Evangélikus Élet, 2000 (65. évfolyam, 1-52. szám)

2000-05-07 / 19. szám

4. oldal 2000. MÁJUS 7. Evangélikus Élet Hálaadás Őrbottyánban Böjt 5. vasárnapjának délutánján - áp­rilis 9-én - ünnepre hívogatott az őrbot- tyáni fília harangja. Hálaadásra gyüle­keztek helybeliek és távoliak a szépen felújított templomba. Éppencsak résnyi- re nyílt szét a templomot betöltő tömeg dr. Harmati Béla püspök és a kíséretében bevonuló tíz lelkész előtt az ünnepi is­tentisztelet kezdetén. Az újraszentelést végző püspök Mt 20,28 alapján hirdette Isten igéjét. Az értünk és közöttünk szolgáló Jézust, a csodálatos alázatos királyt, kereszten önmagát feláldozó Urunkat szólaltatta meg prédikációjában. Az első szó a hálaadásé volt, a testi és lelki erőért, amivel az alig 150 lelket számláló gyülekezetei megajándékozta az egyház Ura. Három témakörben tárta fel a renovált templom - és minden templom - rendeltetését. Misszió. Az egyház megújulása hitbeli megújulás, lélektől-lélekig ható szemé­lyes újjászületés a gyülekezetekben. En­nek a felülről jövő folyamatnak látható centruma, bázisa a templom. Ezért hir­dette meg egyházunk azt a millenniumi programot, hogy 2000-re minden temp­lom megújuljon. Nehéz lenne felsorolni, mennyi építkezést és renoválást végez­tek el a gyülekezetek az elmúlt 10 év alatt. Evangélizáció. A templom rendkívüli találkozás helye. Itt nemcsak ember-él­mény történik, nemcsak emberi kapcso­latok születnek pap, gyülekezet, hívek között. A legfontosabb az Isten-élmény. Istennel találkozunk. Részesei vagyunk Isten misztériumának. A templom két jellegzetes szimbóluma a kereszt és a gyertya az oltáron. Mindkettő Jézusra mutat. A templom és a hozzá tartozó gyüleke­zet betagolódik az ezeréves magyar ke- resztyénség eleven közösségébe. Istentől adott küldetése van, ahogyan mindig is volt a viharos magyar történelem során. Kevés nyugalom adatott a közel és távo­li múltban. Istennek legyen hála, vér nél­kül történt a rendszerváltozás. A szívek­ben, lelkekben azonban nincs mindig bé­kesség, feszültségek és békétlenségek, erkölcsi, értékrendi zűrzavar uralkodik a nemzedékek és csoportok között. A templom rendet teremt a szívekben és a fejekben. Megsokszorozza és közvetíti Isten ajándékait. Megismerteti Isten em­berszerető rendjét és törvényeit. 1000 év alatt a templomon, egyházon keresztül épült be a nemzet életében Isten felülről jövő törvénye. Nem Istennek van szük­sége arra, hogy parancsait kövessék ma is, hanem nekünk van szükségünk szi­lárd erkölcsi alapokra. Az istentiszteletet rendkívüli ünnepi közgyűlés követte. Eszlényi László helyi lelkész ismertette a tatarozás rövid törté­netét. A gyülekezet 200 éve áll fenn. Ez a második temploma, 1962-ben épült, de csak 1975-ben szentelhették fel, a refor­máció emlékünnepén. A tatarozás szeré­nyebb tervekkel indult, de Erős János és ifi. Záborszky Zoltán lelkesítő fáradozá­sa nyomán teljes külső-belső felújítássá terebélyesedett. 21 család közösségi munkájával és 34 pénzadománnyal ké­szült el a rekonstrukció. Az 1.060.000 forintnyi kiadáshoz a Gusztáv Adolf Se­gélyszolgálat 200.000, az őrbottyáni ön- kormányzat 50.000 forinttal járult hozzá. Dr. Roncz Béla egyházmegyei felügye­lő méltatta a gyülekezet áldozatkészsé­gét és templomszerető szorgalmát. Baranyai Tamás esperes-helyettes arra buzdított, legyen ez a templom valóban sokak lelki otthonává. Luxusvillában is lehet valaki lelki hajléktalan, ha nem is­meri magáénak a templomot. Salamon András, a csomádi anyagyüle­kezet nevében adott hálát Istennek a fiijában történt nagy munkáért és kérte a fília népére és templomára Isten áldását. Kerecsényi János polgármester azt kérte, hogy legyen a templom valóban imádság háza, ahol a helybeliek egymásért, a köz­ségért is könyörögnek Istenhez. Szabó Gábor református lelkész öröm­mel szólt a testvéri ökumenikus kapcso­latokról és Isten igéjével kért áldást a megújult szent hajlékra. Petrik Gábor, a baptista gyülekezet köszöntését hozta Nehémiás prófétát idézve, és Reményik Sándor versével fejezte ki jókívánságait. Az üdvözletek sorát az újraszentelő püspök zárta. A Türelmi Rendelet óta nem volt ilyen építési kedv és mozgalom egyházunkban, mint amilyen most ta­pasztalható. Észak-Pest1 megyének ezen a táján különös szeretettel veszik körül a hívek templomaikat. Köszönhető ez az ősöktől ránk hagyott nemes evangélikus hagyománynak is. Az ünnepi alkalmat szeretetvendégsé- gen. jóizű falatokkal és jóízű beszélgeté­sekkel fejezték be a közelről és távolról jött jelenlévők. BT A pápai „mea culpa” visszhangjához Néhány hét alatt kötetnyire duzzadt a cikkek sokasága arról a nevezetes ese­ményről, amelynek során II. János Pál pápa nyilvánosan bocsánatot kért a 2000 éves egyház bűneiért. A „vatikáni mea culpa ” néven ismert kijelentés nem csu­pán a római katolikus egyház fejének személyes megnyilvánulása, hanem egy alapos munkával előkészített teológiai állásfoglalás kihirdetése. Egy bizottság három évig dolgozott a dokumentumon, amelynek tartalma az ötszörös „soha többé” felkiáltással foglalható össze: „soha többé nem szabad kegyetlenkedni az igazság szolgálatában; soha többé nem szabad az egyház egysége ellen ha­tó lépéseket tenni; soha többé nem szabad sérteni bármilyen népet, soha többé nem szabad az erőszak logikáját követni; soha többé nem szabad megen­gedni a megkülönböztetést... ” A pápa így fejezte ki azt, hogy a katolikus egy­ház megújulva akar belépni a harmadik évezredbe. Az Új Ember című római katolikus hetilap március 12-i számában Erdő­végi aláírással egy cikk jelent meg El­tértek a tanítástól címmel. Az írás alcí­me: Bevezetés a szekták megértésé­hez. „Bizonyára mindnyájan szeret­nénk megérteni és megemészteni a szekták jelenségét. Ehhez járul hozzá ez a kis írás” - olvassuk. Az „új vallást vagy szektát alapítók” közé sorolja Luther Mártont is, aki „tanításának alapjaként kimondta a sola scriptura (=egyedül a Szentírás - tudniillik a hitünk forrása) elvet. ... A gyakorlat­ban ez azt jelentette, hogy mindenki úgy értelmezte a Szentírást, ahogy ne­ki tetszett. ... Ma körülbelül kétszáz­ra tehető a protestáns szekták száma. Mindegyik abból az alaptételből indul ki: a Szentirás a hit egyedüli forrása és mértéke, és a Szentírás magyarázó­ja, értelmezője minden ember - saját maga.” Nem értjük, hogy miért feledkezett meg a cikkíró a reformáció Szentírás- értelmezéséről, amelynek lényege: solus Christus (=egyedül Krisztus) ál­tal részesülünk Isten bűnbocsátó és üd­vözítő szeretetében. Talán erről nem hallott még a cikk­író? Lehetséges. Azt viszont végkép­A reformáció egyházai vallják a katoli­kusokkal közös történelmi örökségüket, ezért a bocsánatkérés protestáns részről is elvárható. Különösen fontos az a meg­állapítás, hogy minden bűn végső oka az evangéliumtól való elhajlás. Erre figyel­meztettek azok a teológusok, akik már a 11. századtól kezdve bírálták a hivatalos egyház gyakorlatát; ez viszont szakadá­sok egész sorát idézte elő. Az új feleke­zetekben újra jelentkeztek a régi kísérté­sek. Ahhoz, hogy a 21. században az egyház tisztán hirdesse az evangéliumot, őszintén meg kell vallania mindazt, amit Isten akaratával szemben cselekedett. Ez a közös bűnbánat erősítheti a felekezetek közötti egységet is. Kérdéses, hogy ma bárki hivatott-e ar­ra, hogy az elődök bűneiért kérjen bocsá­natot. A pápa viszont - amikor bűnbá­natra szólította fel egyháza össze hívét - azt hangsúlyozta, hogy nem a múltat íté­li el, hanem azt kívánja megelőzni, hogy mindezek megismétlődjenek a jövőben. pen nem értjük - és feltételezni sem merjük - hogy nem hallott a Katolikus Egyház és a Lutheránus Világszövet­ség Augsburgban 1999. október 31-én aláírt Közös Nyilatkozatáról. Ennek lényege: „Együtt valljuk meg: Egyedül kegyelemből, Krisztus üdvözítő mun­kájába vetett hit által és nem a mi ré­szünkről meglévő bármely érdem sze­rint fogad el minket Isten és kapjuk a Szentleiket, aki megújítja szivünket és felhív a jócselekedetekre. ” Nem értjük, hogy ezek után miért va­gyunk mi evangélikusok még mindig a „kétszázra tehető protestáns szekták” egyike. Nem értjük, hogy a fenti írás egy olyan hetilapban megjelenhetett, amelynek célkitűzése, hogy a Szentév­ben ne legyen olyan magyar templom, ahol nincs jelen a katolikus sajtó. Azt pedig érdeklődéssel kérdezzük: Vajon hol és mikor jelent meg a záró­gondolatként leírt állítólagos Luther idézet. Nem értjük, mi volt a célja annak, hogy a hívő katolikusok ilyen „félresi­került” ismertetést kapjanak rólunk. Ezt bizony nehéz „megemészteni” az ökumené korában. Ezzel a törekvésével kora keresztyénsé- gének mutat új utat - krisztusi megbo­csátásba vetett hittel. A „mea culpa” célja nem a lelkiismeret megnyugtatása, hanem annak az irgalomnak a reménysé­ge, amelynek valóságát böjt idején éljük át, amikor Jézus szenvedésére emléke­zünk. Arra az Úrra tekintünk, aki meg­alázta magát, s életét adta, hogy mi meg­szabaduljunk bűneink terhétől, és új éle­tet éljünk Ővele. Vető István Újlaki Agnes Életképtelenek vagyunk? című írásához legyen szabad néhány gondolatot fűznöm. A tényeket nem le­het cáfolni, ezek szomorú dolgokról be­szélnek és figyelmeztetnek. Élettapasz­talatom - sokfelé járván a világban - azt sugallja nekem, hogy kemény elhatározá­sokkal, következetes intézkedésekkel se folyamatokat meg nem szakítva „meg­állj” lehetne parancsolni népünk folya­matos csökkenésének. Ezt legfőképpen azzal lehetne elérni, hogy széles iskolai felvilágosítások mellett megteremtenénk annak alapjait, mely szerint a fiatalok biztosítva látnák a családalapításuk jövő­jének minden állomását. Lám a szörnyű második világégés után mind a németek, mind a lengyelek merész törvényekkel biztosítani tudták nagy háborús vérvesz­teségeik pótlását. Az olaszok, a dicsősé­gesnek nem mondható abesszin hadjára­tuk közben és után ugyancsak nagy ked­vezményeket adtak a nagycsaládosok­nak. Tunéziában, miután Burgiba vezeté­sével az arabok lerázták a francia igát, 20 év alatt megduplázódott a lakosság számaránya és azt mondták nekem az arabok, hogy már korlátozni kellett a családi pótlékok nyújtását a gyermekek után úgy, hogy csak 3 gyermekig nyújt az állam gyermeksegélyt a családok szá­mára. Nagyobb családok gondja így már a szülők vállaira hárul. A minap, hogy már másodszor járhattunk a Szentföldön, irigykedve csodáltuk meg Galileában és a Genezáreti tó környékén mindenütt a nagy építkezéseket, szombaton a sétáló szülőket kísérő gyermekkoszorút, az ut­cán nem dohányzó embereket, a hihetet­len tisztaságot és a tenyérnyi földet is öntöző-locsoló műanyag csöveket. Pedig arrafelé rengeteg népből származó em­berek gyűltek össze, és pl. oroszul köny- nyen tudtam az emberekkel társalogni. Nem értjük Ünnepre készülnek Zalában Az Úr 2000. évében ha­zánk hazafias hagyománya­it számontartó és tisztelő népe 1000 éves államisá­gunkat és a krisztusi vallást 1000 éve felvevő eleinket ünnepli. Mi ‘ pedig itt Zalaistvándon, a magyar medence nyugati végein, Pannónia földjén, a'Zala fo­lyó „A” betűjének északi csücskében 217 éve (1783- tól) megszerveződött evan­gélikus gyülekezetként élünk, és most hálaadással tekintünk vissza az elmúlt esztendőre, 1999-re. Első renden azért adunk hálát Istennek, mert bár 15 évnyi áldott szolgálat után 1999. augusztus utolsó napján el kellett engednünk Vajda István lelkészt és fele­ségét, Orsolya asszonyt 3 kisleányával együtt, de gyülekezetünk élete mégsem szenvedett elviselhetetlenül nagy törést: a lelkészi szolgálat zavartalanul folytató­dott. Harmati Béla püspök nyugdíjas lel­készt küldött helyettes lelkésznek: Ha­vasi Kálmánt, aki feleségével együtt 1999. szeptember elsejétől állt szolgálat­ba. Az új lelkész kezdettől tapasztalta a gyülekezet szeretetét, segítőkészségét, a lelkészi szolgálat iránti igényét és mély egyházszeretetét. Társadalmi munkák sorának elvégzésekor kitűnt, jól szervez a gyülekezeti felügyelő és több presbiter is, szükség is volt rá a lelkészlakás rend­betételekor, valamint a novemberig le­zajlódon gázbevezetéskor. A már bejáró­don szolgálatok szinte „maguktól men­nek”. A templomi harang megszólal, amikor annak ideje van, habár a szerke­zettel nem ritkán külön kell foglalkozni. Az orgona többnyire „kétujjasan” kíséri a gyülekezet énekét istentiszteleteinken, méltóságteljes tempóban, lelkiismeretes igyekezettel. Az egyházközségi épületek (templom, parókia, gazdasági épület, volt iskola) különböző állapotban, sok­helyütt javítandóan állnak, de az udvar­rend nagyot javult - szorgalmas asz- szonykezek munkáját is dicsérve. A „Pap-tó” tájéki kőrisfákat gazdáink a té­len kivágták, hol fognak a mai kis hitta- nosaink ezután jót bújócskázni? A gaz­dasági udvar melletti szántóföldecske ki­használatlan volt legutóbb. Nagy kincsek birtokában vagyunk. Az ifjúság kicsi, de lelkes, szívén viseli az „Ifjúsági Ház”-nak is nevezett volt isko­laépületet: lehetséges, hogy ők lesznek a renoválás motorja? - A volt iskolaudva­ron már felállították a millenniumi or­szágzászló rúdját. Amikor a templom és a parókia elő- kertjét sok csekmettől megtisztították asszonyaink, majd jó egynéhány kis tuját és kúszófenyőt elültettek, arra gondol­tam: a jövő készül. Óvodás hittanosaink- ra pillantva, meg húszegynéhány hitta- nosunkra nézve is a jövő reménysége bi­zsereg szivemben, de azért hátul ágasko­dik a gondolat: régen volt keresztelőnk meg esküvőnk, temetésünk viszont több mint szokott; mire számitsunk? Mire ké­szüljünk, ha a jövőt komolyan gondol­juk? A jelen örömei közé szépen besorol a századik magyar városban élő fíliánk, a zalaszentgróti. A tavaly elkészült temp­lomrenoválás fölöttébb csinosra sikerült, még a városháza urai is büszkék rá! A kedves kis gyülekezet oszlopos tagjai még azt fundálgatják, hogyan lehetne az idei Jubilate vasárnapja előtti szombatra, a templom újjászentelésére, a paplakot is renoválni. MEGHÍVÓ A Zalaszentgróti Evangélikus Leány­gyülekezet 2000. május 13-án, szomba­ton de. 11 órakor tartja templomának a renoválás utáni hálaadó istentiszteletét A templomszentelés szolgálatát D. dr. Harmati Béla, a Déli Evangélikus Egy­házkerület püspöke végzi. Olvasói levél Elgondolkoztam. Nem lett volna-e jobb a rozoga páncélosok vagy divatjamúlt repülőgépek helyett inkább építkezési anyagokat stb. kérni a külföldi adósság kiegyenlítésére...? A „10-15 ezer idegen” évi befogadása bizony szomorú dolog és nagy veszélye­ket is jelent. Az, hogy nálunk afgán, pa­kisztáni, kínai, néger és más nemzetisé­gű „kisebbségek” leljenek új hazára, nem kívánatos sem azok, de a mi szá­munkra sem. Szülőhaza csak egy van, az „ubi bene ibi patria” (ahol jó, ott a haza) jelszó, mely ma nagyon divatossá kezd válni, nagyon könnyelmű elképzelés. Ta­pasztalhattuk ezt pl. Dániában, ahová családtagunkat a háború szele sodorta el, hogy amikor Iránban a sah lábára nyúlci- pőt húzott az iszlám irgalmatlan keze, rohamosan érkeztek családostól a mene­kültek, miután kipihentették szökéseik fáradalmait s otthonosan kezdték magu­kat érezni, megünnepelték mind a saját, mind a dán ünnepeket, nem kérni, hanem követelni kezdtek iskolákat is, hivatkoz­va az általános emberi jogokra... Elfelej­tettük-e már, hogy nem is olyan nagyon régen, amikor hazánkban már a nemzeti­ségek voltak többségben, éppen ez okoz­ta hazánk feldarabolását...? Őszintén írom: egyetemi oktatómun­kám során nagy öröm volt számomra, hogy más nyelv tanítása mellett többek között kínaiakkal, koreaiakkal, vietnami­akkal ismertethettem meg drága nyel­vünket akkor, amikor nekem csak az ele­mi iskolában és egyetemi tanulmányaim utolsó esztendejében adatott meg az anyanyelven való tanulás... Engem le­nyűgözött a távol-keletiek tanulni akará­sa, és nagyon boldog voltam, amikor a három kínai mérnök, akiket az abc-től kezdve kezdtem orosz közvetítő nyelv­vel magyarra tanítani, a Talpra magyar kielemzése után lelkesen dicsőítették Pe­tőfi gondolatait. De mindig éreztem, ha nem is mondták nekem, hogy mennyire vágyódtak vissza hazai és családi kör­nyezetükbe. A haza', a szülőföld, a szülői ház örök mágnesként vonzza, csalogatja azokat, akik könnyelműen vagy kény­szerből elszármaztak a „mágnes” vonzó köréből. De ez nem is csoda, mert hiszen az állatok is ki tudják mutatni hűségük rejtett érzelmeit. Amint a Riviérán felej­tett kutya egy fél év alatt útlevél és vízu­mok nélkül hazatalált magyar gazdájá­hoz, a japán kutya meg hiába várván vis­sza gazdáját a háborúból, elpusztult a vá­rakozásban, a két szibériai farkas hosz- szan elnyújtott duettjét hallgatva a kassai állatkertben, én a sztyeppéken maradt társaik utáni vágyakozást hallottam szo­morú „dalukban”. < Azt viszont szívből kívánnám, hogy azokat a testvéreinket, akiket az önkény Szibériába vagy máshová kitelepített, no meg a Kárpátokon túli, elnemzetlenít- ésre ítéltetett rokonainkat, a csángó-ma­gyarokat is be kellene fogadnunk védő szárnyaink alá. A hatvanas években egy egyetemi hallgatónk titokban átkelt a Kárpátokon nyár folyamán, és olyan helységeket talált, amelyek a térképeken nem is szerepeltek, s az ottani emberek és gyerekek szinte könyörögtek neki, hogy juttassunk el hozzájuk magyar tan­könyveket. Akadna tehát mit tennünk népünk jö­vőjét illetően. Nagyon kellene a nagy nemzeti összefogás, hogy az egyesek zsebeibe csúszó milliárdok és milliók népünk javára fordíttassanak. Őseink vé­rükkel harcolták ki ezt a hazát számunk­ra, nekünk kötelességünk lenne ezt meg­erősíteni és továbbadni utódainknak. Is­ten segítségével. Deme Dezső * 4 7

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents