Evangélikus Élet, 2001 (66. évfolyam, 1-52. szám)
2001-07-15 / 29. szám
Evangélikus Élet 2001. JÚLIUS 15. 5. oldal Egymásnak, egymásért! „ADJATOK HÁLÁT AZ ÚRNAK, MERT ÖRÖKKÉ TART SZERETETE” A saloi testvér-gyülekezet látogatása Nem nagyon kellett biztatni hálaadásra a július 1-ig tartó héten a saloi finn evangélikus gyülekezet 27-fős csoportját, de azokat sem, akik Nagykanizsán otthonukba fogadták, vendégül látták őket. Isten csodálatos módon adta ajándékba ezt a hetet finn kapcsolataink erősödésére. Érkezésük után vendégeink mindenekelőtt esti fényében csodálták meg fővárosunkat, másnap pedig ámulva járták végig a Műcsarnokban Polgár Rózsa, Kossuth-díjas gobelinmüvész kiállítását, tolmács nélkül is megértve szőtteseinek üzenetét. Jártak a Parlamentben, és eljutottak Szentendrére, ahol Kovács Margit keramikus művész alkotásaiban gyönyörködtek. (Isten egy be nem tervezett hangversenyt is készített számukra: az egyik katolikus templomban magyar, norvég és amerikai kórusok énekeit hallgathatták.) Balatonfüredi, új evangélikus templomunkban nagyon otthon érezték magukat, Polgár Rózsa gobelin szárnyas oltárán keresztül a címben idézett zsoltárverset írta szívükbe a Szentlélek. A tihanyi apátságot, a kővágóörsi evangélikus templomot, Badacsonyt, a Káli-medencét, a kőtengert is láthatták. Óvatosan, de elégedetten kóstolgatták a vulkanikus talaj, a balatoni borvidék zamatos borait. Két napig a révfülöpi Evangélikus Oktatási Központ volt a barátságos otthonuk. Szűkebb pátriánk, Nagykanizsa felé betértek egy fürdőzésre a páratlanul szép hévízi gyógyfürdőbe is. A nagykanizsai gyülekezetben már ebédre nagyon várták őket vendéglátóik, és szeretettel vették körül mindannyiu- kat, családjaik körében. Szombaton Nagykanizsa felfedezése szerepelt a programban, este viszont - a gyülekezet gondnokának szőlőhegyén - kulturális est várta őket. Népzenénkkel, néptáncainkkal ismerkedhettek. ízletes vacsora mellett beszélgettünk, énekeltünk, miközben a kertben szél lobogtatta a finn és a magyar lobogót... Vasárnap az úrvacsorái közösség megélésére nyílt alkalom. Ilkka Pihlajamdki saloi lelkész adta tovább az örömhírt: Isten az elveszettet keresi és megtalálja. A gyülekezetünket szívélyesen köszöntő Matti Löhdekorpi ifjúsági vezető mindig örömmel van közöttünk és munkálkodik a testvéri kapcsolatokért. Délután szeretetvendégségre gyűltünk össze. Barátaink a gyülekezetükben folyó munkáról számoltak be. A zenei életről, a diakóniai munkáról, a „kávéházi” - kahvila - délutánokról, a drogok elleni küzdelemről, az idei tavaszon megrendezett Keresztút - Ristintie - fesztiválról esett szó. Testvéreink kis kórusa énekelt, verset mondott, s mi ízlelgettük a finn nyelv dallamát. Egyik hittanosunk Kodolányi János „Boldog Margit” című könyvéhez írt előszavát szólaltatta meg. Az író többször is járt Finnországban, és mélyen hatott rá az ottani táj, a csend, a nyelv, az egyszerű finn emberekkel való találkozás, az „északi fény megfoghatatlan szépsége”. Lakja - ajándék. Ajándékul adta mellénk Isten a két tolmácsot Márk Tamásné, Katalin asszonyt és Balogh Zsuzsát. Rengeteget segítettek nekünk, önzetlenül, igaz szívvel, úgy, mint akik maguk is naponta átélik, hogy örökké tart Urunk szeretete. Jeesus Kristus, Hän yhdistää meidät. - Jézus Krisztus összeköt minket. Deméné Smidéliusz Katalin Huszárokelőpuszta-Pápa. Az esztendők óta „hazatelepült” Ausztriai Magyar Lelkigondozó Szolgálat 47. Annabergi Konferenciája. Idén először a „mindenes motor", Szépfalusi István nélkül. Ezért indultak meg oly gyakran a köny- nyek, már az első este hangulatában is. Minden megidézett sors tanúságtétel volt, bizonyosság: nem lehet feladni, mert az élet létünk kisebb, de földöntúli pályánkat is meghatározó fele. S mikor úgy tűnt, elfogyott az út, érkezett egy Ember, aki először kezet nyújtott, aztán - másokért együtt - egymásba öltötte a karokat. Az illúziókkal való leszámolás legalább olyan fontos, mint a bizakodás. Balla D. Károly ungvári költő szavai ezek, aki a másnap délelőtti együttlét vendége volt. A kárpátaljai szellemi élet fáradhatatlanul szolgáló „nagykövete” sajátos tényekkel és jelenségekkel bizonyította azokat az elszomorító tendenciákat, amelyek szüntelen sodró áradásként mossák ki Kárpátalja magyaljai alól a talajt. Mi marad számukra? „Marad annak tudomásulvétele, hogy magyarok és magyarok között kisvártatva ott húzódik a Nagy Shengeni Fal. A kárpátaljaiak ennek árnyékában, kettős mostohaságra ítélve latolgatják esélyeiket...”, és félő, hogy a megélhetés egyre fontosabb lesz számukra a magyarságnál. Pedig, ahogy Balla D. Károly oldásként felolvasott „aforizmái”-ból kiderült: „az idő nekünk dolgozik, csak kicsit magas az órabére”, miképp az is, hogy „az égtájak elnyomják az iránytűk egyéniségét”. Egyetlen égtáj, még a konokul kemény Kelet sem tudta megroppantam azokat a mögénk gyűrt évtized(ek)ben született lírai kitárulkozásokat, amelyekkel szombaton - a Pápai Református Kollégium dísztermében tartott irodalmi esten - Balla D. Károly és párja, Berniczky Éva ajándékozta meg a konferencia résztvevőit. Ahogy tette ezt Szépfalusi Márta, István felrázó és megrendítő kismartoni prédikációjának üzenetével, valamint Antal Agnes és Imre, akik énekelt imákkal, könyörgésekkel, színes beszámolóval, gyerekdalokkal ölelték léleképítő egésszé a szombati együttlétet. Vasárnap istentisztelet. Útravalója nemcsak megérintette a lelkeket, hanem - a szemekben látszott - (tovább)építő kegyelemként áradt szét a Pápai Evangélikus Templom falai között. Galavics Sándor, Koczor György és Antalék szolgálata a bennünk rejtező, ránk bízott feladatot erősítette meg: kérjünk áldást, legyünk áldás. Egymásnak, egymásért! így talán odafont István is elégedett. Gülch Csaba Családi konferencia Piliscsabán, a Béthel Missziói Otthonban Másodszor tölthettem egy hetet Piliscsabán július 2-től 7-ig a Budai és a Pesti egyházmegye családi konferenciáján. Gondolatban már hetek óta készültem, mert az első alkalommal is sok áldást kaptam Isten igéje által a bibliakörben, amelybe kerültem. Az első órák a megérkezéssel, helyfoglalással és megismerkedéssel teltek. A konferencia vezetői lelkiismeretesen, mindenkire odafigyelve irányították azt a kb. 120 embert, akiket az Úr a gondjaikra bízott. A hét mottója, a konferencia vezérigéje: „Az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet ’’ (Lk 19,10), számomra nagyon időszerű volt, és amikor a személyes beszélgetésekre is sor kerülhetett (ezekre a kötött programok mellett minden nap bőségesen jutott idő) azt tapasztaltam, ennek az igének sokunk életében nagy a jelentősége. A bibliaköröket bevezető délelőtti igehirdetéseket Győri Gábor tartotta, ezek központi témája Jónás könyve volt. A történetet már régóta ismertem, most mégis, hogy aránylag sok időt töltöttünk elemzésével, új megvilágításba helyezte például a prófétaság kérdését, vállalását. A délutáni előadások úgy követték egymást, hogy az élet fontos területei kerültek szóba. Nagyszerű előadók mutatták be nekünk Isten megtartó hatalmát a világ, a nemzetek, az egyház, a család és a bűnös ember életében. Számomra nagy volt annak a jelentősége, hogy az elhangzottakról minden alkalommal volt beszélgetés. Személyes kapcsolatok és közösség teremtődött. Az esti evangelizációs sorozat témája „Az elveszett ember" a tékozló fiú története (Lk 15,11-32) alapján, igehirdetője Szeverényi János volt. A „konferenciázók” többsége nem először vett részt ilyen csendeshéten, sokan voltak, akik ismerősként köszöntötték egymást. Külön programok voltak a kisebb gyermekeknek, a kamasz-korúaknak. Hétéves kislányom is jól érezte magát - ez számomra nagyon lényeges - az utolsó napon azt kérdezte: ugye eljövünk jövőre is? Rohanó világunkban kivételes alkalom egy ilyen pár napos lelki elcsendesedés, amikor kényelmes körülmények között Isten igéjével foglalkozhatunk. A hét végére mindannyian megerősödhettünk hitünkben. Bíztatom és hívom az eddig bizonytalankodókat, hogy vegyenek részt a következő csendeshetek valamelyikén. Viszontlátásra 2002-ben. Szabó Zsuzsanna A Zsoltárok szavaival hívogatott a Margitsziget atlétikai stadionjába egy lelkes keresztény csoport, hogy június 30-án „Hálaadó és dicsőítő nappal" segítsen feléleszteni azt a tüzet, amely egy évvel ezelőtt - a „Millenniumi felvonulás Jézusért” elnevezésű rendezvényen - tízezrek számára tette átélhető valósággá a Szentlélek erejét. Az ökumenikus öszszefogás idei tapasztalatairól, - lapunk következő számában... (Ev.ÉIet, 2001. július 8.) kategóriába sorolható műfajokról ugyanakkor tudvalevő, hogy - hangszerelésük, dinamikájuk etc. okán - igen „könnyen” tudnak hatni közönségükre. Ott is tetten érhető az emóciók tömeges kifejeződése, ahol a lelkes csápolást, elérzé- kenyülést stb. nem a Szentlélek kontójára írják... Ráadásul ez a fajta „modem istentisztelet” tipikusan amerikai, de legalábbis angolszász találmány, s noha hívei egyébként jogosan hivatkoznak bibliai előképekre, még jónehány vonatkozásban kell töredelmesen bevallanunk, hogy itt Európa közepén visszafogottabb - más megfolán a Hit Gyülekezete által adaptált - amerikanizált liturgia közepette, de az bizonyos, hogy a találkozás nem az Úristenen múlik. A margitszigeti dicsőítés zenész közreműködőinek szolgálatát pedig - kevés kivételtől eltekintve - valójában kőtemplomainkban is mind több helyütt látják-hallgatják szívesen. Nem lehet kérdés viszont a rendezvény nemzeti „felhangjának” megítélése. Miként azt lakonikus tömörséggel a közszolgálati televízió is hírül adta: június 30-án Magyarországért (is) szólt a közös fohász. Kis- és „nagy” felekezetek képviselői imádkoztak egymás után a színpadon hazánk felemelkedéséért, és ra tudniillik, hogy tulajdonképpen mi (volt) a célja ennek a napnak. Elsősorban az, hogy felekezeti hovatartozástól függetlenül dicsőítsék közösen az Urat a Krisztus hitében egyek, avagy sokkal inkább, hogy az élőhitű keresztények - missziós céllal - „kifelé” demonstrálják meggyőződésüket, egységüket? Természetesen a már hitben járók részéről mindkét szándék népesebb részvételre érdemesítené a vállalkozást. A kérdés azonban egyáltalán nem mellékes, és az is-is válasz - emberi okoskodás szerint-jövőre is legfeljebb félsikert garantálhat. T. Pintér Károly A templomokban (gyakran) unatkozik az Úristen! - osztotta meg felismerését a dicsőítő nap brit sztárvendége, Noel Richards, mielőtt ismét gitárjának húrjába csapott... Tény és való, június 30-án változatos „liturgiával” nyílt alkalma és módja dicsőíteni az Urat mindazoknak, akik eleget tettek a több felekezet önkénteseiből verbuválódott szervezőgárda meghívásának. (Mivel az együttlét során a szervezők e tekintetben imponáló szerénységről tettek tanúbizonyságot, talán megbocsátják, hogy nevüket nem soroljuk, miként - egészen más okból - a történelmi egyházak püspökeinek nevét sem említjük...) A résztvevők számát illetően, pontos adatot senki sem tudott mondani, ám a stadion füvén napfürdőzők és a zsúfolásig telt lelátókon hüsölők összlétszámát, ha nem is tízezrekben, de ezrekben bizonyára ki lehet fejezni. A koradélutántól késő estébe nyúlóan zajló programfolyam központi színtere a pálya végén felállított nagyszínpad volt, míg az „alvégen” főként a gyermekek számára kínált vonzó, és nem kevésbé keresztényi tematikát egy hatalmas sátor. (A gyerekek szabadtéri mozgásigényét emellett egy hatalmas csúszda és egyéb alkalmatosság volt hivatva kielégíteni.) A lelátókkal átellenben, a versenypálya túlsó szélén keresztény irodalmat forgalmazó boltok és kiadók sátrai sorakoztak,- köztük lapunk kiadójának pavilonja. A szervezők nem titkolták abbéli meggyőződésüket, hogy a megjelentek egy „profi módon előkészített, profi rendezvény" részesei lehetnek, és színpadról is hangoztatott önbizalmuk jogossáEz (volt) az a nap?! gát e sorok írója nem is akarja megkérdőjelezni. Ennél ugyanis jóval izgalmasabb kérdés, magának az eseménynek a megítélése. Mármint annak eldöntése, hogy az ilyen „happening-jellegű” keresztény alkalmak, valóban jó terepei-e a Szentlélekkel való betöltekezésnek. Valóban szolgálják-e a hitbéli megerősödést? Egyáltalán, van-e szükség a Krisztus-hitben való együvétartozás ilyetén kinyilvánítására? És még jónéhány további kérdés megfogalmazódhatott azokban, akik a jelenvoltak mégoly meggyőző száma ellenére is úgy látták; valójában szégyenletesen kevesen éreztek késztetést arra, hogy részt vegyenek ezen az „ ökumenikus ” hálaadó és dicsőítő napon. Aligha téved a krónikás, amikor úgy véli, hogy leginkább az úgynevezett kis- egyházak, illetőleg a magukat karizmatikusnak valló gyülekezetek hívei képviseltették magukat nagyobb számban. Tudjuk, ez az a mezsgye, amelyből legkönnyebben nőnek ki a szekták, s meglehet, sokakat épp a „szektás megnyilvánulások” veszélye tartott távol. Tegyük gyorsan hozzá; ebből a szempontból indokolatlanul. Valamivel elfogadhatóbb indoka lehetett a tudatos távolmaradásnak az a tény, hogy ezen a napon a hálaadás és dicsőítés kerete és legjellemzőbb formája - ha úgy tetszik hordozója - a könnyűzene volt. Természetesen a keresztény könnyűzene, annak legkiválóbb magyar képviselői közreműködésével. Mármost az e galmazással élve - „kulturáltabb” közösségi formában gyakoroljuk hitéletünket,- nem feltétlenül kevésbé intenzív módon. Nem feltétlenül, de azért ne engedjük el fülünk mellett a brit muzsikus idézett megjegyzését, miszerint - „kultúrált visszafogottságunk” közepette - az Úristen jobb eséllyel unatkozik templomainkban, mint a harsányabb, interaktív istentiszteletekre egybegyűltek körében. Némiképp ízlés dolga tehát, hogy ki mennyire tud utat találni Istenhez e szokatlan, és - nálunk legadekvátabban taaz ezrek ajkáról zengő ámen, valóban „egyházzá” forrasztotta a különböző keresztény közösségekből érkezetteket. A Szentlélek sokakat megérintett ezen a napon, állították a szervezők, utalva — az esti evangélizáció végén - megtérésükről bizonyságot tettek számára. Nos, ez az a kérdés, amiben a krónikás semmi esetre sem kíván állást foglalni, annak ellenére sem, hogy a színpad elé járulók között határozottan felismerni vélt olyanokat is, akik már a koradélutáni koncertek alatt is lelkesen hallelujáztak. Végezetül azonban szabad legyen rámutatni a jövőre már a Kisstadionban, 2003-ban pedig a Népstadionban megrendezni tervezett dicsőítő nap talán legfontosabb, nyitva hagyott kérdésére. Ar13TALHATid S3N?Q VJJ.OQ