Evangélikus Élet, 2000 (65. évfolyam, 1-52. szám)

2000-12-03 / 49. szám

Evangélikus Élet 2000. DECEMBER 3. 5. oldal Egyházmegyei találkozások A reformáció hete ezen az őszön is sok Istentől megáldott alkalmat hozott egy­házmegyénkbe. Nem csupán megemlé­keztünk a gyülekezetekben a történelmi évfordulóról, hanem különféle rendezvé­nyek résztvevőiként és munkásaiként megtapasztalhattuk a lutheri szellem és lelki örökség ma is élő és ható értékeit. Az Észak-Pest Megyei Egyházmegyé­ben két kiemelkedő alkalomról kell tu­dósítanom az olvasókat, melyek nagy­ságrendileg emelkedtek ki a gyülekezeti alkalmak sokaságából. A Fóti Evangélikus Egyházközség témához elvi alapvetést nyújtott Detre János esperes bibliatanulmánya, Ef 4, 11-16 verseit elemezve. A hallottakat csoportokban élénk megbeszélés követ­te. Az egy-egy csoportban kialakult véle­ményt megismerhette mindenki a záróis­tentisztelet előtt. Azt szűrhette le minden hallgató, hogy nem szükségszerű a gyü­lekezet vezetői között a feszültség, még ha ez korunk jellemzője is. Ha mindenki azt a munkát végzi el, ami tisztességéből adódó feladat, akkor a gyülekezet lelki építése folyik. Erre a szolgálatra indult a csendesnapon résztvevők csapata az ol­Az aszódi kórus templomában^ csendesnapon találkoztak az egyházközségek vezetői: lelkészek, felügyelők, gondnokok, pénztárosok és más tisztségviselők. Október 28-án, szombaton egész napos együttlét volt ez. Arra kereste a választ az előadásában Mészáros Tamás fejér-komáromi egy­házmegyei felügyelő és Németh Zoltán bánki lelkész, hogy hogyan dolgozzék együttműködve a gyülekezetben a lel­kész a világi vezetőkkel és viszont, vala­mint hogyan keletkeznek az esetleges konfliktusok, és miként oldhatók meg. A tár elől, hogy Jézus testével és vérével megajándékozottan folytassa útját, szol­gálatát odahaza. A búcsúzáskor a fótiak­nak a vendéglátást, dr. Cserhátiné Szabó Izabella lelkésznek, az egyházmegye evangélizációs és missziói előadójának sok munkáját köszöntük meg. A Váci Evangélikus Egyházközség templomában másnap, október 29-én, vasárnap délután az egyházmegye északi területén lévő gyülekezetek énekkarai ta­lálkoztak. 10 gyülekezetből 12 énekkar érkezett a meghívásra. Ez a találkozó szép hagyománnyá fejlődött az évek so­rán a mélyebb gyökerű Cantate vasárna­pi, egyházmegyei énekkari találkozó mellett. Erre az alkalomra a szomszéd egyházmegyéből is hívtunk kórusokat. A meghívást Vanyarcon fogadták el. Velük is találkoztunk Vácott. Aszód, Ácsa, Domony, Iklad, Csővár, Penc, Rád, Erdőkürt és a vendéglátó Vác kórusai és a vanyarciak énekeltek külön- külön is, végül együtt, egy kórust alkotva. Meg is töltötték az énekkarok a váci templomot, hiszen közel 300-an jöttünk össze. Magyarul, latinul és angolul szólt az ének. Összesen 25 kórusművet hallgat­hattunk meg. Egyik szebb volt, mint a másik! Örömmel állapították meg a szak­emberek, hogy évről-évre érettebben, csi­szoltabban énekelnek idősek és fiatalok együtt a gyülekezeti kórusban. Nem ver­seny volt! Egymásnak énekeltünk, min­den kórus kitárta a szívét az énekben és az Isten dicsősége volt a fontos! így zengett a tenor és a basszus a férfiajkakon, az alt és a szoprán lányok-asszonyok énekében. Külön öröm volt az aszódi, váci és penci ifjúsági kórusok énekbemutatója. De bol­dogok voltunk az új arcok láttán: a csővá­ri kórus újraalakult, az erdőkürtiek pedig először jöttek ilyen találkozóra. Szívet melengető gondként jelentkezett az, hogy mára régiónk legnagyobb templomai is kicsinek bizonyultak, olyan sokan jönnek és énekelnek ezen a vidéken! A találkozót iff. Detre János lelkész és a váci gyülekezet szervezte. A műsort Mekis Ádám egyházmegyei ének- és ze­nei előadó irányította. Kovács István vá­ci felügyelő mondott köszöntőt. Detre János esperes nyitotta meg, Baranyai Tamás espereshelyettes a lelki útravaló- val zárta be az énekkari találkozót, mely evangélikus hagyományaink szerint hor­dozta a reformáció csillogó kincsét: éneklő egyház vagyunk! Még sokáig beszélgettünk a szépen fel­újított váci gyülekezeti házban. A búcsú pedig ez volt: Isten velünk! Viszontlátás­ra 2001 reformáció hetében Pencen! ds Egy kegyes kétbalkezes tanulságos naplója Végre! — nyugtáztam nagy örömmel, amikor néhány hete észrevettem, hogy Adriann Plass népszerű könyvei közül az első magyarul is megjelent a Harmat kiadónál. Az angol úriember életvidám, enyhén karizmatikus, és mindemellett teljesen normális keresztény, egy tucat könyv szerzője. Adriannak hívják és magyar fordításban a „kegyes kétbalkezes” titu­lus illeti meg. Megszégyenítően őszinte, néha egyenesen önirónikus gondolatai elgondolkodtatnak a magam dolgai felől. Plass barátom kíméletlen humorral bom­bázza a sokszor örömtelen, besavanyo­dott látszat-kereszténység bástyáit, azt hiszem, elég nagy sikerrel. Naplóját olvasva (habzsolva!) nevető­izmainkat erős próbatételnek tesszük ki. Az önfeledt nevetésen túl azonban mély bölcsességeknek, tapasztalatok igazsá­gainak részeseivé is válunk egyúttal. A „kegyes kétbalkezes naplója” - ez a könyv címe - egy Jézus nyomában járó, botladozó tanítvány mindennapjairól szól: örömökről, csalódásokról, a hit csodájáról, a növekedésről és a bukta­tókról, a reményről és a szeretet hatal­máról. Adriann vallja, hogy Jézus köve­tése nem gyászmenet, nem szüntelen menekülés az élet napos oldala elől, ha­nem az őszinte és egyszerű (olykor egy­ügyű!) öröm útjá: törekvés a jóra, az igazra. Mindezekben saját útjainkat, törekvé­seinket, küzdelmeinket, lelkesedésünket ismerhetjük fel, és a görbe tükrön ke­resztül talán közelebb is kerülhetünk ön­magunkhoz. A motó-mondat így hangzik: „Nagyon jó keresztény lennék, ha időnként nem zavarnák meg mások az életemet. ” A napló pontos tartalmát összefoglalni képtelen vagyok. Mindenesetre szó van benne az élet istentiszteletéről, egy zene­karról, amelyet „Rossz hír az ördögnek" hívnak, aztán gumimaci-cukrokkal mért prédikációkról, barátokról és szolgálat­ról, házicsoportról és kölcsönkért macs­káról. Szó van benne anagrammáról is. Itt kérdezem meg, vajon hányán tudtuk, hogy a „hamis próféta” anagrammája (vagyis betűinek más sorrendjéből adódó értelmes kifejezés, vagy mondat): „Ah, fasírtom ép”? Végül álljon itt egy kis ízelítő az első oldalakról. A naplóhoz derűs perceket és komoly felismeréseket kívánok mind­annyiunknak! „December 15. vasárnap Újabb fogyasztói karácsony elébe né­zünk. Idén csak tíz üdvözlőlapot írok. Hi­szen nem ezért van karácsony! A templo­munk lassacskán olyan, mint egy aukciós ház. Egy pillanatnyi figyelmetlenség, és máris odaugrik valaki, hogy szolgáljon az embernek. Csendben ülni - boldog­ságtól ragyogó szemmel - ez a mottóm. A ma délelőtt történtekről Edwin Burlesford tehet. Negyvenöt perces pré­dikáció a „bűnről". Rekord, kilenc gu­mimaci hosszúságú beszéd. Úgy a felé­nél utánpótlással akartam magam ellát­ni, amikor Edwin egyszer csak felkiál­tott: „TESTI VÁGY!”, ijedtemben elej­tettem a cukroszacskót. Fejemet térdem közé hajtva próbáltam becserkészni a gumimacikat, de felemelkedni már nem tudtam, mert Doreen Cook a tarkómra tette a kezét. Imádkozni kezdett, hogy „kétségbeesett testvérünk sötétségből a fényre vezettessen". Magam sem vágy­tam másra, mivel odalent elég sötét volt. Amikor végre felengedett, az a bizonyos huncut keresztény mosoly ült az arcán. Igen közel voltam hozzá, hogy valódi okot szolgáltassak neki a megbocsátás­ra. Az egész gyülekezet azt gondolja, hogy testi vágyakkal küszködöm. Kávé­zás közben mindenki bátorítóan mosoly­gott rám. Leonard Thynn átölelt. Felirat­koztam a jövő heti karácsonyi kóruspró­bára, csak hogy bebizonyítsam, nem va­gyok velejéig romlott. ” V.Gy. Egyházunk „napszámosai” - avagy a „ lutheránus karizmatikusok ” tartották Évzáró-csendesnapjukat - no­vember 11-én - a SAREPTA Szeretetott­honban. Valóban talányos a cím, de igyekszem hamarosan megmagyarázni. Egyházunk szolgálatáról nagyon sok embernek, de még közülünk is sokaknak gyakran ez a véleménye: amikor vasár­naponként - az istentisztelet után - be­zárjuk a templomajtót, azzal be is fejező­dik ez a szolgálat. Ez természetesen a lelkészi munkánál sincs így - gondol­junk csak a hitoktatásra, bibliaórákra, es- ketési, temetési szolgálatokra. Egyhá­zunk szeretetszolgálatában pedig való­ban - napi 24 órában - „napszámosok dolgoznak". Hiszen minden nap kell reggelit, ebédet adni, friss ágyneműt húzni - minden nap kell friss odafigye­lés, friss mosoly a ránk bízott idős test­vérek és fogyatékos gyermekek számára. A szeretetszolgálatban nem lehet „ki­kapcsolni a mobiltelefonunkat”, hogy el­érhetetlenek legyünk, nem éreztethetjük a gondozottakkal, hogy ma rossz a ked­név? - Csak annyit, hogy a keresztyén szeretet - ami a diakóniai munkás „mun­kaeszköze”, de szolgálatának tartalma is: az Isten Szendéikének az ajándéka! A szeretetet nem lehet „megtanulni”, nem lehet „lelki tréningekkel” begyakorolni, - csak kérni és kapni leheti - Csak akik hisznek az élő Jézus bűnbocsátó, életújí­tó szeretetében, azok adhatják ezt tovább naponta hálaadással, mint akik rátaláltak a szeretet forrására! A diakónia az oltárnál kezdődik. — Ez volt az úrvacsoravétel üzenete: amikor Krisztussal közösségre kerülve indulha­tunk a szeretet közösségét építeni ránkbí- zottak között. Azután a 90. - az „Életünk zsoltára - segített felelős, imádkozó szív­vel hordozni a napok terhét, majd a „Sze­retet himnusza " - az első Korintusi levél 13. fejezete alapján kínálta oda Isten mondhatatlanul nagy ajándékát az arra éheseknek. Evangélizációval ért véget a csendesnapunk: DIAKÓNIA „csakfelnőt­teknek" témával. Ami erőtlen, alkalmat­vünk, hogy odahaza majd gondok gu­banca vár ránk. És ha éjszakásként vir- rasztva, végigjárjuk a szobákat - az el­csúszott takarót a gyermekeken meg kell igazítani, s az álmában nyöszörgő, vagy éppen haláltusájában vergődő néni kezét meg kell fogni s mellé még ,jó szót” is tudnunk kell mondani. - Hát ezt értsük a diakóniai munkás „napszámos” nevén, amihez napjainkban már egy magas szintű szakmai előképzés is szükséges - hál' Isten, „természetesen”! De mit jelentsen a „karizmatikus” lan voltunk mellett - valóban „lutherá­nusnak hirdetve ezt a szolgálatot”, felra- gyogtatta előttünk: minden csak ajándék! minden csak kegyelem! Ebben az esztendőben száznál többen éltek a diakónia munkásai közül - a lel­ki-szakmai feltöltekezésnek - ezekkel az alkalmaival. Ezt Urunknak köszönjük el­sősorban! - Jövőre - az O segítségével - folytatni szeretnénk ezt a munkát: várjuk hát szeretettel ezekre a csendesnapokra diakóniánk minden munkását! Csizmazia Sándor „Az önökben rejlő vadállat” Igazán nem hízelgett 1912-ben USA- beli hallgatóságának és olvasóinak az a 37 éves világhírű zürichi tudós, aki az amerikaiak elé tárta jó és rossz hajlamai­kat, melyekből inkább csak a kedvezőt óhajtják fölfedezni magukban. Márpedig a bennünk lapuló bestiát mi sem tudjuk kordában tartani, amíg a puszta létét is csak másokban akarjuk észrevenni. Carl Gustav Jung* volt a vakmerő, aki mint pszichiáter, még 29 évesen éppen Ame­rikából kapott díszdoktorátust, és megrá- zóan mélyreható lélektani fölfedezéseit a továbbiakban sem mindig tapsolta meg a közönség, sőt a „szakmája” sem. Alig két év múltán elszabadult az Első Világ­háború nevű vadállat, éspedig a „mű­velt” Európában, ahol oly sok vezető és tanult ember hitt a saját egyéni és közös­ségi jóságában. Komoly érték a kultúra s az emberi jó­akarat, de személyes és nagyközösségi A Mécses Szeretetszolgálat Magyar Börtönpasztorációs Társaság ez évben is, (immár tizedik évben!) kéri a jószándékú embereket, hogy Karácsonyra, a sze­retet ünnepe alkalmából, egy egyszerű élelmiszercsomagot küldjenek olyan bör­tönben élő elítélteknek, akiknek kapcsolattartásuk nincs. A csomag tartalma lehet: egyszerű, nem gyorsan romló élelmiszer, házi sütemény, keksz, cukorka, cigaret­ta, filteres tea, vízben oldódó kávé, bélyeg, boríték, műanyag borotvalehúzó, szap­pan, alsónemü, zokni, imakönyv, könyv stb. Nem tartalmazhat: alkoholtartalmú italokat, készítményeket, gyorsan romló élel­miszereket, pornográf füzeteket, spraeket. Fontos! Minden csomagba egy névre szóló levélkét tegyünk! Pl. Kedves István! Szeretettel imádkozunk magáért Szenteste! A csomagküldés elővigyázatosságból név és cím nélkül történik. Feladóként a mi címünket iiják! Csomagküldésre jelentkezni lehet: Mécses Szeretetszolgálat, 6753 Szeged-Tápé, Heller köz 6. Telefon: 62/495-592 Fax: 62/497-260, e-mail: mecsesmajzik@dél- tav.hu Jelentkezés után küldjük az elítélt nevét, címét és csomagküldő engedélyt! önzésünk, hiúságunk, önhittségünk stb. összhatásai pokolgépként tudnak rob­banni - mert mi olyan ,jók” vagyunk (hogy mindig más a hibás). Nagyon is kézzelfoghatóan irgalomra szorulunk Is­tennél. Egyetlen vonással sem kell torzí­tanunk „önarcképünket” ahhoz, hogy er­re rádöbbenjünk, ha merünk mélyen ma­gunkba tekinteni. Dosztojevszkij művei is megrendíthetnek. Vagy: mit is mond Shakespeare vívódó Hamletit? „Én meglehetős becsületes vagyok: mégis oly dolgokkal vádolhatnám maga­mat, hogy jobb lett volna, ha anyám vi­lágra sem szül. Igen büszke vagyok, bosszúálló, nagyravágyó: egy intésemre több vétek áll készen, mint amennyi gon­dolatom van" - a többit lásd: 3. felvo­nás, 1 szín! A vad-keserü Hamlet „társadalmi őrültségében” volt őszinte, hiszen ki olyan bolond, hogy mások előtt letépje a maszkot a saját arcáról?! - amelyet már- már összetévesztett igaz valójával. Jézus vajon miért beszélt oly sértő éle­sen a közhiedelem szemében makulátlan farizeusokhoz? Talán mert őket ilyen „intravénás” kritika ébreszthette csak föl öntelt álmodozásaikból. (Az efféle kép­zelgés rafinált fenevad.) Szavakból font ostorral próbálta kiverni őket felfúvalko- dottságuk barlangjából, ahol elég sötét volt ahhoz, hogy magánbestiáikat ne kelljen észlelniük - kollektív indulataik­ról nem is szólva. Ó, bárcsak túlzás vol­na mindez! De minél tetszetősebb a jám- borkodó felszín, annál jobban fortyog annak szakasztott ellentéte a mélyben. És mennyire más a hiteles kegyesség il­lata! - amivel nem mindig ott találko­zunk, ahol keressük. Akkor azonban an­nál üdítőbb. C. G. Jung szerint azt ismerjük, akinek a passzív fantáziáját ismerjük, vagyis azt, ami akaratlanul, magától jut eszébe az ellazult pihenés perceiben, például el- alvás előtt. Kreatív, friss gondolat is le­het az, de egészen más is. Megemészthe­tetlen, keserves, szembenézés helyett el­fojtott (= letagadott?) problémáink, nyers vadságaink ugorhatnak be ilyen­kor, amelyekre egyáltalán nem vagyunk büszkék. S ezek nem kívülről törtek be, hanem bensőnkből pattantak ki. Igaz: a kísértés csak akkor kezd bűnné válni, ha szívünkben igent mondtunk rá. Számon sem tartott, lélekmélyi fekete bárányaink - vagy farkasaink? - dicstelen hangjai bizony a saját lelkünk valamely homá­lyos bugyrából szállnak föl. Ha azon menten lecsapjuk őket, nehogy aztán emlékezzünk rájuk, akkor sem tanulunk alázatot, őrizzük veszedelmes jóság-illú­ziónkat, aminek következményei pusztí­tóak. Ugyanígy cselekedhet a „szom­széd”, s így vétkeinket ösztönös csalárd­sággal egymás kontójára csempésszük át, legalábbis jórészt. Valós tehertételek mellett ilyen „önműködő átcsúsztatások” mérgezik a lelkeket, ami nagyobb közös­ségekbe is széthullámzik, nemzetközi szintig! így lehet az élet csupa elvárás és köve­telés, netalán egymásnak adós koldusok tömegverekedése. Isten színe előtt leomlanak üggyel-baj- jal összetákolt igazságlégváraink. Lelki nincstelenekként mik lehetünk? Krisz­tusban kegyelmet nyert koldusok\ S en­nek jegyében „háztáji vadállat-szelídí- tők” is. Nem rossz foglalkozás... Dr. Bodrog Miklós * C. G. Jung: Beszélgetések és interjúk Kossuth Kiadó, Bp. 1999. 32. old.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents