Evangélikus Élet, 2000 (65. évfolyam, 1-52. szám)

2000-10-29 / 44. szám

4. oldal 2000. OKTÓBER 29. Evangélikus Élet MEGIGAZULÁS ÉS KÖZBENJÁRÁS A megigazító közbenjáró E rövid cím a mindennapi szóhasználatban kétségkívül érthetetlen. Lehet, hogy a régi hittudósok, akik a latin eredetű teológiai szakkifejezések magyarítását élet­céljuknak tekintették, örömüket lelték egy-egy ezekhez hasonló szó megtalálá­sán, és az is lehet, hogy korukban többen voltak, akik e szavak jelentését érteni vélték. Mégsem a szavakkal van a baj. Önmagában mind a kettő érthető és hasz­nált szavunk, de így együtt előbb gondolnánk egy katonai szemlét előkészítő őr­mesterre sorok közti feladatának pillanatnyi végzése közben, mint - amiről szó van: - az emberinek nevezhető élet lehetőségének isteni ajándékozójára. Persze ez csak játék a szavakkal. A szavakkal, mert a jelentést nem értjük. Nem érti a köznyelv, ez jól látszott a Megigazulásról szóló Közös Nyilatkozat általános fo­gadtatásán. De a gyakorolt egyházi nyelv is sokszor zavarba jön, amikor különb­séget akar tenni a megváltás, megtérés, megigazulás, megbékítés, megszabadí­tás, megvilágosítás, üdvösség, megszentelés, új élet kifejezések jelentése(i) kö­zött. A kérdés ezek szerint nem az, hogy érthetőek-e még, hanem érthetőek-e egyáltalán ezek a szavak? Ha ragaszkodunk ahhoz, hogy hitünk értelmes rendszert alkot, melynek elemei a fenti szavak is, válaszunk egyértelmű igen. Ebben az esetben viszont saját (ön­magunkkal és másokkal szembeni) következetességünk veti fel a kérdést: akkor miért nem érthetőek már ezek a szavak? Hitünk értelmes és életszerű rendszer-voltából azonban az is következik, hogy benne tapasztalat és elmélet egyensúlyban van, vagyis kölcsönösen szükségük van egymásra. így feltételezi egymást a megigazulás két szempontja: a megbéké­lés (békesség) és Jézus Krisztus közbenjárása is Pál apostol szavaiban (Róm 5,1- 2.). A békesség mint a megigazulás konkrét tartalma mindannyiunk élménye le­het, felszabadító élmény, melyből minden megnyilvánulásunk (így erkölcsünk is) fakadhat. Jézus Krisztus (Isten és ember közti) közbenjárása ezt a közös keresz­tény tapasztalatot elméletileg lehetővé tévő tanítás, amely logikus következmé­nye a kettős természetéről (valóságos Isten - valóságos ember) szóló tanításnak, és ugyanilyen előzménye a hármas tisztéről (prófétai, főpapi, királyi) szóló tan­nak. Béres Tamás ^ REGIONÁLIS MISSZIÓI NAP SAJÓGÖMÖRÖN A reformáció keménységében A sajógömöri evangélikus templomban impo­záns méretű falfestmény emlékezteti a minden­kori gyülekezetei Luther Márton hitvalló kiállá­sára a wormsi birodalmi gyűlés előtt: „Itt állok, másképp nem tehetek... ” - olvasható a szinte szállóigévé vált bátor vallomás. Erre a bátor kiállásra ma is szükség van, külö­nösen abban a kettős szórványhelyzetben, ami a Szlovákiában élő magyarajkú evangélikusság sorsa: kisebbségben élni, mint magyarok és mint evangélikusok... A bátor kiállás, az identitás, a tradíció megőrzé­se mellett fontos, hogy ezek a többnyire kicsiny gyülekezetek egymást is megtalálják, egymás fe­lé is mozduljanak. Ez a közös megmozdulás volt az egyik főcélja az első regionális missziói nap­nak, amit Rusznyák Dezső, sajógömöri lelkész szervezett meg az Evangélikus Missziói Központ segítségével. Ezen a szép októberi vasárnapon a szélrózsa minden irányából, több mint tíz különböző település­ről indultak meg a magyarajkú evangélikusok a jelentős mére­teivel már messziről hívogató sajógömöri templomba. A szer­vezők külön buszt is béreltek, amely erre az alkalomra szállí­totta a szép számú gyülekezetei. Reggel 9-re, a nyitó istentisz­teletre csaknem megtelt a templom, mintegy kétszázan énekel­tük az „Erős várt"... Az igehirdetés többek között arról szólt, hogy a reformáció számunkra nem a múlt ködébe vesző, lezárt esemény, hanem a jelen és a jövő lehetősége, ígérete. Isten Lel­ke ma is meg tudja újítani megfáradt népét és ennek érdekében össze, is tudja gyűjteni őket, amint ezt ez a találkozó is bizo­nyítja. Az istentiszteletet követően a népes gyülekezet átvonult a fa­lú kultúrházába, ahol bibliai film került bemutatásra. Az etióp kincstárnok története elevenedett meg a filmvásznon, melynek üzenetét utána külön csoportokban beszélték meg a gyerme­kek, fiatalok és felnőttek. Ez a történet szinte missziói modell is lehet számunkra, s egyben jól mutatja a Lélek, az ige, a krisz­tocentrikus evangélizáció erejét. Ha úgy tetszik, cseppben a tenger: a reformáció csodája egyetlen ember életében. Délben újra találkoztak a csoportok. Különösen a gyermekek szolgálata hozott igazi meglepetést. Ők egy kis színpadi jelenet formájában tovább gondolták az etióp kincstárnok életét, be­mutatva,Jiogy miként változott meg otthoni és munkahelyi ma­gatartása a nagy fordulatot követően. Az élő Krisztussal való találkozás átformálja hétköznapi életünket is - ez a reformáció egyik legfontosabb, ma is aktuális üzenete. Végül, a gömöri háziasszonyok jóvoltából, nem maradt el a terített asztal közösségépítő élménye sem. Talán mindennél többet mond az első felvidéki regionális missziói nap mérlegéről az a tény, hogy a Missziói Központ szolgáló csapata (Boda Zsuzsa, Csitári Boglárka, Gáncs Péter és Tünde, valamint Szabó Szilárd) máris meghívást kapott a jö­vő tavaszra, hasonló missziói nap megtartására Rimaszomba­ton és Hosszúszón. G. P. Emlékezés és új kezdet Keresztyén orvos lehetőségei a társadalmi tudat formálásában Éppen tizenhárom év telt el azóta, hogy 1987. október 24-én beiktatták a zsúfolá­sig megtelt Deák téri templomban a Dé­li Evangélikus Egyházkerület új elnöksé­gét, Harmati Béla püspököt és Frenkl Róbert felügyelőt. A rádió és a televízió is részletesen tudósított az események­ről, így az a jelentős belső egyházi fi­gyelmen túl társadalmi visszhangot is kapott. Mindenki érezte, tudta, hogy vál­tozásokat jelez a választás, az iktatás, ha arra, hogy alig néhány esztendő alatt tel­jes fordulat következik hazánk társadal­mi-politikai életében, így az egyházak­ban is, talán ekkor még senki nem gon­dolt. De közismert volt, hogy Káldy Zol­tán súlyosbodó betegsége idején az ál­lam más egyházi személyiségekben gon­dolkodott, és egyfajta közvéleménynyo­másra egyezett bele Harmati Béla jelölé­sébe. Az is köztudott volt, hogy magam alig egy évvel korábban, a Testvéri Szó közösségi mozgalom résztvevőjeként, még - politikai értékelés szerint - eg­zisztenciális fenyegetettségben éltem. Mindez akkor reményt keltett, ennek hangulata töltötte be a templomot, kísért el életreszóló, maradandó értékként. Va­lamennyire érthető, hogy a tárgyilagos történetírás még adós a rendszerváltozás egyházi hátterének a feltárásával, hiszen még a háború utáni, már valóban történe­lemmé vált évtized és az ezt követő idő­szakjózan elemzése is hiányzik. Feltehe­tőleg elsősorban azért, mert túl szoros a kapcsolat a mával és az egykori tények nem mindig azt mutatnák, amit egy-egy mai csoport szeretne látni, elfogadtatni. Visszatérő hiba, összetett, sokrétűen be­folyásolt, meghatározott események egy-egy elemét kiragadva, torzítani a va­lóságot. Jellemzően olykor olyan lelké­szek, vagy nem lelkészek teszik ezt, akik 1989. előtt mukkanni sem mertek, meg­késve építik hitvalló szobrukat. Számomra mindennél fontosabb, bizo­nyítható összefüggés, hogy a Testvéri Szó meghatározó szerepet játszott az egyházi megújulásban, megelőzte, mun­kálta, nem pedig utólag követte a fordu­latot. A Testvéri Szó nélkül nem lett vol­na 1987. október 24. és minden emberi gyengeség, ellentét, bizonytalankodás ellenére nem lett volna előremenő az el­múlt tizenhárom évben az egyház válto­zása, szeretném hinni, megújulása. Nem szerencsés megközelítés annak vizsgálata, hogy a kilencvenes évek egy­házi életének a gyümölcsei mennyiben következtek automatikusan egy egyház­barát állami politikából, illetve mennyi­ben tudhatok be tudatos, programszerű egyházkormányzási eredményeknek. El­sősorban azért hamis ez a szembeállítás, mert minden eredmény közös, a gyüle­kezetek, az iskolák, az intézmények, a lelkészi kar, a nem-lelkészi munkatársak tevékenységének az eredménye. Az egy­házkormányzás megtisztelő feladata, se­gíteni, koordinálni, katalizálni az erőket és természetesen saját irányító munkáját is optimálisan végezni. Ma azért időszerű mindez, mert lassan hetekben mérhető a hazai evangélikus egyháztörténelemben az új időszámítás kezdete. Számomra azért is nagy öröm ez, mert megerősíti a tizenhárom éve megindult folyamat értékeit és azt ígéri, hogy lassan végetér a diktatúrát követő átmeneti periódus, az értékőrző kontinui­tás mellett a december 15-i Országos Közgyűlés, cezúrát, újabb korszakhatárt jelez majd. Vélem a zsinati híradások ellenére, vagy talán ezek szűkszavú volta miatt is az egyház népe keveset tud arról, mi a lé­nyege a 2001-től érvényes szervezeti rendnek, törvénykönyvnek. Bíztatni sze­retnék, hogy minél több hozzáértő tájé­koztasson erről, magam csak meg kívá­nom nyitni a sort jelen információkkal. Ismeretes, hogy a kétkerületes rendszer ötvenes évekbeli bevezetése óta az egy­házi elnökség a két püspökből és az or­szágos felügyelőből állt. Az új törvény szerint a kerületi felügyelők is tagjai az elnökségnek, mely ily módon hét tagot számlál, figyelembevéve a meginduló háromkerületes rendszert. Ez nem egy­szerűen mennyiségi változás, ez is fon­tos, hiszen a több szereplő fejlettebb fel­adatmegoldást tesz lehetővé, hanem új vezetési és munkastílust jelent, mert egészségesen ötvözi a centralizáció és decentralizáció elemeit. A három kerület jelentős lépés a decentralizáció irányá­ban, a hatáskörök átadása, az egyházme­gyék szerepének az erősítése fontos ele­mei a folyamatnak. Úgy fogalmazha­tunk, hogy a szakmai munkában, a spiri­tuális életben, iskolák, intézmények ügyeiben a teendők és a kompetenciák a gyülekezetek, egyházmegyék, egyházke­rületek szintjén jelentkeznek, minél több munkatárs bevonását igényelve. Az országos egyház tevékenységében a szükséges irányító szerep mellett domi­nálni fog a szolgáltató karakter. Az ad­minisztráció terhei csak minimális mér­tékben jelentkezzenek a különböző egy­házkormányzati szinteken, azokat döntő­en az országos egyház vállalja. Remél­jük, sikerül egyre inkább talpára állítani a működést, az új törvények szellemének megfelelően szakszerű bizottsági mun­kával előkészíteni a vezetői döntéseket, folyamatossá téve a bizottsági munkát, minél jobban kizárva az elsietett, szub­jektív intézkedéseket. Vannak, akik fontosnak tartják az or­szágos irodaigazgató és az országos fel­ügyelő feladatai között a három kerület közötti egyensúly megteremtését. Ma­gam úgy vélem, hogy minden kerület és annak elnöksége számára fontos a másik két kerület is, fontos az egész Magyaror­szági Evangélikus Egyház. Biztosra ve­szem, hogy a héttagú elnökségben is ez a gondolkodás fog uralkodni, senki nem akar majd a másik rovására előnyhöz jut­ni. Az egyensúlyteremtés így legfeljebb a szakmai feladatok sorában említhető meg. Valójában az országos iroda veze­tőinek - és talán nem véletlen, hogy a Zsinat úgy döntött, lelkész is betöltheti az irodaigazgató tisztséget - az a fő fel­adata, hogy úgy menedzseljék a munka­ágakat - oktatás, diakónia, külügy, média... -, központi intézményeket - múzeum, könyvtár, levéltár...-, segítsék az Evangélikus Hittudományi Egyetem munkáját, hogy ez a talán nagyobb törté­nelmi egyházakhoz képest kicsinek lát­szó, mégis volumenében és minőségé­ben tiszteletreméltó intézményrendszer minél magasabb színvonalon működjön, elősegítve a gyülekezetek, az egyház építését. Nagyon elpaposodott az egyház - »mondják olykor püspökeink. Akkor lát­juk élesen ennek igazát, amikor észre­vesszük, hogy a különböző felfogású, különböző kegyességi irányzatokhoz tar­tozó lelkészek magatartása, munkastílu­sa mennyire hasonlít abban, hogy min­dent ők akarnak elvégezni, mindent ők akarnak eldönteni. Erre szocializálta őket a létező szocializmus kényszerpá­lyája. Reméljük a reszocializáció fontos időszaka következik, ezt jelzi a felügye­lői szolgálat felértékelődése is, lelkésze­ink, espereseink, püspökeink valódi se­gítséget, hátteret kapnak a nem lelké­szektől, és képesek is lesznek annak el­fogadására. A reformáció ünnepén mindig erőtelje­sen hangzó üzenet, a szüntelen megúju­lás szükségessége teológiai üzenet a lel- kekre, a lelki egyházra irányul. De sza­bad nekünk - nem gyengítve, felfogá­som szerint erősítve - a spirituális üze­netet szociológiai tartalommal is kiegé­szíteni, a szervezet, az intézményrend­szer, a munkastílus megújulását hangoz­tatva, sürgetve. Hiszen egyfelől mindez a spiritualitást szolgálja. Másfelől a meg­újulást - gyümölcseikről ismeritek meg őket - hitelesíti. Frenkl Róbert Szoktunk-e azon gondolkodni, hogy mindennapi életünkben, ahol vagyunk - ki-ki a maga helyén - hogyan tudunk hatni környezetünkre? Megpróbáltunk-e már szolgálni embertársainknak úgy, ahogy nevünk alapján (keresztyén) gon­dolják, elvárják az emberek. Tudtunk-e valamit továbbadni abból a szeretetből, amit kaptunk, abból a gondoskodásból, amit mi naponta élvezünk? Felmértük-e, hogy feladatunk úgy segíteni a környe­zetünkben élőket, hogy a mi példánk alapján ők is szolgálói legyenek ember­társaiknak. Hogy közvetíteni tudtuk-e, tudjuk-e Krisztust az ő szeretetével, az ő szolgálatával, az ő gondoskodásával? Tudtunk-e eszköz lenni abban, hogy kör­nyezetünkben mindenki megtalálja ön­magában azt a talentumot, amit tovább kell adnia, és azt a tudást, amellyel hatni tud a másik átalakítására, hogy a másik élete is Istent követő, Istent formázó élet legyen? S nekünk, keresztyéneknek je­lent-e külön elhívást a megtérés, megbí­zatást a mi Urunktól? Feladat, amit vál­lalnom kell, gyakran akkor is, amikor nem akarom, s jól vagy rosszul ellátott küldetés, amikor nem is gondolok rá. Er­ről szólt a Keresztény Orvosok Magyar- országi Társaságának IV. Országos Kon­ferenciája, amelyre Miskolcon került sor a Fényi Gyula Jezsuita Gimnáziumban. Szállással a kollégium szolgált, igazán szeretetteljes fogadtatással, s a miskolci csoport gondoskodó közreműködésével. A háromnapos rendezvényen mintegy 140 egészségügyben dolgozó szakember vett részt, többségükben különböző terü­leten tevékenykedő orvos, de néhány gyógyszerész, orvostanhallgató, sőt ápo­lónő is megtisztelte az együttgondolko­dást. A közös mindannyiunkban a ke­resztyéni elkötelezettség a munkában, a családban és a közéletben. Az előadá­sok, kerekasztal-beszélgetések fő témája is ez volt: keresztyén orvos szerepe, he­lye a közéletben, a társadalmi tudatfor­málásban. A szokásos indító istentisztelet után, amit Mészáros István református püspök tartott, az éves közgyűlés következett. Ezen a KOMT elnök-asszonya, dr. Drenyovszky Irén bevezető igemagyará­zata és éves beszámolója hangzott el, a tisztségviselők és területi vezetők is tájé­koztatót adtak munkáikról. Kedves hangversenyen vehettünk részt a miskol­ci Deszka Templomban, s a záró együtt- létünk is ünnepi környezetet kapott a gimnázium templomában, ahol dr. Veres András egri segédpüspök külön nekünk beszélt az orvosi hivatás szépségeiről és nehézségeiről. Megtisztelte együttlétünket a Keresz­tyén Orvosok és Fogorvosok Nemzetkö­zi Társaságának (ICMDA) újonnan vá­lasztott főtitkára, dr. Peter Pattisson is, aki arról beszélt, hogyan tudja ez a világ- szervezet a tagjain keresztül befolyásol­ni az emberek gondolkodásmódját világ­szerte? A világ nagy része, különösen Európa és Amerika nem monoteista be­állítottságú, hanem panteista és ateista, illetve a kettő keveréke. Nekünk, keresz­tyéneknek azonban világosan állást kell foglalnunk, hogy a boldogság utáni vá­gyunk csak a Krisztusban való újjászüle­téssel teljesülhet be. Azt is be kell lát­nunk, hogy az alapvető erkölcsi normá­kat ma sokan nem tartják követendőnek, vagy helytelenül szeretnek. Hogyan és mi alapján változtathatunk ezen? Csak a Biblia, elsősorban Jézus tanításából kiin­dulva. 4 Dr. Velkey László arról a most különö­sen is aktuális témáról beszélt, hogy a megszaporodott abortuszokat sajnos a törvények nem tudják csökkenteni, de ha többet tennénk a megelőzés érdekében, a keresztyén etika alapján tudnánk a fiata­lokat már korán a tiszta családi élet fon­tosságára nevelni, biztosan remélhet­nénk változást ezen a téren. Dr. Réthelyi Miklós előadásában szá­mot adott arról, hogy egyetemi oktató­ként milyen lehetőségei vannak a medi­kusok tudatformálásában. Rámutatott ar­ra, hogy mennyire fontos a szakmai is­meretek mellett más lényeges elemek, mint etika, hivatásérzés, orvosi esz­ménykép átadása is. A hívő oktató fel­adata a „hiánypótlás”. A keresztyén ok­tató találja meg a módját a sarkalatos erények bemutatásának, megtanításának, ilyen az okosság, igazságosság, bátor­ság, mértékletesség.,Tanítsa meg hallga­tóit arra, hogy nem elég képzett specia­listának lenni, hanem mindig szem előtt kell tartani, hogy hivatásunk a beteg em­ber szolgálata. A kerekasztal-beszélgetésekben igazi bizonyságtételek hangzottak el arról, hogy a megszólaló orvosokat hogyan hívta el az Isten a másik ember, a beteg ember szolgálatára, hogyan lett közéleti emberré. Adja Isten, hogy sok hivatását szerető, küldetését Istentől kapó és elfogadó or­vos szolgálja testi, lelki egészségünket. Fischlné dr. Horváth Anna t.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents