Evangélikus Élet, 2000 (65. évfolyam, 1-52. szám)
2000-10-29 / 44. szám
Evangélikus Élet 2000. OKTÓBER 29. 5. oldal Út a temetőbe és a temetőből Újra itt van november első két napja, és még azt is megélhettük a polgári kormánynak köszönhetően, hogy az első nap munkaszünetivé vált, megkönnyítendő és elkerülendő a temetői tumultust, ne kelljen munkaidő után türelmetlenül tolongani, hogy szeretteink sírjaihoz eljussunk. De csak munkaszüneti napnak nevezhetjük ezt, hiszen egészen más intenciójúak az ünnepek, mint a temetőjárás napjai. Gyász és emlékezés napja lehet csak, ünnep aligha. A temetőben nem ünnepelünk, legfeljebb bünbána- tot tarthatunk, vagy elgondolkodhatunk örök sorsunkról. De vajon milyen lélekkel megyünk oda? Milyen lélekkel állunk meg síijaink mellett? Nagyon sokan mennek ki a temetőkbe, viszik a virágot, csendesen sírdogálnak, vagy szórakozottan kapálgatnak, irtják a gazt, és... Marad a töprengő kérdés: vajon milyen lélekkel megyünk a temetőbe? Természetesen nem függetlenül attól, hogy ki kit vagy kiket gyászol. Ám a halállal, annak demonstratív megnyilvánulásával szemben vajon milyen a gyászoló ember lelkének tartalma? Tény, hogy a gyászoló - éppen a bármikori vesztesége következtében - törvényszerűen éli át a védekező mechanizmusokat. Megrendítő és majdnem elviselhetetlen gondolat ugyanis a gyászoló vagy emlékező számára az, hogy a szeretett hozzátartozó ott maradt, van a sírban. Ö ugyanis, vagyis az emlékező vagy gyászoló elképzeli, el tudja képzelni magának a szeretett hozzátartozót, az alakját, lényét, és ha arra kell gondolnia, hogy ő(k) ott a sírban, akkor ez égő fájdalmat okoz a szívének. Van egy nagyon érdekesjelenség, amit elvonatkoztatási jelenségnek is mondhatnék. Lelkipásztori beszélgetéseimre támaszkodva, azt figyelhettem meg, hogy a gyászolónak az elhunyttal kapcsolatos gondolkodása sosem képes tisztán materialista, ateista maradni. Közvetlenül a gyász helyzetében, állapotában, vagy akár az intenzív emlékezés során mindig van olyan képzet, elképzelés, hogy az elhunyt valamilyen formában tovább él, létezik. S nemcsak a sírban, vagy nemcsak a hamvak formájában, az urnában létezik a számára, hanem egyszerűen létezik. Maga az a tény, hogy egyetlen egy gyászoló sem képes csak és kizárólag az eltemetés színhelyére lokalizálni az elhunytat, mutat arra az olykor rejtett, máskor nem rejtett tényre, hogy az ember tudatosan vagy tudat alatt kikezdhetetlen igényt tart a továbbélésre. Nagyon meglepő, hogy a magát teljesen és következetesen materialistának valló is a létezés, a to- vábblétezés valamilyen formáját feltételezi - bár ösztönösen. Tudatának felszínén lehet tagadó, de lelkében mégis konkréten elképzeli, valóságosan éli meg a szeretett hozzátartozót, vagyis konkrét létében éli meg. Ilyen szempontból érdekes a sírhoz való járás, mert istenhit nélkül is, illetve egy dimenziós világkép birtokában is képes arra a temetőlátogató, hogy párbeszédet Avagy a lélek mélye és az örök élet folytasson az eltávozottal. Természetesen mondható, hogy saját magával folytat párbeszédet, ám azt mégsem lehet tagadni, hogy az önmagán belül kreált másik pólus nem egy kívülálló figura, hanem az elvesztett hozzátartozója. S ez azt jelenti, hogy igényt tart a létére. Érdekes és közismert, hogy a temetőben és sír mellett a gyászolónak az az érzése, hogy az elhunyt jelen van.' Vallástörténeti tény, hogy a nagy vallások is, de a kisebb vallások is, egybehangzóan azt tartják, hogy az elhunyt szelleme még 40 napig a holttest, vagy a sír közelében marad. Platón is beszél ilyesmiről, az ortodox egyház szintén 40 napot említ, a katolikus egyház 6 hetet említ az elhunytakkal kapcsolatosan. Éppen ebből következik, ebből is következik, hogy a gyászoló különböző módon, megfogalmazottan, vagy nem, de igényt tart a halál utáni élet valóságára, és szeretne arról többet tudni. Mi vár ránk a halálunk után? Mi vár a szeretteinkre haláluk után? Arra valóban senki sem tarthat igényt, hogy kijelentse, egyedül és kizárólag ő lenne a túlvilággal kapcsolatosan az igazság birtokában, de annál azonban mégis jóval több információval rendelkezünk, semmint végletesen és végzetesen hallgatnunk kellene az ügyről. Mert igaz, hogy ösztönösen és a lelke mélyén minden gyászoló embernek vannak elképzelései a túlvilágról, szeretteinek továbbéléséről, vagy létéről, de ezek olykor csak a lélek mélyének megfogalmazott kívánságai és inkább a bizonytalanság kategóriájába tartoznak. Intellektuális síkon annál több a zavar és kétely, és a tépelődés. Ebben az esetben a határozott bizonyságtétel hatása nagyon pozitív. Nagyon fontos, hogy „szilárdan hiszek”, de empíriára támaszkodó korunk gyászolója igényt tart az empíriára támaszkodó bizonyságtételre. Több konkrétumot akar, és kíván a modem kor embere, hiszen szellemi alapállása, hogy szeretne mindent megfogni, megmérni, lerajzolni, elemezni. Hitünk tartalma Isten igéje. Mindaz, amit Jézus Krisztus mondott a bűnről, megváltásról, örökéletről, üdvösségről, Isten Országáról. S mind a lelkésznek, mind a laikusnak ebben az esetben a legnagyobb szolgálata a belső bizonyosság kisugárzása. S éppen ebben az összefüggésben Isten kegyelmét kell látnunk abban, hogy a legújabb kutatások tért nyitnak a kételkedő ember földhözragadt intellektusa számára. Minden további részletezés helyett szabad utalnunk a thana- tológia tudományának kutatására, eredményeire, meglátásaira. Kopernikuszi fordulatot jelent mindez a szellem világában, legfeljebb még a tömegekhez nem jutott el, vagy legfeljebb csak popularizált változata. De az egészen biztos, hogy korunk szellemtörténetében a 3. évezredben e tekintetben is új korszak kezdődik. S ez az Isten kegyelme, hogy megajándékozott bennünket ezzel a fordulattal. Újra felragyogtatja számunkra Jézus szavait mindez: Jn 14,lkk. (Olvassuk el újra és újra ezeket a sorokat!) Természetesen ebben a helyzetben sem ígérhetjük azt, hogy minden kétséget elsöprő bizonyítékokkal állhatunk elő, és azok meghallgatása és megszívlelése után elmúlik a kétely és következik a látás, de azt tudhatjuk, hogy a sokféle vizsgálódásra támaszkodó igehirdetés szellemi nyugalma nagyon jótékony hatású. A legtöbb gyászoló számára nem segítség, sőt inkább romboló a vak- és buzgóhitre emlékeztető, a rajongást súroló bizonyságtétel, mivel a gyászoló a lelke mélyén többet vár a puszta lerendezésnél. Még annál is, hogy ezt a lerendezést szépirodalmi citátumokkal díszítjük. Hangsúlyozom, korunk már az empíriák kora, éppen ezért több konkrétumra van szüksége a gyászolónak. A gyászoló megérzi - úgymond - a temetési igehirdetést tartó személy lelki viszonyulását a halál utáni élet valóságához. Tehát a részleteket kerülve, de az alcím értelmében a végeredmény, amire szükségünk van: szilárd, megingathatatlan meggyőződés, a tények ismeretében határozott tudása a halál utáni létezés tényének. Mert korunk embere minden egyéb, esetlegesen materialista képletben keletkező halál utáni sorselképzelés ellenére is rendkívül zavarban van az odaát témájával kapcsolatosan. Ez korunk egyik legnagyobb antropológiai feszültsége: a lélek mélyén ott él az örök élet utáni vágy, de az intellektuális felszín elutasítani látszik ezt a mélyről jövő óhajt. Az ember lelkének belső feszültsége ez: a hiszek hitetlenül kategória, viszont ez békétlenséget, feszültséget jelent, és könnyen neurotikussá tevő jelenség. A lélek mélyének vágya mégis abba az irányba mozgatja a felszín intellektusát, hogy ne tudjon belenyugodni az elmúlásba, és kiút keresésére induljon. S ebben a helyzetben az élő hitű küldöttek feladata: hittel, meggyőződéssel, kételkedés nélkül hinni, tudni, vallani az örök élet valóságát. Megingathatatlanul, a kételynek még csak a szikrája sem lehet bennünk. Mert erre tanit a Szentírás, erről beszél az Úr Jézus. És mindazt, amit ott találunk kinyilatkoztatás címén, megerősítik a legújabb kutatások, amelynek tényét éppen úgy nem lehet, és nem lenne szabad elutasítani, mint a napfényt, a világosságot. Mert a világ világossága megszólalt és örök életre hívott meg, és a bizonytalankodó, kételkedő, feszültségben élő, zavarodott lelkű modem embernek empirikus bizonyosságot is ajándékozni akart. S erre majd visszatérünk még máskor, ha teret kapunk. Temetőinkben, sírjaink mellett nyugodtan és bizonyossággal állhatunk meg. Megsemmisülés pedig nem létezik. Isten úgy teremtette ezt az egész világot, hogy leltárhiány nincs. Még az anyag és az energia vonatkozásában is azt tanultuk: anyag, energia nem vész el, csak átalakul. Az Úr Jézus Krisztus hogyan engedné elveszésünket, megsemmisülésünket, amikor az életét adta értünk a golgotái kereszten. Isten Báránya, aki hordozza a bűneinket, a mi ma is élő reményünk. Ribár János „ Uram, adj örök nyugodalmat e megholt híveknek, és az örök világosság fényeskedjék nekik. ” Mindenszentek és a halottakra való emlékezés szokása a vallásos hagyományban és a népi szokásban összekapcsolódott, halottak napján gyertyák égnek a temetőkben, a sírhantokon a halottak lelki üdvéért. E tradícióban az elődök, az egykor élők emlékezete s a halottak tisztelete egyaránt szerepet játszott. Jóllehet az elmúlt negyven évtized sem tudta igazán megtépázni e nemesveretű hagyományt, mégis, hova lett az általános tisztelet és megbecsülés elődeink, saját és mások halottjai iránt? Egy vidéki hiedelem szerint, aki a sírról virágot szakít, azt elviszi a halott. S vajon ki viszi el azokat, egyáltalán ki keresi meg a névtelenségbe burkolódzó, ismert vagy ismeretlen tetteseket, akár a közelmúltban is, akik egykori eleink, olykor kiemelkedő egyéniségek, családok sírjait, kriptáit, nyugvóhelyét dúlták fel, kincsek reményében? Többször megismétlődő, sok helyütt előforduló eseményekről van itt szó, kripta alig maradt érintetlen, csak erről sem beszélünk, nem illdomos. Persze olyan családokról van itt szó, akiket abban a bizonyos négy évtizedben anyagilag és erkölcsileg, s egyáltalán minden téren tönkre tettek, s mintegy kínálkozó alkalmat jelentett a többnyire elmenekült, külföldre távozó családtagok által védtelenül magára hagyott ősi sírbolt. A halottgyalázás, a fosztogatás sem állt messze az egykori klientúrától, mert erre is volt példa, s az ismeretlen betörőktől, rablóktól. Néhány éve olyan helyekre vetődtem, ahol sajnos az előbbiekre találunk példát. Szirák község Nógrád megyében, ahol a nemrégiben szépen felújított kastély egykori tulajdonosa volt az a magyar és az erdélyi történelemben fontos szerepet játszó család, melynek kriptája évtizedekkel ezelőtt lett cinikus fosztogatás áldozata. Itt kísérték utolsó útjára 1861- ben gr. Teleki Lászlót (1811-1861), az 1848-as magyar kormány párizsi követét is, kinek földi maradványai ma már egyáltalán nem azonosíthatók. Itt nyugszanak - többek között - nagyatyjának, gr. Teleki József (1738-1796) koronaőr, műgyűjtő, tudós, író csontjai, kinek fia, gr. Teleki László (1764-1821) költő Szirákon látta meg a napvilágot. Döbbenetes körülmények közt valahá- ra bebocsátást kaptam a Pest megyében lévő acsai evangélikus templomba, hiszen néhány évtizede még álmodni sem lehetett volna, hogy oda, ahol őseim hozzátartozói mondhatni békességben alusz- szák örök álmukat, csak úgy be lehessen s menni „idegeneknek”. Kísérőnk végig kalauzolt a belső ódon falak mentén, miközben megerősített abban, hogy br. Prónayaknak igenis jó ízlésük volt, mert kifinomult érzékenységüket dicséri ez a szemet gyönyörködtető egyházi építmény, amit már sokan megcsodáltak. Nem úgy, mint az alagsori kripta helyiségeit. Itt nemcsak a második világháború utáni elhanyagoltság, romhalmaz uralkodik, de a vandalizmus is, amit bizonyára nyereségvágyból követtek el - halottgya- lázással egyetemben. Itt található br. Prónay Gábornak (1812-1875), több jeles rend vitézének, az evangélikus egyház egyetemes felügyelőjének, a MTA tagjának megrongált, összetört szarkofágja is, a család más tagjainak síremlékei mellett. Keserű volt a szám íze, hiszen 1997-et írtunk, Mindenszentekhez közeledtünk. Ez a siralmas látvány fogadott, ahová még a fény sem érkezett el, hogy mindazoknak utat nyisson ragyogásával, kik ehhez a vonalhoz tartoznak, illetve szimpatizálnak a nemzettudatot ébresztő kulturális érzelmekkel. Hajtsuk meg fejünket azok előtt, kik ott nyugszanak méltatlan körülmények közt és égessünk el egy gyertyát emlékükre méltó csendben rájuk emlékezvén, tisztességben. MEGIGAZULÁS ÉS REMÉNYSÉG ,A reménység nem szégyenít meg...” Tanultuk az iskolában: „Földiekkel játszó Égi tünemény, Istenségnek látszó Csalfa, vak Remény! Kit teremt magának A boldogtalan S mint védangyalának, Bókol untalan... " Olyannyira megtanultuk, hogy sokunknak, a remény szót hallva, talán ez jut eszébe először. Meg aztán Csokonai Vitéz tapasztalata a miénk is. Vágyainktól fogant reményeink gyakran játszanak délibábot velünk. Nem visznek sehová. „A reménység olykor nyomot nem lelő vadászat. ” - így érzett a sokat látó William Shakespeare is. Ezzel szemben Pál apostol: „a reménység nem szégyenít meg”. így, egyszerűen, ilyen zavarba ejtő határozottsággal. S mi tűnődhetünk: honnan ez a különbség remény és Remény között? És csodálkozhatunk is: honnan ez a bizalom a reményben? De előbb inkább így kell kérdeznünk: honnan az a remény, amely ilyen bizalmat érdemel? Karinthy Frigyes mindenkinek el akarta mondani, hogy „Emeljetek fel szólni, látni, élni, Itt lenn a porban nem tudok beszélni. " De mondhatnánk joggal így is: itt lenn a porban nem tudok remélni. Talán, ha behunynám a szemem afelett, ami van és volt az ember világában, amit bennem és körülöttem látok, akkor tudnék, De a behunyt szemű remény csak az illúzió nevet érdemli. Pál reménye nem a porban fogant. Nem e világból való - de az e világban történt élteti. Hogy történt egyszer a szent városon kívül, a koponya formájú sziklán, a két lator között... - ott a Szentek Szentjén elhangzott: „Élvégeztetett. " És történt akkor, hogy a templom kárpitja kettéhasadt, és kiömlött a falakba zárt remény: az árnyak életre keltek, jártak a város utcáin, és bementek az emberek házaiba. Pál reménye, mint a kétpillérű híd: innen visz a túlsó partra, a történtekből az ismeretlenbe, a múltból az eljövendőbe. Híd, melyen bizalommal lehet járni a megpróbáltatás, az állhatatosság, a kipróbáltság stációit, mert tudhatom, hogy az a tartópillér, ami mögöttem van, s amit ismerhetek, ugyanolyan mint az, ami előttem van, s amit nem láthatok. Remény ez, mert a jövőre irányul, de bizonyos remény, mert a megtörténtre épít. Pál reménye ezért megingathatatlan. Ő tudja, hogy aki az egeket Betlehem mezején a földre hajlította és a Golgota szögeivel a földhöz szögezte - ugyanő tartja kezében a jövendőnek előttünk még ismeretlen tartományait. Kovács Dr. Nikolics Károly Soproni Líceumunk homlokán a szél fekete zászlót lenget. Az iskola Diákszövetségének gyásza van. Meghalt az iskola egy kiváló öregdiákja, dr. Nikolics Károly gyógyszerész, a hazai gyógyszerészet legnagyobb egyénisége. Életében munkáságáért nagyon sok kitüntetésben részesült. A magyar Gyógyszerész Társaság elnöki tisztét is betöltötte. Sok-sok írása jelent meg a hazai és külföldi szakirodalomban. Ugyanakkor a magyar egészségügy számára nemzedékek sorát nevelte gyógyszerészhivatásuk lelkiismeretes betöltésére. A régi iskolai értesítők szerint Nikolics Károly görög katolikus vallású volt. Mégis egész életén át az ökumenikus gondolkodás hitvallója volt. Nemcsak ősi iskolája becsülte neves tanítványát, de Sopron városa is díszpolgárává fogadta. Az iskolában, ennek rendezvényein mindig készséggel és örömmel szolgált. Emlékezetesek kiváló előadásai. Mindig hűséggel vallotta magát az ősi evangélikus gimnázium tanítványának. Nyolcvankét éve alatt számtalanszor bizonyságot tett arról, hogy szellemi és erkölcsi tartásának kincseit a két világháború között a soproni Líceumban kapta. Ifjú és öregdiákok szeretettel gondolunk erre a fehérköpenyes kiváló gyógyszerészünkre, iskolatársunkra, dr. Nikolics Károlyra. Gyászjelentésén legfelül az írás: „Aki bennem hisz, még ha meghalt is, élni fog. Mindaz, aki belém vetett hittel él, nem hal meg soha. ” (Jn 11,26-26). Vigasz és remény... Olyan gyógyszerész volt, aki tudta, hogy a halál ellen is van orvosság. Sümeghy József Temetőkben jártam Elképzeltem magam, milyen csodálatos látvány lehet repülőről látni ilyenkor az országot. Lobognak a gyertyalángok, bevilágítják az egész temetőt. Nagytarcsán jártam szüleim és a bátyám sírjánál. Lobogott a sok láng. Tele volt a temető feketébe öltözött emberekkel. Megszólalt a harang, egybegyűlt a nép, felhangzott az ének, majd szólt az ige az emlékezőknek. Imádkoztam értük. Elmerengtem s eszembe jutott 1945. Káplán voltam Budahegyvidéken. Akkor szedték fel a romokban heverő város parkjaiban, kertjeiben a téli nagy csatában hevenyészen eltemetett halottakat. Minden nap 2-3 temetésem volt. Egy alkalommal, amikor a Farkasréti temetőből hazaindultam a sírok között, keresve a bejáratot, megállított egy sír. Nagy fekete márványkő, rajta arasznyi nagyságú aranyozott 3 szó: „Édesanyám, bocsáss meg.” Alig tudtam elindulni. Feleségem most felkereste legjobb barátnőjének sírját ugyanitt. Mögötte a sírnál egy apa állt három gyermekével. Egyszer csak megszólal a középső fiú, lehetett 10-12 éves: „Apukám! Imádkozzunk!” „Nem tudok én imádkozni” - szólt az apa. „Majd én mondom s te mondjad velem”. Elmondták a Miatyán- kot. Utána a gyermek elővette az énekeskönyvét s elkezdte: „Mintha szárnyon szállna, én időm, mint pára, elsiet nagy sebten, nyílnál sebesebben, alig ringott bölcsőm, időm már letöltőm. Szegezik koporsóm, ez itt az én sorsom. ” Megható volt, hogy az apát a felesége sírjánál a kisfia tanítja imádkozni. Feleségem szeméből folyt a bánat és az öröm könnye. Hernád Tibor A Magyar Tudomány Napja 2000 alkalmából Szent és profán címmel konferenciát tartanak, melyre 2000. november 7-én, kedden kerül sor 10 órai kezdettel az Evangélikus Hittudományi Egyetem (1141. Budapest, Rózsavölgyi köz 3.) dísztermében. Program Előadó Megnyitó beszéd Szabó Lajos rektor A szent és a profán szöveg antropológiája Balázs Géza Szent és profán az irodalomban Jeleníts István A szent eredete a magyarban, a honfoglalás előtti előzményektől kezdve Voigt Vilmos Csürkatedrális Nagy Tamás Mi a szentséges a profánban? Tolcsvay László Tudományos diákköri rendezvények HŐK Gyakorlati teológiai műhely Gyakorlati tanszék V
