Evangélikus Élet, 2000 (65. évfolyam, 1-52. szám)

2000-03-12 / 11. szám

4. oldal 2000. MÁRCIUS 12.

Evangélikus Élet

FECSKE

Szeretetvendégség a ceglédi gyülekezetben

Ez a kicsiny madár üzenetet hordoz. Élete tanít, prédikál.

Mindig mozgásban van. A hosszú napokon akár hajnal 3-tól, este 9-ig repül, dolgozik. Egy nap igy több száz km-t tesz meg. A madarak közül a fecske tartózkodik a legtöbbet a levegőben. Repülés közben táplálkozik, iszik, fürdik. A sarlósfecske óránként 300 km-t, a füsti és a molnárfecske óránként 200 km-t képes megtenni! Néhány órát pihennek éjszaka. Honnan ez az elképesztő energia egy ilyen kicsi testben?

Nem vitorlázórepülő, hanem evező. Ez nagy különbség. Sok erő kell a folyamatos „evezéshez”. A viharfecske élete nagy részét a tenger fölött tölti. Csak költéskor húzódik a szárazföldhöz. Ő képes „vízenjámi” is. Szárnyaival verdesve tud a hullámokon futni, sőt, egy ideig a víz alatt is evez. Tollazata gyönyörű, fénylő fekete. Eggyé válik a szelekkel, hullámokkal, viharral. A SZABADSÁG MADARA. A fecske a fogságot nem viseli. A földön rendkívül esetlen. Nem tud járni, szaladni. Nem „földönfutó”. A földre csak az anyagért ereszkedik le, mely művészi fészkéhez kell. Az anyagot saját nyálával ragasztja össze. Ilyenkor megduzzad a nyálmirigye. Némely faj fészkét az ember megeszi, főleg a kínaiak. Ez a szabad, köny- nyed, csodás kis madár sokat szenved. A fiókákat élősködők gyötrik. A veréb elűzi a kész fészekből. A ragadozó madarak vagy emlősök is tizedelik őket. A költözés közben kimerült madarakat ezrével fogják el, pl. Olaszországban vagy Spanyolországban, hogy megegyék őket. A Földközi-tenger fölött 600 km-t kell repülnie. Holtfáradtan zuhannak néha egy-egy hajóra. A matrózok a tengerbe söprik az elpusztult madarakat. A költözés előtti hirtelen lehűlés is megviseli őket. Egyszer a Balatonnál láttam, amint százával feküdtek a még meleg aszfaltúira, melyen nagyon sokat elgázoltak az autók.

A következő tavaszon csak a harmadrészük tud visszajönni. Nálunk néha nagyon fáznak, de addig nem indulnak, amíg valamilyen belső „hang” nem indítja őket. Nálunk költenek. Egy nyáron akár két fészekaljat is felnevelnek, de néha hármat is. A fiókák nem tátongó csőrrel várják az ennivalót, hanem a szülők által gombóccá formált falatot szinte elkapják.

Elvágyódnak a messzi, távoli Fényországba. A hideg, sötét, nyirkos „halál” elől mennek el. Idegrendszerükben, sejtjeikben hordozzák a távoli Haza valóságát. Az indulás izgalmas pillanata egyszercsak eljön, és mennek akkor is, ha veszélyes, fárasztó, ha nem ismerik az utat. DE ők MÉGIS repülnek, mert KELL. Mert nem lehet mindig itt maradni. Azután, aki tud, visszajön dolgozni, szaporodni, minket gyönyörködtetni, gyógyítani.

Egész létük ajándék és üzenhet az embervilág számára: SZÉPSÉG, SZABADSÁG, GYÖNYÖRŰ REPÜLÉS, ÉLET, NÖVEKEDÉS, JÁTÉK, DERŰ, ÁLDOZAT, HAZAVÁGYÓDÁS. Mindez egy védtelen, kicsiny testben. Egy spanyol mondás szerint anyját öli meg, aki fecskét öl. A magyar nép Isten madarának nevezi, s azt tartja, hogy aki vendégszeretően fogadja, annak házába nem üt a mennykő, aki pedig leveri a fészkét, az megbűnhődik érte. Egyszer órákat töltöttem egy haldokló fecskével. Szelíd agóniája azóta is bennem van. Néhány hete, egy nyári meleg éjszaka kezembe került egy szobába tévedt kis fecske. A fecske nem emberi kézbe való, de Ő akkor nem akart szabadulni, sőt csőrével zárt ujjaim közé nyomakodott. Már itt a földön is adatik néha ilyen találkozás. Végül a Bibliából egy idézet: „A gólya ismeri a maga idejét; a gerlice, a fecske és a daru pontosan tudja, mikor kell költöznie. De az én népem nem ismeri az Úr ítéletét. ” (Jer 8,7)

Szeverényi János (Megjelent a Vezess! újságban 1992-ben)

Ünnepnap volt február 13-án vasárnap a ceglédi gyülekezetben. Ünnep? - teheti fel az Olvasó a kérdést, hiszen minden vasárnap van gyülekezeteinkben istentisztelet, bibliaóra, imahetek, számos - így is fogalmazhatnék - liturgikus alkalom. A kérdésre válaszom mindezek ismeretében is: Ünnep.

Horváth Ferenc József meghívásával, majd december 4-i beiktatásával megújult a ceglédi gyülekezet, ahol 1931- 1941 között akkor még Wolf Lajos néven, D. Ordass Lajos későbbi mártír püspökünk volt a lelkész.

Meggyőződéssel vallom a ceglédi gyülekezet tagjaival: jól és rendkívül körültekintően döntött Harmati Béla püspökünk, amikor először helyettesi szolgálatra, Ceglédre rendelte Horváth Ferenc Józsefet. Az elmúlt év a püspököt igazolta! Ma 50-60 hívő van egy vasárnapi istentiszteleten. Van bibliaóra, a lelkész ellátja Csemőt és Törteit, vannak egyházi, gyülekezeti programok, beteg testvérek látogatása otthon és a kórházban, van sajtóiratterjesztés

(tíz év alatt csak az Útmutatót és Naptárt láttam, egy Evangélikus Életet sem, másról nem beszélve).

Vasárnap a gyülekezet meghívására Zászkaliczky Pál, a gyülekezet 1989-ig szolgáló - a város által köztiszteletben álló volt lelkésze hirdette az igét, Jn 12, 20-26 alapján.

Sok új arcot láttam, sok eddig nem látott hívő hallgatta az igét. Az arcokon láttam, hogy Jézus Krisztus kérdése, a mennyei szózat „dicsőítsd meg a te nevedet” - mélyen meghatja a hívőket.

Délután a gyülekezeti teremben szeretetvendégség. Közel tíz év alatt nem volt. Az áhítat után Zászkaliczky Pál előadása: „Egyházi közállapotaink" címmel. Korrekt, tisztességes, közérthető, tiszta szavú és igaz előadás.

Elsősorban az 1950-1960-as évekről, az egyház akkori történelméről, a szolgálat nehézségeiről szólt. Történelem és a történelmi tények közlése előtt nem lehet bedugni a fület és eltakarni a szemet. Az előadásban nem volt személyeskedés, egyházi közállapotainkat érintő negatív, elmarasztaló kritika. Előadását az egyház iránti féltés, a szeretet krisztusi parancsa, az együttgondolkodás és együttimádkozás apostoli intelme hatotta át. Aztán kötetlen elbeszélgetés régi és új hívőkkel. A szeretetvendégség alkalmán mintegy ötve- nen voltak jelen.

Ez ünnepi együttlétet a szeretet töltötte be. Eszembe jutott ott, akkor egy igehely: „Meg lévén győződve arról, hogy aki elkezdte bennetek a jó dolgot, elvégzi a Krisztus Jézusnak napjáig. ”

(Fii 1,6)

Dr. Illa nie/ György

Böjti esték a Fasori Gimnázium dísztermében

(VII. Városligeti fasor 17-21.)

KICSODA NEKEM JÉZUS?

Március 20. hétfő du. 5. A karizmatikus Jézus

Március 21. kedd du. 5. A politikus Jézus

Március 22. szerda du. fél 5. a fasori templomban úrvacsoraosztással

A szenvedő ember

Előadó: dr. Frenkl Róbert Áhítat: Szirmai Zoltán

Minden érdeklődőt szeretettel várnak a gimnáziumok tantestületei és a fasori gyülekezet.

Gondolatok az abortusz-cikk után...

Frenkl Róbert az Evangélikus Életben 2000. február 20-án megjelent cikkéhez nem írnék semmit, mert ebben talán legtöbben észre sem veszik a lelki buktatókat, és veszélytelenül elsiklanak felette. Mivel azonban országos felügyelőnk egyik napilapban megjelent cikkére is utalt, méghozzá úgy, mint aki kitart az abban leírtak mellett, személyes tiltakozó levelem után most egyházi lapunk nyilvánossága előtt is leírom, hogy mit tartok rossznak, károsnak ezekben az írásokban. A Népszabadságban megjelent cikke után engem, mint orvost, mint evangélikust vontak kérdőre és elküldték a cikk másolatát. Nézetem szerint, aki ilyen egyházi tisztségben van, a sajtóban nem egyénieskedhet, hacsak nem hangsúlyozza, hogy ez nem az egyházam, hanem csak a saját véleményem.

A jelenleg hatályos 1992. évi LXXIX. törvény „A magzati élet védelméről" tarthatatlanságát igazolta a gyakorlat, és az Alkotmánybíróság több mint 40 oldalas határozata (48/1998), mely a törvény néhány részét alkotmányellenesnek, más részeit az alkotmány szempontjából hiányosnak ítélte. Félreérthető Frenkl Róbert egyszerűsítése, mely szerint az alkotmánybíróság döntése a súlyos válság- helyzet finomítására vonatkozik.

Felügyelő úr álláspontjának rövid kifejezése az abortuszellenesség, de a következő bekezdésben így fogalmaz: „... a magzat a fogantatástól kezdve élőlény”. Mennyivel igazabb az Alkotmánybíróság fogalmazása: „... az abortusz esetében az állam életvédelmi kötelessége nem névtelen statisztikai kockázat elhárítását szolgálja, hanem keletkezőben lévő egyedi emberi élet szándékos megsemmisítéséről van szó.”

„Az orvos számára is etikai gondot jelent” - íija. Bizony azt, és itt nem lehet figyelembe venni, „... hogy fél évszázad alatt megváltozott a helyzet”. A Keresztény Orvosok Magyarországi Társasága, a Magyarországi Református Egyház Bethesda Gyermekkórház gyógyító közössége, a Magyar Katolikus Orvosok Szent Lukács Egyesülete és a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége Budapesti Orvos Munkacsoportja levélben fordultunk a miniszterelnök úrhoz és az egészség- ügyi miniszterhez elsősorban azért, hogy tegyék lehetővé a művi terhesség-megszakítást deklaráltan nem végző szüle- , szeti osztályok működését is. A hatályos törvény ugyanis előírja, hogy minden állami és önkormányzati szülészetnek kötelessége ennek a beavatkozásnak az elvégzése. Hiába ad a jog lehetőséget, hogy lelkiismereti, erkölcsi vagy vallási meggyőződésre hivatkozva, írásban felmentést kérhet az egészségügyi dolgozó az abortuszban való közreműködés alól, a gyakorlat azt mutatta, hogy az ilyenek helyzete szinte ellehetetlenült és természetesen nem lesz belőlük osztályt vezető. Pedig mennyivel jobb olyan szülészetre menni, ahol a várandósnak bizonyult nőhöz nem az az első kérdés, hogy mégtartja-e, és ahol nem kell végig látni és hallani a sokszor már ismételten terhesség-megszakításra visszajárok megdöbbentő sorát.

Nekünk, keresztényeknek az a feladatunk, hogy támogassuk az anyákat és magzatokat egyaránt védeni igyekező- ket, és ne ideológizáljunk meg egy liberális törvényt. A szerb martalócok apácák közti garázdálkodása iszonyú, de a bűnt, következményét nem tüntetheti el az abortusz, mert bűnt bűnnel nem lehet jóvátenni. Lehet, hogy egy kolostorban különös látvány egy szoptató apáca, de igazán borzasztó egy depressziós vagy öngyilkos (abortusz utáni szindróma).

Az abortuszt a „ne ölj!” parancsolat alapján nem az egyházi oldal utalja a dogmatika területére, hanem a cselekmény ölés-jellegénél fogva ott van. Az egyház, ha megkérdezik, nem mondhat mást, mert Ura nem hatalmazta fel alkudozásra, és jól tudja, hogy a „ne ölj!” törvény áthágásának biológiai és spirituális következményei mindenkire hatnak, függetlenül attól, hogy istenhívő vagy hitetlen.

Sokat tehetünk a közgondolkodás megváltoztatásáért, írja. Éppen ezért, mint evangélikus és orvos úgy éreztem, nem hagyhatom, hogy ebben a fontos kérdésben egyházunkhoz méltatlan felvilágosítás folyjék. Igazán sajnálom, hogy a nagyon pozitív tartalmú utolsó bekezdés végére ez a zárómondat került: „Mert a szeretet itt is fontosabb az igazságnál”. Lehet, hogy szépen hangzik, de nekem a Szamoson érkezett pusztító ciánt juttatja eszembe. Az Isten szeretet, ezt nemcsak hallottuk, tanultuk, hanem folyamatosan tapasztaljuk. Ő Jézus Krisztusban úgy is

kijelentette magát, hogy Ő áz út, az igazság és az élet. Amikor bennünk az a kérdés vetődik fel, mi fontosabb, az igazság vagy a szeretet, vizsgáljuk meg magunkat, vajon az Úrban gondolkozunk-e, aki maga az igazság is, meg a szeretet is, különben hamar kiderül, hogy igazságunk nem igazi és szeretetünk sem valódi. Szeretném, ha ezek az írások a szeretet jegyében képviselnék az igazságot.

Dr. Drenyovszky Irén

*

Számomra elfogadhatatlan kettőség jellemzi Frenkl Róbertnek az Evangélikus Életben megjelent cikkét (Reménység a gyermekáldás) ugyanúgy, mint a cikkben idézett országos napilap (Nép- szabadság 2000. január 12: Váljék értékké a gyermekáldás! A magzat élőlény, de kegyetlenség szülésre kötelezni a nőket) által közölt írását. Lapunkban megjelent cikkében azt írja az előbbiről, hogy a hozzászólók többsége „... támogatta felfogásomat, kritika inkább az összefüggésekből kiragadva idézett egy-egy mondatot ért.” Én úgy értem ezt, hogy a szerző mások által is megerősítve érezvén magát, most is vállalja, fenntartja a Nép- szabadságban kifejtett nézeteit. Kénytelen vagyok ezért arra a cikkre is reagálni.

Nem én emelem ki az összefüggésekből a cikk alcím mondatát: A magzat élőlény, de kegyetlenség szülésre kötelezni a nőket. Ebben és a későbbiekben is a szerző élőlénynek nevezi a magzatot, ami igaz, de nem elég pontos meghatározás, mert hiszen élőlény pl. a royar is, és elpusztítása nem számít gyilkosságnak. Az emberi magzat azonban személy, akinek megölése, életének „megszakítása” gyilkosság. Az abortuszpártiak nem szeretik nevén nevezni ezt a cselekményt. A szerző sem nevezi így, de ezzel az engedékeny magatartásával - noha többször is hangsúlyozza, hogy ellene van az abortusznak, és ebben nem is kételkedem - mégis a másik táborba manőverezi magát. Közfogyasztásra szánt csúsztatást tartalmaz a mondat második fele is: „... kegyetlenség szülésre kötelezni a nőket”. A terhesség csak elenyészően kicsi arányban kényszer, általában tudatos cselekvés, a nem-kívánt terhesség pedig túlnyomó többségében felelőtlenség következménye. A,„(tőket semmilyen törvény nem kényszeríti arra, hogy gyermeket foganjanak, de ha ez megtörtént, a várandós állapot megszakítása csak magzatgyilkosság útján lehetséges. Az értékrend különös zavarának érzem, ha a gyilkossággal szembe állított életvédő magatartást kegyetlenségnek nevezzük. Hiszem, hogy Frenkl Róbertnek a félmondattal nem volt célja a tudatos félrevezetés, mégis azok táborába került, akik ezt teszik.

A dávodi eset kapcsán odavetett mondatból úgy érthető, hogy az etikátlan vakbuzgóság nem azokra vonatkozik, akik az esetet nagydobra verve, személyiségi jogokat is sértve, hetekig tartó sajtótémává fújták fel, hanem azokat bántja ő is, akik a lány első kérésére, hogy nem akarja elvétetni a gyermekét, a titoktartás szabályait betartva, az élet védelmének isteni törvényei szerint igyekeztek segíteni rajta.

Mit jelent ez a mondat: „Az Alkotmánybíróság - nem kell, és nem is akarom egészen pontosan érteni, hogy' miért - a törvény kiegészítésére, módosítására szólította fel a parlamentet. ” Csak remélem, hogy a mondattal nem az olvasók hangulati befolyásolása volt a cél, annak sugallása, hogy ez az egész csak piszká- lódás, ürügy a törvény szigorítására.

A továbbiakban azt íija: „Még elveinket is fel kell adni. A nagyobb rosszat, a teljes kiszolgáltatottságot, a zugabortuszokat, a csecsemögyilkosságokat is megelőzendő. Mindez nem joga a terhes nőnek, de kötelessége a társadalomnak.” Az elveinket nem szabad feladnunk. Az isteni törvények érvénye nem attól függ, hogy milyen mértékű azok társadalmi elismertsége, vagy mennyire válnak részévé az állam jogrendjének. A történelem sok szomorú példája tanúsítja, hogy amennyiben a társadalom figyelmen kívül hagyja ezeket az örök rendet szabályozó törvényeket, számolnia kell a következményekkel. A teljes kiszolgáltatottságot, zugabortuszokat, csecsemőgyilkosságokat valóban meg kellene előzni - mint később ítja - az értékrend megújulása, megváltozása által, de semmiképpen sem úgy, hogy a társadalom kötelességévé nyilvánítjuk a magzatgyilkosságot.

Pál apostolt idézni: „csak az koronáztatik meg, aki szabályszerűen küzd” és ezt' arra vonatkoztatni, hogy az abortusz törvényi tiltásával a nemzet jövőjét segíteni szabályszerűden, ezért nem szabad - félremagyarázás. „Talán a jövő meghozza az egészséges egyensúlyt.” Nem a jövő, hanem az Úr Jézus Krisztus, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűnét, egyedül Ő adhat erőt a szabályszerű küzdésre, életre, bocsánatot bűneinkre és testi-lelki gyógyulást.

Ismerve társadalmunk megrokkant szellemi-erkölcsi állapotát, én sem tartom az abortuszkérdést pusztán törvény eszközökkel megoldhatónak, de nem tudom elfogadni azt a nézetet, hogy a törvényeknek semmi szerepe ne lehetne a helyzet javításában. A döntés lehetősége a terhes nő kezében van, mégsem teljesen magánügy, mert a társadalmi, erkölcsi, sőt gazdasági élet számos területére ható súlyos következményekkel jár. Azt is tudom, hogy az egyház nem követelheti a társadalom keresztény életelveket el nem fogadó tagjaitól, hogy ezek szerint az elvek szerint éljenek. De az is meggyőződésem, hogy az egyháznak Jézus Krisztustól kapott megbízása alapján félre nem érthető módon bűnnek kell neveznie a bűnt, de hirdetnie kell a bűnbánat lehetőségét és a bűnbocsánat kegyelmét. A bűnöst elítélni nem a mi dolgunk, sőt szeretettel mellé állva segítenünk kell rajta, de soha sem úgy, hogy az újabb bűn elkövetéséhez szellemi támogatást adunk. Ez a feladatunk, és ez semmiképpen sem emberellenes, hanem egyértelműen embermentő.

A Népszabadság-cikknek kevesebb, az Evangélikus Életben megjelent írásnak több olyan része is van, amelyeket vállalni tudok. Bizony nagyon kellene, hogy a kétségek nehéz óráiban valakihez fordulhasson a magányos nő, hogy megújuljon, megváltozzon az értékrend, hogy ne fogyjon tovább a népesség hazánkban. Nagyon egyetértek azzal, hogy egyházunkra is sok feladat hárul ennek a társadalmat sújtó nyomorúságnak az enyhítésében. Kellene jó tanácsadó szolgálat, őszintén közelíteni a fiatalok gondjaihoz, és sokat kellene tennünk a „közgondolkodás megváltozásáért, befolyásolásáért, a gyermekpárti, családpárti társadalomért.”

Dr. Győri József