Evangélikus Élet, 2000 (65. évfolyam, 1-52. szám)
2000-03-19 / 12. szám
4. oldal 2000. MÁRCIUS 19. Evangélikus Élet Az oktatási intézmények vezetői Révfülöpön Egyházunk Oktatási Osztálya Mihályi Zoltánná osztályvezetővel az élen, Szabóné Mátrai Mariannának, a Hittudományi Egyetem tanárának segítségével 2000. február 12. és 14. között csendesnapot és továbbképzést szervezett az evangélikus közoktatási intézmények vezetői és vezető-helyettesei számára a tavaly megnyílt Balaton-parti Oktatási Központban. Közép- és általános iskoláink küldöttei mellett az óvodák képviselői voltak jelen, valamint az Oktatási Osztály és az Evangélikus Pedagógiai Központ munkatársai. Minden alkalommal egy elhatározás: ki kell zökkenni a munkából, le kell mondani egy közösen eltöltött hétvége kedvéért arról, hogy a felgyülemlett teendők egy kicsit megfogyatkozhassanak. Már most előrebocsátom, megérte. Az egyetlen gondolatkör; a párbeszéd négyféle módon került elénk és közénk. Először említem a napokat kezdő és záró áhítatokat és az istentiszteletet. A szolgálattevők: Keveházi László, Laborczi Géza, Szabóné Mátrai Marianna, Gáncs Péter és Szabó Vilmos lelkészek. „Mindenféle dialógus ösztönzője az, hogy Isten szól hozzánk - fejtegette Keveházi László - 0 szól a hirdetett és olvasott igében.” „Ez nekünk méltóságot ad”, ahogy Laborczi Géza kifejezte. A vasárnapi igehirdetésben Szabóné Mátrai Marianna a búzaszem példázatán keresztül arra világított rá, hogy aki nem adja magát másokért, az egyedül marad. Aki saját élete elé helyezi Isten dolgait, „gyűlöli az életét”, azt megbecsüli az Atya. Ha elvesztjük a felfelé való tájékozódási és kapcsolatteremtési készségünket, ha saját dicsőségünkre akarunk emléket állítani, ahogy Bábel tornya építésének ürügyén Gáncs Péter megvilágosította, könnyen megeshet, hogy az egymással folytatott beszélgetés is lehetetlenné válik. Szabó Vilmos, a Központ vezetője szerint az egymásra és Istenre találás helye kíván lenni az új konferenciaközpont. A dialógus kérdése második feldolgozásban az öt előadásban került elénk. Magunk között köszönthettük D. dr. Harmati Béla és D. Szebik Imre püspököt, a teológiáról Szabóné Mátrai Mariannát, a Gyakorlati Intézet vezetőjét, Gáncs Péter országos lelkészt és a Keveházi László - Laborczi Géza előadópárost. „A körülöttünk élő világgal való kapcsolatunkat meghatározza, hogy mi is a világban élünk, azaz hasonlók vagyunk a többi emberhez, másrészt a mi szempontjaink, a keresztyén szempontok tökéletesen mások" - fejtegette Szabóné Mátrai Marianna. Mondunk-e olyant, amelyet érdemes meghallgatni? Meg tudjuk-e szólítani a másik embert, ugyanis „a misszió létszükséglet - ahogy Gáncs Péter megfogalmazta -, de dialógus nélkül agresszióvá válik”. Isten és Jézus nem kioktat, hanem kérdez. Ne feledjük, hogy a világnak nem iskolákra, az Egyházra, a misszióra van szüksége, hanem Jézusra. „Tovább tudjuk-e adni a Róla szóló ismeretet, ki tudjuk-e fejezni a Benne való hitünket, hitelesek vagyunk- e mi, idősebbek a fiatalabbak előtt? - kérdezte Keveházi László. Ha a Krisztusról szóló tudást akaijuk átadni, megfelelő pillanatban a fiatalokat el is kell engedni, akkor kevés generációs ellentét lesz. „Ha az idősebbek sem nem bálványozzák, sem nem érzik jelenlétükben feszélyezve magukat, akkor hozzásegíthetik a következő nemzedéket önmaguk elfogadásához az etikai példaadás segítségével” - fogalmazta meg Laborczi Géza. Harmati püspök az 1999. október 31- én aláírt katolikus-evangélikus közös nyilatkozat kapcsán az előzményeket és a várható következményeket taglalta. Most a közös bizottság az Egyház apos- toliságát tárgyalja majd. Szebik püspök a zsidó-keresztyén párbeszéd kapcsán a bennünket összekötő istenhitről, az Ószövetségről, valamint az ún. zsidómisszióról szólt. Hétfőn délelőtt Tornyosiné Nagy Éva Kommunikáció a szervezetben címmel tartott nagyon érdekes, sok példával színesített előadást, a téma harmadik kifejtéseként. Beszélt a csend jelentőségéről, az információátadás menetéről, azokról a zavarokról, amelyek gátolják egymás megértését. Meglepő, de a kísérleti tapasztalatok szerint egy kommunikációs kapcsolatban több mint 90 %-ban nem a szavainkkal adjuk át az információkat, hanem üzen egész megjelenésünk, a hangunk, annak ereje, színe, arcunk, elsősorban a száj környéke. Az előadáshoz kapcsolódó beszélgetésben jól használható gyakorlati tanácsokat is kaptunk egymás nem szóban megnyilvánuló jelzéseinek értelmezésére. Ismét megerősítésre került a gondolat, hogy a párbeszédet minden körülmények között fenn kell tartani. A beszélgetés művészete az, hogy képesek vagyunk úgy egyet nem érteni, hogy a beszélgetés folytatódjon. Természetesen a párbeszédről hallottak megvalósultak a három együtt töltött nap előadásainak, áhítatainak szünetében és a késő esti órákban - ez volt a negyedik színtér. Közoktatási intézményeink vezetői, tanárai, tanítói és óvónői tudtak mit mondani egymásnak a szakmai kérdésektől kezdve a személyes kapcsolatokon át addig, hogy mit jelent nekünk mindannyiunknak, hogy gyerekeket bíznak ránk, akiket tanítványként és Krisztusban testvérként nevelhetünk. Köszönet a szervezőknek és a Révfülöpi Központ munkatársainak a tartalmas programért, illetve az együttlét lehetőségéért. Dr. Lampérth Gyula (A Dunántúli Harangszó 2000. februári számából) Nyitott kapuk A sokéves hagyományt követve, idén február 26-án is megnyitotta kapuit az Evangélikus Teológus Otthon és a Hit- tudományi Egyetem hallgatóink szülei előtt. Közel negyven részvevővel - akik között szülőket és nagyszülőket is köszönthettünk - kezdhettük meg félnapos programunkat, amelyben a lelkészi és hittantanári szolgálatra készülőket érintő kérdéseket gondoltuk végig együttesen. Nagy örömünk volt, hogy a hallgatóink közül is sokan csatlakoztak vendégeinkhez a Teológus Otthon imatermében. Dr. Fabiny Tamás és dr. Szabó Lajos rektor köszöntő szavai után közös énekléssel kezdtük a napot. Majd Fabiny Tamás tartott tájékoztató előadást arról, a minden hallgatónk számára nyitott új lehetőségről, hogy speciális tárgyként képzést kaphatnak az egyházi médiaszolgálat területéről az Egyetemen. Rövid bevezetőjében elmondta azt az alapkoncepciót, hogy az egyházi médiának négy alapfeladata van: a tájékoztatás, a nevelés, a szórakoztatás, de mindenek előtt az evangélium hirdetése. Ennek jegyében számolt be Gáncs Péter missziói lelkészszel közösen vezetett szemináriuma munkájáról, és mutatott be válogatott részleteket a Duna Televízió Szegletkő című műsorának korábbi, általa szerkesztett adásaiból. Ezt követően Korányi András dok- torandusz tartott előadást „A pályakezdés kihívásai" címmel. Vezérfonala az a gondolat volt, hogy a lelkészi és teológiai pályakezdés nehéz kérdéseit, belső kihívásait - mint aki maga is átélte ezeket - megossza és együttesen végiggondolja a szülőkkel. A „kihívásról” szólva elmondta, hogy az egyházi pályakezdés nem lehet kihívás a családból és az emberi közösségekből, hanem bő-t--------------------------------------------------------------a szülők előtt is vülés a régi közösségek megőrzésével - példa lehet erre a végzett teológusok összetartása a lelkészi szolgálat idején. Azonban szó szerint „kihívás” az egyházi pályakezdés minden tespedtség- ből, igénytelenségből és színlelésből, így vállaljuk a lelkészi és hittantanári szolgálat kihívásait - megőrizve bizalmunkat Istenben és kitartva az egyház- szeretetben. Ezután a szülők osztották meg a vendéglátókkal gondolataikat az elhangzott előadásokról, valamint feltették kérdéseiket a lelkész- és teológiai képzéssel kapcsolatban. Számosán bátorítottak e két összefüggő képzés színvonalának biztosítására, majd ezzel összefüggésben érdeklődtek a bevezetendő hatodik, gyakorlati képzési év kérdéséről. Örömmel hallották dr. Szabó Lajos válaszát, hogy Egyetemünk továbbra is javasolja és kéri ennek a gyakorlati, a gyülekezetekben töltendő évnek a bevezetését. Közös programunkat Varga Gyöngyi doktorandusz áhítata zárta: „Arra hívott el minket az Isten, hogy békességben éljünk.” (lKor 7,15). Az áhítathoz kiosztott külön lapon egymást erősen fogó kezeket ábrázoló fénykép alatt a következő verset olvashattuk: „megyek áldani és áldottnak lenni megyek befogadni és befogadva lenni megyek szeretni és szeretve lenni megyek látni a Megláthatatlant megyek megismerni a Megismerhetet- lent megyek imádni megyek élni megyek örökre élni, Ezzel az útravalóval zártuk a napot - és a kapukat - a következő évi viszontlátás reményében. Korányi András Zsinati ülésszak után A jó hírről is illik számot adni, bármennyire, sajnos többnyire a rossz hír a hír. A legutóbbi zsinati ülésszakon a Zsinat teljes egyhangúsággal elfogadta - a korábbi, lényegében keretjellegű szabályozással szemben - a korszerű, az áhított átlátható, követhető működést előíró gazdasági törvényt. Az Abaffy Zoltán elnök, Hajdú-Szabolcs Egyház- megyei felügyelő vezetésével működő bizottság több mint egy éves tevékenységgel kitűnő munkát végzett. Újfent bebizonyosodott, ha a szakmai feladatokra összpontosít, és nem különböző irányokból érkező elvárásoknak próbál megfelelni, akkor képes a Zsinat jó törvényeket alkotni. A gazdálkodás tényeit eddig sem érhette sok kritika, de a megfelelő szabályozás hiánya jogos észrevétel volt. Most kerek lett a kép. Megszületett az alap, a törvényi szabályozás, működik az Országos Egyház Gazdasági Bizottsága és alkotóképes a Zsinati Gazdasági Bizottság, mely máris felajánlotta segítségét a törvény által előírt szabályrendeletek kimunkálásában. így is lehet. Lassan valóban érdemes lenne egy vérbeli szociológust felkérni annak tanulmányozására, miként lehetséges, hogy egyrészt mindenki hangsúlyozza a struktúrák másodlagos voltát, mégis a szervezeti kérdések váltották ki a legnagyobb viharokat, vették igénybe a legtöbb időt. Másrészt abban is egyetértés volt, hogy az adminisztratív, igazgatási, jogi, gazdasági teendőket egyfelől a gyülekezeti, másfelől az országos szinten kell összpontosítani, az egyházmegyei és az egyházkerületi szintnek a jobb működést, a missziót, az oktatásügyet, a szeretetmun- kát kell katalizálnia, mégis, főleg a kerületek terén, újra meg újra ellenmondá- sossá válik a gondolkodás. Ezen az ülésszakon ez abban nyilvánult meg, hogy miután a Zsinat nagy többséggel állást foglalt a Gazdasági Bizottság által kidolgozott első változat mellett, mely az országos szintre helyezte az erőforrásokkal való gazdálkodás feladatát, így a kerületek teendője e téren csak a saját adminisztrációjukkal kapcsolatos gazdasági munka elvégzése, az ennek megfelelő jogharmonizációs javaslatok tárgyalásakor mégis többeknél újra előjött a „miért nem a kerület?” kérdés. A Zsinat a háromkerületes struktúra megalkotásával hitet tett az egészséges, szükséges decentralizáció, a hatékonyabb, gyülekezetenként! működés mellett. A feltételrendszer felhasználásával kapcsolatos centralizáció a központi döntési mechanizmus teljes összhangban áll ezzel, ezt szolgálja. Arról van szó, hogy gyülekezeti, templomépítési, iskolafenntartási, intézményi támogatások ne attól függjenek, melyik egyházkerülethez tartozik például az iskola, hanem kizárólag attól, hogy a Magyarországi Evangélikus Egyház gyülekezetéről, intézményéről van szó, tehát teljes mértékben érvényesüljön az egyenlő elbírálás elve. Azt hiszem, szakmailag és etikailag is ez a legjobb megoldás, szakmailag azért is - ezt hangsúlyozta a Gazdasági Bizottság is -, mert az egyház, illetve az erőforrások nagysága ezt a formát teszi célszerűvé, így válhatnak lehetővé például nagyobb beruházások is, amelyek mindig meghaladnák egy-egy kerület lehetőségét, természetesen bizonyos időhatáron belül ezeknek is egyensúlyban kell lenniük. Eddig is többnyire példamutató volt mind a lelkészi, mind a nem-lelkészi elem - presbiterek, felügyelők, lelkészek, esperesek, püspökök - törődése az adott területen lévő iskolákkal, intézményekkel, túl az igazgatótanácsok révén megteremtett hivatalos csatornákon. Kipróbált tehát a modell, tartalma tovább gazdagítható. Prioritása van az egyház identitását kifejező lelki szolgálatnak, de az egyházmegye és az egyházkerület mégsem egyszerűen „csak” spirituális egység, hanem az egyház belső életének és teljes társadalmi szolgálatának meghatározó terepe. Természetes, főként a folyosói beszélgetések hangulatában már érződött, hogy egyházunkban a 2000. év az új kezdetet bevezető választások esztendeje. Érthetően a legnagyobb figyelmet az új Nyugati Egyházkerületben sorra kerülő, püspök- és egyházkerületi felügyelő- választás kapta, kapja. Mindennek már van figyelemreméltó üzenete, ha bizonyára akadnak, akik ezt nehezen hallják meg, vagy nem kívánják észrevenni. Ha el is tekintünk most a kilencvenes évek imponáló objektív eredményeitől - nyilván nem lehet tőlük eltekinteni a teljes értékeléskor -, az újra indult iskoláktól, intézményektől, felépült és épülő templomoktól..., a soha nem vitatott, túlélő, vagy mindig volt negatív jelenségek mellett érzékelnünk kell a szellemiség, a légkör változását, a demokratikus megújulás lehetőségét is. Szokványos és igaztalan elvárások a társadalomban - és szintúgy anakronisztikus -, ha valamilyen kedvezőtlen jelenség észlelésekor, nem megfelelő döntés megszületésekor elhangzik a demagóg vélekedés, nem ment végbe a rendszerváltozás. Ha magukba tekintenek az egyházi élet szereplői, mélyebb gondokra bukkannak. Megalkuvásra, nem kötelező függőségek önkéntes vállalására, kényelemszeretetre. Ezek nem rendszerspecifikusak. A demokrácia gyönyörű nehézsége a diktatúrával szemben éppen az, hogy itt nem fehér-feketék a dolgok, nem egyszerűsíthetek le, meg lehet és meg is kell harcolnunk igazunkért, elfogadva mások nézetének a jogosságát is, vállalva kölcsönösen a tévedés jogát is. És maradva a tényéknél, melyek megerősítik, hogy lehet valóban új kezdet 2001-ben. Tény az, hogy megalkottuk a háromkerületes struktúrát. Nehezen született meg a törvényhez szükséges kétharmados többség, mert más jó elképzeléseknek is volt jelentős támogatottsága, de végül a változást akaró túlnyomó többség ebben találta meg a kompromisszumot. Kitűnő jelölteket tudtak állítani az egyházkerületben - minden illetéktelen befolyástól mentesen - a felügyelő és a püspöki tisztre. Eszembe jut a Testvéri Szó idevonatkozó követelése, mely azt igényelte, hogy az elöljárók megválasztása minden szinten az egyháztól idegen befolyások kizárásával történjék. Az az igazság, hogy sokkal több valósult meg abból, amit reméltünk, de egyszerűen még mindig nem vagyunk készek jobban élni lehetőségeinkkel. Ehhez járulnak a nemzedékváltás örök kínjai, amit csak megnehezít, ha túlpolitizáljuk. Ez ősi kérdés, inkább emberi vonatkozások, személyiségjegyek határozzák meg, mint politikai szempontok. A parlamenti választások nem igazán pozitív tapasztalata, hogy sokan szemlátomást nem valamire vagy valakire, hanem valami vagy valakik ellen szavaztak. Szép lenne, ha az egyház ebben is különbözne. Ha mindenütt a szavazásra jogosultak a személyek, a programok erényeit, ajelöltek pályafutását, a tőlük várható téljesítményt stb. vennék figyelembe és pozitívan szavaznának. A választások sajátos egyházi vonatkozása, hogy egyrészt a lelkészek álláspontja nagyon lényeges, másrészt jogilag, erkölcsileg és az egyház jövőjét tekintve is kritikus, ha nem a gyülekezetek választanak, hanem a lelkészek voksolására egyszerűsödik a folyamat. Érzékeny kérdés ez, melyben megtalálható a járható út, a tisztességes egyensúly. Fontos, hogy a testületek valóban a tényeket mérlegeljék, ne hangulatok alapján döntsenek. A Zsinat, ha döcögősen is, de megteremtette a szervezeti, személyi megújulásjogi kereteit. Nem vitatva a ma gondjait, a választási év, a jelölés és választás teljes jogszerűsége és szabadsága is bizonyítja az egyházi változások méreteit és jelentőségét. Nem háríthatjuk át a felelősséget, rajtunk múlik, hogy élünk-e a szabadsággal. Frenkl Róbert Pedagógusi életpálya elismerése Dévényi Ferencnét a Bonyhádi Petőfi Sándor Evangélikus Gimnázium igazgatóhelyettesét ARANY KATEDRA EMLÉKPLAKETTEL tüntette ki az oktatási miniszter, kiemelkedő életpályájának elismeréséül. Ismét volt mit ünnepelni nagy múltú iskolánk fiatal dísztermében. Megható együttlét ünnepi keretei között Krdhling Dániel esperes mélyen szántó gondolatai Kölcsey máig ható üzeneteiről szóltak. Az anyanyelv ápolásáról, a hazaszeretetről, az ifjúság elé állítható mindenkori példaképekről. Szerencsések lehetnek tantestületünk tagjai, iskolánk diákjai, a szülők, hogy itt mindig voltak, s jelenleg is vannak kiemelkedő tanáregyéniségek, iskolateremtő személyiségek. Ezek egyike Dévényiné, Ilka, fiatal kollégáknak Ilka néni. Akinek valóban élete része az iskola. Korábban diákja, majd friss diplomásként már tanára, azután igazgatóhelyettese, igazgatója volt ennek az iskolának. Jelenleg ismét igazgató- helyettesként tevékenykedik. Ilka, kihez sohasem volt szűkmarkú a Teremtő, kinek képességeihez a lehetőséget is megadta, hogy hatni tudjon - és ő hatott, hogy nagyot alkothasson - és ő nagyot alkotott, hogy sugározhasson és ehhez befogadó tehetséges diákokat is kapott, ezen tanítványokból visszatérő nagyreményű fiatal kollégákat. A kolléganő évtizedeket töltött el ebben az iskolában. Hogy élte meg diákként, hogy látja most tanárként az intézményben lezajlott változásokat? A 60-as években gimnáziumunk még kis iskolának számított, alig több mint kettőszáz tanulóval, puritán körülményekkel, szegényes tárgyi feltételekkel. De talán éppen ezért olyan szeretetteljes légkör uralkodott, amely elősegítette a kisiskolákból jött gyerekek beilleszkedését, az egyénhez igazodó fejlesztést. Diákok, tanárok egyaránt számon tartottak minden tehetséges tanulót, bármilyen területen (akár jó sportolóként, szavalóként, énekesként), nyújtott kiemelkedő teljesítményt. Ma már kiváló tárgyi feltételek között dolgozunk, kollégiumunk a legjobbak között is megállja a versenyt, igyekszünk a legkorszerűbb módon fejleszteni tanulóink képességeit. Az iskola szellemiségében a pozitív értékek, a tolerancia, a tehetséggondozás, a másság elfogadása, a diákok szeretetteljes segítése az évtizedek során megerősödtek, és hagyományozódtak nemzedékről nemzedékre. Mi az Ön ars poétikája, pedagógiai hitvallása? Úgy gondolom, szerető szigorral és következetességgel lehet eredményt elérni. Igazán nagy teljesítmények mögött nagyon komoly, megfeszített munka rejlik. Az ifjúság szép emlékei, egy sikeres életút minden mozzanata ehhez az iskolához kötik. Most, pályája csúcsán mit üzen fiatal kollégáinak, hogy lehetnek jó szakemberek, elégedettek a munkájukkal? Ezt a hivatást csak megszállottan, elkötelezetten, sok-sok lemondással és nagyon nagy szeretettel lehet gyakorolni. ' Takácsné Verese Erzsébet M 1 >
