Evangélikus Élet, 2000 (65. évfolyam, 1-52. szám)
2000-11-19 / 47. szám
Evangélikus Élet 2000. NOVEMBER 19. 3. oldal Szeretet, hűség és építőmunka ISTEN VÉGZI MUNKÁJÁT Nagy és jó dolog, ha egymásra talál egy lelkész és egy gyülekezet. Különösen is figyelemre méltó, ha egy lelkésznő kerül a gyülekezet vezetésébe. Október 28-án délután beiktatták lel- készi állásába Skorka Katalint az Alföld egyik jeles gyülekezetében: Orosházán. Az ünnepi istentiszteleten nagy gyülekezet jelenlétében és sok fiataltól körülvéve történt meg az iktatás. Lelkésznő és gyülekezet nem most ismerkedtek meg. Három éve szolgál Orosházán Katalin, gyermekek, fiatalok és idősek egyformán megszerették. Mosolygós, vidám alaptermészetű, mindenkivel barátságos és beszélgetésre kész. Amikor már csendesedett az ünneplés, a fogadáson egy sarokban arról beszélgettünk, hogy Kondorosról származik, 16 évesen egy barátnőjével ment először a gyülekezetbe, azután „ott ragadtunk”, mondja egyszerűen. Akkor még kritikusan, vitázva figyeltem a gyülekezet életét, de lassan végezte munkáját bennem az Úristen. 17 évesen keresztelked- tem meg. Valami elindult! Gyökere szüleim szeretetében és nagyszüleim imádságában volt. Kondoros így jelentette nekem szüleim szeretetét és mélységes önfeláldozását, a gyülekezetből sokak imádságát, és a lelkész szeretetét, mellyel olykor könyörtelenül vezetett Isten útján. Hálás vagyok érte. A teológia elvégzése után Münchenbe kerültem. Itt voltam igazán egyetemista. Itt mélyült el a hitem. Sok csendességre volt alkalmam, egyedül egy szobában, itt még mélyebben foglalkozhattam bibliai tanulmányokkal. Két évig éltem itt. Úgy jöttem haza, hogy végső búcsút veszek, de Isten másként vezetett. Az egyházi óvodák nemzetközi referenseként gyakran kell éppen a bajorok közé utaznom. Azután hazajöttem és belátom, nem úgy történnek a dolgok, ahogy én tervezem. Ide kerültem Orosházára. Megfogott a város, az emberek kedvessége. Ide jöttem, itt kell lennem. Orosháza azért szép és jó, mert nem én választottam, Isten adta nekem! Ha más ajtó nyílik egyszer, arra kell mennem. Most az öröm az, ami teljesen betölt. Ezt az örömöt kapom a szolgálatban is. A beiktatást Ribár János esperes mellett Kondor Péter esperes és Nagy Ervin, a gyülekezet segédlelkésze végezte. Beszédében az esperes arra hivatkozott: tudod, hova jöttél, tudjuk, kit választottunk. Szent, Istennek elkötelezett szolgálatba lépsz. Kecskeméten avattak, most történik a konfirmálás, és kérjük a Szentlélek pecsétjét. Nagy a felelősségünk, nem mindegy, hogyan adjuk tovább azt, amit Isten elkészített nékünk Jézus által. Az igével való bánásmód nehéz. Tudni, hogy mikor kell inteni, feddeni, biztatni vagy bátorítani. Kötelező az ige állandó tanulmányozása és kell a Lélek vezetése. „Erősítsd meg Istenünk!...” Skorka Katalin igehirdetése nem bemutatkozás volt. Erre célzott, amikor azt mondta, nem lesz változás. Ahogy eddig hirdette, úgy lesz ezután is. A biztos pont elegendő: Jézus Krisztus. lKor 2,1-2 szerint nem akar másról tudni, csak a megfeszített Jézusról. O álljon a középpontban, igazsága, bűnt megismerő és feltáró, megbocsátó szeretete. Fedjenek meg, ha nem ezt teszem! Együtt engedelmeskedünk Jézusnak, mert győzelmet vett a Feltámadott! A gyülekezet szeretete abban is megmutatkozott, hogy a Pedagógus Énekkar éneke és a fiatalok szava és éneke erősítette a beiktatott lelkészt és a kondorosi fiatalok kórusa is eljött, hogy emlékeztessen és bátorítást adjon. Sok meglepetés érte a különböző csoportok részéröl. A számos köszöntésből egy mondat valamilyen formában arra hivatkozott, ahogyan megismerték lelkészüket. Az óvodások „sugárzó kedves egyéniségét” köszöntötték. Lelkésztársak arról szóltak: „ne fogyjon el a csillogás tekintetedből és őrizd meg a mosolyt”. Az iskola igazgatója így mondta ki: „szomorú arccal nem lehet evangéliumot hirdetni”. A gyülekezet és az egyházmegye hivatalosai is megszólaltak, valamint a helybeli és szomszédos református gyülekezetek lelkipásztorai. Családias, meleg közösség vette körül az estében is a gyülekezet új lelkészét. T. Mit jelent a gyógyíthatatlan és haldokló beteg gondozása? A közelmúltban készült el a győrúj- baráthegyi régi evangélikus temetőben a harangláb épülete, amelybe egy 316 kilogrammos „millenniumi harang” is beszerelésre került. A haranglábat és harangot Ittzés János, a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület püspöke szentelte fel. Az építkezés és a szervezés szinte minden gondját-baját Molnár Rudolfné Madár Vilma vállalta magára. Jogosan írta a Molnár család egyik barátja üdvözlő levelében: „ ...E mögött a kezdeményezés mögött sok-sok szeretet, hűség és építő munka van. ” Molnár Rudolfnénak nem ez az első ilyen kezdeményezése. O volt az, aki következetes és szívós munkával elérte, hogy a Győr-Nádorvárosi templomtoronyba végre harang kerüljön. Erre így emlékezett.- Lakásom ablakából látom a nádorvárosi templom tornyát és mindig fájt, hogy Győr legszebb tornyában, amit elődeink oly sok szeretettel építettek, nincs harang. Abban az időben férjemmel 100 ezer forintot árultunk málnából, és férjem támogató jóváhagyásával elhatároztam, hogy ezt az összeget adomány gyanánt a harang vásárlására ajánlom fel. 1997 februárjában Ittzés Gábor lelkész urat arra kértem, hogy a következő presbiteri gyűlésre hívjon meg, hogy tervemet elmondhassam a tisztségviselők előtt. A presbiterek többsége elfogadta és támogatta ötletemet. Felvettem tehát a kapcsolatot Gombos Lajos aranykoszorús harangöntővel, aki vállalta és elvégezte a harangöntés munkáját. Az új harang 1997. október 31-én, reformáció ünnepén szólalt meg először. Ezután következett a győrújharáthegyi feladat. Mi motiválta, amikor eldöntötte, hogy a régi evangélikus temetőben harangláb álljon? Az őseim iránti tisztelet és emlékük megóvása. Ebben a temetőben nyugszik többek között üknagyapám, Madár Mátyás, aki 1836-tól volt Kisbaráthegy jegyzője. Amikor megtudtam, hogy ezt a temetőterületet építkezés céljára át akarják adni, úgy gondoltam, hogy azzal lehet ezt megakadályozni, ha építkezésbe fogunk. AZ előbb említett Madár Mátyásnak és testvérének, Jánosnak 510 leszármazottja volt, ebből 360-an még élnek. Gyűjtést indítottam körükben a harangláb felépítése és egy harang beszerzése céljából. A család és a gyülekezet adományai mellett az Országos Egyháztól is kaptunk pénzt. Ráadásul sikeres pályázatot nyújthattunk be a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumához is, ahonnan 1,3 millió forintot kaptunk. A A kárpótlások osztása idején történt Csömörön, hogy hat evangélikus család összefogott. Egy helyen, egy tömbben kérték ki a rájuk eső földterületet. Egyikük feleségének jutott eszébe, hogy ezt az egyháznak adományozzák. Valamennyien belementek és úgy gondolták, hogy ifjúsági táborhelyet, parkot létesítenek a gyülekezet és a község fiataljai számára. Azután teltek az évek. A szomszédban már parcelláztak és elkeltek a telkek, mikor egy beruházó csoport keresett üzletek, bevásárló központ létesítésére területet. Nem tudtak egybefüggő területet találni, mert mindig akadt közben valaki, aki ragaszkodott telkéhez és nem adta el. Ekkor keresték meg őket, hogy ezt az egybefüggő részt nem adnák-e el? A templom renoválásának ideje már szorongatott, mert a millenniumra, 2000- re szerették volna megújítani. A hat család belement az értékesítésbe, lemondtak az ifjúsági parkról, mondván, hogy nyaranta úgyis máshova mennek táborba a fiatalok. Megtörtént az alku és eladták a területet a bemházóknak. A 28 millió forintot pedig odaadták az egyháznak. Ez volt az induló tőke. Volt még megtakarított 3 millió a kasszában, így a kb. 30 millióval már el lehetett kezdeni a munkát. A gyülekezetét inspirálta ez az adomány! A lelkész szavai szerint valósággal sorban álltak a hivatal előtt az emberek és hozták adományaikat. Volt gyermek, aki 500 Ft-ot hozott, - megtakarította a „fagylaltpénzből”. Voltak többezres adományok, még a nyugdíjasok is kivették részüket. A felső határ több százezres adomány mellett egy 500 ezer forintos volt. Lelkész és felügyelő elmondása szerint az egyházközség nem kapott vissza ingatlanaiból. A gyülekezet tagjai így segítették az ügyet, hogy sajátjukból adtak, Molnár Rudolfné és Gombos Lajos a harangláb épülete előtt harangot ezúttal is Gombos Lajos öntötte. Nem kevés nehézséggel kellett a munka során megküzdeni. Ez így van. Én annyit sírtam ezalatt az időszak alatt, hogy könnyeimmel megtelne a millenniumi harang. Férjem az egyik nap lecsúszott a létráról és eltörte a bal lábát. Egy héttel később a villany- szerelő járt ugyanígy, ő hat méterről esett le és mindkét combja két helyen eltörött. Hála Istennek, azért minden nehézség ellenére be tudtuk fejezni a munkát. Már csak a temető bekerítése és a parkosítás maradt hátra, utána pihenhetek egy kicsit, mert rámfér. Milyen érzésekkel gondol vissza most erre az időszakra? Minden nehézségért kárpótolt az a szeretet és segítőkészség, amit sok ember részéről megtapasztaltam. Nemcsak az anyagi áldozatvállalásra gondolok, hanem arra a sok-sok társadalmi munkára és önzetlen segítésre is, amit sokszor számomra idegen emberek nyújtottak. Ezt a kapott szeretetet pénzben nem is lehet kifejezni. Köszönetemet irántuk Pál apostol szavaival szeretném tolmácsolni: ..Hálát adunk az Istennek mindenkor mindnyájatokért, amikor megemlékezünk rólatok imádságainkban. Mert szüntelenül emlegetjük a mi Istenünk és Atyánk színe előtt hitből eredő munkátokat, szerétéiből jövő fáradozásotokat, és a mi Urunk Jézus Krisztus felől táplált reménységetek állhatatosságát. Mivel tudjuk Istentől szeretett testvéreink, hogy választottak vagytok. ” (IThessz 1,2-4). Kiss Miklós sokat adtak, - ez a segítség „felülről jött”. Lelkesítette az egész falut, pályázatokat nyertek meg és egymást ösztönözték, ötleteket hoztak és valósítottak meg. A csömöriek különben mindig készek voltak az áldozatra. Nem annyira „adót”, inkább adományt adnak, de azt bőven. Öt év alatt több mint hatvanmillió forintot adtak épületeikre. Példaadó volt ez a cselekedet. Egy asszonynak fejéből pattant ki az ötlet. Volt közöttük egy katolikus férj is, de teljesen azonosult a felajánlással. Példaadó volt a gyülekezet számára, mert megindult az adakozás, és példaadó minden gyülekezet számára. Még nem hallottunk arról, hogy a kárpótlását valaki nem saját, vagy családi célra fordította, hanem odaajándékozta egyházának, gyülekezetének. így is lehet a kárpótlást „kezelni”. T. Gyakran nagyon nehéz feladat. A hozzátartozók számára az utolsó és legfontosabb szeretetszolgálat, amit a súlyos betegnek nyújtani tudnak. Az elvégzett vizsgálatok szerint az emberek 90 %-a otthonában szeretne meghalni, mégis mindössze 10 %-nak sikerül ez. Klinika, kórház, elfekvő, szociális otthon a legtöbb ember számára azt a helyet jelenti, ahol meg fog halni. Nem mindegy azonban, hogy hogyan? Az intézmények túlterheltek, gyógyításra és nem a haldokló gondozására készültek. Ma már mindenkinek joga van arra, hogy haláltusájában ne maradjon egyedül, kérje hozzátartozója, lelkigondozója betegágya melletti jelenlétét. Sajnos, megdöbbentő tapasztalat, hogy a haldoklóknak mindössze 15 %-át látogatják. Magukra maradnak barátok, hozzátartozók nélkül, leírják őket, mielőtt meghalnának. Hogyan segítsünk? Először magunknak kell komolyan vennünk, hogy mindnyájan régóta a halál előszobájában élünk. Jusson eszünkbe Illyés Gyula: Kháron ladikja című verse. „Kháron ladikja nem akkor indul el velünk midőn lezárul és befagy a szem. Zord átkelőn soká nyitott szemmel megyünk a végzetes vizen... ” Bármikor készen kell lennünk a meg- halásra. Hogyan? Ne sugározzuk a nincsen tovább reménytelenségét, és haldoklásunk olyan Krisztus-bizonyságtétel legyen, amelyben helye van a mély és tartalmas elbúcsúzásnak is. Korunkban az otthonokból száműzött halál többszörösen is rossz. Idegen környezetben, izoláltan, egyedül kell -szembenézni a véggel. Ezért szükséges a haldokló körüli szolgálat, ez a nehéz, de szép szolgálat. A földi élet végéig elkísérni olyan betegeket, akikről az orvos- tudomány már lemondott. Szükség van olyan Krisztusban hívő testvérekre, akik tudatosan és felkészülten segítik a beteget a hazafelé vezető út legnehezebb utolsó szakaszán, nem próbálják hamis reményekkel kecsegtetni, de nem is fosztják meg a reménytől. Lelkészbeiktatás Orosházán Kedves Testvéreim! Ha eljön szeretted földi életének utolsó szakasza, ne hagyd magára, segítsd őt szeretettel. Észre kell venned, például, hogy a haldoklás lelki folyamatában hol tart szeretted, és ennek figyelembe vételével kell bizonyságtételeddel megszólítanod őt. 1. Az elutasítás fázisa „Nem, nem pont én.” - mondja a beteg, meghallva a diagnózist és elzárkózik a tények tudomásulvétele elől, mintegy moratóriumot adva magának. Erre szüksége is van, hogy lelki erőt gyűjtsön ahhoz, hogy elkerülhetetlen sorsával később szembe tudjon nézni. Ilyenkor bölcsen csak annyi információt adjunk a betegnek, amennyit el tud viselni. Sohasem hazudva, de fenntartva a reményt az életre. Isten - mondjuk el neki - nagyobb a mi lehetőségeinknél. 2. A düh stádiuma „Miért pont én?” A beteg lázad Isten ellen, orvos ellen. Ez a felháborodása kivetítése. Miért nem mások halnak meg? Régi kérdés ez. Jób is ezen gyötrődik, sokáig bizonygatva a maga igazságát. Jó, ha tudjuk, az ilyen és hasonló kérdésekre nem mindig választ vár a beteg, inkább tépelődésében megértő testvér után kiált. 3. Az alkudozás fázisa „Igen, de... talán mégsem én.” Ez az időnyerésért küzdés szakasza. „Hátha téves a diagnózis vagy elcserélték a leleteket.” „Ha így lenne, megváltoznék, sok mindent másként csinálnék, keresném az Istent.” Ezékiás király története jó illusztráció ehhez 1 Királyok 20-ban. 4. Lehangoltság és depresszió Az egyik gyökere a múlt, az elrontott élet, bűnök nyomasztó terhe, a másik szorongó kérdés: Mi fog most velem történni? Egyik esetben sem segít az álvigasztalás. Nagyon fontos ilyenkor a lelkész! szolgálat, a beteget személyes gyónáshoz segíteni, és ha még lehet otthon a családban közös úrvacsoravétellel felkészülni az Úr elé állásra. 5. A halál elfogadása Amikor az ember már nem meggyógyulni akar, hanem egyfelől elengedni a világot, másfelől elfogadja, ami jön, aki jön. Valahogyan úgy, ahogyan az 511. énekünkben találjuk: „Elég immár! Hozd szabadulásom, Láss meg ínségemben! Búcsút mondok. Jön Jézus, Megváltóm. Magához vesz engem... ” Legtöbbször temetéseken énekeljük, pedig ez inkább a haldokló ember éneke. Hogyan segíthetünk átmenni a halálból az életbe, a múlandóságból az örökkévalóságba? Számtalan lehetőség kínálkozik erre. Elsősorban komolyan kell vermi, hogy a haldokló sokkal tovább van öntudatánál, mint hiszik. Mindig számítani kell arra, hogy hall és megért mindent. Bár tudata már egy új dimenziót ért el, még sokáig fluktuálva figyel az ittenire. Ezért segíthet betegágya mellett elmondott ige és imádság. Ezért nem zárhatjuk ki a haldokló ember megtérésének lehetőségét. Más dolog, hogy felelőtlenség tudatosan halogatni megtérésünk az utolsó pillanatra. Legtöbbször az utolsó óráig megmarad a beteg tapintási érzéke. Sokszor elmesélték a klinikai halálból visszatértek, milyen világosan érezték szeretteik si- mogatását, kézszorítását a haldoklásban. Mit adhatunk haldokló testvéreinknek? Hitet, hogy nincsenek egyedül, rajtunk kívül, ami fontosabb: Jézus is ott van, Megtartója. Lehet, hogy a beteg számára az utolsó lehetőség, hogy elfogadja Őt. Polcz Alaine írja: „Minden meghalás, a saját halálunkra emlékeztet, figyelmeztet, s aki ezzel sem tud szembenézni, annak a haldoklás, a meghalás látványa is kritikusabb, terhesebb... A haldoklás látványa pedig már az azonosulás miatt is félelmetes. ” A Krisztusban hívőnek kötelessége a legteljesebb, testi-lelki-szellemi segítséget nyújtani a haldoklónak. Ha ezt nem teszi, olyan, mint aki halálos gázolást okozva, elmulasztja a segítségnyújtást. Bolla Árpád A csömöri példa ú
