Evangélikus Élet, 2000 (65. évfolyam, 1-52. szám)
2000-06-11 / 24. szám
Evangélikus Élet 2000. JÚNIUS 11. 5. oldal Kántorképesítő vizsga Foton Napsugaras tavaszi napon, április 15- én újra megtelt a fóti Mandák Otthon épülete fiatalokkal és szülőkkel. Az 1999-2000. évi öthónapos kántorképző tanfolyam vizsgájának napja volt ez, amikor a kántorképzős hallgatók a végzett munkájukról adtak számot. A tanfolyamnak 18 hallgatója volt, de a vizsgára csak 12-en vállalkoztak. A többiek megmérettetésüket a jövő évre halasztották. Az ünnepélyes alkalom Bohus Imre nyugalmazott fóti lelkész igeszolgálatával kezdődött. Több évtizeden át tartott áhítatokat és rendezett bibliaversenyeket a ház falain belül. Ismeri, becsüli a kántorképzés szolgálatát. E munka iránt érzett szeretet sugárzott a Máté 26,30 alapján tartott igehirdetéséből is. A hangszeres bemutatók élén Stráner Zsófia Brahms: Ó, drága Jézus dallamára írt korálelőjátékát játszotta. Zsófia még oklevél előtt áll, de játékát már érett muzsikálás jellemzi. A szép előadás ünnepélyes alaphangot adott az egész napnak. A harmóniumosok bemutatóján Kosa Györgyné, Varga Andrea, Koltai Péter a Koráliskola gyűjteményéből játszottak. Melis Zsuzsa pedig a Korálkönyvből választotta vizsgadarabját. Németh Gyöngyi egy fokkal továbblépett: Bach egyik korálelőjátékát adta elő. Ő a dunaharaszti gyülekezetben végez kántori szolgálatot. Bach kis C-dúr prelúdiumát és fúgáját Biczó Dénes szólaltatta meg jó, megbízható játékstílusban. Ő Csillaghegyen szolgál. Több éves tanulmány után érhető el a Kántori Bizonyítvány fokozata. Budai Zsuzsa Pachelbel tokkátájának előadásával és biztos koráljátékával tanúsította, hogy méltó e bizonyítvány megszerzésére. Ő különben az aszódi helyettes kántor, diplomás pedagógus. A legmagasabb fokozatot, a Kántori Oklevelet hárman szerezték meg. Pász- tás Anna kispesti kántor Bach nagyobbik C-dúr prelúdiumának szép előadásával, valamint folyamatos, rutinos koráljátékával bizonyította, nem volt hiába a sokévi fáradságos tanulás. Pap Kinga Marjatta ELTE angol szakos hallgató, a Protestáns Kántorátus énekese Bach C-moll prelúdium és fúgájával szerzett elismerést. A várpalotai Bódiss Orsolya pedig élt azzal a lehetőséggel - ezzel tulajdonképpen másoknak is volna lehetőségük - hogy a képzést gyülekezetéhez közelebb kapja meg, Fótra csak vizsgázni jött. Orsolyát a székesfehérvári gyülekezet kántora, Szebik Attila készítette fel. Vizsgadarabja Bach: kis e-moll prelúdium és fúgája volt. Egyik hallgatónk azt kérte, hogy név szerint ne emlitsük fóti tanulmányait és vizsgáját. Ugyanis azt tervezi, ha majd végez, mint kész kántor áll a gyülekezet elé, meglepetésként. Isten adja, hogy terve sikerüljön! Szóljunk még a tanárokról, akik a ma oly sokra becsült szabad „hétvégekről” mondtak el. Húsz alkalommal utaztak e tanévben Fótra, hogy tanítsák a kántorképzősöket. Az ajkai gyülekezetből származó Németh Csaba és a budapesti Simon Barbara zeneakadémiai orgonaszakos hallgatók a tanfolyam orgonatanárai. A harmóniumot és a zeneelméletet Klein Ferenc zeneakadémiai egyházzene-szakos hallgató és Ecsedi Klára, a Zeneakadémia egyházzenei doktorandusza tanította. Az egyházi ének tanára Székács Judit magyar-hittan szakos egyetemi hallgató volt. E felsorolás is mutatja, hogy az áldott emlékű Kiss János, „kántorképzésünk atyja”, hagyománya tovább él: „fiatalok tanítanak fiatalokat”. De ezek a fiatalok már mind egyetemi fokon tanulták vagy tanulják az egyházzenét. így a képzés is jóval igényesebb, mint ami évtizedekkel ezelőtt lehetséges volt. Örülünk az előrelépésnek! Nem volna teljes a beszámolónk, ha nem szólnánk a „két Gáborról”, Bencze Gáborról, a Kántorképző Intézet igazgatójáról és Milán Gáborról, az intézet vezetőjéről, gondnokáról. Kettejük barátságos és meleg szívű egyénisége, az ügy iránti elkötelezettsége olyan légkört teremt e ház falain belül, ami szükséges is, hogy a fáradságos munka áldássá legyen sokak életében. A kertben kint virágok és gondozott park, bent tisztaság, jókedv és komoly munka, amelyet a fiatalok iránti szeretet fog össze. Úgy gondolom, ennél többet alig kívánhatunk. Trajtler Gábor Evangélikus és karizmatikus? Gyülekezetünk egyik tagja, egy komolyan hívő fiatalember jött hozzánk pár hete. Az egyik missziós szervezet gyermek- és ifjúsági táboraiban szeretne nyáron szolgálni. Az előző években is szolgált velük együtt, de most előzőleg alá kellett írnia a szervezet hitvallását, amelyben a következő tétel is szerepel: vannak kegyelmi ajándékok, melyek ma már nem működnek, pl. nyelveken szólás, gyógyítás. Egyezik-e ez evangélikus egyházunk tanításával? Az első gondolatom az volt, hogy ugyan minek vesz be egy missziós szervezet a hitvallásába egy ilyen, üdvösséget nem érintő kérdést, amikor erről nincs egyetértés a hívők között; minden felekezetben vannak, akik ezt gondolják, és vannak, akik az ellenkezőjét. Aztán lázasan kutatni kezdtem emlékeztemben, elhangzott-e ilyen állítás az új szövetséges vagy a dogmatika professzorom előadásaiban, vagy valamelyik jegyzetben, könyvben olvas- tam-e ilyesmit. Ilyen nem jutott eszembe, viszont a következő mondat igen: „A Szentlélek adja az ő ajándékait ott, akkor és úgy, ahogyan O akarja.” Az elmúlt évek alatt szántam időt arra, hogy a Bibliát tanulmányozzam a lelki ajándékokkal kapcsolatban, de nem találtam semmi alapot arra, hogy a lelki ajándékok között különbséget kellene tenni: ez még ma is működik, amaz pedig már nem. Az előbb említett fiatalember nem kapta a nyelveken szólás ajándékát, csodás gyógyítás sem fűződik nevéhez. Viszont ismer egy hívő evangélikus lányt, aki gyülekezetében presbiter is, aki szól nyelveken, no nem nyilvánosan, hanem személyes csendességében. Erre a lányra a legnagyobb rosszindulattal sem lehet azt mondani, hogy az ördög bújt bele, de azt sem, hogy pszichológiai, netán pszichiátriai eset lenne. Nagyon is kiegyensúlyozott és odaszánt, szolgáló keresztyén életet él. A gimnáziumban, főiskolán, a munkahelyén mindig igyekezett társaival Jézus Krisztust megismertetni. Eléggé úgy tűnik, hogy nála a nyelveken szólás ajándéka betölti a célját, amelyről Pál apostol is ír: „Aki nyelveken szól, önmagát építi...’’ (lKor 14,4). S mivel épül, természetesen leginkább az ige által, így tud másokat is építeni. Egy másik evangélikus lány így beszélt tapasztalatáról: „Az evangélikus ifin kívül jártam egy karizmatikus katolikus közösségbe is, mielőtt a Teológiára mentem. Számomra a nyelveken való ima természetes dolognak számított. Sokáig azt hittem, hogy minden keresztyén így imádkozik. ” Fiatalemberünk arra a kérdésre, hogy: „Mi a véleményed a karizmatikus mozgalomról?” (ugyanis ez szerepelt furcsa módon a missziós jelentkezési lapján), őszintén és aranyosan ezt a választ írta: „Szeretem a karizmatikus mozgalmat, s bár én nem vagyok közéjük tartozó, testvéreimnek tekintem őket. A szélsőségtől azonban elzárkózom. ’’ (Lehet, hogy ezek után nem szolgálhat a táborokban?) Igen, neki jó tapasztalatai vannak. Tudom, hogy vannak szélsőséges esetek is, de a Hit Gyülekezete nem egyenlő a karizmatikus megújulással, sőt... A karizmatikus mozgalom a történelmi egyházakon belül kezdődött, s ahogy én látom: a szélsőségek ott kezdődnek, amikor kikerül a történelmi egyházak berkeiből, s olyan vezetők kerülnek az élre, akik nem ismernek el emberi tekintélyt maguk fölött. Az egyház feje csak Urunk, Jézus Krisztus lehet egyedül, de a tagoknak egymás véleményét figyelembe kell venni. Hogy a nyelveken szólás és gyógyítás csak az apostolok idejében működött? Az egyháztörténelem is mást mond. Századunkban is újra és újra beszámolnak misszionáriusok csodálatos gyógyulásokról. Gerendási híveink beszámoltak arról, hogy X. Y. tiszteletes idejében voltak esetek, amikor imádkoztak betegekért, s azok meggyógyultak. Mégcsak nem is hallottak arról, hogy létezik karizmatikus mozgalom, de a lelki ajándékok, Isten kegyelméből azért működtek. Biztos vagyok benne, hogyha kérnénk, sok bizonyságtételt írnának az evangélikus testvérek arról, hogy milyen testi és/vagy lelki gyógyítást végzett el rajtuk Isten. Félreértés ne essék: Én sem az előbb említett két lelki ajándékot tartom legfontosabbnak, a többi számomra is kívánatosabbnak tűnik, ahogyan Pál apostol is fontosabbnak tartja a prófétálást a nyelveken szólásnál, de azért nem tartja elvetendőnek az utóbbit sem (lKor 14, 1-5.39) Befejezésként szükségesnek látom megjegyezni: a fenti cikket nem provokációnak szántam, hanem azért írtam, mert az Evangélikus Elet szerkesztőbizottsága felkért bennünket, hogy az idén megalakult „Lutheránus Megújulás” nevében íijunk a fenti témáról. Az LM olyan evangélikusoknak a közössége, akik hiszik és vallják a Szentlélekkel való betöltekezés szükségességét, illetve azt, hogy a lelki ajándékok ma is működnek, illetve szükségünk is van arra, hogy működjenek, ott, akkor és úgy, ahogyan a Szentlélek azt adja. Testvérnek tekintjük azokat is, akik másképp gondolkodnak ugyan ezen a területen, de Jézus Krisztust Uruknak és Megváltójuknak vallják. Baranka Mária Hogyan is állunk a lelki ajándékokkal? Lelki ajándék jelentkezése, felbukkanása csak ott lehetséges, ahol lelki élet van, vagyis ahol valaki - az előzőleg megkeresztelten is bűneiben halott állaTemplomáért megtanulta az üvegezést Tizenöt éves volt, amikor szüleivel és testvérével kitelepitették Levél községből. Hatalmas erőfeszítéssel egzisztenciát teremtett magának Németországban. A rendszerváltozás után, mihelyt lehetősége nyílt rá, visszavásárolta levéli házukat. Bár fájó sebként máig hordozza szívében a kitelepítés sérelmét, szülőfalujának evangélikus temploma iránt érzett szeretet mindennél erősebb. Azért tanulta meg már nyugdíjasként az üvegezés mesterségét, hogy a levéli templom színes üvegablakait minimális költséggel lehessen felújítani. Hat olyan ablakot készített ingyen, amiért egy német üveges darabonként 10 ezer német márkát kért volna. Hans Zapfl ő, akit az év nagyobb része Levél községben talál. 1945 szeptemberében kellett kiköltözni levéli otthonunkból - kezdte visszaemlékezést Hans Zapfl. - Akkor 15 éves voltam. Mosonszolnokra kerültünk, ahol szétosztottak és családoknál helyeztek el bennünket. Mi négyen szüleimmel és testvéremmel egy szobát kaptunk, és mi még jól jártunk, mert egy másik szobán két család osztozott. Nyolc hónapig laktunk itt, majd be- vagoníroztak bennünket és Sopronon keresztül Herrenbergbe vittek. Onnan teherautóval folytattuk utunkat egy Mötzingen melletti táborig. Emlékszem, nagyhéten értünk oda, és nagypénteken az egyik falu felől harangzúgás hangját hozta felénk a szél. Amikor munkára szétosztottak bennünket, édesapám azt mondta, hogy abba a faluba megyünk, mert ott biztosan van evangélikus gyülekezet. Hogyan alakult későbbi élete? Sokfelé dolgoztam és sok mindent csináltam. Nem válogathattam a lehetőségek között. Ott dolgoztam és azt, ami éppen adódott. Helyzetünket nehezítette, hogy édesapám 1954-ben meghalt. Végül Mötzingenben állapodtunk meg. Én autószerelő szakmát tanultam és 1970apámnak a gazdaság és az állatok jelentették az életet. Mikor döntött a szülői ház visszavásárlásáról? 1991-ben Göncz Árpád köztársasági elnök németországi látogatásán kijelentette, hogy az új kormány sajnálja a kitelepítéskor történteket. A kárpótlással pedig lehetőséget adnak arra, hogy egykori földjeinket és ingatlanjainkat visszaigényeljük. Én ezt a lehetőséget használtam ki. Mi motiválta, amikor felvállalta az evangélikus templom ablakainak felújítását? Engem ebben a templomban kereszteltek. Gyermekkoromban ide jártam istentiszteletekre. Ez az én templomom. Bár Németországban élek és a családom, valamint barátaim is, és bár mindig azt mondom Mötzingenben, hogy hazamegyek Levélre, és ha Levélen vagyok, akkor azt, hogy hazamegyek Mötzingenbe, szívem közepében a levéli templom van. Ha nem tele- Hans Zapfl az általa készített egyik templomablak pítettek volna ki bennünket, akkor előtt' Fotó: Kiss Miklós is a mi generációnkra hárult volna a szent feladat, hogy templomunben megnyitottam szerelő műhelyemet, amihez egy használtautó-kereskedés és benzinkút tartozott. 1993-ig dolgoztam. Mikor jött először vissza Levélre és mit érzett akkor? 1988-ban láttam viszont először szülőfalumat. Akkor készült a gyülekezet templomának külső tatarozására. Har- madmagammal jöttem haza, hogy megkérdezzük, mi onnan kintről miben tudunk segíteni? Nehéz volt ez az első látogatás. Házunkban már más lakott, aki be sem engedett az udvarra. A szomszéd házba csengettem be, hogy legalább onnan vethessek egy pillantást gyermekkorom udvarára. A szívem összeszorult, amikor láttam, hogy az istállót és a gazdasági épületeket már elbontották. Azért fájt ez különösen, mert tudtam, hogy édeskat megóvjuk, renováljuk. Amikor megtudtam, hogy egy német mester darabonként 10 ezer márkáért vállalta volna egy- egy ablak felújítását - gondolom más sem csinálná olcsóbban - azt gondoltam, hogy ennyi pénze ennek a kicsiny gyülekezetnek sohasem lesz, így nekem kell ezt a munkát elvégezni. A mestert megkértem, hogy mutassa meg, hogy kell ezt csinálni, én pedig lassan megtanultam. Ezzel még munkám nem fejeződött be, mert folyamatban van a rozsdamentes védőrács elkészítése is, amiket az ablakok elé fogunk felszerelni. Ha minden jól megy, akkor szeptember első vasárnapjára, a templomszentelési ünnepre berakjuk az új ablakokat, ezzel ezt a vállalásomat befejeztem. Kiss Miklós potából - tényleg újonnan született, a Szentlélek által teremtett Krisztus-hitben, Isten gyermekévé (vö. Jn 3,6-7) Más szóval: kegyelmi ajándékot (karizmát) csak ott kereshetünk, ahol valaki valóban vette, elfogadta már Isten kegyelmét. Előbb a kegyelemre van szükségünk, s csak azután kaphatunk kegyelmi, lelki ajándékokat. Nem az tehát evangélikus egyházunkban sem az első és fő kérdés, hogy vannak-e és milyen lelki ajándékaink, hanem hogy kell-e nekünk az Úr Jézus keresztáldozatában adatott bűnbocsánat és életújulás, kell-e a kegyelem Lelkel Ha csak tradícióőrzés, öntudatápolás, illetve új utakat és módszereket kereső emberi ügyködés az evangélikusságunk, az nem visz lelki élepe és üdvösségre senkit, ha „ egy valami hiányzik belőled, és ezzel minden: Krisztus benső ismerete ". Keresztyénség Krisztus nélkül, evangélikusság az evangélium életújító ereje nélkül, „spirituali- tás” a Szentlélek nélkül: önmagunk és mások becsapása. Sok látványos dolgot meg lehet valósítani, különböző megnyilvánulásokra akár a „lelki ajándék” címkét is rá lehet ragasztani: „De akiben nincs a Krisztus Lelke, az nem az övé” (Róm 8,9). A Szentlélek azoknak adatik, és azokban munkál lelki életet, akik engedik neki (vö. ApCsel 5,32), hogy meggyőzze őket bűnükről, elveszettségükről és Isten ítéletéről, de meggyőzze őket Istennek arról a szeretetéről is, hogy „Jézusnak, a O Fiának vére megtisztít bennünket minden bűntől” (ÍJn 1,7). A Szentlélek tehát Jézust dicsőíti meg: nem a megajándékozott ember, sőt nem is maga a Lélek van a középpontban! Ezért nem biztosítja Isten Lelkének vételét semmilyen különleges „karizmatikus” személy kézrátétele, és Isten szentséges Lelkét senki sem „oszthatja ki" ezen a földön másnak! Amikor Pál apostol, a korinthusi gyülekezetnek levelet írva, rátér a lelki ajándékok kérdésére, egy hatalmas figyelmeztetéssel kezdi mondanivalóját (vö. lKor 12,1-6). Arra emlékezteti ugyanis őket, amit egykor a pogányságban átéltek, titokzatos erők bűvölete és kényszere alatt. Ezzel kapcsolatban az apostol óva inti a lelki ajándékokra sóvárgó korinthusi keresztyéneket, hogy össze ne keverjék a bálványkultuszok körében megtapasztalt sodró erejű „spirituális” élményeket Isten Lelkének munkájával (vö. 2Kor 11,3 -4,14)! Ma is őszintén és egyenesen meg kell mondanunk, hogy az embereket hanyatt vágó, kezüket, lábukat, nyelvüket bábként mozgató lélek nem Krisztus Lelke, hanem hamis, idegen, ördögi lélek. Az ilyen közegben jelentkező „nyelveken szólásból”, „gyógyításokból”, „kijelentésekből” ezért nem kérünk! A Szentlélek soha nem fog rángatózó, önkívületben hangoskodó bábot csinálni az emberből, mert O „az erő, a szeretet és a józanság Lelke” (2Tim 1,7). A valódi lelki ajándék nem arra való, hogy a hívő ember hivalkodjon vele, mint a beképzelt kisgyermek a játékával. A karizma arra adatik Istentől, hogy az O megajándékozott gyermeke használjon, szolgáljon vele Krisztus teste közösségében, mások javára, üdvösségére (vö. lKor 12,7. 11 kk.) Kegyelmi ajándékával az Úr megerősít, képessé tesz és speciálisan fölkészít Lelke által arra a feladatra, amit O szánt nekünk egyháza építésében. Azok a karizma-listák, amelyeket Pál apostol leveleiben találhatunk (vö. pl. Róm 12 és lKor 12), nem lezárt leltárt jelentenek ezért, hanem inkább azt mutatják meg, hogy milyen sokféle ajándékot ad az Úr, személyre szabottan, s az egyes megajándékozott tagokat is hogyan adja ajándékul egyházának. Evangélikus egyházunkban is Krisztus Urunk akarja építeni ezen a módon az O egyházát: azokból, akiket Leikével eljegyzett magának, most is és köztük is ad evangélizáló és tanító igehirdetőket (nemcsak a lelkészek közül!), lelkigondozókat és imádkozókat, adakozókat, szervezőket és vezetőket, szíven ütő szavú bizonyságtevőket és elesetteket fölkaroló szabadultakat... „Ki milyen lelki ajándékot kapott, úgy szolgáljatok azzal egymásnak, mint Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai: ha valaki szól, úgy mondja szavait, mint Isten igéit, ha valaki szolgál, úgy szolgáljon, mint aki azt az Istentől kapott erővel végzi, hogy mindenkor az Isten dicsőítessék Jézus Krisztus által, akié a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké. Amen.” (lPét 4,10-11). Adámi László
