Evangélikus Élet, 2001 (66. évfolyam, 1-52. szám)

2001-01-14 / 3. szám

Evangélikus Élet 2001. JANUÁR 14. 3. oldal JÖVŐT ÉPÍTŐ BEFEKTETÉS Indul a gyakorlati év a Teológián „Aki énekel, kétszeresen imádkozik” Az Evangélikus Hittudományi Egyete­men a közelmúltban összeült egy, az egyházkerületeket, országos egyházat és a teológiát képviselő vegyes bizott­ság, amely teljes egyhangúsággal dön­tött a gyakorlati év idén ősszel esedékes beindításáról. Ezzel a fejlődéssel kap­csolatban, minden bizonnyal, sokak­ban vetődnek föl kérdések, melyekre Fabiny Tamás docenstől, a gyakorlati év koordinátorától kértünk választ. Szüléink korosztálya még négy év után kapott lelkészt diplomát, mi már öt esz­tendős képzésben részesültünk, a követ­kező némzedéknek pedig már hat évvel kell számolnia. Ennyivel nehezebbé vált a lelkészi pálya, vagy netán a világ lett bonyolultabbá? A lelkészi szolgálat sok szempontból valóban összetettebb lett. Vannak olyan szakterületek, melyekre külön kell ké­szülni, mint például a kórházi lelkigon­dozás, ifjúsági munka, sajtó és egyéb médiafeladatok. A döntés mögött az is ott húzódik, hogy főleg a rendszerváltás óta, sokkal kevésbé egyháziasak azok, akik a Teológiára jönnek. Százalékosan is kimutatható, hogy visszaesett a lel­készcsaládokból érkezők aránya, akiknél még természetes volt, hogy benne élnek a gyülekezetben. Ma sokan teljesen sze­kularizált környezetből jönnek. Tény, hogy az elmúlt évtizedekben közel megnégyszereződött a hallgatók száma. Ezzel együtt tapasztalható az a trend, hogy csak egy részük készül a lelkészi hivatásra. Lehet ez a hatodik év egyfaj­ta vízválasztó, amely segíthet a végső döntésben is? A debreceni református teológián pél­dául egy éve úgy oldják meg ezt a problé­mát, hogy kétféle diplomát adnak: teoló­gus diplomát annak, aki elvégzi az öt évet, de ez egyházi szolgálatra nem jogo­sít. Lelkészi diplomát pedig az kap, aki a hatodik évet is elvégzi. Nálunk még kér­déses, hogy ez a kettő így elkülöníthető-e, mert ezt egyelőre az akkreditálásunk nem teszi lehetővé. A mostani törvények értel­mében az ötödév elvégzése után csak ab­szolutóriumot kap a hallgató, nem diplo­mát. De arról is őszintén kell beszélni, hogy vannak, akiknél a teológus évek alatt - különböző okok miatt - az elhívás elbizonytalanodik. A hatodik év, amikor gyülekezetközeiben vannak, visszaadhat valamit az elhívásból. Hiszek a gyüleke­zetekkel való szoros kapcsolat bátorítást adó és hitet növelő erejében. Ez a gyakorlati képzés nem lett volna beilleszthető az eddigi ötéves tanulmá­nyi rendbe? Jogos a kérdés, és történtek is kísérle­tek erre. A szupplikációs szolgálatok mellett az elmúlt években megizmoso­dott a hospitálások gyakorlata, amely például az én diákéveim alatt még isme­retlen volt. De egy-egy hét gyakorlat ke­vés, hosszabb időt viszont nem lehet be­iktatni az ötéves képzésbe, mert akkor elszakítanánk a hallgatókat a pesti tanul­mányoktól. A gyülekezeti élet igazi megismeréséhez huzamosabban kell ott­tartózkodni. Az orvosi vagy jogászi pá­lya analógiája is mutatja, hogy amikor már valaki elméletileg felvértezett, mi­lyen fontos az a fajta gyakorlat, amikor a teljes felelősség még nem a jelöltté, de a munka már igen. Mi lesz a hatodévesek jogállása? Ezek szerint ők még nem segédlelkészek? Ez egy köztes státusz lenne, elnevezé­sük: lelkészjelölt. Ez azt jelenti, hogy jogviszony szerint még diák az illető, en­nek minden kedvezményével: állami tá­mogatás, diákigazolvány stb. Gyakorlati­lag viszont már a gyülekezetben él, ahol szállásáról és ellátásáról gondoskodnak. Fizetés helyett egy komolyabb összegű ösztöndíjat kap az egyetemtől. A munkát nem önállóan, hanem a mentornak, vagy - ahogyan a reformátusok nevezik - a szakoktató lelkésznek az irányításával végzi. Ez az, ami eddig sokszor hiány­zott, hiszen a lelkészhiány miatt az el­múlt évtizedekben a legtöbb segédlelkész kénytelen volt egyedül elkezdeni a szol­gálatot. Ez a fajta önállóság nagyon sok veszélyforrást rejtett magában: nem volt kontroll, nem volt segítség... Több áldozata is volt ennek a kényszer- pályának... Tartalmilag mit kínál ez a gyakorlati év? Alapvetően tíz hónapról van szó, amelyből négyszer egy hetet elméleti kép­zés keretében töltenének a lelkészjelöltek. Itt sokat szeretnénk a németországi Predigersem'inar-ok modelljéből meríteni. Fontos, hogy megtörténjék a gyülekezet­ben szerzett tapasztalatok feldolgozása és kiértékelése. Katechetikai, lelkigondozói összetartásokat tervezünk, valószínűleg a révfülöpi oktatási központban, amely - többek között - éppen ilyen célra épült. Itt szeretnénk konkrét esettanulmányokat is folytatni a lelkipásztori titoktartás tiszte­letben tartásával. Valamint itt történhetne a már említett specializálódás: előadások a kórház- vagy börtön- lelkigondozásról, Egy kis gyülekezet nagy karácsonyi adományt kapott A Győr-Moson-Sopron megyei Szanyból elszármazott, jelenleg Svédországban élő Varga József ugyancsak meglepte karácsony előtt a rábaszentandrási evangélikus gyülekezetei és annak lelkészét, Selmeczi Dianát. A szombathelyi Egyházmegyei Karitászon keresztül ugyanis nagy mennyiségben küldött ruhát és lábbelit a kicsiny rábaközi egyházközségnek. A nagylelkű adományozásban-szerepet játszott a gyüle­kezet egyik tagja, Kiss Jenőné, aki személyes baráti kapcsolatban áll az adományo­zóval. Fotó: Kiss Miklós Selmeczi Diána elmondta, hogy a több száz család számára elegendő ruhákat és lábbeliket Rábeszentandráson és annak irháiban, Várkeszőn, Egyházaskeszőn és Soboron osztják szét. Először a nagycsaládosok, a csonkacsaládokban élők és rászo­rulók kapnak a Svédországból érkezett jó minőségű áruból, majd őket követőén a megmaradt holmikat is maradéktalanul szét kívánják osztani. A nagy mennyiségű ru­hát és cipőt a gyülekezet tagjai válogatták, szortírozták, és ők segítenek az osztásban is. Varga József nagylelkű karácsonyi adománya minden bizonnyal jó időben érke­zett, és sok nehéz helyzetben élő családon fog segíteni. Kiss Miklós ifjúsági vagy média munkáról, egyházjog­ról stb. Summázva: több mindent szeret­nénk a jelenlegi ötéves képzési rendszer­ből delegálni a hatodik évre, hogy ezek a tantárgyak ne iskolaszernek, hanem gyü- lekezetszerűek legyenek. Az új képzési rendszer komoly együtt­működést követel a fogadó gyülekezet­tel és annak lelkészével. Mindenképpen azt szeretnénk, ha a gyülekezetek maguk jeleznék fogadási készségüket. Kívánatos, hogy minél több szolgálati terület megismerésére nyíljon lehetőség. Fontos, hogy megér­téssel fogadják: a lelkészjelöltek még nem viselhetnek Luther-kabátot, de a lel­kész mellett végzett szolgálatuk így is teljesértékű. Hisszük, hogy a gyülekeze­teknek gazdagodást jelent majd a fiatal lelkészjelölt aktív közreműködése a mindennapos szolgálatokban. Ugyanak­kor a szakoktató lelkész, a mentor nem egyszerűen csak segítséget, plusz mun­kaerőt kap, hanem feladatot is. Fel kell, hogy készitse az egyes szolgálatokra a lelkészjelöltet, utána együtt ki kell hogy értékeljék azt, és erről naplót kell vezet­niük. Ez folyamatos kísérő munka, több­letfeladat, de ugyanakkor, a mentor meg­becsülése is. S egyben lehetőség, hogy magukat is tovább képezzék. így csirájá­ban talán elkezdődhet a lelkészek tuda­tos, előbb utóbb kötelező továbbképzé­se. Minderről a közeljövőben, a Lelki- pásztorban még részletesen fogjuk tájé­koztatni a kollégákat... Ami a teológián történik, mindig egyhá­zunk közügye, hiszen kihat jelenünkre és főleg a jövünkre. Adja Isten, hogy ez az új képzési rend valóban jövőt építő lelki, szellemi, anyagi befektetés legyen. G. P. Amióta a Vasi Egyházmegyében le­zajlottak a választások, és megkezdték munkájukat a különböző munkaágak felelősei és megbízottai, felpezsdült az élet, különösen a misszió és evangélizá- ció, a sajtómunka és az egyházzenei továbbképzés területén. Most arról számolunk be, hogyan igyekszünk összefogni a környék kántorainak, egyházzenészeinek szolgálatát. Egyházmegyénkben már rendszeres­nek mondható a kántortalálkozók gya­korlata. 2000-ben is a szombathelyi gyü­lekezet adott otthont az együttlétnek. A meghívó jelen esetben nemcsak a gya­korló kántoroknak szólt, hanem azoknak a fiatal és idősebb testvéreknek is, akik énekeskönyvünk felépítése, tartalma és mondanivalója iránt különösen is érdek­lődnek. A mostani összejövetel konkrét célja az volt, hogy segítséget nyújtson kántoroknak és énekelni szeretőknek az énekeskönyv fejezeteiben való köny- nyebb eligazodás érdekében. Egyúttal arra is adódott lehetőség, hogy a korálok kíséretének technikáját elméletben elsa­játítsuk. A nyitó áhítatot Vető István esperes tartotta. Az áhitat témája a 130. zsoltár volt, amelyet az énekeskönyv 402. szá­mú énekeként ismerünk. Illusztrációként előkerültek azok a régi énekeskönyvek, amelyekben „A mélységes mélyből kiál­tunk..." kezdetű ének korábbi szövegét is megcsodálhattuk. Élmény volt kézbe venni, átforgatni ezeket a régi hagyomá­nyokat őrző kiadványokat. Végigjártuk a szöveg és a dallam több évszázados fej­lődésének útját. Ezt követően a zsoltár tartalma és zenei feldolgozása közötti összefüggések tárultak fel előttünk, s így tanítottak mindnyájunkat őszinte imád­ságra. A szakmai nap előadója - Ecsedi Zsuzsanna zenetanár, egyházmegyei ze­nei megbízott, a szombathelyi gyüleke­zet kántora - részletes és érdekes elő­adást tartott evangélikus énekkincsünk­ről. Az énekeket keletkezésük ideje sze­rint csoportosította, és koronként mutat­ta be jellegzetességeiket. A közös ének­lés és elemzés során különböző stílusok jellemzőit figyeltük meg, közben megis­mertük a legfontosabb énekszerzőket és szövegírókat. Végezetül egy táblázat se­gítségével áttekintettük a reformáció óta megjelent magyar evangélikus énekes­könyvek történetét. Befejező elcsendesedésünkön a helyi lelkész, Gregersen-Labossa György hir­dette az igét. Záróakkordként rögtönzött „énekkarunkkal” egy Bach-korálfeldol- gozást énekeltünk el négy szólamban, amely a Ve ni redemptor gentium kezdetű 4. századi himnusz jól ismert feldolgozá­sa. Ez a korái (énekeskönyvünk 131. számú éneke) ádvent idején gyakran el­hangzik templomainkban. A kántortalálkozó végén közösen fo­galmazódott meg bennünk az a szándék, hogy ezeknek az alkalmaknak a hírét el­vigyük gyülekezeteinkbe, és sokak ér­deklődését fölkeltsük az egyházzene iránt, hiszen az örömteli Isten-dicséret, a szívből jövő könyörgés hozzátartozik templomi magatartásunkhoz, liturgikus viselkedésünkhöz. Távol a fóti kántor­képzőtől nagy szükségünk van arra, hogy megyei szinten kapjunk segítséget az egyházi szolgálat területén. Örülünk, hogy erre most lehetőséget kaptunk. Somogyi Éva Útkeresés lélektől-lélekig Nagyszerű dolog, amikor az ember magányát feloldja egy nagy családdal való találkozással, a gyülekezet közössé­gében. Nekem is voltak ilyen felemelő élményeim, amikor ünnepi órákban, zsú­folt templomokban hitem szálai kapcso­lódtak százakkal szülőfalumban konfir­mációm alkalmával és ezrekkel a sopro­ni templomban az osztrák (burgenlandi) testvérek nálunk és velünk tartott közös ünnepélyen. Mindez azonban nem pótol­hatja a személyes találkozást. Mert talán a gyülekezetben való találkozáskor, ami­kor egymást meglátjuk, döbbenünk rá arra, hogy milyen messze vagyunk egy­mástól, mennyire hiányzik a „hitből-hit- be” személyes vonása. Nemrég egy nálam idősebb volt el­nöktársammal találkozva mondtam: majd meglátogatlak. Ő szomorúan je­gyezte meg: mindig csak ígéred. Idekívánkozik egy idézet Tóth Árpád „Lélektől lélekig” című verséből: Ó csillag, mit sírsz! Messzebb te se vagy, Mint egymástól itt a földi szívek! A Szinusz van tőlem távolabb Vagy egy-egy társam, jaj, ki mondja meg? O, jaj. barátság, és jaj, szerelem! O, jaj, az út lélektől lélekig! Küldözzük a szem csüggedt sugarát, S köztünk a roppant, jeges űr lakik! Vitathatatlan, hogy az Isten és ember között tátongó jeges ür áthidalására sor került, amikor Isten Egyszülöttjét el­küldte világunkba. Most már lehetőség és erő van, hogy egymás felé mi embe­rek ne csak szemünk csüggedt sugarát küldözgessük, hanem a jeges űrt, mely eddig elválasztott, olvassza fel a szívek egymásra találásának szeretete és örö­me. Három tényt tudomásul kell vennem. - Messze kerültünk egymástól. Kilomé­terekben is ki lehet fejezni, de legtöbb­ször nem ebben rejlik egymás megköze­líthetetlensége, hanem a fagyos közöm­bösségben. Van eset, amikor a több ezer kilométeres távolságot áthidalja a szere­tet. De előfordul, hogy az öreg szülőhöz pár kilométer megtételére is képtelen a szeretetlenség. Emlékszem arra az egyedül élő idős édesanyára, aki úrvacsorái szolgálat után mindig örömmel számolt be Európa északi részén élő fiáról, családjáról, akik: hogyha nem is tudnak sokszor jön­ni, de mindig írnak, telefonálnak. Sajnos van példa ennek az ellenkezőjére is, ami­kor hiába váija a szociális otthon lakója gyermekét, nem jön, nem ír. „Jogos kifo­gás” mindig akad. A távolság áthidalására és a kapcso­latok fenntartására szép példát nyújt a soproni szociális otthon egyik lakója, aki nem tud szobájából kimozdulni, de vala­hányszor meglátogatom, mindig ül ágya szélén és az előtte levő sima, asztalszerű deszkán ír. Kiterjedt levelezése van. Rendületlenül építi levelezésével a hida­kat lélektől-lélekig, és szemsugara örömtől ragyog, ha választ kap, vagy egy-egy látogatót. Van út embertársamhoz, de tegyem is meg feléje az első lépéseket! Lehet ugya­nis, hogy az, akihez el kell jutnom, nem tud t?nni egyetlen lépést sem. Nekem kell sietnem, hogy el ne késsek a látogatással, az úrvacsorával... Ilyenkor ott kell hagy­ni a lelkészi hivatalt, szükség esetén be­zárni, feltüntetve, hogy miért - és menni. Még fontosnak tünö adminisztrációt, hi­vatali teendőt, tárgyalást is meg kell sza­kítani, ha jön a telefon: édesanyám hal­doklik, úrvacsorát szeretne venni... Sok­szor előttem van az a sürgős hívás, amely után még gyorsan valami más gyülekeze­ti ügyet intéztem és a haldokló kérését már nem tudtam teljesíteni. Elkéstem az egyik legfontosabb szolgálattal! Ha már ennél a „végső szolgálatnál” tartunk, ügyelnünk kell arra, hogy ne töltsünk sok időt a betegágy mellett ún. „másodlagos beszélgetéssel”. Gyökössy Endre említette látogatását barátjánál, akinek nem sok kapcsolata volt egyház­zal, Istennel. Vitt neki süteményt, még el is tréfálkozott vele. Csak később, amikor megtudta, hogy barátjának nincs sok ide­je hátra, akkor imádkozott és olvasott fel neki a Szentírásból. „Mikor felnéztem láttam: könnyes a szeme. Csak ennyit mondott: Miért ilyen későn? Azóta tu­dom, hogy az örömhírt nem szabad a vé­gére hagynom” - írja. Amikor utat keresünk lélektől-léle­kig, valóban nem szabad a döntő lépést a végére hagyni, mert az „elsődleges” a beszélgetésben az evangélium hídjának megépítése a túlsó part felé... Szimon János s Az egykori szarvasiak ápolják V Tessedik emlékét Száznyolcvan évvel ezelőtt - december 27-én - halt meg Szarvason Tessedik Sámuel evangélikus lelkész. Törekedett a parasztság helyzetének javítására. 1780-ban alapította a parasztifjak tanítására a gyakorlati-szorgalmatossági-gazdasági iskolát, melyhez könyvtárat, tanműhelyt és tangazdaságot szervezett. Úttörő tevékenységet fejtett ki a vetésforgó, a szántóföldi takarmánynövények, az állattenyésztés elterjeszté­se érdekében. Kísérletet folytatott a szikes területek javítására. Meghonosította a lucernát, kezdeményezte a gyümölcstermesztést, a méhészetet, a selyemhernyó- tenyésztést. Megtanította a selyemfonást, a gyapjúfonást és a szövést. A lakosság egészsége érdekében kutakat fúratott. Gondot fordított az egész­séges táplálkozásra, a lakásviszonyokra, a község-rendezésre. Foglalkozott a sze­gény- és árvaüggyel is. Részt vett a keszthelyi Georgikon szervezésében, mely­nek 1817-től elnöke volt. Végleges meghívásukat visszautasította, mert egész életét az Alföldre, elsősorban Szarvasra kívánta fordítani. Szarvason halt meg 1820. december 27-én. Nevével emlékérmet alapítottak, melyet évente adnak ki. A kiváló pedagógusokat Tessedik-díjjal jutalmazzák. Köztudott, hogy Nyíregyházára, Nagycserkeszre 1753-ban Szarvasról is tele­pültek át, akik itt virágzó mezőgazdaságot hoztak létre. Építettek templomot, is­kolákat, városházát, vasutat. Tanyáik körül, dűlőútjaikon akácosok virítanak. Meghonosították a gyümölcstermesztést. Az egykori szarvasiak különös tiszte­lettel ápolják Tessedik Sámuel szarvasi lelkész emlékét. Reményi Mihály ' (Kelet-Magyarország 2000. december 28.) -t 4 * í

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents