Evangélikus Élet, 2000 (65. évfolyam, 1-52. szám)

2000-09-10 / 37. szám

4. oldal 2000. SZEPTEMBER 10. Evangélikus Élet Szenteltessék meg a Te neved! A Tótkomlósi Evangélikus Egyházközség A TEMPLOM az az épület, amely a legősibb örökség, a keresztyénség titkai­nak őrzője. Az a hely, ahol a hívek anya­nyelvén szólalhat meg adott időben a fo­hász, ősi szokásokat őrző emberek szíve egyszerre dobbanhat meg. Őseink több mint ezer éve dicsőítik Istent, keresik a megújulás lehetőségét, imádkoznak má­sokért is, keresztyén lélekkel óvják Isten legnagyobb ajándékát, a szeretetet. Ami­kor ölték és égették a keresztyéneket, már abból a korból is vannak olyan templomok, amelyekben szlovák szóval hangzott az Ige. A templomban ma szlo­vák és magyar nyelvű istentiszteletek vannak, de másfélszáz éven át csak szlo­vák fohászt visszhangoztak az ódon fa­lak. 1792. június 6-án - Ferenc császárnak Magyarország kilályává való koronázása napján - Isten nevében a komlósi eklé­zsia új templom és torony építésébe fo­gott a prédikációk addigi helyén. A régi épület már elhasználódott és szűknek bi­zonyult a népesség számára. Három és fél évre rá az építést szerencsésen befe­jezték. „Sok könyörgés és istentisztelet által átadatott az eklézsiának a 41,8 m hosz- szú, 19 m széles és 22 m teljes magassá­gú csodálatos épület. A torony magassá­ga 57 m. ” 1795. november 8-án Simonides János orosházi lelkész és a helyi lelkipásztor, Sexty György avatták fel, ez utóbbi lel­kész irányította az építkezés munkáját is. Az alapító síremléke a templom fennál­lásának 200. évfordulóján a temetőből átkerült a templom kertjébe. Az épület elkészüléséhez 2704 Rh(énesi) forint volt előtervezve, de a jó­indulatból és a segédkezők nagymennyi­ségű felajánlásából, melyeket feljegyez­ve találunk az egyházi évkönyvben, ez a pénz lecsökkent 2340-re. A barokk stí­lusban épült templom tervezője Plumperger Ferenc, az új aradi eklézsia elöljárója volt. Az egyházi évkönyvben az alábbi intelem olvasható: „ Tiszteletreméltó utókor, ha ez a mű neked nem tetszik, s a művészet', ami eb­ben van, s állitod, hogy ennél szebben tudsz alkotni, kötelességed a mi müvün­ket befejezni. Erre maga a vallás is búz­áit téged és kötelez is egyben... ” A templom középső bejárati ajtaja az alábbi feliratot viseli: „A leghatalmasabb Istennek, magunk­nak és utódainknak e hasznos építményt állította az Evangélikus Eklézsia, Békés megye, Tótkomlós. Az esztendőben, mi­kor Ferenc császár megkoronáztatott rí­tus szerint. Az épület emeltetett a Meg­váltónak, benne a szent áldozat helye va­gyon. ” A templom tetején csillag van, melyet kétméteres szár köt a hatalmas gömbhöz. 1941. november 15-én került fel ez a csil­lag a helyére. Az erkélyről, amely 28 m magasságban épült, gyönyörű a kilátás. A torony négy harangot foglal magába, me­lyek az alkalmaknak megfelelően, meg­határozott rendben szólalnak meg. Érde­kes látnivaló a torony óraszerkezete is. A templombelső monumentalitásából következtetni lehet a hajdan 12000 lelket számláló szlovák közösség keresztyéni OLVASÓI LEVÉL Schaller Bernadett 2000. július 30-án megjelent cikkére Kedves Bernadett! Te sokáig szolgáltál Zuglóban, mint teo­lógiai hallgató. Ismersz bennünket, talán rám is emlékszel. Olvastam azt a néhány hete megjelent cikkedet az Evangélikus Életben, amely­ben arra kérsz minden felelősen gondol­kodó evangélikus testvért, segítsen meg­találni annak az okát, hogy miért marad­nak el oly sokan konfirmáció után a gyü­lekezeti életből. Már akkor megfogalmazódott bennem az egymondatos válasz, de rest voltam a megírására. A legutóbbi újságban megjelenő, „Évente 600 konfirmandus” című cikk egyetlen szava lendületbe hozott. Dön­töttem: válaszolok a feltett kérdésedre. Az egyetlen válaszmondatom így hangzik: „Fia elmaradnak, ne mi talál­gassuk az okát, hanem menjünk el hozzá­juk, kérdezzük meg tőlük, akár több ülés­ben is, mert lehet, hogy »babrás« felada­tot vállalunk ezzel magunkra. ” (Névso­ruk, címük ott van a lelkészi hivatalok­ban.) Részletesebben: a legjobb szándékú se­gíteni akarás, találgatás is csak találga­tás. Merjünk szembenézni a valós okok­kal, s azokat csak az érintettek tudják! Tudom, hogy ezek sokszor mellbevágó- ak, kemények, kritikusak, nehezen emészthetők és kezelhetők, hosszadal­masak, leleményes megközelítést igény­lők, de el kell döntenünk, valóban aka- runk-e segíteni nekik (mert komoly se­gítségre szorulnak így-vagy-úgy), vagy csak a lelkiismeretünket akarjuk elaltatni azzal, hogy látszat-foglalkozunk a kér­déssel, ha mégoly sok munkával is. A finnországi tapasztalatokról szóló cikk második hasábjában, a 12. sorban található szó lendített be engem. Ez a szó az „ utógondozás ” volt. Bármilyen egyházi munkánk hiábava­ló, ha nem tudjuk felvállalni a pásztoro­lást, a kísérést, az őszinte meghallgatást, az utógondozást. Ez - belátom - nem egyszemélyes feladat, bár nem vitatható a lelkész kezdeményező, irányító, koor­dináló szerepe. De ott van, (és remélem, hogy valóban van!) egy gyülekezeti, mozdítható tisztikar, sőt (!), egy teljesf élő gyülekezet... Figyeljünk egymásra, kövessük egy­más életét. Építse, szeresse (valódi, agapé-szeretettel) egyik a másikat. De ne csupán „partizánakciókkal”, hanem az Egyház „kézrátételével” (áldásával, kül­désével), imádságos hátterével. Fogadjuk el - és meg - egymás tapasz­talatait ezen a téren is, mert igen sok a „100. bárány”. Eltévedtek, és most ott reszketnek a szakadék szélén, arra várva, (mégha kétségbeesésükben öklelve fo­gadják is a sokára érkező segítőt!) hogy valaki/Valaki kiragadja őket erős kézzel, és önfeláldozó szeretettel, szorult hely­zetükből. Azt is tudomásul kell venni, hogy nem lehet mindenki bárkinek az „embere”. Hiszem, hogy jó - vagy egyáltalán csak létező - belső, egyházi kommunikáció­val kié-kié megtalálható lenne. Merünk- e egymás szolgálatára támaszkodni? Ke­ressük-e a szolgálókat? Indítjuk-e őket? Olyan formában küldj ük-e, ahogy a rá­szorulók elfogadják? Vállaljuk-e a szol­gálatot?... (Lelkész és nem-lelkész)... Ne várjuk azt, hogy az elmaradók ma­guktól visszajönnek közénk. (Természe­tesen 1-2 kivétel itt is akadhat.) Nekünk kell utánuk menni, sőt, járni: sokszor, ki­tartóan, tényleg aggódva az elszakadó sorsuk miatt, mert nagy bajban vannak, akár látványosan vergődnek benne, akár rejtetten élik át. Szolgálatunk kezdetekor mi is vessünk számot az „ellenség” ere­jével, mint a bölcs „hadvezér”, mert „nem test és vér ellen” folyik a küzdel­münk. A mai kor fiataljait egyre több, súlyos, embert próbáló élethelyzet terhe­li, amelyben könnyen elsodródhatnak!... Tekintsünk a saját muníciónkra is: elég-e a „toronyépítéshez”? Lehet, hogy az ő elmaradásuk a mi szolgálati alkal­matlanságunk, engedetlenségünk, „sze­génységünk” következménye? Lehet, hogy az okokat nem csak bennük, hanem bennünk is kell keresni?... Meghagyom levelem végén a kiponto­zást, mert ez kívánja a folytatást. Testvé­ri szeretettel: Szabó Lászlóné (Kati) mivoltára. Az ódon padok némelyikében még megtalálható a Tranoscius. de már nagyon kevesen vannak, akik ezt olvasni tudják. A második világháború utáni magyar társadalom ateista világképének nagy­számú követői nem voltak hűek őseik örökéhez, keresztyén mivoltukhoz, nem gondolva arra, hogy kultúrájuk jelentős részét elveszítették ezzel. Az ateizmus vállalásának, valamint az 1947-ben le­zajlott magyar-szlovák lakosságcserének a következménye felgyorsította a hívek megfogyatkozását, az addig nagyszámú szlovák nemzetiség asszimilálódását. Az új évezred küszöbén már csak kéthetente zajlanak a szlovák, hetente magyar isten­tiszteletek. A templom egyik nevezetessége a régi orgona, amelyet alig ötven éve még a presbiterek fújtattak, hogy működése biztosított legyen. Felújított állapotában már erre nincsen szükség. Az oltárképet, amely Krisztus mennybemenetelét ábrá­zolja, Fuchs mester készítette. A temp­lomban kiváló lelkészek szolgáltak az el­múlt évszázadokban, évtizedekben. Az iskolák többsége az idetelepüléstől számítva a második világháborút követő államosításokig az evangélikus egyház tulajdonát képezte, hiszen a más feleke­zetű hívek száma a 20. század első felé­ig szinte elenyésző volt. Ez a tény meg­határozta Tótkomlós szlovák nemzetisé­gi jellegét, kultúráját, népének erkölcsi tartását. Az 1950-es évek elejére a ma­gyarországi egyházak elveszítették a va­gyonukat, így az evangélikus egyház is­koláit, földjeit is államosították. Sokáig kellett várni, amíg az 1989-es rendszer- váltás - részben - visszaállította a törvé­nyes rendet. Az egyházak számára a kár­pótlási törvény visszaadta a korábban ál­lamosított ingatlanokat. A kárpótlás új lehetőségeket teremtett a tótkomlósi evangélikus gyülekezet számára. Lelké­szének, Gyekiczky Jánosnak vezetésével 1992 májusában evangélikus óvoda megalapítását határozták el, és hamaro­san elkezdődhetett a környék egyik leg­szebb szeretetotthonának építése is, amelynek dolgozói odaadó szeretettel foglalkoznak a bentlakókkal. Az otthon­hoz gazdaság is kapcsolódik a mintegy 40 hektár föld jövedelmével kiegészítve a működési költségeket. A pihenést a vá­rosszéli csend mellett a zöldellő park te­szi teljessé. Stirbicz Jánosné D. Katalin Folytatás a 3. oldalról zösségeknek. Jelen esetben a gödieknek (igazgató: Varga Péter: 06/20-9410684) és a dunavarsányiaknak (igazgató: Tóth Zoltán: 06/20-3334-871) Vannak-e ta­pasztalatok, beszámolók, olyanoktól, akik már részesültek e munka áldásá­ban? A Habitat olyan családokat kíván ott­honhoz juttatni, akik minden erejüket latba vetve sem tudnák ezt elérni. De nem égből pottyant ajándékként jön az otthon, hanem az említett erőnek a moz­gósításával és a hiányzó erőnek a bizto­sításával. így akik Habitat otthonhoz ju­tottak, kettős áldást mondhatnak maguk­nak. Olyan helyzetbe kerültek, hogy se­gíthettek magukon, de azáltal, hogy má­sok segítettek nekik. Akik pedig önzetle­nül pénzükkel, idejükkel, kapcsolatrend­szerükkel, döntésükkel, szaktudásukkal, jó szavukkal és nem utolsósorban türel­mükkel vettek részt a munkában azok is elmondhatják, hogy munkájuk nem volt hiábavaló. A jól ismert jobb adni, mint kapni felhívásban benne van az is, hogy jó kapni. A Habitat ezt a kettős jót tudja szolgálni. Keresi azokat, akik a jobbat akarják azzal, hogy az Istentől kapott ja­vaikból másoknak felajánljanak és azo­kat is akik egyelőre az elfogadás jó ízét tudják csak ízlelni. Mire van legnagyobb szüksége a ma­gyarországi Habitatnak fejlődéséhez? Magyarországon köztudottan lakásín­ség van. 1,2 millió ember él túlzsúfolt körülmények között. A mintegy 3,5 millió otthon közül közel fél millióban nincs sem hálózati, sem házi vízveze­ték, a legtöbb lakás csatornázatlan, több mint 670 ezerben nincs vízöblítéses il­lemhely. A rászorultak tehát megvan­nak. Keressük azokat a döntéshozókat, vállalkozókat, intézményeket, egyéne­ket és közösségeket, akik a Habitat vi­lágszerte sikeres tevékenységéhez kap­csolódva kívánnak rászoruló családokat tisztes otthonhoz, épületes közösséghez és reményteljes jövendőhöz segíteni. Hisszük, hogy ezek a humán és anyagi források ott vannak Krisztus egyházá­nak tagjaiban és tagjai között is. E héten különösen őket keressük. Síró és nevető szemek Budahegyvidéken Mérföldkőhöz érkeztek a budahegyvidéki evangélikusok augusztus 20-án, a Ma­gyar Millennium ünnepén. E napon tartottuk Tartsay Vilmos utcai kápolnánkban az utolsó istentiszteletet, amelyet a következő héten már az épülőfélben lévő, Kékgolyó utcai új gyülekezeti központban tartott közös vasárnapi együttlét követett. A régi in­gatlan eladása révén nyert összeg várhatóan év végére elkészülő templomunk költsé­geinek jelentős részét fedezi. Fél évszázados álom válik valóra az új templom megépítésével - emlékeztetett ige­hirdetésében Bácskai Károly gyülekezeti lelkész a zsúfolásig megtelt kápolnában. Felidézte: három évvel ezelőtt a gyülekezet egy akarattal istenházát építő szolgáló­nak hívta el őt és lelkészfeleségét a közösségbe. A testvérek minden fáradozása hiábavaló lett volna azonban, ha nem Krisztus kö­zösségében épül a templom, s ha nem ő adja az erőt minden fáradozásunkhoz. Úgy állunk egymás mellett, mint a híres nürnbergi faszobrocskán a 12 tanítvány és áldott Mesterük: az apostolokat le lehet csavarni a szobor-együttesből, de ha a Krisztus-ala­kot kiemeljük, rögvest széthull az egész alkotás. Mint a metszést követően (népnyel­ven mondva) a „síró” szőlőtőkét, ezt a gyülekezetét (is) sok megpróbáltatás érte az elmúlt évtizedekben. Előbb a második világháború, majd a kommunizmus ütött el minket a templomépítés lehetőségétől. De a megmetszett hajtások mindig újra termő­re fordultak. Kápolnánk falai az elmúlt nehéz évtizedekben házasságok, keresztelők, hiteles em­berek előadásainak tanúi voltak - idézte fel elcsukló hangon saját élettörténetét is dr. Müller Miklós felügyelő. Emlékezett a példaként előttünk álló elődökre: Danhauser László lelkészünkre vagy D. Ordass Lajos püspökre, aki 1956. évi rehabilitálása után október 14-én itt lépett először a szószékre. S miközben egyik szemünk sír a búcsú miatt, a másik örül Budahegyvidék évről év­re növekedő létszámú ifjúsága láttán - folytatta a felügyelő akik az elmúlt évek­ben presbiterként, munkabizottsági szolgálókként a gyülekezeti énekkar és a serdülő fiatalok bibliaórájának irányítását is átvették. Velük együtt megyünk tovább. Gyüle­kezetünk reménysége szerint az új templom révén és Isten segítségével az eddigi 7- 800-ról 1000 családra nőhet majd a Krisztust Uruknak valló budahegyvidéki evangé­likusok száma. „Áldjátok az Urat, áldjátok szent nevét! Házában álltok napról nap­ra, dicsérjétek szüntelenül!" Binder István LELKIISMERET Sokszor megtörténik az emberrel, hogy Isten nagyszerű ajándékait akkor veszi csak észre, amikor már elveszítette. Az egészségünk akkor kezd értékké lenni, amikor egyszerre csak valahol megfájdul valami. Az ifjúságunkat legtöbbször csak akkor vesszük észre, amikor az öregem­ber szemével már csak visszanézünk reá. így vagyunk a boldogsággal, Istennel és az emberekkel. Sokszor esztendőket tölt­hetünk el a közelükben, mégis milyen sokszor csak valami nagy árvaság köny- nyei között fényesedik ki előttünk el­mondhatatlan értékük. Sőt, nemcsak hogy nem vesszük észre mi sem, ma sem az életünk nagy ajándékait, de mennyit vétkeztünk ellene! Szóban, gondolatban és - „ apróságokban ”. Nem hiába mond­ja a mi hitünk, hogy üdvösségünk és kár­hozatunk ilyen „apróságokon" múlik, hogy nincs különbség bűn és bűn között. Az egész élet apróságokból áll: egyszerű mindennapokból, munkából, becsület­ből, hűségből és békességes szerétéiből. Mégis mennyit vétkeztünk mindennap „ apróságokkal ”, az önzésünk kárhoza- tos küszöbén. Erről beszél egy régi ciga­rettadoboz története. Úgy kaptam ajándékba ezt a kis cigaret­tadobozt egy fiatal pártól, amikor esket­tem. Szép kis doboz volt, ezüstből, száz ci­garetta volt benne. Amikor megkaptam, még élt az édesanyám és vele együtt néze­gettük, vele együtt örültünk a kedves és szép ajándéknak. Megvallom őszintén, az édesanyám örült neki jobban. Örült an­nak, hogy szeretik a fiát. Örült annak, hogy valaki örömöt ajándékozott a fiának. Hiszen minden édesanya ilyen. Aztán múltak a napok, hetek és hónapok. A kis cigarettadobozt is utolérte minden földi ajándék elkerülhetetlen sorsa: a megszokás. A mindennapok pora lassan betakarta és szürkévé szitálta az első öröm karácsonyi ragyogását. Amikor kifogyott belőle a cigaretta, még egyszer-kétszer megtöltöttem. Azután üresen maradt az asztalon. Sokáig eszembe sem jutott. Egyszer azután az történt, hogy sok volt a munkám azon az éjszakán. Hajnal felé kocogott az óra és elfogyott a ciga­rettám. Odamentem az asztalhoz. Kinyi­tottam a fedelét. A doboz tele volt - gom­bokkal! Hát persze - mondottam ma­gamban izgatottan - nekem azért nincs most cigarettám, mert a dobozt „ idegen holmival" rakta tele az édesanyám. Reggel álmos voltam, fáradt és ideges. Az édesanyám akkor lépett be a szobába. Még fehér volt a keze a kenyérsütéstől. Úgy szerettem a köménymagos házi ke­nyeret. De most ennek sem tudtam örül­ni. Idegesen, igazságtalanul és kímélet­lenül mondtam:- Tessék ma kipakolni a dobozomból. Az éjszaka cigarettát kerestem és a do­boz tele volt mindenféle vacakkal. Az édesanyám csendesen törölte le a kezéről a kenyérsütés morzsáit a fehér térítőre. Aztán szelíden, minden harag nélkül csak ennyit mondott:- Jól van, fiacskám! Azt hittem, hogy már nem használod, és úgy széjjel voltak a varróeszközeim. Majd kipakolok belő­le. Mire hazajössz este, már minden rendben lesz. Úgy is történt. Azon az éjszakán a szo­kás szerint újra dolgoztam. Ott ültem az íróasztal mellett. Amikor elaludt, oda­mentem a dobozhoz. Kinyitottam. Tele volt cigarettával... Kezembe vettem a dobozt és odamen­tem az ágyához. Csöndesen aludt. Arcán az esti imádság csöndjével, békéjével, tisztaságával és határtalan jósággal... Mintha mosolygott volna álmában, hogy mint annyiszor máskor, most is mindent megtett, csakhogy énnekem mindenem meglegyen, csakhogy én örüljek, csak­hogy én boldog legyek... Ahogy néztem az ő áldott arcát, csak úgy hullottak a könnyek a szememből. Nagyon szégyell­tem magam. Nagyon gonosznak éreztem magam. Úgy szerettem volna visszacsi­nálni az egészet. De már nem lehetett. Végigkutattam a szobát, de a gombokat nem találtam. Eltüntette őket, hogy ne bántsanak engem. Mint ahogy eltüntetett minden rosszat és minden fájdalmat mel­lőlem a virrasztásos éjszakáival, a csók­jával, az imádságaival. Elhatároztam azon az éjszakán, hogy ezentúl még jobb leszek hozzá, többet nem is került szóba a doboz. Mindennap több szeretettel jártam körülötte és több figyelemmel, több mosollyal öleltem át az ő drága életét. Nem szólt semmit. De én láttam, hogy milyen boldogan és mi­lyen hálásan csillog a szeme, hogy ilyen szépen intéződött el ez az incidens. Én is azt hittem, hogy elintéződött. De a bűn nem ilyen egyszerű. Pár hét múlva meghalt. Azt mondta az orvos: „elfáradt a szível”. Attól kezdve nekem egyszerre üres lett a világ. Szinte féltem hazamenni. Minden őróla beszélt. Egy hét múlva, amikor a munkából haza­kerültem, és a könnyeim közül már kez­dett körülnézni a szemem, egyszerre csak megláttam az asztalon a - cigarettado­bozt. Sírva dobáltam ki belőle szerte a szobába a cigarettákat. Aztán kirohan­tam a temetőbe. Egy magamfajta magányos akác állt a sírjánál. Odahajtottam a fejem és úgy mondottam az elkésett mondatot:- Anyukám, ... már üres a doboz!... Nagyon üres! Friedrich Lajos á. »

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents