Evangélikus Élet, 2000 (65. évfolyam, 1-52. szám)

2000-06-25 / 26. szám

4. oldal 2000. JÚNIUS 25. Evangélikus Élet • • Ökumenikus istentisztelet Sajtoskálon FŐVÁROSI EMBERKERT Sajtoskál a Tapolca-Sárvár-Sopron 84- es főútvonal mellett Vas megyében levő alig 200 lelkes kis község. Nevét Kál ős­magyar törzzsel hozzák kapcsolatba, akiknek foglalkozásuk a juhtenyésztés volt és a sajt készítése e Répce folyó menti nagy rétségen. Az 1800-as évek elején a bajor tarto­mánybeli német család, az evangélikus Rupprecht János és Kálmán soproni la­kosok vásárolják fel a községet körülöle­lő mező-ingatlant. Díszes külsejű kas­télyt építetnek, valamint a mezőgazda­ság számára kb. 60 munkáscsaládot fo­gadnak, kiknek lakóházakat és gazdasági épületeket emeltetnek. Ipari termelésbe is fognak és cukorgyárat hoznak létre, amely 1920-ig működik. Ez időben a lakosság létszáma 500, de a II. világháború után a termelőszövetke­zet alakításával sokan költöznek el váro­sokra s a lakosság létszáma fél évszázad alatt szinte a felére csökkent. Az utóbbi 10 évben azonban megindult a fiatalok megmaradása, házakat építenek, s mert a külföldiek felismerték a gyógyfürdők betegeket gyógyító hatását, előbb Sár­várt, amely 20 km-re van és Bükfürdőt, amely alig 10 km. Sok régi házat felvá­sárolnak és a régi formát meghagyva, felújítják. Ezzel a község lakosai számá­ra munkalehetőséget biztosítanak. Pados László polgármester vezetésével az Önkormányzat felismerte annak lehe­tőségét, hogy korszerűsíteni kell a köz­ség útjait, vizet, villanyt, gázt kell bizto­sítani a lakosságnak; új gyógyszerházat és éttermet építettek a főutcán, valamint megszépülő környezetet vendégcsaloga­tás céljából. A lakosság nagy része kato­likus. Még 50 évvel ezelőtt 50-60 evan­gélikus is élt itt, ma már csak 10-15, és Nagygeresd anyagyülekezethez tartoz­nak. Szabó Miklós plébános - 5 faluban la­kó hívek pásztora - baráti találkozásaink alkalmával több ízben említette az augs- burgi nagy Egyezményt. Együttesen ha­tároztuk el, hogy ökumenikus alkalmat kellene tartani e községben is, amint azt a városokban is tették. Az embereket fel­rázni az Isten igéjével való élésre és az örök igazság megismertetésére, hogy egyedül a Jézus Krisztusban való hit kapcsol bennünket Istenhez és alakítja ki közöttünk a testvériséget. Közöltem, hogy e faluból származott el Tóth Sán­dor Pápán lakó ny. evangélikus lelkész, akit erre az alkalomra kellene meghívni. Május 28-án ünneplő sereg gyülekezett a sajtoskáli katolikus templom előtt, akik között nemcsak a faluban élők voltak együtt, hanem a környező falvakból, sőt Szombathelyről, Sopronból rokonok, ba­rátok, katolikusok és evangélikusok. Je­len volt Pados László vezetésével az ön- kormányzat minden tagja, Iván község esperes-plébánosa, meghívott vendég volt „Tempus fugit” - Rohan az idő Öregdiákok az „Alma mater’’-ben Verőfényes napsütésben május 20-án, délelőtt 10 óra tájban a szombaton meg­szokott csendtől eltérően régről ismert halk zsongás fogadta a „Alma mater” (a Fasori Evangélikus Gimnázium) lépcső­házában a hol szuszogva, légszomjjal küszködő, hol bot segítségével lassan cammogó, hol viszonylag fürge léptek­kel a díszterembe érkező őszülő, kopa­szodó, de a régi emlékek felelevenítésé­nek reményétől csillogó szemű volt di­áktársak népes csapatát. A két (A és B) osztályból 35-en gyűl­tünk össze s közöttünk 11 -en külföldről - öten az USA-ból - az 50 éves érettsé­gi találkozóra, hogy emlékezzünk az együtt töltött időre és tanárainkra, akik­től oly sok szépet, jót, hasznosat tanul­hattunk. Közöttük is elsősorban hat, il­letve nyolc éven keresztül volt közös osztályfőnökünkre, dr. Vermes Miklós­ra, akinek egyénisége, tudása, nyitott­sága el nem múló hatással volt vala­mennyiünkre. Találkozónk fő szervezője, dr. Liptay György osztálytársunk fáradhatatlan buzgalmának köszönhetően érkezésünk­kor átvehettük tőle a két osztály tagjai­nak név- és címjegyzékét, az általuk pá­lyafutásukról írt beszámolókat, valamint tanáraink névsorát és földi pályájuk be­fejezésének időpontját, továbbá a velünk járt, de nem velünk érettségizettekről rendelkezésünkre álló adatokat tartalma­zó 60 oldalas kiadványt. A díszteremben a gimnázium jelenlegi igazgatója, dr. Tárnok Dezső köszöntötte az egykori diákokat. Ezután volt történe­lem tanárunk, dr. Gyapay Gábor ny. igazgató szólt hozzánk, és megilletődés- sel emlékezett vissza arra, hogy mi vol­tunk első érettségizett tanítványai. Rövi­den méltatta az akkori iskola szellemét, és tájékoztatott bennünket a megszünte­tést követően az újraindulás érdekében tett erőfeszítésekről, az azóta eltelt idő tapasztalatairól, eredményeiről és prob­lémáiról. A fizikai előadóban Gyapay tanár úr névsorban tett felszólítására valamennyi jelenlévő kiegészíthette pályafutásának leírt szövegét, majd mindannyiunk nevé­ben dr. Berendik Iván elhelyezte a hálás emlékezésünk koszorúját volt osztályfőd nökünk bronz reliefjénél a fizikai előadó folyosóján. Ezt követően ki-ki átvette az egykori tanítványok gondozásában meg­jelent visszaemlékezéseket is tartalmazó, fényképekkel bőven illusztrált „Vermes tanár úr” című könyvet, Róth Agnes mű­vét. Csoportkép is készült rólunk, hogy megörökítse, mennyire változtunk meg az 50 évvel ezelőtt készült tablón látható képünkhöz képest. A gimnáziumból ezután átmentünk a templomba, ahol Finta Gergely orgona- művész énektanárunkra, Peskó Zoltánra való emlékezésül néhány müvet játszott azok közül, amelyekkel az énekórákon sok felejthetetlen élményben részesül­tünk. Az együttlétet fehér asztal mellett elfo­gyasztott ebéddel fejeztük be, amelyen 9 társunk feleségén kívül dr. Bánhegyi György volt tanárunk is részt vett, és ez­zel valamennyiünknek nagy örömet szerzett. Az „Alma mater”-ben töltött együttlét megvalósításáért köszönet illeti fő szer­vező társunkon kívül a gimnázium jelen­legi gondnokát, Szabó Istvánt is. Másnap, vasárnap a fasori templomban tartott istentisztelettel zárult az 50 éves évfordulóra szervezett találkozó, ame­lyen volt osztálytársunk, Szépfalusi Ist­ván bécsi lelkész hirdette Isten igéjét. Liedemann Ákos A Női Misszió Osztálya Nökonferenciát szervez Piliscsabán, 2000. augusztus 7-12. közt. Szeretettel várjuk a jelentkezéseket a következő címre: Brebovszkyné Pintér Márta, 1085 Budapest Üllői út 24. Fiatal házasok és kisgyermekes családok, figyelem! Révfülöpön 2000. július 30-augusztus 5-ig kikapcsolódásra, jó beszélgetésekre, lelki töltekezésre vágyó fiatal családokat várunk. Részvételi díj: felnőtteknél és 10 év feletti gyermeknél 8.500 Ft/fo/hét gyermek 3-10 éves kor között 4.250 Ft/fő/hét 3 év alatti gyermeknél nincs térítési díj. Jelentkezés és további tudnivalók Szemerei János lelkész címén: 7400 Kaposvár, Kossuth L. u. 39. Tel/fax: 82/310-530 vagy 82/416-467. Ágoston.Gábor nagygeresdi polgármes­ter és az anyagyülekezet felügyelője. A kezdő ének után a hittanos gyerme­kek plébánosukkal váltakozva olvasták az igéket és imádságokat. Tóth Sándor evangélikus lelkész János 16,23-30 alap­ján hirdette Isten igéjét. Jézust, aki mai tanítványainak is azt ígéri: bármit kérünk az Ő nevében imáinkban az Atyától, megadja nekünk. Sőt az imádkozó em­bernek nagy békességet és maradandó örömet szerez. Idézte saját gyermekko­rából, hogy mikor még alig tudott be­szélni, édesanyja imára tanította testvé­reivel együtt; akik ketten evangélikus ta­nítók lettek. Édesapja vasárnaponként együtt vezette őket a nagygeresdi temp­lomba istentiszteletre. Amikor pedig 6 éves korában a nemesládonyi evangéli­kus iskolában megkezdte a tanulást, na­ponként imával kezdték és végezték a napjukat. Sokszor gyermektársaival részvett a katolikus templomban a misé­ken, és szeretettel emlékezik az akkor 87 évvel ezelőtti plébánosra. Kérte a híve­ket, hogy a családi otthonban legyen imádkozó közösség, példás életvitel, mert így lesznek szülőtisztelő gyerme­kek és egymást megbecsülő embertár­sak. Isten igéje és az imádság olyan élet- szükséglet legyen lelki életünkben, mint a friss, tiszta levegő és víz a testiségünk­ben. A csak testiségnek élő ember elsor­vasztja a családi életet, de a közösségi életnek sem építője. Vallásos élete csak a Jézusban való hittel lehet gyümölcsöző­vé, ha ünnepszentelő életet él. Az istentisztelet az úrvacsora vételében teljesedett ki, amikor először a lelkészek úrvacsoráztak, majd a hívek. Szabó Miklós plébános áldásával és a gyülekezet felügyelőjének köszöntésével véget ért az ünnep. A meghívott vendé­gek még az ebédelés ideje alatt folytatták az egyházak közötti egyezmény jelentő­ségét és a mindennapi életben való meg­valósítását. Búcsúzásul a szolgáló lel­késznek és feleségének a polgármester a község címerének érmes jelvényét adta át, kérve, hogy a község történetét, mint annak szülöttje, segítse írásban megörö­kíteni. Ágoston Ferenc Azt hittem, engem már nehéz meglep­ni. De tévedtem. Nem vagyok még olyan edzett, mint amilyennek hittem magam. Sikerült meglepni, megdöbbenteni, fel­háborítani. A reklámipar találékonysága egészen elképesztő, ennél csak az a szo­morúbb, hogy minden jópofának tűnő, ám jó ízlést és jóérzést sértő ötletre van jelentkező, hálás közönség, röviden, minden csalira ráharap egy hal. Amíg csak arról van szó, hogy el kell adni egy terméket, és fel kell kelteni iránta az érdeklődést, addig rendben is van a dolog. A sosem látott árubőség szükségessé teszi a harsány, figyelemfel­keltő, a konkurenciát leteperő reklámo­kat. Úgy tűnik, a jó ízlés határa áthelye­ződött a perifériára, mindent szabad, le­gyen az termék vagy szolgáltatás, egy törvény diktál: el kell adni. Mégis úgy érzem, létezik egy határ, amelyet nem lenne szabad átlépni: az emberi méltóságot nem kellene reklám- hordozónak tekinteni. Eleven óriáspla­kátnak használni azt az adományt, amit Istentől kaptunk, amikor megszülettünk erre a világra. Mert a méltóság az: ajándék. Nem ve­hető, nem eladható, csak egy lehetséges irányból érkezhet: Istentől az embernek. Amikor az autógyártó cég kitalálta, hogy négy önként jelentkezőt beültet Budapest egyik forgalmas terén a leg­újabb modelljébe - messzemenően át­hágta ezt a határt. A négy vállalkozó szellemű „utas” 14 napon át kialvatlanul, karikás szemmel, elgémberedett tagok­kal, egyenpólóban azt demonstrálja or­szág-világ előtt: az emberi önérzet ára X millió forint. Hiszen aki a legtovább bír­ja, elviheti a kocsit. Ekképpen megnyílt tehát az Állatkert után a Fővárosi Em­berkert, ahol a kíváncsiak a nap 24 órá­jában megtekinthették a látványosság fő­szereplőit, ahogy illik, zsinór-korlát mögött... Szerencse, hogy a piac törvényeivel szembenáll egy egészen más törvény, egy sokkal régebbi keltezésű. Eszerint az ember, mint Isten teremtménye: érték. Az Ő képmása, s ezt tisztelni kell, egy­másban éppúgy, mint önmagunkban. Is­ten nagylelkűsége az alap, amely lehető­vé teszi, hogy ebben a méltóságban él­jünk. A 8. zsoltár sorait idézem: „Kevés­sel tetted őt kisebbé Istennél, dicsőséggel és méltósággal koronáztad meg. ” Ezt a „koronát” tesszük fel a rulettre egy-egy ilyen akcióval. Csakhogy ez túl­ságosan nagy tét! Mert ha elveszítjük, kapunk-e újat, másikat? Az autógyártó cégtől bizonyosan nem. Isten pedig mér­hetetlen szomorúsággal szemléli, hogy mivé lettünk. Jézus Krisztus beszélt arról a tanítvá­nyainak, hogy lesznek kísértések, ame­lyeknek nehéz lesz ellenállni. Ki-ki meg­kapja élete során a maga óriási ajánlatát, az „ülj be az autóba két hétre és a tiéd lesz minden”-szerü felhívásokat. De azt is elmondta, hogy Ő akkor is mellettünk lesz. Hogy egy napon szívből mondhas­suk majd el Istennek: „Köszönöm, Uram, hogy nekem adtad, látod, meg­őriztem - a méltóságomat." Kőháti Dorottya D. Carnegie: A mosoly értéke Semmibe se kerül, de sokat terem! Gazdaggá teszi azokat, akik kapják és nem juttatja koldusbotra azokat, akik adják. Egy pillanatig él csak, de emléke néha örökké megmarad. Senki sem olyan gazdag, hogy meglehetne nélküle és senki nem olyan szegény, hogy ne lenne gazdagabb tőle. Táplálja a jóakaratot az üzle­ti életben, boldogságot jelent az otthonban és mindenütt a barátság biztos jele. Pi­henés az elfáradt embernek, napfény a csüggedőknek, világosság a szomorkodó- nak és a természet legnagyszerűbb ellenszere a bajokkal szemben. Nem jelent földi javakat senki számára: nem lehet megvenni, elkérni, kölcsönadni vagy el­lopni - csak önként odaadni. Ha valaki túl fáradt ahhoz, hogy mosolyogni tud­jon, akkor legalább te nézz rá derülten. Senkinek nincs annyira szüksége a mo­solyra, mint annak, aki már maga sem tud mosolyogni! Ha meg akarod kedvel- tetni magad az emberekkel, akkor MOSOLYOGJ! v J.R. , Lerázhatatlan árnyékunk Személyes és közösségi tökéletlensé­günk a téma, melyet oly gyakran fede­zünk föl másokon. Talán, mert a sze­münk kifelé néz, „befelé” viszont legfel­jebb hunyorog? - amiből aztán „csak a szépre emlékezem”... Senki sem tudja átugrani a saját árnyékát, tartja a köz­mondás. Árnyék csak sötétben nincs, vagy ködben. Viszont minél élesebb a fény, annál jobban kirajzolódik az ár­nyék. Mindez lelki értelemben is érvé­nyes. A közkeletű kifejezés is valaki vagy valami árnyoldaláról beszél. Akár kényelmes is lehet elmélkedni erről, ám ha önnön „árnyékunkat” vagyunk kény­telenek észrevenni, mert annak semmibe vétéle komoly bajt okozott, vagy súlyos veszélyt jelent, akkor nyomban ijesztő lesz. Kisebb-nagyobb közösségeknek, milli­ós nagyságrendű kollektívumoknak is megvan a jellegzetes árnyékuk, amelyről még kevésbé hajlandók tudni - akár egy nemzetről, akár például vallási csoporto­sulásról, egyházról, társadalmi szerve­zetről, pártról stb. van szó. Minél elva- kultabb és önzőbb, sőt agresszívabb egy ideológiailag és/vagy földrajzilag meg­határozott nagy egység, annál hajlamo­sabb imád(tat)ni önmagát, másokat pe­dig megvetni, bűnbakként kezelni. A nagyközösségi felfuvalkodottság és uralomvágy a véres tömegerőszakig sö­tét felhőként vonul végig a történelmen mind e mai napig. Népi-nemzeti múl­tunkból meggondolkoztató, hogy po­gány őseink nyugati „beszerző” hadjára­tait kalandozásként könyveltük el, bez­zeg miután egykor hasonló jelleggel jöt­tek el hozzánk távol-keleti hadak, őket himnuszunk koszorús költője „rabló mongolként” emlegette. Hogy eltaláljuk a valós kifejezést, ha rajtunk csattan az ostor! A „mieink” talán turistákként láto­gattak el hajdan nyugati tájakra? Azt se felejtsük el, hogy jó száz éve nem utolsó­sorban azért bukott el szabadságharcunk, mert a vezetők csak végzetes késéssel biztosították nyelvi-népi kisebbségeink­nek azt, amit magunknak oly igaz hévvel követeltünk: a szabadságot. Miként sze­mélyes életünkben a családi körtől az egyre tágabb közösségekig igen fontos a józan önértékelés. Az önlebecsülő elássa talentumait, az öntúlbecsülő pedig má­sok fölé igyekszik feltolni magát. Éppen önmagunk megítélésében tévedhetünk azonban a legkönnyebben. Minél tökéletlenebbek vagyunk, annál több tökéletlenséget „veszünk észre” másokban, s ezeket annál nagyobb hév­vel bíráljuk, már csak azért is, mert aki másokat nagy buzgón korhol, sőt osto­roz, az jóval különbnek látszik náluk. Éz kissé hasonlít a francia idegenlégió elvé­re: mindig te lőj elsőnek! A társadalmi életben, főként pedig a politikában a leg- fölényeskedőbben, legélesebben s mániá­kusan „lövöldözők” lehetnek a leggya- núsabbak, vallási téren pedig az önigaz, jaj-de-magabiztos és hű-de-kegyes „Fa- ri-Zeusz”, közösségnek csaknem szentté avatott kiválósága. Minél kizárólagosab- ban igaznak s bármely más vallási moz­galom oktatására magát elhivatottnak vélő csoportosulás azt árulja el a mé­lyebbre látónak, hogy „suba alatt” jócs­kán lehet takargatni valója, amiről talán maga sem óhajt tudni! Mindemellett ajánlatos óvatosnak lennünk, mert a „dörzsölt” képmutató imája módosult: „Hálát adok neked, Uram, hogy én nem vagyok farizeus, mint például stb.” A „hívő” beképzeltséget ugyanis önma­gunkban és a saját közösségünkben a legkínosabb tetten érnünk. A kollektív önámítás talán a legcsábosabb, mert hat­hatósan segítünk egymásnak különbnek képzelni magunkat. Egynémely szektoid vagy jellegzetesen szektás vita mintha arról szólna, hogy két lelki kaloda közül melyik a gyönyörűbb. „Mindent vizsgáljatok meg, a jót tart­sátok meg. ” (IThessz 5,21), azaz igye­kezzünk mindazt eltanulni, megszívlelni, ami üdvös számunkra és javítja szolgá­latképességünket, tisztítja-erősíti hitün­ket, szeretetünket. Ebben egyéni különb­ségek is lehetnek felfogóképességtől, lelki alkattól, környezettől, élettapaszta­latoktól stb. függően, vagyis ne gondol­juk, hogy csakis a mi látásmódunk és gyakorlatunk lehet helyes. Életünk mi­nősége, hatása erősen függ attól, hogy mennyire nézünk szembe „árnyékunk­kal” - a Kegyelem jegyében. Egyébként az a héber, illetve görög szó, amelyet jobbára ,, tökéletes ”-nek fordít magyar Bibliánk, elég kiterjedt je­lentésű. Ha például áldozati állatra vo­natkozik, akkor az: épkézláb, nem selej­tes; ha életkorra, akkor az érett felnőttet jelenti, a gyermekkel szemben. Ha tárgy­ra mondják, akkor az befejezett, nem fél­behagyott, ha bármi dologra, akkor az nem hiányos-töredékes, hanem kerek egész, nem elnagyolt, hanem komplett, befejezett; ha szertartásra, akkor az meg­felel az előírásnak. Az emberre vonat­koztatva az Isten iránti teljes odaadást je­lenti - a maradéktalan tökéletesség egye­dül a Mindenhatóé. Magyarázatos új bib­liafordításunk Mt 5,48-cal kapcsolatban nagyon szépen világítja meg a görög szöveg hátterét: „Tökéletesnek lenni a héberben azt jelenti: egész, teljes szívvel lenni, illetve tenni valamit. - Nem az egyéni feddhetetlenségről van szó, ha­nem arról, hogy az ember »egészen« nyílt, fogékony legyen Istennel és a fele­baráttal szemben.” Csak embertelenül szigorú, köz- és ön­veszélyes álmodozók (perfekcionisták) követelnek már e földön totális tökéle­tességet, amivel kétségbeesésbe, sőt ön- gyilkosságba kergethetnek lelki hatal­mukba került embereket. Épp elég töké­letlenek vagyunk mi enélkül is. Isten ir­galma tanít minket olyan hitre-hűségre - a görög pisztisz szó mindkettőt jelent(het)i - amely Jézus Krisztus által hálás szeretetté „kerekedik ki” magatar­tásunkban. Dr. Bodrog Miklós 4 L

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents