Evangélikus Élet, 2000 (65. évfolyam, 1-52. szám)

2000-11-12 / 46. szám

2000. NOVEMBER 12. 3. oldal A gyóni gyülekezet örömünnepén Tudtam, hogy el kell mennem ifjúsá­gom falujába, amikor kezembe vettem a gyóni gyülekezet egyszerű meghívóját. El kell mennem, hogy együtt örüljek ve­lük a hálaadás napján. A fehérfalú kis templom tiszta ablaka­in besütött a nap, megvilágította a virá­gos oltárt, visszaverődött fénye az oltár­képről. Fiatalok gyakoroltak az üres templomban, gitárral és fuvolával ké­szültek a szolgálatra. Kinn a szépen berendezett gyülekezeti házban az asszonyok - fiatalságom tár­sai - terítettek a vendéglátáshoz. A lel- készi hivatalban már az istentisztelet rendjét beszélte meg Szebik Imre püspök Koczor Tamás esperes-lelkésszel és Koczorné Heinemann Ildikó segédlel­késszel. Másodikat harangoztak. Megálltam a volt iskola ajtajánál és vé­gigtekintettem a tágas templomudvaron. Mennyi élmény köt ide! Elsősorban szüleim alakja jelent meg előttem: a lelkészé és a kántoré, akik 33 éves szolgálatuk alatt átéltek jót és rosz- szat, örömet és bánatot, megbecsülést és megaláztatást. Milyen boldogok lenné­nek, ha látnák a teljes szépségében ra­gyogó templomot, az évszázados hárs­fákkal beárnyékolt tágas udvart, a gyüle­kezeti házzá alakított iskolát. Hiszen nem volt ez mindig így. Bár a háború után még reggelenként templomi áhítattal kezdtük a tanítást, és a szüne­tekben együtt keringtünk az udvaron a „koszorú, koszorú, mért vagy olyan szo­morú” szabályai szerint, később mind szomorúbb lett az ének, mert elkövetke­zett az iskola államosítása, az udvar szét- darabolása, a templom főbejáratának is­kolai melléképületekkel való eltorlaszo­lása. S ha netán az új tanító jó szomszéd­ként átköszönt a papiakba, már figyel­meztetést kapott a párttitkártól. Szüléink nem érhették meg a változá­sokat, a szabadságot, az épületek vissza­adását, de megélte ezt a gyülekezet, Is­tennek legyen hála érte! Legyen hála, hogy a nemszeretem na­pok, évek ellenére élnek Gyónón evan­gélikusok, akik ma örömünnepre gyüle­keztek össze, hiszen már harangozzák a „harmadikat”. Ezt nemcsak a megújított templom mutatja, hanem az a szép kon­firmandus csoport is, akiket ma mutatott be lelkészük ezen a hálaadó ünnepen. Fiatal presbiteri gárda kísérte a szolgá­latra érkezett püspököt és a lelkészeket a templomba, és felhangzott az ősi kö­nyörgés: „Mi Urunk, édes Atyánk, add nekünk Szentlelkedet!” Ezután a gyülekezet lelkésze adott szá­mot a tatarozás körülményeiről, a várat­lanul felbukkanó súlyos hibákról és az áldozatkész mesteremberek lelkiismere­tes és ötletes munkájáról. Az eredmény előttünk állt: a friss fehér falak, a csillo­gó újra festett berendezés, a modem, de mégis beleülő világítás és a faragott táb­lák, melyek az oltárt, karzatot és a kapu­kat díszítik, és szinte prédikálnak szim­bólumaikkal. Bevésett fülkékben kaptajc helyet a muzeális értéket képviselő apos­tol-szobrok. A püspök a heti igéről prédikál: „Az a győzelem, amely legyőzte a világot, a mi hitünk. ” (ÍJn 5,4) Jézus Krisztus győzel­méről beszél, Ő győzte le a világot - eb­ben hihetünk, ez ad erőt nekünk is a hi­tetlenség és a halál feletti győzelemhez. Két presbiter mondja a hálaimát az ara­tás és betakarítás áldásaiért. Az oltárra tett kenyér, gyümölcs, zöldség is azt fe­jezi ki, hogy a gyülekezet tudja: Istennek köszönheti, hogy a természeti csapások ellenére megteltek a kamrák, pincék és kenyerünk is lesz elég ebben az évben. Teológus olvassa az evangéliumot, a fia­tal orgonista pontosan vezeti az éneket: mindenek ékesen és jó rendben folynak. Átjárja a lelkeket ez a ,jó rend” - hisz- szük, hogy otthonaink is hasonlóak lesz­nek a templomhoz ezután. Terített asztalok mellett folytatódik az ünnep. A felügyelő köszöntőt mond, a polgármester biztató szavakat, a püspök bátorít a város és a gyülekezet együtt- munkálkodására a lelkek érdekében. Jó hangulatban telik az idő, régi barátok és új ismerősök kerülnek elém, és újra fel­merült a múlt. Gyón - ez a szlovák eredetű kis falu - hittestvérek nélkül élt a főleg református Dabas és a környező katolikus falvak kö­zött. Valamikor a Duna-Tisza közének déli részéhez tartozott, később a Pest megyei majd a Dél-Pest megyei Egyház­megye tagja lett. A Bányakerületből a Déli Egyházkerületbe került, majd a leg­újabb zsinati határozat értelmében éppen október 15-től az Északi Egyházkerület­be tartozik. Püspökünk első látogatása új egyházmegyéje esperesi gyülekezetének szólt. Szeretettel fogadták és örültek, hogy feleségével együtt megtisztelte őket. Kívánjuk, hogy mindig csak elége­dett, örvendező, hívő és buzgó gyüleke­zetét találjon, amikor meglátogatja őket. Hogy épüljön a gyülekezet lelki házzá, legyenek tagjai a Szentlélek templomai, és átfogja nemcsak a kis község lakóit, hanem a várossá lett nagy település: Dabas evangélikusait is az ősi gyóni gyülekezet kisugárzása, lelki tartása, hí­vő keresztyén példamutatása. Bencze Imréné Néhány őszi óra Wartburg vára alatt (Rövid beszámoló az GAE éves gyűléséről.) Személyes meghívásra vettünk részt a „Gesellschaft zur Ausbreitung des Evangeliums” (GAE) nevű missziói egyesület éves gyűlésén, amely az egyesület 100. születésnapja is volt. Az Eisenachban megszervezett ünnepi napoknak (okt. 17- 19.) a Wartburg vára alatti Haus Haustein evangélikus szálloda adott otthont. A cso­dálatos környezetben megtartott ünnepi napoknak két fókusza volt: A megemlékezés és ünnepi köszöntés mellett teológiai eszmecserére is sor kerülhetett. Az Európa szá­mos országából meghívott vendégsereg megismerhette az elmúlt száz év vázlatos történetét, s felidézhette a közelmúlt eseményeit. Az egyesület a „népmissziót” tar­totta fontosnak, azt, hogy az evangélium a szórványban élő, vagy a vegyes házasság­ban élő evangélikusok számára elevenen szólaljon meg. így az utolsó tíz év kivéte­lével elsősorban német és osztrák területen végezte a GAE Egyesület a szolgálatát. A rendszerváltást követően a volt szocialista országok felé is nyitott az Egyesület, így ad teológiai, lelki vagy éppen anyagi segítséget magyar, cseh, szlovák, lengyel vagy ukrán gyülekezeteknek vagy éppen a Baltikum egyházainak. Az önkéntes mun­kásokból álló, s önkéntes adományokból élő Egyesület minden évben nemzetközi ta­lálkozót szervez, ahol a misszióval és evangélizációval kapcsolatos témákat tárgyal­nak meg. Az idei ünnepi napoknak is két teológiai témája volt. „A megbékélés az Is­ten ajándéka és az új élet forrása” címmel hallhattunk egy bibliai alapvetést, a cso­portmunkában pedig a résztvevő egyházak helyzetével ismerkedve, feltártuk azt, hogy milyen területen van szükség a krisztusi megbékélésre. Társadalomban - a kü­lönböző rétegek között, a nemzetiségek és fajok között, valamint az egyházban a fe­lekezetek között. Ehhez a témához kapcsolódott a másik előterjesztés is. Az 1999- ben az Európai Egyházak Konferenciája és Európai Püspöki Konferencia közös mun­kára közreadott Charta Oecumenika für Europa című dokumentummal foglalkozhat­tunk. Természetesen a teológiai munka mellett jutott idő egy eisennachi sétára és a Wart­burg várában tett látogatásra is. Reformáció hónapja lévén így emlékeztünk Luther Márton reformátori munkájára, Isten iránti hálával. Az Egyesület elnökségének javaslatára - a következő választásig - megfigyelőként, vendégként az elnökség tagjai közé meghívták Koháry Ferenc lébényi lelkészt, aki több éve odaadással kíséri és segíti az Egyesület munkáját. Találkozások, ismerkedések, kellemesen együtt töltött órák, teológiai gondolkozás, elcsendesedés, közös istentisztelet gazdagította az Egyesület 100. születésnapját. S a benne fáradozókra, akik imádságos lélekkel figyelik a magyar gyülekezetek életét - Isten áldását kérjük! Bence Imre Evangélikus Élet i Ünnep a feledés ellen A hálaadás öröme határozta meg a har- tai gyülekezet életét 2000. szeptember 23-án. Orgonaszentelési hálaadó isten- tisztelet volt, melyen dr. Harmati Béla püspök a Zsolt 103, 1-2 versei alapján prédikált: „Áldjad, lelkem, az Urat, és egész bensőm az ő szent nevét! Áldjad, lelkem, az Urat, és ne feledd el, mennyi jó tett veled!” Az ünnep, az ünnepség a feledés ellen szól - mondta -, és rámuta­tott arra a tényre, hogy ez a hiányosság általános emberi, nem pedig kortünet. Az ünnep érték, valóság és közösség. Ezen értékek nélkül nincs ünnep, legfel­jebb tömörülés valaminek a jegyében. Az ünneplés összeköti a jelent a múlttal, a feledés kábaságából akar felemelni, megláttatni az elődök gyakran hősiesen nehéz egyházi életét, hűségét. Az ünnep­ben megnyilvánul az Isten és ember, em­ber és ember közötti egység, melynek egyik látható formája a hálaadás. A zsoltár írója egyben éberségre is fi­gyelmeztet, hogy figyelmünk Isten­ember-hagyomány összefüggésében ne tompuljon. Ez a gyülekezet szereti temp­lomát (elég az elmúlt három év tatarozá- si és beruházási munkálataira gondol­nunk), orgonáját, tiszteli hagyományát, s ez mind hűséget fejez ki Ura, Istene iránt. Ennek egyik legősibb megnyilvá­nulása a dallam, a zene, az ének, ame­lyek az ember szívéhez szólnak, illetve abból indulnak el. E tényt támasztják alá J. S. Bach művei is, akinek az idén halá­lának 250 éves évfordulójára emléke­zünk. Zenéje kötődik Isten igéjéhez, evangéliumához, hiszen azt hirdeti, re­ményt, emberséget, szeretetet, ezért mél­tán nevezik őt az ötödik evangélistának. A megújult orgona emlékeztet a gyüle­kezet 277 éves történetére, lelkiségére, a dolgos kezekre, bánatra, örömre és nem utolsósorban a lelkészelődökre, akik so­kat tettek ezért a gyülekezetért, őrizve és hirdetve a Krisztusban való egység igazi értékeit, Isten és az emberszeretetet. Ezt követően „Istent di­csérve és emlékezve” fel­szentelte, illetve megáldotta a hartai evangélikus lelké­szek nevét hirdető emlék­táblát, melyet egy nevének elhallgatását kérő testvé­rünk adományozott, készít­tetett. A hálaadó istentiszteletet ünnepi közgyűlés követte. A gyülekezet lelkésze is­mertette az orgona és annak felújításának történetét. Be­számolóját egy 1853-ból való jegyzőkönyvi kivonat­tal kezdte, melyben az ak­kori mechanikus orgona ge­nerálozásáról kapunk tudó­sítást. Akkor Kolonics Ist­ván orgonamüvész, szabad­kai lakos végezte el az or­gona felújítását. Ebből kitű­nik, hogy templomunkban szinte a kezdetektől volt orgona. 1911- ben az orgona cserélésre szorult, s jelen­legi orgonánk még ebben az esztendőben felállíttatott rendeltetési helyére. Előde­ink a hangszert a Rieger Ottó Orgona­gyártól rendelték meg. A 16 regiszteres, 2 manuálos, pneumatikus 1041 sípos or­gona akkor 7.940 koronába került, 89 év alatt az orgona átélt kisebb javításokat, egy nagyobbat a 70-es években, teljes generálozást pedig az idei nyáron. E munkát a BKM Kft. vállalta és kivi­telezte (Békés Balázs, Morvái György). Az orgonát hivatalosan Roth Márton or­gonaművész (Harta szülötte) szólaltatta meg, aki előző este megújult orgonánkon hangversenyt is adott a helyi Zeneiskola közreműködésével. Az ünnepi közgyűlést köszöntötte: Ká­poszta Lajos püspökhelyettes-esperes és elnöktársa dr. Eördögh Endre felügyelő, Jánosity István helyi plébános, Négyessy Lajos helyi református lelkész. A gyüle­kezet elnöksége megköszönte azoknak a segítségét, akik szívükön viselték a templom és az orgona felújításának ügyét. Néhai elődöm, Palotay Gyula gondola­tát idézem az „Orgonaavatás” című ver­séből zárógondolatként, melyet Kujáni Kitti szavalt el: „ Óh! zengd tovább te Isten orgonája Hívő szíveknek biztató dalát, Hogy élni fog a hegyen épült város, Míg hirdeti a szeretet szavát!" Halasi László A HARMADIK CSOMAG „Aki kívülről tudja a tanokat, de nem gyakorolja őket, az olyan, mint aki lámpát gyújt és becsukja a szemét. ” Eckartshausen A közelmúltban - a soproni Eötvös Jó­zsef Evangélikus Gimnázium és Egész­ségügyi Szakközépiskola tanáraként - két egymást követő csodálatos progra­mon vehettem részt, utólag megtapasz­talva azok véletlenszerű egymásra épülé­sét. Először - névre szóló meghívásra rea­gálva - a II. Soproni Mentálhigiénés Na­pokra látogattam el, ahol a tavalyihoz hasonlóan gyarapíthattam tudásomat és újabb módszertani ismeretekhez juthat­tam hozzá. A pedagógiai munkára vetí­tett előadások az említett szakterület leg­égetőbb kérdéseihez igazodtak. Érintet­ték a szupervízió és az oktatás kapcsola­tát, ismertették a különböző gyermek­korfelfogásokat és a gyermekbántalma­zás témakörét. Elemezték a nehezen ke­zelhetőség és a hiperaktivitás problema­tikáját. Bemutatták a pszichodráma módszereit és azok iskolai felhasználha­tóságát. Az előadásoknál is izgalmasabbnak bi­zonyult azonban a csoportokban végzett műhelymunka, ahol a tréningszerüen fel­dolgozott témák a pedagógiai nevelő­munka mindennapokban felmerülő kér­déseihez kötődtek, különös tekintettel a nevelő prevenciós tevékenységére, vala­mint személyiség- és képességfejlesz­tésére. Én - nagy örömömre - a szakma egyik kiválóságának dr. Hermann Istvánnak csoportjába kerültem, aki segített megér­teni a Neuro Lingvisztikái Programozás (NLP) lényegét, azt hogy többet ér meg­változtatni a valóság megélésének folya­matát, mint reménytelenül kísérletet ten­ni annak átalakítására. Megtanított a kü­lönböző gondolkodási stílusokra, s arra, mennyire fontos a tanítási-tanulási folya­matban is a kommunikációs hatékonyság és az érzékszervi élmények rendszeres tanulmányozása. Szavai nyomán vált vi­lágossá számomra a mi - hagyományos­tól talán eltérő - feladatunk is: mindent meg kell tennünk azért, hogy diákjaink jól érezzék magukat az iskolában. Csak ebben az esetben lesznek felszabadultak. nyitottak; tanulni pedig kizárólag ebben az állapotban lehet. Megfélemlítve, fe­nyegetésektől reszketve, szorongásokkal küszködve lehetetlen! Élményeket kell adni a fiataloknak, mert egyedül ezek - illetve utólagos feldolgozásuk - adnak maradandó tudást, s biztosítanak megfe­lelő alternatívát a testi-lelki károsodáso­kat okozó szenvedélyekkel szemben. A továbbképzés utolsó napjának késő esti óráiban - a hallottakat elemezve - kezdtem el csomagolni Olaszországba A soproni Eötvös József Evangélikus Gimnázium és Egészségügyi Szakközépiskola „csapa­ta” a velencei Szent Márk templom előtt tervezett iskolai kirándulásunkra. Az éj­féli indulás előtt néhány perccel - sőt az autóbuszon is elemlámpával világítva, hogy az alvókat ne zavarjam - tanulmá­nyoztam az útikönyveket, jegyzeteket készítettem, hogy alkalomadtán tovább­adhassam tanulóinknak megszerzett tu­dásomat. Azt, hogy a néhány órával ko­rábban tanultakat az élményekből kiin­duló tapasztalati tanulás új „akcióra” ser­kentő, ténymegállapításokhoz, majd ősz-* szefiiggések feltárásához vezető folya­matát közvetlenül is érzékelhetem, egy­általán nem reméltem. Pedig ez történt! Diákjaink a merev tantárgyi keretekből kiszabadulva, Itáliát „kóstolgatva” jutot­tak földrajzi, biológiai, kémiai, történel­mi, irodalmi, művészeti, valamint nyel­vi, társadalmi ismeretekhez. A gyakor­latban használhatták - igaz, csak alapfo­kon - a matematikát, a fizikát, fejleszt­hették kommunikációs képességüket. A hullámokkal küszködés, az úszás, a ten­gerparti futás is felért néhány tornaórá­val, az apartmanokban szükségszerű ön­ellátás pedig bizonyos háztartásvezetési, munkaszervezési ismeretekhez jutatta őket. Mindezek természetes következ­ményeként a tanulók jobban megismer­ték egymást és önmagukat. Jézus azt mondta: „Bennetek vagyok”. Akik nem féltek bepillantani lelkűk mélyébe, meg­találták Őt. Emellett talán az sem baj, ha az olasz emberektől ellesték s néha al­kalmazták is az „édes semmittevés mű­vészetét”. Úgy gondolom, nem érdemes azon töp­rengeni, hogy ténylegesen mennyi az így megszerzett ismeret. „Tudásotok mélységét ne fürkésszétek mérőléccel, se függőónnal. Mert az egyén a tenger: határtalan és mérhetetlen... ” - mondta Kahil Gibran. Az osztrák-magyar határ előtt néhány perccel mindenkit arra kértem, hogy meglévő csomagjai mellé gondolatban készítsen még egyet, s tegyen bele min­dent, amit ez az utazás jelentett számára. Nem egyformán nyitott a szemünk a vi­lágra, így a csomagok sem lettek azono­sak. Voltak köztük laposabbak és tömöt- tebbek. Mi, tanárok nagy képzeletbeli csoma­gokkal érkeztünk, hiszen most is min­dent megtettünk azért, hogy szerezzünk magunknak valamiféle gazdagságot. Hogy adni tudjunk belőle. Mert csak az tud adni, akinek van miből. Balikóné Németh Márta t i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents