Evangélikus Élet, 2000 (65. évfolyam, 1-52. szám)

2000-08-27 / 35. szám

Evangélikus Élet 2000. AUGUSZTUS 27. 3. oldal Omnium rerum principia... „Köszönjük, Úristen! Megszervezni sem lehetett volna jobban!" (A Páneurópai Piknik egyik szervezője) A nyár folyamán került sor - az Egész­ségügyi Szakképző és Továbbképző In­tézet (Kihelyezett Intézet, Sopron) meg­alakulásának 30. évfordulóján megren­dezett - XV. Országos Gyógyszertári Asszisztens Továbbképző Előadói Ván­dorserleg Versenyre. Iskolánk, a soproni Eötvös József Evangélikus Gimnázium és Egészségügyi Szakközépiskola né­hány éve a gyógyszertári asszisztens és a szociális gondozó és ápoló szakképzésre vonatkozó együttműködései megállapo­dást kötött a fent nevezett intézménnyel. Egyre mélyülő kapcsolatunk jele a jubi­leumi rendezvényre szóló szívélyes meghívás is. A programsorozaton büszkén képvi­seltem iskolánkat. Érdekes emberekkel ismerkedhettem meg, sok tartalmilag és formailag különböző előadást hallgat­hattam, és részt vehettem a társas prog­ramokon is. Örömmel sétáltam - a szakszerű idegenvezetésre figyelve - az általam már jól ismert Fertő-tó partján, nagy élvezettel hallgattam a Fertőráko- si Barlangszínházban Verdi Traviata cí­mű operáját, de a legnagyobb élményt a Páneurópai Piknik helyszínére szerve­zett kirándulás jelentette számomra. Ünnepélyes hangulatban sétáltam a tör­ténelmi helyen, ahol 1989. augusztus 19-én pontosan 15 órakor a határáttörés történt. Kíváncsian pillantottam a határ felé, melynek magyar oldalán békés fák árnyékot adó lombja alatt jelenleg oszt­rák (!) kerékpárút halad. Majd borzong- va tekintettem meg az Európa testét 1946. óta kettévágó, gyűlölt „vasfüg­göny” meghagyott néhány méteres da­rabját. Elszorult szívvel nézegettem a szabadtéri tablók megfakult fényképeit, s rajtuk a szabad Ausztriába átlépő, az egykori NSZK-ba készülő kelet-német polgárokat. Arra gondoltam, milyen szerencse, hogy a helyszínt biztosító magyar határőrtiszt, az akkor még ér­vényben lévő szabályok ellenére nem adott ki tűzparancsot...! Megrendített az éneklő, örömkönnyekkel küszködő egymást átölelő emberek fotóinak lát­ványa;-a közép-európai nemzetek sza­badságvágyának ilyen drámai kifejező­dése. Úgy hiszem, csak onnan lehet - szülőhazát, otthont hátrahagyva - ilyen kitörő boldogsággal menekülni, ahol a zsarnokság az úr... Magyarország 1989. szeptember 11-én nulla órakor hivatalosan is megnyitotta a határt - az egyik főszervező televízióban A határátlépés egyik jelenete elhangzott mondatára utalva - azért mert „ nem lehet a világnak csak a szép arcun­kat mutatni, ha cselekedeteink ezzel el­lentétesek. " Ezt az eseményt a világon talán legna­gyobbra a japán nép értékelte. Az emlé­kezés helyszínén a Japán-Magyar Bará­ti Társaság tagjai az emberi szabadság és a népek közti béke tiszteletére kopja­fát állítottak, kutat építettek és cseresz­nyefákat ültettek, s ami a legfontosabb: képviselőik minden évben visszatérnek ide. Példájukat bárki követheti, hiszen kö­zeleg a piknik tizenegyedik évfordulója. Ebben az évben a határnyitásra való em­lékezés, az Európa-nap és az augusztus 20-i egyházi ünnepségek egymást jól ki­egészítve nyújtanak lehetőséget a tiszte­letadásra, az ünneplésre és a kikapcsoló­dásra. A piknik helyszínén koszorúzási ünnepséget szerveznek. A soproni Fő té­ren határokon belül és kívül élő magyar zenészek és énekesek találkozójára, kon­certjére és más művészeti bemutatókra kerül sor. A Pannónia Med Hotelben ki­állításon tekinthetők meg a határnyitás dokumentumai. Magasrangú közéleti személyiségek részvételével politikai fó­rumot is rendeznek. Augusztus 20-án pe­dig egyházi ünnepségek lesznek, nem­csak a városban, de a környező települé­seken is. Sokan még szabadságunkat töltik, ezért remélem, hogy közülük néhányan elve­tődnek Sopronba, meglátogatják a törté­nelmi emlékparkot, végigsétálnak a ko­rábban aláaknázott földúton, megkon­gatják a szabadság virágkoszorús ha­rangját. Remélem, jólesően járja át őket a tudat: Európa újjászületése itt kezdö­SOLI DEO GLORIA Johann Sebastian Bach a „Kurtzer Unterricht von den so genannten General Baß (Az úgynevezett generál­basszusról szóló rövid tanítás) című írá­sában, melyet 1738-ban diktált tanítvá­nyai („für seine Scholaren in der Music”) számára, így fogalmaz: „Mint minden zenének, úgy a generálbasszus­nak is csak Isten dicsőítése és a lélek új- játeremtése (Recreation) lehet az indoka. Ha valaki megfeledkezik erről, nem ke­letkezik valódi zene, de sátáni hangzavar és kornyikálás." Jól tudom, hogy e gondolat első része, mely szerint minden zenének célja csak az Isten dicsőítése lehet, megtalálható Friedrich Erhardt Niedt (1674-1708) „Musicalische Handleitung” című mun­kájában - melyet,Bach a tanításban alap­könyvként használt -, Caspar Wolfgang Printz (1641-1717) német zeneteoretikus írásaiban, vagy a teológus Leonhard Hutternél, de ezt a felfogást fogalmazza meg Luther az 1524-ben megjelent első evangélikus énekeskönyv előszavában is. Valójában e gondolatot már jóval a kora középkor előtti elméletíróknál megtalál­juk, ezért sokkal nagyobb jelentőséggel és eredetiséggel bír Bach megfogalmazá­sának második fele. Ha a zene nem az Is­ten dicsőségét szolgálja, akkor az „nem valódi zene, de sátáni hangzavar”. Ezt az intoleráns megítélést a XVIII. század filozófiája a felvilágosodás, vagy ahogyan Szerb Antal írja az „újpogány­ság”, minden bizonnyal rossz néven vet­te. E türelmetlenség a lutheri ortodoxia hangja, mely tud a zene démoni erejéről, de azt teljes határozottsággal elutasítja. A német felvilágosodás ugyan elismeri a művészet és a zene isteni eredetét, de csupán azt várja el tőle - ahogyan ezt Caspar Printz-nél is megtaláljuk - hogy szép, bájos és kellemes („schön, lieblich und angenehm”) legyen. Ezzel szabad' teret, semleges területet nyit az Isten és az ördög között, mely térben az ember függetlenül, kötöttségek nélkül mozog­hat és választhat. A zene tehát nem kizá­rólag az Isten dicsőítésének eszköze töb­bé, hanem a művészetben semmit nem jelentő üres kifejezéssé, hasznos időtöl­téssé silányul. Nem így a Bach-korabeli lutheri orto­doxiában és nem így Bachnál, aki a zene egyedüli feladatát az Isten dicsőítésében látja, mert Isten és a sátán közötti egyér­telmű választást követel. Az ember min­den isteni adományával, így művészeté­vel is vagy az Istent, vagy az ördögöt szolgálja. Az emberi lélek újjáteremtését pedig csak az a művészet képes megva­lósítani, amelyik létezésének minden pil­lanatával az Istent dicsőíti. Ez az a hit és szilárd meggyőződés, amely miatt Bach a kompozícióit ezzel fejezi be: Soli Deo Gloria. Ha valami fontos lehet a 2000. jubileu­mi Bach-évben, akkor ez éppen az, hogy e két felfogás közötti döntő különbséget felismerjük és megértsük, és minden művészetet ezzel az egyedül igaz és egyedül örök mértékegységgel mérjük. Kamp Salamon Fotó: Lobenwein Tamás dött. Pedig csak a határok nélküli közös Európa eszméjének népszerűsítését szol­gáló találkozónak indult... Váratlanul lett belőle világraszóló esemény, mely meggyorsította a kelet-európai rezsimek összeomlását és elősegítette a német egyesítést is. Szabadságom első napjaiban - eleget téve a bevezetőben említett oktatási part­nerünk meghívásának - én is csak apró szakmai programokra készültem fel. Nem is sejtettem, hogy ennek kapcsán - óriási élményként - kézzelfogható kö­zelségbe kerül hozzám a történelem. Ci­ceró római államférfi már az ókorban tudta, hogy is van ez: „Omnium rerum principia parva sunt” azaz minden nagy dolog kezdete kicsiny volt. Balikóné Németh Márta Ökumenikus millenniumi istentisztelet a budai Várban A 2000. évben több ilyen istentiszte­letre került és kerül még sor. Mi az, ami ezt az augusztus 13-i alkalmat sajátos­sá, egyedivé tette? Valószínűleg a hely­szín: a budavári Magdolna templom romkertje, és az, amit a helyszín sugallt. A török uralom 150 éve alatt ez volt Budán az egyetlen templom, amely megmaradhatott a keresztények számá­ra, ahol együtt imádkoztak katolikusok és protestánsok. A későbbi időkben pe­dig helyőrségi templom volt: katonák istentiszteleti helye. A kiválasztott helyszín így háborúkkal teli történel­münkre, a haza védőire és a felekezeti összetartásra emlékeztetett. Ladocsi Gáspár katolikus tábori püs­pök igehirdetésében felidézte a bibliai idő-fogalmat: számunkra nincs elfecsé­relt idő, hanem megélt idő van. Emlé­keztetett azokra a kiemelkedő történelmi személyiségekre, akik Istent szeretők, Isten ügyéért, Isten népéért cselekedni készek voltak. Külön szólt Ince pápáról, aki ifjúságában katonaként együtt küz­dött keleti és protestáns harcosokkal a török ellen. Ezért volt kész segíteni a ke­resztény szabadság helyreállítását, a tö­rök kiűzését Magyarországról. Ezután Csuka Tamás református tábori püspök a Római levél 13. fejezete ismert szakaszáról szólt igehirdetésében: „Min­den lélek engedelmeskedjék a felettes hatalmaknak, mert nincs hatalom más­tól, mint Istentől Az állam és a hatalom szerepét tekintve, ritkán látjuk meg, hogy az állam is Isten gondviselő szere- tetéből gyökerezik, hogy az állam is vé­delmezze Isten jó rendjét. A keresztyén ember ezért jó állampolgár és jó hazafi ­engedelmeskedik mindaddig, amíg a ha­talom nem fordul Isten ellen. Az igehir­dető emlékeztetett arra is, hogy a felülről kapott hatalommal egy napon el kell tud­ni számolni... „Még a fának is van reménysége: ha kivágják, újból kihajt, és nem fagynak el hajtásai" - idézte Jób könyve 14. fejeze­téből igehirdetése alapját Szebik Imre, és folytatta Péter első leveléből: „Allot• a mi Urunk Jézus Krisztus Istene e. ityju, aki nagy irgalmából újjá szült minket Jé­zus Krisztusnak a halottak közül való fel­támadása által élő reménységre. ” A to­vábbiakban arról szólt, hogy a millenni­um évében érdemes végiggondolnunk, mi mindent hozott a magyar nép életé­ben, történetében a kereszténység? Meg­ismerhettük Isten jó rendjét, a szeretetet és a hálát, a reménységet pedig nemcsak földi értelemben, hanem Jézus Krisztus által az örökkévalóság reményét is. Tör­ténelmünk nehéz óráiban ez a remény­ség éltetett bennünket. Éljen ezért ben­nünk a bizonyosság: aki hordozott min­ket eddig, az velünk marad - csak mi ne hagyjuk el Őt!... Az istentisztelet alatt a Magdolna templom romkertje körül egyre többen álltak meg: hívők és nem-hívők, érdek­lődők. A nyitott tér - mint azt Balicza Iván budavári lelkész elmondta az isten- tisztelet kezdetén - jeladás a társadalom­nak: az egyházak nyitottak, szolgálnak mindenkinek, ahogyan Jézus Krisztus, az Egyház Ura tette. És valóban az tör­tént: a szeretetről, az Istenre figyelésről, az együtt ünnepelni tudásról adott hírt ez az istentisztelet. Sokaknak. Sz. P. G. „Isten alakú ür van bennünk?! 5? Erre a kérdésre próbáltak választ kapni az idei, XI. Nemzetközi Ökumenikus Tábor résztvevői Tiszadobon. A tábor idén is, mint az előző tíz évben, egy hér, tig tartott: július 24-30-ig. A táborlakók, az Andrássy-kastély lakói - előadók, csoportvezetők és a fiatalok - Erdélyből, Felvidékről, Kárpátaljáról, Vajdaságból, Németországból és Magyarországról gyűltek össze, mintegy 140-en. Először a kérdésnek kellett megfogal­mazódnia, azaz rá kellett döbbenünk er­re a bennünk - és minden emberben - lé­vő hiányérzetre, amivel kötődünk a ben­nünk élő és minket körülölelő, de mégis ismeretlen Istenhez. Az eddigi években leginkább egy-egy jelentős bibliai sze­mély volt a téma (Illés, Péter, Ábrahám, Pál, Jónás, Dávid, Jeremiás, vagy éppen Mária), akik úgy jelentek meg a ma élő emberek számára, mint akik a maguk ko­rában esendő, valóságos emberekként nagyon is modem (értsd: időszerű), kö­vetkezésképpen örök értékeket tudtak felmutatni ebben a világban környezetük számára. Általuk üzen az embernek a „rejtőzködő Isten”, aki kész leleplezni önmagát azok számára, akik ugyanúgy keresik az örök értékű kincset, hogy az „űrt Ő töltse ki”. A kérdésre és a válasz­ra több szemszögből lehetett rálátni. Ter­mészetes, hogy elsősorban a „szakma” igyekezett a témát körülírni úgy, hogy minden nap egy-egy felekezet lelkésze tartott előadást, hiszen az ifjak is több fe- lekezethez tartozók - minden évben van­nak evangélikusok, reformátusok, unitá­riusok, római- és görögkatolikusok, va­lamint ortodoxok. De szót kapott az „is­teni eredetű”, vallási gyökerekből sarja­dó művészet is: zeneművészet, képző­művészet, irodalom. Ezen a téren is szakemberek voltak az előadók, akik be­mutatták azt, ahogyan a kijelentésre fi­gyelő ember - a művész - kitölti magá­ban az űrt, így az általa létrehozott mű is a kijelentés eszközévé válik, mint pl. Bach zenéje, Dsida Jenő költészete, vagy égbe tekintő gótika építészete, de ugyan­ilyen hatású műélvezetet nyújt a kép, amit „Isten ujjai” formáltak, ha a terem­tés koronája, a porból való ember nyitott szemmel nézi a csillagos eget, a felkelő vagy lenyugvó napot, a fákat, virágokat, „juhokat és barmokat”, mezők vadjait, tenger halait, vagy a vízesés hulló csepp­jeinek megörökített pillanatát. Mindezen túlmenően az emberben támadt űrt kitöl­teni vágyó gondviselő Isten van jelen a történelemmé magasztosult népek sorsá­ban - nemzetünk sorsában - ahogyan azt Sík Sándor István című drámájában lát­hattuk. Ez utóbbi is színre került, amikor a táborlakók Tiszadobról, az Evangélium Színház művészei pedig Budapestről utaztak Nyíregyházára, hogy a mű Sza­badtéri Színpadi előadásán találkozhas­sanak. A művészeti ágaknak megfelelően mű­ködtek alkotó csoportok, ahol naponta a közös reggeli áhítat, majd délelőtti elő­adás után kisebb közösségekben fogal­mazták újra, vagy gondolták tovább a na­pi témákat. így volt énekkari, színész, képzőművészeti (festő, kisplasztikái), fo­tós, rádiós, újságíró és beszélgető csoport. A csoportmunka jelentős műalkotáso­kat is teremt, mert táborunk az évek so­rán zenei, irodalmi és képzőművészeti műhellyé is vált. Itt kapott inspirációt a Gryllus Dániel-Sumonyi Zoltán szerző­páros a zsoltárok mai interpretációjához, amely azóta CD-n is megjelent Gryllus Vilmos, Sebestyén Márta és Sárközy Gergely közreműködésével. Az ungvári Credo együttes pedig új impulzust kapott a határon túli magyar költők verseinek megzenésítéséhez. Jankovics Mária ung­vári textilművész pedig önálló kiállítás­sal gazdagította a gyermekváros életét. A tábor vezetője Sztankó Gyöngyi. Fér­jével, Laborczi Gézával evangélikus lel­készek Nyíregyházán, s 1990-ben ők kezdeményezték ennek a tábornak a lét­rehozását, ők vállalták fel minden évben a szervezés gondját, terhét. A tábor meg­rendezését ebben az évben is a támoga­tók tették lehetővé: az Illyés Közalapít­vány, a Magyarországi Evangélikus Egy­ház, a Magyarországi Unitárius Egyház. A szervezők kezdeményezése, munká­ja egész kárpátmedencei magyarságunk számára fontos lehet, mert a tábor akkor került megrendezésre először, amikor a mesterségesen átjárhatatlan határok megnyíltak. Új lehetőségekkel és kihívá­sokkal kerültek szembe Közép-Európa népei és felekezetei. Évszázados rossz reflexek újulnak-e ki, vagy megtaláljuk a történelmi megbékélés útját. Táborunkat azzal a céllal és szándékkal szervezzük évről évre, hogy az idejövő fiatalok egy­szerre tapasztalják meg a hitbeli és kul­turális azonosságot, és mindez erő le­gyen arra, hogy a békesség és bizalom emberei lehessenek saját társadalmuk­ban, a kisebbségi létben. A kisebbségi létre rosszul is reagálhat egy közösség. Agresszióval, amikor az idegent, a mást gyűlölni, de legalább ki­közösíteni kell. Depresszióval, amikor minden kilátástalanná válik. Lelki, kul­turális gettóba vonulással, hogy értékeit megőrizze. Asszimilációval, mert élni, túlélni kell. Táborunkban a kisebbségi létre adható pozitív válaszokat keressük. Ezek: • A kisebbség ereje abban van, ha kultú­ráját, hitét, emberségét a legmagasabb színvonalon műveli, ha értéket teremt. • A kisebbség nagy lehetőségét fedeztük fel abban, ha létét nem a többségtől va­ló félelemre alapozza, hanem képes a jézusi szabadságot és szeretetet válasz­tani. A kisebbségi lét helyzete megfelel az ősi bibliai képnek: sóvá és világossággá kell válnia a környezete számára. Ez a né­pek, kultúrák, hitek közötti dialógust is jelenti. Bizalmatlan, gyűlölködő vilá­gunkban éppen a kisebbségben élő ma­gyar közösségek lehetnek az értelmes, bi­zalomra épített lét csendes, de valóságos hírnökei. Évszázadok keserű tapasztalata az, hogy mit jelent egymás kárára élni. Az egymásért élés kicsiny műhelye ez a tábor. Kelemen István református lelkész, Hegyközszaldobágy (Románia) A Budapesti Németajkú Evangélikus Egyházközség újonnan megvá­lasztott lelkészét Andreas Weilmer lelkészt 2000. augusztus 27-én, vasárnap de. 10 órakor iktatják be hivatalába a Bécsi kapu téri evangélikus kápolnában (be­járat a templom mellett baloldalon). Az iktatás szertartását ünnepélyes istentiszte­let keretében D. Szebik Imre püspök és dr. Rolf Koppe (EKD) németországi püspök végzi. Minden érdeklődőt szeretettel hívnak és várnak. I

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents