Evangélikus Élet, 2000 (65. évfolyam, 1-52. szám)

2000-06-11 / 24. szám

Evangélikus Élet

2000. JÚNIUS 11. 3. oldal

Interjú Bitskey Tibor színművésszel

Bitskey Tibor színművésszel történő beszélgetésünk apropóját az adta, hogy nemrégiben Kossuth-díjjal hálálták meg eddigi művészi munkásságát. Az Evangéliumi Színház társulatának alapító tagja. Ma is fáradhatatlanul készül szerepeire. A megbeszélt találkozóra is egy próbáról érkezett, ahol sokadszor játszik főszerepet. Jelenleg Sík Sándor művét próbálják, melyben ő István király. Vidéken a televízió képernyőjéről lett közismert. Bár nem sok filmben szerepelt, de azok mind páratlan sikert értek el. Játszott a Jókai regények alapján készült filmekben, az Egri csillagok-ban, utoljára pedig a Honfoglalás-ban. Életéről, hitvallásáról beszélgettünk.

Művész úr! Hogyan lett ön színész? Szerintem erre a hivatásra születni kell

Soha nem akartam színész lenni, bár volt egy vonzódásom a művészetek iránt, főleg a verseken keresztül. De olyan magas piedesztálra tettem az akkori magyar művészeket,

Somlay Artúrokat és társait, nem is gondoltam arra, hogy bennem ilyen képesség van. Az volt a véleményem, hogy csak azt szabad csinálni, amit jól tud az ember csinálni. Jól kell megválasztani azt a pályát, amiben egészen kiválót, élvonalbelit tudsz produkálni.

Érettségi után el akartam menni építészmérnöknek. A Vasasban sportoltam és amikor apám elvesztette az állását, a sportklub ügyvezető elnöke, - aki a szállodaipar vezetője volt -, bedugott az akkori Britannia szállóba, ahol kultúrmunka folyt. Ott szavaltam. Oda járt egy nagyon kedves barátom, Turgonyi Pál, és hallott engem szavalni. Ő elhatározta, hogy be fog engem tuszkolni a főiskolára, mert olyan tehetségesnek tart. Akkor indult egy esti tagozat. Véletlenek sorozata, hogy én színész lettem. Félévenként rostavizsga, és úgy gondoltam, hogy kidobnak. Mégsem ez történt. Sorba nyertem a szavalóversenyeket. Egyre inkább éreztem, hogy van mit keresnem ezen a pályán. Az akkori Néphadsereg Színház másodévesen leszerzödtetett, és akkor már véglegesen elhatároztam, hogy színész leszek. Akkor meg is szűnt az esti tagozat, átmentünk nappalira. Sorsszerűnek érzem ezt a dolgot.

Melyik szerepére emlékszik legszívesebben?

Szabó Sándor nagy példaképem volt, aki játszotta Cyranot. Amikor ő 56-ban elhagyta az országot, és újra felújították a darabot, Egri István rendező rám osztotta Cyrano szerepét egészen fiatalon. Nagy dolog volt számomra, hogy a példaképem után örököltem, és teljes sikerrel tudtam folytatni azt a sikersorozatot, amit Szabó Sándor elindított. Nagyon büszke voltam, és nagy öntudatot adott nekem. Ha őt tudom pótolni, akkor érdemes ezen a pályán működnöm. A Kalevalával pedig meghódítottuk egész Finnországot, ahol Vejnémöjnent játszottam. A finneknek megbukott minden próbálkozásuk, mert túlságosan akadémikus előadást csináltak. Mi olyan értelemben fújtuk le a port róla, hogy népi játék keretébe tettük és roppant élővé vált.

Hogyan került az Evangéliumi Színházba, és ennek a társulatának más a lelkülete?

1991-ben Szentágothai professzornak volt az ötlete, - aki Udvaros Béla rendezővel beszélte meg -, hogy a protestáns egyházak támogatásával csinálunk egy színházat és megpróbálunk szépet, jót, nemeset, gondolatébresztőt adni a közönségünknek. Ez sikerült is. Engem Udvaros Béla kért meg. A kezdetektől ott vagyok, de vannak, akik csak beugranak. A közös cél, hogy nemeset, szépet, elgondolkodtatót adjunk egy bizonyos közönségrétegnek, akik azt igénylik. Ez tart össze bennünket. Kicsit olyanok vagyunk, mint a pedagógusok, papok, hogy mi is valahol a léleknek a pásztorai vagyunk. De csak akkor, ha ilyen darabokat játszunk.

Közhely a kérdés, de mit érzett, amikor átvette a Kossuth-díjat?

Mondhatom, hogy végre elismerik, amit a közönség már régen elismert. Sokszor Kossuth-díjasként mutattak be.

mert közismert voltam. Egy nyilatkozatomban azt mondtam, hogy kétszer kellett rendszert változtatni ahhoz, hogy Kossuth-díjat kapjak. Az Antall-korszak azért nem adott, nehogy azt higgye a másik oldal, hogy diszkriminálják őket. Akkor is még a régi emberek kaptak. A Hom-korszak azért nem adott, mert - köznyelven szólva - nem az ő kutyájuk kölyke voltam.

Voltak lelkiismereti küzdelmei egyes szerepeknél?

Az elmúlt rendszerben a színészeket viszonylag békén hagyták. Hagytak minket normálisan alkotni. Azt tartották, hogy a bányászok meg a színészek vannak legjobban fizetve ebben az országban. Ez nagy dolog volt, mert a bányászok nagyon megbecsült tagjai voltak a társadalomnak. Az osztályharc volt a legnagyobb negatívuma az elmúlt rendszernek. Valakit azon az alapon megítélni, hogy ki honnan jött, és párttag, nem párttag... Nagyon sok területet elrontottak, mert tehetségtelen embereket engedtek ki az iskolákból. Nálam már az is negatívum volt, hogy érettségiztem, főleg egyházi iskolában, a Fasori Evangélikus Gimnáziumban. Mégis felvettek a főiskolára. Voltak öreg színészek, akik objektívek voltak. Nem a származást figyelték, hanem a tudást! Természetesen voltak darabok, amelyeket el kellett játszani, de túlléptünk rajta. Ön tükör előtt tanulja a szerepeit?

Lehet, hogy van, aki így csinálja. Benne él az emberben, hogy ellenőrizni lehet a mimikát. Egy figurát én mindig belülről közelitettem meg. Próbáltam azzá válni lelkileg, belső gondolatvilágomban, mindenben, amit csinálok. Annak kivetülése ekkor magától jön. Ha a belső tartalom megvan, a belső azzáválás sikerül, akkor a külső megnyilvánulási formák maguktól jönnek. Van, aki a külső megnyilvánulási formákat begyakorolja és kívülről közelíti meg a belsejét a figurának. így emelhette fel a kezét, vagy így nézhetett stb... Előttem a lelkisége, gondolatvilága jelenik meg, és így az emberekhez való viszonya. így valóban a szereplőnek érzem magam a színpadon. A közönség dönti el, hogy ez mennyiben sikerült.

Mit üzenne a mai jiataloknak?

Én az Úristennel mindig nagyon jóban voltam. Meg tudtam vele beszélni a problémáimat és örömömet is. Olyan szerencsés fordulatok jöttek szinte váratlanul az életembe, amit nem tudok mással magyarázni, mint azzal, hogy van isteni kegyelem és gondviselés. Csak ajánlani tudom a fiatalságnak is, hogy próbálják megtalálni Istent, mert nagyon sokat fognak nyerni az életben. Ahhoz, hogy az élet problémáit, a rossz időszakokat le tudják győzni magukban, majdnem kizárólag azon múlik, hogy hisz- nek-e az Úr Istenben, és tudják-e az Ő segítségét kérni. Erő, biztonságérzet, hogy odafenn van Valaki, aki szeret és gondomat viseli, óriási lelki erőt ad és megóv attól, hogy a problematikus időszakokban visszazuhanjál. Ez összefüggött nálam is az istenhittel. Ez erőt ad, hogy le tudjam győzni a depresszív állapotokat és tovább tudjak optimista módon lépni az életbe.

Köszönöm a beszélgetést!

Menyes Gyula

Pünkösdi színgazdagság

„A nekünk adott kegyelem szerint különböző ajándékaink vannak, eszerint szolgálunk is... ” (Róm 12,6)

Érdemes a mottóul választott igét egészen egyszerűen nyelvtanilag megvizsgálni. A kegyelem egyes számban áll, az ajándékokkal kapcsolatban többes szám szerepel. Valahogy úgy, ahogy 266-os énekünkben énekeljük: „Ő fény, mi színei”. A kegyelem - akárcsak a felülről jövő fény - az egy és oszthatatlan, a kegyelmi ajándékok (a karizmák) viszont színes világot mutatnak.

Mi is a kegyelmi ajándék? A görög kharisz szót kegyelemnek szokták fordítani. Az ebből képzett kharizma jellegzetesen Pál apostoli kifejezés, és az isteni kegyelem embernek való ingyenes adományozását, az ajándékban való részesedést jelenti.

Nehezíti a megértést, hogy a „karizmatikus” szót ma mind gyakrabban használják eredetitől elszakadt jelentésben is, mind a politikai, mind a vallási élet területén. A közéletben korábban a kiváló szónoki és szervező képességekkel megáldott, szuggesztív vezetőket nevezték karizmatikusnak, ma viszont már olykor a hordószónokokra is alkalmazzák. Mondani sem kell, hogy a szó bibliai jelentése egészen más! Az egyházi életben is jelentésmódusuláson ment keresztül a „karizmatikus” kifejezés, hiszen - a kegyelmi ajándékok közül egyet-kettőt önkényesen kiemelve - a nyelveken való

szólás, a kézrátétel, a gyógyítás, vagy éppen a hanyattesés, négykézláb ugrálás, sőt egyfajta „szent ugatás” megnyilvánulásaihoz kötik. Az említett, sokszor inkább taszító jelenségeknél is sokkal-sok- kal több a karizmák bibliai tartalma.

Ha definiálnom kellene a karizmákat, akkor valahogy így próbálkoznék: az Isten ajándékaként kapott sokféle szolgálatkészség. Eredője az Isten, tehát semmiképpen sem tekinthető öntelten a magunk érdemének; célja pedig a másik ember, akinek élete tehát a mi prófétálá- sunk, tanításunk, buzdításunk, adakozásunk nyomán tapasztalhatja meg Isten kegyelmét.

A karizmák: lelki ajándékok. A magyar nyelv ezen a téren nem egészen pontos, ezért tudatosítanunk kell, hogy nem az emberi lélek gazdagságáról és sokszínűségéről van itt szó, hanem Isten Lelkének adományairól. Pünkösd ünnepe különösen figyelmeztet minket arra, hogy Szentlélek nélkül nem megy! Legalább most észre kell vennünk, hogy hiába nyüzsgünk, szervezünk, alakítunk ki programokat, nem átütő a szolgálatunk - ha hiányzik a Lélek. Tatarozzuk a régit, mentjük a menthetőt, talán egyre kétségbeesettebben keresünk leleményes önigazolásokat, az áldást nem érezzük.

Pünkösd azonban fordulópont lehet az életünkben, ha e napot a megajándéko- zottság ünnepének tekintjük. Luther a Kiskátéban nemcsak arról ír, hogy a Szentlélek Krisztus-hitet ébreszt bennünk, hanem így is folytatja: „Saját eszemmel és erőmmel nem tudnék Jézus Krisztusban, az én Uramban hinni, sem őhozzá eljutni, hanem a Szentlélek hívott el engem a evangélium által, ő világosított meg ajándékaival. ”

Nem a világ lelkét, hanem Isten Lelkét kaptuk. Ez az egyház minden tagját arra kötelezi, hogy éljen is e Lélek szerint. Az egységesítő és harmóniát teremtő pünkösdöt szokták az egyház születésnapjának tartani. E születésnap jelképe nem a torta a maga gyertyáival, amik múló hangulatot teremtenek csupán, hanem az a Láng, amely ég, izzik, fényt és meleget ad, olvaszt és átformál. „Jaj, a Tüzet ne hagyjátok kihalni” - úja Ady (A Tűz márciusa). „A Lelket ne oltsátok ki!” - írja Pál apostol (IThessz 5,19). A Jézussal való találkozás, mint egykor az emmausi úton, a mi szívünket is hevítheti.

Ha élünk a Lélek sokféle ajándékával, akkor az egyház nem egyszerűen szervezet, hanem igazán közösség lesz. Nem rideg organizáció, hanem az egy, élő test organizmusa. E pünkösdi Lélek ajándéka lehet az is, hogy a templom ne múzeum, az istentisztelet ne ceremónia, az igehirdetés ne szónoklat, a Szentírás ne álmoskönyv, az imádság ne monológ, a vezetés ne uralkodás, a lojalitás ne szervilizmus legyen.

A Lélek sokféle ajándékát elnyert és azzal átitatott egyház állhat csak ki a nyilvánosság elé hiteles szóval és vonzó példával.

Dr. Fabiny Tamás

Börtönlevelek

Bonhoeffer fogságban írt levelei és feljegyzései

A magyar átlagkeresztyén tudatában Dietrich Bonhoeffer (1906-1945) alig több, mint a nácizmus idején mártírhalált teológus. Egy hiteles keresztyén élet. Részt vett a Hitler elleni merényletben. Vagy valami ehhez hasonló. Nagyon kevesen lehetnek azok, akik ennél többet tudnának mondani róla.

Hiány ugyan eddig sem volt a kivégzése évfordulói alkalmából írt megemlékező cikkekben. Különösen a teológiai gondolkodás történetének más nagyjaihoz képest. Számos hazai egyházi újság és folyóirat cikke adott bevezetést gondolataiba. Ma már az iskolai hitoktatásnak is tananyaga.

Talán az ismeretszerzés vágya, talán a várakozás teszi, hogy az utóbbi néhány évben egymás után három legnagyobb hatású és legjelentősebb művének magyar fordítása jelent meg. így a Követés (Evangélikus Sajtóosztály, 1996), amely a Hegyi Beszéd magyarázata; a Szentek közössége (Harmat Kiadó, 1997), amely a közösségben együttesen folytatott keresztyén élet (lelki) alapszabálya; a sze- melvényes Etika (Tillinger Péter, 1999), amely egy el nem készült könyv elkészült töredékeinek válogatását tartalmazza. Most pedig olvashatjuk fogságban írt leveleit és feljegyzéseit Börtönlevelek cimen (Harmat Kiadó) Boros Attila nagyszerű forditásában, a német válogatás (Widerstand und Ergebung) alapján.

A Börtönlevelek nem börtönnapló, hanem elküldött levelek, versek és néhány prédikáció gyűjteménye. Nem derülnek ki belőle történelmi részletek. Sem a letartóztatás elsődleges indokáról, sem a vádról, amely végül hazaárulás lett, és kivégzéshez vezetett néhány nappal a második világháború európai befejezése előtt (1945. április 9.), sem védekezésének vagy a védelemnek az érveiről, de

MEGHÍVÓ

A Budavári Evangélikus Egyházközség és a Budai Evangélikus Egyházmegye MILLENNIUMI ESTET

ÉS PÜNKÖSDI ÖKUMENIKUS VESPERÁS ISTENTISZTELETET tart a Bécsi kapu téri evangélikus templomban pünkösd hétfőjén,

2000. június 12-én fél 6 órai kezdettel.

Toronyzene után Millenniumi megemlékezés Megnyitja: Balicza Iván lelkész, házigazda Orgonái: Finta Gergely orgonamüvész (J. S. Bach, Buxtehude és Grigny pünkösdi müvei)

Megemlékezés a 100 éve született Márai Sándorról: Udvaros Béla, az Evangélium Színház rendezője Pünkösdi millenniumi gondolatok:

Nagy Gábor Tamás, az I. kerület polgármestere 7 órakor: Ökumenikus vesperás református, római katolikus és görög katolikus testvéreink részvételével

Énekel: a budavári evangélikus gyülekezet kibővített Huszár Gál ifjúsági énekkara Ferenczi Ilona vezetésével

Igét hirdet: Szeverényi János, a budai evangélikus egyházmegye esperese.

még a fogolytársak kilétéről sem tudhatunk meg tulajdonképpen semmit. Egyedül a fogvatartás körülményeiből érzékelünk valamit: amennyit a berlin-tegeli katonai fegyház életéről 1943. április 5. és 1944. augusztus 28. között, amikor a szövetséges légierők már Berlint is bombázzák, a fegyház őrein keresztül hivatalosan és nem hivatalosan a családhoz és barátokhoz írásban el lehetett juttatni, valamint néhány életjelet még ezután a Gestapo börtönéből. Az események részletes krónikáját, Bonhoeffer életrajzát itt nem idézhetjük fel, ezzel adós még a magyar teológiai irodalom és könyvkiadás.

A levelekből megismerjük az embert, aki szenved, mert nem a fegyház körülményeihez szokott, mert el van szakítva szeretteitől, mert miközben szabadulását várja, egyre inkább olvad, majd el is fogy földi reménysége. Közben azonban igyekszik meglátni, átélni, igen, élvezni azokat az ajándékokat, amelyekben még a fegyházban is részesül: „Igazán nem lehetünk elégedetlenek, ha sértetlen lélekkel menekülünk meg az élet javainak pusztulásából” (134). Aggodalommal és együttérzéssel követi családja és barátai életének eseményeit. A legkülönbözőbb helyzetekben ismeri meg fogolytársait, és közben saját magán is korábban nem látott vonásokat fedez fel. A kényszerű tétlenség alkalmat ad a számvetésre: amíg mindennapi életét élhette, a Krisztus-követés fegyelmében élt, majd amikor bezárultak előtte addigi lehetőségei, eljött a cselekvés ideje, és ez torkollott a fegyház szenvedésébe, majd a halálba - Bonhoeffer számára mindezek állomások a szabadság felé vezető úton, amint versében írja (175-176).

Megismerjük a gondolkodó embert, aki fogságban is szellemi ember marad. Nemcsak olvas, hanem feldolgozza az olvasottakat: csodálkozik, kérdez, gondolkodik és véleményt alkot. Gyökeresen megváltozott külső körülmények között is folytatni akatja és folytatja addigi életét. „Dolgozik”, mintha mi sem történt volna. Maga szabta emberi, szellemi és keresztyén igényességéből nem enged. Erős ember. A kor egyik problémáját „az alsóbbrendűség lázadásában” látja: „Ezek még a virágoskertben is csak a trágyát veszik észre, amiből a virágok nőnek. Minél elszigeteltebben él valaki, annál könnyebben esik ebbe a hibába. ” (162).

Megismerjük a teológust. Nemcsak a kezébe került teológiai könyvekről alakítja ki és írja le véleményét. Egyre inkább, különösen is 1944. április 30. után, foglalkoztatja Bonhoeffert az a kérdés, hogy kicsoda nekünk Krisztus? Nem lehet megelégedni azzal, hogy Krisztus

csak a vallásosaké. „Hogy válhat Urává Krisztus a vallástalanoknak is?” - teszi fel a mindmáig megválaszolatlan kérdést (123). Válaszkeresésének irányát mutatja a következő mondat: „Isten túlvilága itt van az életünk kellős közepében. Az egyház nem a határon áll, ahol az emberi erők felmondják a szolgálatot, hanem a falu kellős közepén. ”

Megismerjük az egyházával vitában álló keresztyén embert. Nemcsak az ún. hivatalos egyházzal hadakozik, „ ...amely ezekben az években csak a saját megmaradásáért küzdött, mintha csak önmagáért léteznék, képtelen arra, hogy az emberek és a világ számára az engesztelő és megváltó igék hordozója legyen" (137). Nem elégedett a Hitvalló Egyházzal sem, amely az egyházi ellenállás motorja volt, mert csak a keresztyén teológia nagy eszméinek őrzésében merül ki a ténykedése (151). Pedig: „Az egyház csak akkor egyház, ha másokért van" (183).

Megismerjük a Krisztusban hívő embert. A világ és az egyház valóságával minden leplezés és szépítés szembesít, mint aki már-már tudja, hogy a földi életben nem várhat semmit, s a Végsővel szemben hiábavaló minden önáltatás. Mások által feljegyzett utolsó szava nem az elkeseredés, hanem a hit megnyilatkozása: „Ez a vég - számomra az élet kezdete” (202). (Az 1945. április 8-án hozott és másnap végrehajtott ítéletet egyébként 1995-ben tárgyalta, de nem semmisítette meg a Német Szövetségi Köztársaság Szövetségi Bírósága: a jog mai állása szerint Bonhoeffer hazaáruló.)

Végül ízelítőül és elgondolkoztatóul két lélegzetelállító mondat:

„Ahhoz, hogy egyik ember hatalmas legyen, a másik ember ostobaságára van szükség” (14-15).

„Isten nem minden kívánságunkat teljesíti, de minden ígéretét beváltja, azaz a földön Úr marad, Egyházát megtartja, hitünket mindig megújítja, nem tesz ránk több terhet, mint amennyit elhordozhatunk, jelenlétével és segítségével megörvendeztet minket, imádságainkat meghallgatja, és a legjobb, a legegyenesebb úton vezet magához. Ezt bizonyosan megcselekszi, s így szerez magának dicsőséget általunk ” (185).

A könyv néhány óra alatt elolvasható, tanácsos mégis inkább lassan olvasni, elmélyedni benne, egyes részeit megbeszélni gyülekezeti vagy ifjúsági bibliaórán.

(Dietrich Bonhoeffer, Börtönlevelek, Fogságban írt levelek és feljegyzések. Szerkesztette Eberhard Bethge. Fordította Boros Attila. Harmat Kiadó: Budapest, 1999. 209 oldal) Dr. Reuss András