Evangélikus Élet, 2001 (66. évfolyam, 1-52. szám)

2001-05-13 / 20. szám

6. oldal 2001. MÁJUS 13. Evangélikus Élet IMÁDKOZNI. De van-e ereje az imádságnak? Egyre sötétebb erők gyülekeznek, nem szűnnek a háborúk, milliók menekülnek, temetetlen halottak mindenütt. És mennyi ártatlan gyermek! Valaha azt gondoltam, az ima úgy hat, mint a villám, általragyog mindent. De ez a sebzett, vérző Földi, a gomolygó fekete füst egyre áthatolhatatlan- nak tűnik. FÉRFI A TÉREN: Kiszalad és dacosan mondja: „Illyés kiabált a halálos ágyán: mi lesz ezzel az országgal? Ne hagyjátok szétszaggatni!” Egy pillanatra megáll, le­vegőt vesz, vérhabos száját megtörli, majd folytatja, de még hangosabban - talán meghallja az alkonyi város. MÁRAI SZAVAI. „Az írásnak, a művészetnek, a szellemnek nincs többé elsőren­dű szerepe a világban. Eltemeti a tömegek szüksége, nyájösztöne, közömbössége, mint Ninivét a homok és az idő.” Márai írta ezeket a keserű sorokat: T947-ben fakadt ki a világ ellen. De mit szólna, ha ma élne? Ebben a szeméttengerben? Amikor kira­bolva az ország, lerongyolódva az emberek. Mégis. írnom kell, ha csak nagyon ke­veseknek jelent is valamit. AZ ÖREG. Nem tudom a tér nevét, de kis temploma a legkedvesebb nekem. Mint egy apró ékszer. Legtöbbször üres; nincs senki. Az öreg pap egyedül van az istentisz­teleten. Túl a nyolcvanadik évén reszkető kézzel lapozza a Bibliát, el-elcsukló han­gon énekel. Egyedül van Istennel. Ezért beszél olyan csodálatos bölcsességgel, élete utolsó pillanatáig, mindhalálig. TEMETŐI RÓZSABOKROK. Kigyúlva, lobogva, elégtek mind a perzselő nap­ban. Megtették kötelességüket. Valami titkos üzenettel voltak az arra tévedők felé. Aki tudta, megértette, aki nem, az észre sem vette azt a gyönyörű virág-beszédet. Végsőt lobbannak a bíborszínűek is, hogy jövő ilyenkorig a mély csöndbe merülje­nek. Hű őrzők, hallgatnak halottaikkal együtt. DÉLELŐTT BASELBAN. A vakvezető kutya szépen, lépésben megy a fiatal lány mellett. A főtéren a nagy forgalomban megáll, fejével hívja gazdáját: „Gyere! Ne félj!” S mennek bátran, összeszokott lépésekkel. Odaát a lány simogatja meg a gyö­nyörű fekete állatot: „Köszönöm, ügyes vagy.” Meghatottan nézzük őket. Közben mi, akik hál' Istennek látunk, azon vesszük észre magunkat, eltévedtünk, nem tudjuk, merre menjünk. ARANY JÁNOS. A rejtőző érzékenység, ahogy a hosszú elbeszélő költeménye­ket építi fényből, virágbóí, kőből. A rövideket, éppen csak az ujjhegyével formálva ki: „Életemnek hatvanhatodik évébe, Köt engemet a jó Isten kévébe, Betakarít régi rakott csűrébe, Vet helyemre más gabonát cserébe.” Négy rövid sorban mennyi fájó szépség. Kit lehetne hozzá mérni? Shakespeare? Goethe? Ki van, aki angolul vagy németül ilyen tüneményességet megértene. ÓPUSZTASZER. A magyar tájnak örökké virágzó része. Attila és Árpád messzi alakja dereng föl a százszor szent földből. „Nemzetünk szülőföldje - írta Bálint Sán­dor - , amelyből az ország és a haza, az archaikus magyarság sarjadt ki.” Az anyaöl és a temető, az emberré, magyarrá magasztult por és hamu csodája szól itt hozzánk. Minden tovatűnt, elenyészett, mégis Szent István királyunk halhatatlansága ragyog­ja be küszködő életünket. Elsüllyedt az apátság, a török világ nomádsága, a feudális hitbizomány és a sok-sok hiábavalóság... hány szerény, bölcs, hallgatag ember ön­tözte verejtékével e szent földet, ahol most a vasárnap nyugalmában emlékezek és a holnap felé nézek. MENSÁROS LÁSZLÓ-TÖREDÉK: „Annyi arculcsapás után is tettvágy él ben­nem!” Igen, így cselekedjünk. Megalázva is, de dolgozni, tenni, teremteni kell. ÉJJEL. Lámpaoltás előtt, néhány korty Márai. Az utolsó napló szívszorító sorai, mint különleges óbor aranyló cseppjei: „Mégis írok. Mint akit életfogytiglanra ítél­tek, várja a kivégzést, néha körömmel jeleket rajzol a falra... Minden Istenben van. És mindenben Isten van.” ÉJSZAKA. Virrasztottunk. Az idős erdélyi asszony felém fordulva mondja: „Olyan hangos a szívem, megzavarom Isten álmát.” Fenyvesi Félix Lajos A Baptista Teológiai Akadémia felvételt hirdet a 2001 szeptemberében induló KÁNTOR SZAKra. Az intézmény a főiskolai alapképzés során, a tantervnek megfelelően, választható módon egyrészt a hagyományos egyházi ének-zene, másrészt - a magyar egyházi felsőoktatásban egyedülállóan - a gospel, illetve ifjúsági zene oktatását vállalja fel. A felvételi vizsga követelményeiről az Akadémia tájékoztatást küld a jelentkezőknek. További információ és jelentkezési lap Bálint Andreától kérhető: Baptista Teológiai Akadémia, 1068 Budapest, Benczúr u. 31. Tel.: 342-7534/110; fax: 342-7534/111; e-mail: bta@bta.hu Az oltár - a gyülekezet arca A címbéli mondatot kereken negy­ven esztendeje lehetett olvasni e lap hasábjain, Várady Lajos tollából. Az akkor élt lelkész-újságíró annak apro­póján fogalmazta meg ezt a gondola­tot, hogy részt vett Kemenesalján egy istentiszteleten, mely egy újjávarázsolt templom első igehirdetése volt. Várady Lajos Bobán járt. A templombelsőn nem, de a külsején sok nyoma van az elmúlt századoknak, egész pontosan annak a kétszáz évnek, mely a szentelés óta eltelt. Azt tudjuk, hogy II. József Türelmi Rendelete alapján csak torony nélküli templomokat lehetett építeni. Azt is is­mert, hogy ezeknek az újdonsült épüle­teknek nem nézhetett a bejárata a főutcá­ra. Már az engedélyek kiadásának pilla­natában tudni lehetett, hogy az építési te­rület a lehető legrosszabb adottságokkal rendelkezik. A rossz talajon ugyanis nem marad fenn sokáig az építmény. így kezdték el a bobai templomot egy feltöl­tött kacsaúsztató helyén építeni. A rossz adottságok, a szigetelés hiá­nya az évek elteltével kikezdték a temp­lom falát. Pedig a belseje nem csak hogy megmaradt, hanem teljes épségében lát­ható mind a mai napig. Sőt, Krähling Já­nos építész szerint: igazi kuriózum. A műszaki egyetem tanára hallgatóival együtt arra vállalkozott, hogy végigjár­ják Magyarország összes evangélikus templomát, és lerajzolják azokat. így ju­tottak el a kemenesaljai faluba is, ahol megörökítették a templom belsejét, le­rajzolták a padozattól az oltárig. „Amíg az evangélikus templomok oltárrésze ál­talában oszlopos megoldással készül, ez vezeti a szemet egészen az oltárképig, addig a bobai templomban ez teljesen hi­ányzik. Az oltár itt pergamen alakú” - ál­lapította meg az építész. Az oltár készítője, a veszprémi faszobrász, Gertner József volt. Az oltár felépítése és jel- képrendszere mély bibli­ai és teológiai tudásról árulkodik. A pergamen négy sarkán négy an­gyal - a négy evangélis­ta jelképe. Középpont­jában a Bárány,'a Hét­pecsétes Könyv felett látható. A hangvető csú­csán Mózes áll, kezében a kőtáblák. A nem mindennapi belső térre is ráfér már a felújítás, a templom külső hibáinak korrigá­lása azonban nem tűr halasztást. A falu lelké­szének, Rostáné Piri Magdának és a buda­pesti építésznek is azo­nos volt a véleménye: az erősen lerom­lott állagon változtatni kell. Ez év február 20-án jegyezték be „A Bobai Evangélikus Templomért Alapít­ványt”, mely elsődlegesen az „egyház- község tulajdonában lévő építmények ál­lagának megóvása érdekében jött létre”. Az Alapítvány munkáját héttagú kurató­rium felügyeli, melynek elnöke Szelestey László lett. A bejegyzést kö­vető egy hét múlva már szeretetvendég- séget tartott, melyen nemcsak a gyüle­kezet és a templom történetéről tartott előadást, hanem, az alapítvány munká­járól is beszélt a több mint ötven részt­vevőnek. Az istentisztelettel egybekö­tött szeretetvendégség perselypénze - 25 ezer forint - már az alapítvány szám­lájára került. „Szeretnénk, ha az alapít­vány nemcsak a templom felújításának végéig működne, hanem sokkal tovább is. Hiszen a felújított templom helyszíne lehet a teljesebb hitéletnek, az ökume- nizmus jegyében szerveződő felekezeti találkozásoknak ” Az alapítvány létrehozói tisztelettel kérik, hogy, aki tud, segítsen. Adomá­nyaikat az 11747044-20009795 számla­számra kérik eljuttatni. Németh Ibolya Amikor már nincs híd testvérnek testvérhez... Hidat általában akkor rombolnak, amikor visszavonuló, menekülő embe­rek, ellenség elől futó csapatok nem akarják, hogy utolérjék. Több hidunk, fővárosunkat átszelő Dunánk díszei rom- badőlten hevertek a második világhábo­rú végén, mert a gyűlölet robbantott. Ezeket fel lehetett építeni emberi össze­fogással a háború után. De széthullott vérszerinti, vagy hittestvéri kapcsolatok szálait lehet-e ismét összekötni? Nézzünk a testvéri kapcsolatok meg­szűnésének fájdalmas példáira a Szent­írásban. Csak egy párat emelek ki. Az el­ső testvérgyilkos Kain, aki nemcsak a kapcsolatot szakította meg Ábellel, ha­nem életét is kioltotta. El is temette, a hantokat elsimította. Isten kereső kérdésé­re a pimasz viszontkérdés igaz volt. Nem volt ő őrzője a testvérének, hanem gyilko­sa. Ennek a bére és zsoldja élethosszig- tartó félelem és rettegés az életért. Vigyázat: veszélyes a hídrobbantás, mert a hídon átmenő testvér életébe ke­rülhet! De a gyilkos élete a földi halál­nál is borzalmasabb: halálig tartó rette­gés kínja. Nem tudom él-e még az a testvér, aki a vérszerintit erős felindu­lásában meggyilkolta? Pedig milyen békésen mentek, határon át, új földi ha­zában, új otthont találni a kitelepítés idején. így az ember befalazza és eltemeti magát is Káinként Ábellel, a magány, a félelem kriptájába. Reményik Sándor írja: „Kéz nem nyúl rajta át Hang nem hat rajtuk át Egy csillag sem üzen. Tán vétkeimből nőttek e falak - Köztük vakon vergődöm; Némán és süketen ”. A költő más fájdalmakat békességgel tűr­ne, csak ezeket a „vastagodó kripta-fa­lakat” venné el az Úr. (Önmagamba fa­lazva.) Aki felrobbantotta a testvéréhez vezető hidat, önmagába falazta magát, és itt nem segít Jerikói trombita”, hogy ledőljön a fal, hanem Jézus vére, mely nem bosszúért kiált, mint Ábel vére, ha­nem kegyelemért, hogy ledőljenek a fa­lak, hogy új híd épüljön, és testvér is­mét testvérre találjon. - A másik ószö­Geduly Henrik püspök emlékezete Kilencven évvel ezelőtt -1911. május 16-án - iktat­ták be Geduly Henrik nyíregyházi evangélikus lelkészt a Tiszai Egyházkerület püspöki székébe. Ezzel Nyír­egyháza püspöki székhely lett. Bécsben 1866. október 24-én született ároni család­ból. Ősei között a reformáció koráig visszamenően ta­lálkozunk evangélikus lelkészekkel. A gimnáziumot a losonci állami gimnáziumban kezdte és a Selmecbányái evangélikus lyceumban fejezte be. A teológiát Pozsony­ban végezte, ahol már harmadéves korában az ifjúság vezére volt és szerkesztette a Gondolat című lapot. Kül­földi tanulmányútra készült Haliéba, amikor 1889-ben a zólyomi gyülekezet hívta meg segédlelkésznek. Két év múlva - 1891-ben - került Nyíregyházára káplánnak és az Evangélikus Gimnáziumba hitoktatónak. Öt éven keresztül tanította az evangélikus és református diáko­kat hittanra. Tevékenyen vett részt Nyíregyháza irodal­mi, kulturális és társadalmi életében. A millennium évében - 1896-ban - felkérésre meg­írta „Nyíregyháza az ezredik évben” című monográfiá­ját, melyben Nyíregyháza történetét írta meg. Még eb­ben az évben a nyíregyházi gyülekezet megválasztotta lelkészének. Két év múlva esperességi, majd 1906-ban egyházkerületi főjegyző lett. Zelenka Pál miskolci lelkész, a Tiszai Egyházkerület püspöke 1910-ben meghalt és utódául Geduly Henriket választották meg. Beiktatása Nyíregyházán kilencven évvel ezelőtt - 1911. május 16-án - történt. A tiszai evangélikus egyházkerület az első világháború befeje­zéséig Árvától Brassóig terjedt. Hozzá tartozott 10 egy­házmegye, melyben 2 főiskola, 6 főgimnázium, 1 taní­tóképző és 6 polgári iskola működött. A tragikus triano­ni békeszerződés után ez a hatalmas egyházkerület el­vesztette egy főiskoláját, az esperesi teológiát, 5 közép és mind a 6 polgári iskoláját. Geduly Henrik az egyko­ri eperjesi jogakadémiának Miskolcon tudott állandó otthont és létalapot biztosítani. Ugyanide hozta Eper­jesről a tanítóképző intézetet, amely az ő szívós, lanka­datlan utánjárása folytán kapott új épületet, intemátust és tornacsarnokot. Geduly Henrik iskolaszeretetének legfényesebb al­kotása a reformáció 400. évfordulójára - 1917-ben - az ő kezdeményezésére alapított nyíregyházi evangélikus leánygimnázium, amely nagynevű alapítójának emlékét az iskola hivatalos elnevezésében örökítette meg. 1929-ben a pécsi-soproni hittudományi kar díszdok­torátussal ismerte el irodalmi tevékenységét. Választ­mányi tagja volt a Magyar Protestáns Irodalmi Társa­ságnak. Az 1934 és 1937 között lezajlott zsinat rangidős püs­pök-elnöke volt. 1936-ban a nyíregyházi evangélikus gyülekezetnek három örömünnepe volt. Ekkor ünnepeltük a már műem­léknek nyilvánított templomunk felépítésének 15Q, évfor­dulóját. Kossuth Gimnáziumunkban 75. éve folyt a gim­náziumi oktatás. Geduly Henrik püspök ekkor ünnepelte beiktatásának 25. évét. Ekkor kapott templomunk új kül­sőt nemesvakolatból. Iskoláink és közintézményeink megújultak. Geduly püspök felavatta a Kossuth Gimnázi­um új zászlaját, amelyen Kossuth Lajos képe alatt a híres mondása áll: „Az egység erő”. Ez a zászló ma is megvan és a díszteremben látható. 1937. február 18-án meghalt Geduly Henrik püspök. Ravatalát a központi Evangélikus Elemi Iskola díszter­mében állították fel. Én, mint kiscserkész, ravatalánál őrt álltam. Sírja a nyíregyházi Északi temető ravatalo­zója mögött áll közvetlenül. Emlékművén mellszobra látható és egy ige, János Jelenések könyve 3. fejezet 12. verse: „Aki győz, oszloppá teszem az én Istenem temp­lomában”. A nyíregyháziak emlékezetében élénken él Geduly püspök emléke. 46 éven át volt nyíregyházi lelkész. Az ő püspöki megválasztásával lett Nyíregyháza püspöki város több mint negyven éven át. A közelmúltban a Vá­rosvédő Egyesület kezdeményezésére arcképével ellá­tott rézdomborítású emléket állítottak a Luther Ház fa­lára, ott ahol az egykori püspöki hivatal volt. A Luther utca másik oldalán, ahol egy darabig Geduly püspök is lakott és a lelkészi hivatal volt, az új épületet Geduly- Háznak nevezték el. Dr. Reményi Mihály vetségi testvérpár kapcsolata nem vég­ződik tragédiával, hanem kibéküléssel és illik rájuk, amit így fejez ki a költő: „Én nem tudok mást úgy ölelni meg, Ahogy a testvéremet ölelem, A testvére­met, aki egy velem ” (Reményik: Testvé­riség). Pedig nem így kezdődött, hanem ádáz gyűlölettel. Ézsau halálra kereste testvérét, a csaló Jákobot, aki felégette a Testvériség hidját. De eljött az idő, ami­kor ismét felépülhetett. Isten munkálta Jákob szívében, amikor visszaküldte szülőföldjére, Ézsauhoz. Nem csoda, hogy félt becsapott testvére haragjától. Kereste a kibékülés útját, még ajándék küldésével is. De mindez csak a felrob­bantott híd roncsait szaporította volna, ha nem történik meg a döntő „ütközet” Isten és Jákob között azon az éjszakán, amikor belekapaszkodott Isten irgalmá­ba, mint K. Kollwitz rajzában az éhes gyermek anyja szoknyájába. „Nem bo­csátlak el, míg meg nem áldasz en­gem!” A küzdelemnek testi nyomai is vannak Jákobon, de megkapja a bűnbo­csánatot, és a csalóból az Úr győztest formál. Miután Istennel rendeződött a viszony, most már szabad az út a testvér felé is, és egymást átölelik, megbocsá­tanak egymásnak. Túrmezei Erzsébet: „Épül-e már a csodahíd?” című versében Reményik egyik versszakát idézi mottóként és így fejezi be saját versét: Ha vasfüggöny szakadt, kőfal ledőlt, őrizzük-e még szavaid? Megbocsátásból, testvérszeretetből épül-e már a csodahíd?! Bár feleletünket mint koszorút, házsongárdi sírodra tehetnénk: „Építjük a hidat! Nehéz az út, de ha Isten segít, felépülhet még! ” Amikor pár évvel ezelőtt a házsongár­di temetőben jártam soproni testvérek­kel, nem tudtam eljutni a költő sírjához, mert bokaficamom miatt egyre nehezeb­ben jártam az utat, nem mehettem tovább. De az ígéret koszorúját odahelyeztem a temető bejáratától is: ha Isten segít, fel­épülhet a híd! Legerősebb pillérei Krisz­tus keresztje és élő jelenléte igéjében és ígéretében: Veletek vagyok minden na­pon (Mt 28). Ezért az úton ne engedjük el egymás kezét, a testvérkezet! Szimon János

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents