 2-án be­következett halála hírére mondta Kossuth: „Elhagytál, bajtárs! Követlek!”

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents