Evangélikus Élet, 2000 (65. évfolyam, 1-52. szám)
2000-08-13 / 33. szám
Evangélikus Élet 2000. AUGUSZTUS 13. 3. oldal Három lelkészt avattak az Északi Egyházkerületben (Folytatás az első oldalról) András már a nyíregyházi gyülekezetben nőtt fel. Itt bőven volt alkalma bekapcsolódni a gyülekezet életébe szülei mellett. D. Szebik Imre püspök végezte a szertartást az édesapával, Bozorády Zoltánnal és a Hittudományi Egyetem képviseletében dr. Reuss András professzorral. A püspök igehirdetése elején megszólította az avatandót, mondja el, milyen indíttatásra jutott el idáig, hogy a lelkészi szolgálatra szánja életét. Saját vallomásából tudtuk meg, hogy már korán elhatározásra jutott, hogy Istent akarja szolgálni. Először nem gondolt a lelkészi pályára, mert Istent lehet enélkül is szolgálni, de vajon lehet-e igeszolgálat nélkül? Akkor lett teljes az elhatározás, amikor Isten megmutatta, mit jelent „Krisztusban lenni”. „Nem lehet rejtett életet élni, meg kell bánni bűneimet, és naponta el kell kérni a kegyelmet.” András házasságban él, első gyermeküket várják. Az igehirdetést Ef 1,3 alapján tartotta Szebik püspök. „Áldotta mi Urunk, Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki megáldott minket mennyei világának minden lelki áldásával a Krisztusban. ” Az áldást a szülők szolgálata alapján lehet örökölni, és bizonyára ez is közrejátszott a vállalásban, de ezért szüntelen könyörögni kell, naponként el kell nyerni. Azután oda kell élni az emberek elé Krisztus tiszta emberségét. Jézus akarata, hogy embereken keresztül menjen az áldás tovább, hogy minél többen dicsérjék az Urat! Az András név férfias bátorságra utal. Bátran végezd az áldás továbbadását! T. Búcsúzás és reménység Kiss János kapolcsi lelkész hálaadása Kapolcs. Nyári időben különösen gyakran szerepel a község neve a tömegkommunikációs eszközökben. A Bakony aljában fekvő néhány község központjaként művészeti heteket rendeznek itt év- ről-évre. Kulturális központtá alakul ilyenkor a község és tízezrek vándorolnak a „Völgy”-ben, megtekinteni a különböző művészetek kiállításait, meghallgatni előadásokat. Beszélgetéseken és vitaesteken formálják, alakítják a résztvevők gondolatait, alapot nyújtva további munkájukhoz. Az idei kapolcsi napok záróalkalmán egyházi, gyülekezeti esemény is volt. Kiss János - a kapolcsi gyülekezet 47 éven át hűségesen szolgáló lelkésze búcsúzott gyülekezetétől. Közeledik a 80. év, úgy látta jónak, ha fiatalabb erő veszi át az itt sem könnyű szolgálatot. Négy falu van a környéken, melyek közül Kapolcson és Taliándörögdön van nagyobb létszámú gyülekezet és mindkét helyen templomunk is áll. Van még ezenkívül sok iskola, diákjai között szép számmal evangélikusok, van tehát a hét közben is elfoglaltság. Nem volt véletlen egybeesés, hogy éppen a Kapolcsi Napok zárónapján állt meg a gyülekezet egy pillanatra, hogy lelkészével együtt hálát adjon, köszönetét mondjon Istennek és könyörögjön jövőjéért. Kiss Jánosnak oroszlánrésze volt abban, hogy ezek a Művészeti Napok megindultak, évről-évre gazdagabb tartalommal folynak. 1989-ben alakították meg a faluban a Kulturális és Természetvédelmi Egyletet, melynek alapításéNemzeti hogylétünk, avagy balsorsán ki régen tépelődik Aki búsongva magába zárkózik, az idővel elveszítheti a kulcsot. S akkor aztán töprenghet, hogyan csináljon erényt rögzült önsajnálatából. „Lobogó gyász, én neked hódolok” - vallotta Vajda János, számottevő lelki egyensúlyzavarok közepette. Egyébként az egyéni borúlátás sokszor kivetül akár a legszélesebb környezetre is. Meglehet - némi gyógy- humorral szólván - ilyesmiből lesz a „depressziós-jós”. És akik hisznek borúlátomásának, «karva-akaratlan hozzá is segítik népüket-hazájukat az esetleg adott balsors tartósításához. Honfibú: főerény? Mindenkinek kell egy siratófal, egy ország népének is. Ez azonban nem lakás - onnan el is kell tudni jönni, különben eluralkodik valami krónikus levertség, ra- gályszerűen. Kell a veszteség-feldolgozás, nemcsak a kegyeletért, de talpraállás végett. A gyász van az életért, és nem az élet a gyászért. Korántsem örvendetes dolog, hogy a magyarok sötétenlátása szinte már nemzetközileg elismert. Mi ez? Bánatvallás? Zokogunk, tehát vagyunk? Okok természetesen mindig vannak, csak gondosan kell őket összeválogatni s jó közel tartani a szemünkhöz, hogy mást lehetőleg ne is lássunk. Például azt, hogy Bulgária nem százötven, hanem ötszáz évig volt török uralom alatt, Lengyelország és a balti államok történelme pedig... - erről s hasonlókról történészek regélhetnének összehasonlítási anyagot. Még Trianon előtti textusaink is volnának reménysorvasztáshoz, szelektíven, önboldogtalanítási alapon. Ady provokatív dühvei kérdi: „A Duna-parton sohse éltek / Boldog, erős, kacagó népek?” Mire a Duna válasza: „Sohse lesz másként, így rendeltetett.” Ez a diagnózis ébresztőén kihívó, fátumként azonban bénít és zülleszt, s ránk jellemző, hogy minek vesszük. Ady bizonnyal ria- dóztatni akart. Kosztolányiról ki hinné, hogy nem a korosodók nosztalgiájával írta az „Üllői út fák”-at, hanem húszas évei elején. Legföljebb huszonöt éves, amikor címében is így kezdi versét: „Még büszkén vallom, hogy magyar vagyok”, s ebben is előgomolyog valami csaknem fojtó köd, és tettenérhető, hogyan üli meg ugyanezen ólmos varázslat azon menten a nemzeti horizontot is: „mert néma gyermek minden kismagyar, / s a Nagyvilág nem érti a szavát.” Érdemes annál élénkebb figyelemre méltatnunk, hogy a haza még elég borongós, 1861-es esztendejében mit ír (többek között) Arany János „Magányban”: „Légy hű, s bízzál jövődbe, nemzetem.” Vagy hogy még messzebb, Berzsenyiig ugorjunk vissza: „Ébreszd fel alvó nemzeti lelkedet! ” Véletlen talán, hogy éppen ebből született Kodály egyik legnagyszerűbb kórusműve? S egyáltalán: elképzelhető egy egészséges Magyarország kiegyensúlyozott (azaz nem túlzott, de nem is csökött) nemzeti értéktudat nélkül? Miként a személyes „önbecsérzést”, a kollektív öntudatot is kétféle kórság fenyegeti: ha burjánzásnak, vagy ha sorvadásnak indul. Az egyik a nacionalizmus, a másik az elnemzetietlenedés mint közösségi azonosságvesztés. Újabban már-már gyanúba kerül az ember olyan helyen, ha „csak úgy” ki meri ejteni a nemzet szót, mert hogy némelyek azzal manipuláltak, sőt ma is manipulálnak. Még olyan nézettel is találkoztam, amely a nemzet fogalmát a múltba „utálja”. Nos, mindig is a legtiszteletreméltóbb szavakkal éltek vissza a leggaládabbul, hiszen azokat lehetett a legjövedelmezőbben meglovagolni. De ha egy ősi értéket netalán besároznak, akkor az értéket kell nyugdíjazni, s nem a gyalázatot lemosni?! (Vö.: „Nemzeti dal.”) Másrészt: kevés szóval éltek visz- sza századunkban olyan tartósan s manipulatívan, mint a néppel; már szinte minden „nép” volt, a stadiontól a köztársaságig, egy kapitális hazugság alátámasztása végett, s aki nem „népi” származású volt, arra nem várt szép jövő. Az következik ebből, hogy aki „csak úgy” - horribile dictu,, - ’’népet,, emleget, az már legalábbis gyanús? Esztelenség volna ilyesmit feltételezni. A konyhakés sem felelős azért, hogy néha ölnek vele, s nem indokolt múzeumba száműzni. A népuralomnak álcázott diktatúra jobb ügyhöz méltó buzgósággal igyekezett nemzetietleníteni a bekebelezett országokat, miközben az egész mögött paradox módon érezhető volt az orosz na- cionálizmus. Mefisztó is azt mondja a Faust-ban: ’’Elváltozott alakban / nyöget ádáz hatalmam.,, Minden elfojtott, nagy vitalitású élettényezőre érvényes: ha hermetikusan zárt kazamatákba préselik, akkor is kiszivárog, néha mérgező bomlástermékeiben, máskor megnyomorított mutációiban - vagy elvadultan robban. Még olyan csoda is van, hogy vértelenül szerez magának érvényt - ha erre az enyhített rabtartás módot ad. Egy nemzetiet- lenített ország mindenesetre sokkal ma- nipulálhatóbb egy erre specializálódó csoport, réteg stb. számára. Ennek pedig egyik körmönfont eszköze lehet a nemzet fogalmának diszkreditálása. (Sztálin mással is próbálkozott: szovjet nemzetről is beszélt.) Akik tartanak a "nemzet,,-tői Nem várható el, hogy mindenkiben tisztes hőfokú nemzeti öntudat éljen, ha ennek előfeltételei - mikor miért - hiányoztak az illető életéből. Megrendelésre bajos hazaszeretetet tanúsítani. Az is lehet, hogy valaki megbecsüli a hazáját, de nem rajong a nemzet szóért - ennek is meglehet a maga története, mely talán több mint szívszorító. Mert a nemzet nevével is lehet iszonyúan visszaélni, más nemzeteket vagy kisebbségeket lebecsülve, ha ugyan nem üldözve. Van kollektív önimádat is. Érdekes: a nárcizmus és a nácizmus között sem sok a különbség. Nagy baj lesz abból, ha egy nemzet halálosan beleszeret önmagába. Saját tagadott gyöngéit (vagy bűneit?) sasszemmel veszi észre, akiken csak lehet, s ezzel máris megvannak a bűnbakok: ”ők„ akarnak minket rabigába görbeszteni, kiirtani stb. Ebben a legdémonibb talán az, hogy ez olykor nem is merő képzelgés, csak éppen a magas gyűlölködő felek, kölcsönös indulatkivetítésbe bonyolódva, egymáson - és beszorozva! - fedezik föl önnön agresszív indulataikat, úgyszólván ”én az angyal, te az ördög,, alapon. Csekélyke adalék: őseink, ugyebár, ’’kalandoztak,, Nyugaton, de amikor pár száz év múltán hasonló jelleggel látogattak el hozzánk távoli csapatok, azoknak már nem kalandozó, hanem rabló mongol volt a nevük. Különös. Avagy nagy dicsőség-e, ha ’’úgy rettegé a föld kirántott kardunk,,, mint a villámot éjjel a gyerek? Rossz hazafi vagyok-e, ha én inkább azt óhajtanám, hogy szeressenek minket, lévén erre számos és számtalan ok? - és ha lidércnyomás számomra, hogy a gimista énekkönyvünkben 1943 táján volt olyan zengedeznivaló is, amelyben ’’vérben gázolt a kerék, meg a ló - bosszút dörgött a magyar ágyúszó,,? (Bár egyetlen tanárunktól sem hallottam egy szónyi nemzet vagy faji uszítást sem.) Depressziós páciensek állapota feltűnően gyakran akkor kezd javulni, amikor - ha nem is könnyen - megvilágosodik előttünk: ha környezetünkön, körülményeinken nem is tudnak változtatni, de önmagunkon (legalább valamelyest) igen! Ha képesek étterhükhöz másképp viszonyulni, mintegy fogást találni rajta, rálelni ’’én-részességünkre,,. Ha mondjuk, végre szembe tudok nézni saját lelkemnek azzal az ’’ellenzéki,, darabjával, amely ismételten lapot osztott a balsorsnak, hogy aztán legyen mit siratnom, mert erre kapható némi részvét a bánatpiacon. Aki ugyanis már boldogtalan volna, ha nem lehetne boldogtalan, azon igen bajos segíteni - az csak szalad a kapható pofonok után, és nincs a teremtésben vesztes, csak ő. Nem könyörül önmagán, mert akkor szembesülnie kellene saját ismeretlen, kevésbé dicső oldalával. Az viszont túl fájdalmas. Akkor inkább sír. Ehhez pedig szédületesen ért. Dr. Bodrog Miklós (Következő számunkban folytatjuk) ban, folyamatos munkájában útmutató volt a gyülekezet lelkésze, - „hitet és erőt adott” - mondta el Márta István, az egylet elnöke. A Völgy-napokon több tízezer ember fordult meg, ismertté tették a falut, az itt folyó népi művészeti tevékenységeket. Kiss Jánosnak nem volt idegen a kulturális munkában való részvétel, ötletekkel, tanácsokkal mindig készen állt és ezen keresztül is elnyerte a falu népének szeretetét és megbecsülését. A hálaadó istentiszteletre meghívták D. Szebik Imre püspököt, aki feleségével együtt látogatott el. Igehirdetésének textusát Pál apostol „szeretethimnuszából” vette. lKor 13, 1-8 versei alapján szólt arról, hogy a szeretet az élet. Minden üres szeretet nélkül. Az igéből megtudjuk, mi a szeretet tartalma. Legfőképpen az, hogy adni akar, és nem kapni. Isten is így szeret, szüntelenül ad, hazát, egyházat, de legfőképpen azt a szeretetét, mely a Fiát is értünk adta. Ez a szeretet elér a szívünkig, és viszonoznunk kell. Ajándékozzuk meg egymást. Ezért van a lelkészi szolgálat is, hogy idővel, türelemmel, egymás meghallgatásával megajándékozzuk egymást. Emellett szelídnek és gyengédnek lenni emberekhez, elfogadni a másikat, de elfogadni a lelkészt is - ez a szolgálatunk mindennapjához tartozik. 58 éves lelkészi pályafutásából 47 éven át ebben a gyülekezetben hirdette az örömhírt, hogy jobban tudjatok szeretni. Érdemes e hideg, zord világban lelkésznek lenni. A hosszú úton sokan lettek részesei Kiss János lelkészi szolgálatának. Mutatta ezt az is, hogy egyházi, önkormányzati, iskolai és a kulturális intézmények sorából jöttek a köszöntések, melyek egyben arról tanúskodnak, hogy nem a búcsú napja jött el, hanem a köszöneté és a szeretet megnyilvánulásáé. A püspök szavai a 84. zsoltár 6. versén alapultak. Boldog ember, aki elfogadja Isten szeretetét és vezetését. Isten erejével kiegyensúlyozott lesz az élete. Amikor elkezdődött a szolgálat, háromszor ekkora volt a falu és a gyülekezet. „Mégsem törtél meg, nem keseredtél meg.” Körmenden, tábori lelkészi szolgálaton, Celldömölkön és Sopronon keresztül érkeztél meg és az 58 éves lelkészi szolgálat ma arra mutat, hogy nem a letargia és a könnyhullatás napja van, hanem a reménységé. Megköszönte a püspök, hogy ezt a szolgálatot hosszú ideig vállalta, és kérte a gyülekezetét, hogy kísérjék ezután is imádsággal és szeretettel lelki- pásztorukat. Az egyházmegye nevében Pintér Mihály esperes mondott köszönetét, alázatos, panasz nélkül végzett munkájáért. Szerényen és mégis gazdagon járt közöttünk. Megszólaltak a gyülekezet felügyelői is. Főként azt köszönték, hogy nemcsak ünnepeket adott szolgálatával, de velük volt hétköznapjaikban is. Id. Magassy Sándor ny. lelkész kiemelte, hogy sikert kereső korunkban, fogyó hívek mellett az evangéliumban való hűséggel szolgált. Isten nem a sikert jutalmazza, hanem a hűséget. Illés Sándor római katolikus plébános, aki valamennyi faluban ugyanúgy gondozza híveit, mint Kiss János, arról tett bizonyságot: Jó együtt! Gátakat bontunk és Krisztusra tekintünk! A Kulturális és Természetvédelmi Egylet vezetője, Márta István azt köszönte meg, hogy gondok és nehézségek között mindig a bátorítást és az erőt jelenítette közöttük. Igen nagy része volt abban, hogy évente több tízezer ember jött el a völgybe és erős kisugárzása lehetett e rendezvényeknek. Horváth Jenő polgár- mester a faluért végzett munkát köszönte jelezvén, hogy Kapolcs első díszpolgári címét már korábban átadták megbecsülésük jeléül. Csatlakoztak köszöntéséhez a környező falvak vezetői is. Nagy Lajos iskolaigazgató a gyermekek között végzett hitoktatói munkát értékelte nagyra. Szabóné Piri Zsuzsanna, aki a lelkészi munkában helyettesít, a lelkészcsalád hosszú ideig tartott szolgálatát méltatta, a lelkész feleségének kívánt gyógyulást és erőt, mert e szép ünnepen nem tudott jelen lenni. A közgyűlésen felolvasták Ittzés János megválasztott püspök levelét, melyben megköszönte az Isten országának építéséből vállalt részt, mely Isten dicsőségét munkálja. Az idei Völgy-napok véget értek, a lelkész átadja munkáját utódjának, de nem ér véget a hála és a köszönet, a szeretet és a reménység a gyülekezet, a falu népe és lelkésze között. T. A Nagyatádi Evangélikus Gyülekezet június 25-én ünnepelte templomának 70 éves fennállását és így kapcsolódott be a város millenniumi ünnepségsorozatába. Az ünnepi istentiszteleten Smidéliusz Zoltán eddigi és Szemerei János újonnan megválasztott esperes, valamint Sikter János vezetőlelkész szolgált. Az ünnep közgyűlésén a templom történetét Nagyboeskai Vilmos ismertette, akit a megjelentek 80. életévének betöltése alkalmából köszöntöttek, áldást kérve Istentől további szolgálatára. A gyülekezet a közgyűlésen köszönte meg Bognár Béláné sz. Pálmai Vilma évtizedeken át nagy hűséggel végzett kántori szolgálatát. A közgyűlésen áldó igével köszöntötte a gyülekezetét Cseke László református lelkipásztor és az egyházi szolgálat jelentőségét méltatva felszólalt Ormai István, a város polgármestere is. Az ünnepen megjelenteket a gyülekezet ebéddel is megvendégelte. Áldjátok az Urat mindenkor! (Zsolt 134,1) Ittzés Jánost, a Nyugati (Dunántúli) Egyházkerület megválasztott püspökét 2000. augusztus 20-án 18 órakor iktatja be a Győri (öregtemplomi) Gyülekezet lelkészi állásába Jankovits Béla esperes. Alkalmunkra mindenkit szeretettel várunk.
