Evangélikus Élet, 1999 (64. évfolyam, 1-52. szám)
1999-04-04 / 14. szám
64. ÉVFOLYAM 14. SZÁM 1999. ÁPRILIS 4. HÚSVÉT ÜNNEPE ÁRA: 48 Ft Jézus feltámadása adjon reménységet és ez indítson életújulásra. Áldott húsvétot kíván a Szerkesztőség. A TARTALOMBÓL Előttetek megyek... (meditációs sorozat) Az élet-érték fájdalmas húsvéti kérdőjelei Húsvét San Franciscóban A dy Endre fenti diagnózisa nem hiszem, hogy csak magyar népünk kórképe lenne. Istennel kapcsolatban igaz ez a keserű megállapítás az egész emberiségre nézve. A nagy isteni akciókról valahogy mindig lemaradunk. Kezdhetjük a sort akár Ádámnál, aki átalussza a nagy „műtétet”, mire felébred, ott van mellette az isteni meglepetés, az ajándékba kapott, hozzáillő segítőtárs, Éva... Az új Ádám érkezését, Jézus születését is átalusz- sza a világ. A karácsonyi csodáról mindenki lekésik, még a pásztorok és bölcsek is, nem is szólva Heró- desről és írástudóiról... Később Jézus életének döntő pillanatairól késnek le a hozzá legközelebb álló tanítványi kör tagjai. Péter, János és Jakab részben átalusszák a Tábor hegyi „csúcstalálkozót” éppúgy, mint az ellenpólust, a Gecsemáné kerti keserve imaharcot. S talán a legtragikusabb elkéső, maga az áruló Júdás, aki kétség- beesetten szeretne mindent visszacsinálni, de már nem lehet, végleg elkésett... Elkésésünk csúcsa a húsvét hajnali elalvás. Itt már nincs különbség Jézus ellenségei és hívei között: alszanak az őrök, a katonák, de későn érkeznek az asszonyok is, hát még a tanítványok. Erre a meglepetésre senki sem számított. Igaz, többször is, előre megmondta, hogy „a harmadik napon feltámad”, de ki emlékszik arra, ami szétfeszíti szűk értelmünk és még szűkebb hitünk sivár, fantáziátlan világát? Isten azon az éjszakán is hamarabb ébredt, előbb szeretett és cselekedett! Újra csak Adyt idézve:,, O járt. az Isten előttem. Kivonta kardját, megelőzött. ” ÉN ÉLEK, ÉS TI IS ÉLNI FOGTOK.” Jn.4..9 „Előttetek megyek Galileába...” ,,Mi mindig mindenről elkésünk... ” Jeruzsálemi sírbejárat A húsvéti evangélium nem egyszerűen Jézus feltámadásának tényét tartalmazza, hanem annál sokkal többet. Ha csupán azzal fogadta volna az angyal a döbbent asszonyokat, hogy üres a sír, Jézus nincsen ott, ahová péntek este eltemették, akkor ez még akár a hullarablás gyanúját is kelthette volna. Nem is arról szól csupán az örömhír, amit hitvallásaink tömören így summáznak: „alászállt a poklokra, harmadnapon feltámadt a halottak közül, fölment a mennybe. Valami még történik közben: Jézus nem menekül a mennyei dicsőségbe, hanem még marad. Nem azért, hogy leszámoljon ellenfeleivel, nem a megtorlás, a bosszú motiválja. Jeruzsálemben, a gyilkos városban csak az övéinek jelenik meg, zárt ajtók mögött, ahogy ma mondanánk: teljes a „hírzárlat”. Ellenfeleivel nem foglalkozik! Mit jelent ez? Megmagyarázhatatlanul nagyvonalú kegyelem? Vagy inkább a legsúlyosabb ítélet jele? De nincs időnk ezen töprengeni, mert a húsvéti angyal szava mozgósít: „Menjetek el, mondjátok meg tanítványainak és Péternek, hogy előttetek megy Galileába... ” „Pogányok Galileája” Galilea több, mint a Szentföld egy darabja. Jézus itt kezdi nyilvános működését, itt hangzik föl először az ébresztő figyelmeztetés: „Térjetek meg, mert egészen közel van már a mennyek országa!" Máté evangéliuma szerint itt valósul az ézsaiási jövendölés: „...pogányok Galileája. A nép, amely sötétségben lakott, nagy világosságot látott, és akik a halál fiildjén és árnyékában laktak, azoknak világosság támadt. ” Az angyali parancs mozdulásra és szólásra indít furcsa módon első soron a tanítványok felé, külön is kiemelve a címzettek közül Péter nevét. Amennyiben Jézus tanítványai közé soroljuk magunkat, vagy legalább is szeretnénk közéjük tartozni, akkor joggal tekinthetjük magunkat is megszólítottaknak. Nekünk is szól a figyelmeztetés: lehet, hogy már megint elkéstünk, lemaradtunk! Nem ott vagyunk, ahol a Mester jár, már megint megelőzött. Mi talán még mindig Jeruzsálemben gubbasztunk zárt ajtók mögött. Még mindig leterhelnek a múlt sérelmei és félelmei. Még mindig visszafelé merengünk, az emmausi tanítványok nosztalgiázása kísért: „...mi abban reménykedtünk, hogy ő fogja megváltam Izraelt... ” Pedig jól ismerjük a világos jézusi figyelmeztetést: „Aki az eke szarvára teszi a kezét, és hátratekint, nem alkalmas az Isten országára. ” Ha valaki állandóan csak a visszapillantó tükörbe bámul, arra mered, ami már régen mögötte van, az könnyen elvéti az útirányt. A húsvéti evangélium először éppen a szűk tanítványi kört akarja kirobbantani ebből a dermedt állapotból. Nem véletlen, hogy Péter név szerint is megemlítésre kerül, hiszen ha valakit, akkor éppen őt joggal béníthatta a közelmúlt terhe. Mások bűnénél csak a saját bukásunk tud jobban fájni és megbénítani. Igazán Péter számára lesz elementáris erejűvé az újra találkozás a Feltámadott Úrral a Tibérias-tavánál. Jézus-nem a múlt szemetében kotorászik, hanem előre néz és a jövő felé fordítja Péter tekintetét is: „Legeltesd... őrizd az én juhaimat... Kövess engem! ” Ez a felszabadító parancs felénk is hangzik. Többet nem bízhat ránk Urunk, mint az övéit, „az ő ju- hait”. S többet sem ígérhet, minthogy Ő követhető, mert előttünk jár „Galileában”, a hétköznapok világában is. Gáncs Péter Értelmesen a feltámadásról? L etört, zaklatott, kiborult stílusú levelet kaptam nemrégen egy kedves ismeretlen ismerőstől, aki nem a mi kis városunk lakója, de viszonylag közeli rokona temetése miatt jött közénk. Részt vett a temetésen, ahol természetesen a találkozónk egyoldalú volt; hazautazott, s ezután érte a nagy csapás. Pár nappal az orosházi temetés után váratlanul súlyos gyász érte őt is, egyik legkedvesebb családtagja hunyt el viszonylag fiatalon, és szembesítette mindazzal, amit - írja - a keresztyénség mostani szolgái is hirdetnek. A levél zaklatott stílusban tiltakozik a halál könyörtelen valósága ellen, szinte örvénylő gyászfájdalom zúzza szívét és lelkét, és megvallja azt is, hogy mind a két temetésen, egy hetes különbséggel hallott Jézus Krisztusról, bűnbocsánatról, golgotái keresztről, és ezt még úgy ahogy fel is tudta fogni, de már a feltámadás kérdése mind a két temetőben zavarba hozta, és még elkeseredésében, gyászában sem igazán látott megragadható lehetőséget a feltámadás ígéretében. S a levél lényegében ezt a kérdést feszegeti: miért elégszik meg a lelkész, az igehirdető azzal, hogy „csak” hirdeti „azt a bizonytalanul csengő furcsa lehetőséget, amit feltámadásnak neveznek, de a computeres világ modern emberének agyveleje nem tud vele mit kezdeni?” S a könnyek között vitatkozó levélíró még azt is felveti, ha már a lelkészek mégis hirdetni kívánják ezt a „furcsa lehetőséget”, akkor legalább miért nem teszik azt értelmesen, azaz argumentálva, hogy ennek a „furcsa lehetősége” legalább elgondolkodtassa a „computeres világ modern” emberét? S a legtalálóbb kérdés: avagy csak proklamálni lehet a feltámadást, azaz kihirdetni, kijelenteni, de értelmesen (= érvelve mellette) előadni nem? A levél gyászoló írója azt mondja, értelmének is szüksége lenne értelmes támaszra, mert érzi a szívével, hogy van ebben a „furcsa lehetőségben” valami nagyszerűen vigasztaló, de a „brutális tények” naponta gyötrik meg a szívét azzal, hogy az értelme, a gondolkodása nem tud mit kezdeni ezzel a „furcsa lehetőséggel”. Lényeg: mondjak valami értelmeset, érvelőt, esetleg meggyőzőt arról, hogy a szíve szükséglete mellett az értelme, a gondolkodása is kielégíttes- sék, vagy legalábbis érezze, hogy ezt az emberi - kognitív - dimenziót sem kell kiebrudalnia emberi valóságából. írjak neki valami értelmeset - kérte. Avagy nem lehet „értelmesen beszélni a feltámadásról?” Lehet-e egy ilyen levélre nem válaszolni? Természetesen kötelező válaszolni, de úgy érzem, sokaknak lehet ez még kérdése, és ezért kivonatosan ismertetem levelem vázlatpontjait, hátha lelki és értelmi haszonnal olvashatják még olyan ismeretlen testvérek, akik esetleg már hasonló gondokkal, gondolatokkal küzdöttek. Vázlatpontjaim: 1. Bármennyire is látványos az az igény, hogy értelmes, argumentáló érvet mondjunk a feltámadás ügye mellett, hangsúlyozandó, hogy a hit (= Isten iránti bizalom) dolgaiban nem egyedül az okos és cáfolhatatlan argumentálás győz meg, ezért ne tekintsen senki abszolút elvárással az érvekre, az argumentumokra, mert - sajnos - abszolút erejű bizonyítékok nincsenek, csak a már hívő (= azaz Istenben bízó) emberek számára. Egyet elismerhetünk: az érvek segíthetnek hihetővé tenni a hihetetlen és „furcsa lehetőséget”, a feltámadást, de a hit titka Istennél van. Tehát csak részben forduljunk várakozással az érvek, a logikai levezetések felé, az igazi csoda azonban attól függ, hogy Isten Lelke megérinti-e a szívünket és befogadhatjuk-e a szívünkbe a Szentlélek csodálatos ajándékát, a hit szent titkát. 2. Vigasztaló és tanulságos, hogy a bibliai beszámolókból tudjuk azt a tényt, hogy a természetes ember - legyen akár három éve tanítványa a Názáreti Jézusnak - első reakciója az Úr Jézus Krisztus szenvedésére és feltámadására az, hogy ez nem lehetséges, ez hihetetlen. Amikor Názáreti Jézus - nem is egyszer - bejelenti a tanítványainak, hogy neki sokat kell szenvednie, majd megfeszítik és harmadnapon feltámad, akkor Simon Péter egy határozott elutasítással reagál Jézus szavaira: ez nem történhet meg veled, mondja Jézusnak. Ekkor keményen, első számú tanítványát „lesátánozva” utasítja rendre az Úr Jézus, hogy ne a tanítvány írja elő az üdvtörténeti menetrendet. Ám a többi tanítvány sem értett meg semmit. Rettenetesen megviselte őket a nagypéntek borzalma, de ennél még nagyobb döbbenetét váltott ki belőlük, amikor ott állt köztük a Feltámadott. A tanítványok első reakciója, hogy „nem hiszem”. Mert ez a természetes ember első normális reakciója: nem lehet, nem hiszem. Amikor húsvét hajnalban az asz- szonyok látják, amit látnak, elfutnak, nem hisznek, csak rémülten eldadognak valamit a tanítványoknak, és csak Péter és János merészelnek kiszaladni a sírhoz. Az emmausi tanítványok fel sem ismerik azt a kellemes útitársat, aki csatlakozott hozzájuk, amikor ők lélekben összeros- kadva meneteltek hazafelé, mert úgyis vége mindennek, Jézus meghalt, az ügy elveszett. De Tamás kijelentése is közismert, nem hiszem, amíg nem látom és nem tapintom. Tamás ne légy hitetlen, hanem hívő (= bízzál bennem). Ha a tanítványoknak nem volt könnyű megbirkózni a feltámadás tényével, akkor nekünk modern(nek tartott) embereknek sem szabad szégyenkeznünk a kétségeink és zavaraink miatt, hiszen az első tanítványok reakciója sem a rögtön felismerés lendületes öröme volt, hanem sok lelki vívódást kellett átélniük, mire világossá vált előttük a tény, hogy akit láttak meghalni, azt nem meghalni látták, hanem megváltani a világot, és azért jött újra közéjük, hogy ezt a „furcsa lehetőséget” előrevetítse nekik a történelem egészére nézve. Sőt, hogy ők lesznek majd ennek a hírnökei - ők, akik maguk is azzal kezdték, hogy nem hisszük, nem lehet, képtelenség. Életüket áldozó hírnökei, küldöttei lesznek a Feltámadott- nak, hogy hozzánk is eljusson ennek a ténynek a híre! 3. Hangsúlyozottan biztos, Jiogy Jézus tanítványai nem voltak ebben a lelki helyzetben, hogy kitalálják a feltámadást és mint mesét terjesszék, hiszen többszörös értelemben sem voltak abban a lelki helyzetben, hogy ilyesmit kitaláljanak. Fel sem fogták, amikor Jézus erről a lehetőségről próféciaként beszélt - hogy így tölti be a messiási küldetését, azaz meghal a kereszten és feltámad a halottak közül. A kereszthalál gondolatától is rettegtek a tanítványok, jól ismert római eszköz volt ez és a megszálló rómaiak nem igen csináltak érzelmi és jogi ügyet abból, hogy esetleg még néhány zsidót megfeszítsenek - azaz a tanítványok is természetesen féltették az éltüket, rettegtek a kereszthalál gondolatától és ezért zárkóztak be azokban a napokban rejtekhelyeikre. Félelemben éltek és eszükbe sem jutott olyasmi, hogy holttestet lopjanak és a feltámadás hírét terjesszék. Ők maguk is nagyon zavarban voltak ezzel a fordulattal szemben, nekik sem volt az természetes és magától értetődő, hogy akit láttak meghalni - már amelyiküknek volt bátorsága egyáltalán az események közelében maradni - az most él. Sőt! Megbízza őket. A tanítványok nem tudták volna kitalálni ezt a „furcsa fordulatot”, az ellenségnek pedig aligha lett volna érdeke. 4. S meggondolandó az is, hogy vajon hajlandók lettek volna-e a tanítványok majd évekkel és évtizedekkel később egy puszta kitalációért annyit nélkülözni, szenvedni és végül mártírhalált halni? Vagy hogyan lenne lehetséges az, hogy kitalálták volna a feltámadást és kitalálták volna azt is, hogy nem hitték el? Sokkal kedvezőbb színben tüntették volna fel magukat, ha az eseményekben csak az ő fantáziájuk működött volna. 5. Van egy döbbenetes megfigyelésem: a temetőben a sírjaik mellett megállók között. nagyon sokan vannak olyanok, akik „beszélgetnek” az elhunyttal! Mert az érző lélek nem tudja semmivé váltnak tekinteni azt, akit szeret(ett). Az emberi lélek követelménye, elvárása, hogy legyen folytatás, valamiképpen folytatás a halálon túlnan. 6. S végül, amit abban a bizonyos levélben sem írhattam még meg, mert csak a napokban jutott eszembe: a feltámadás ügye nem világnézeti, nem tudományos kérdés, hanem a szeretet kérdése! Ha igazi szeretettel szeretünk valakit, akkor a lelkünk egyszerűen nem tudja elfogadni, nem képes elfogadni, hogy semmivé, porrá, féregeledellé vált az, akit szerettünk. A lelkünk tiltakozik ez ellen és akarja azt a felfoghatatlan tényt, hogy az a másik mégis él. Hangsúlyozom: az igazi szeretet hinni akar a feltámadás csodájában, mert az igazi szeretet nem képes azt mondani, hogy a másik nullává, semmivé vált. Éppen ezért az igazi szeretetnek ez is egy mértékegysége, fontos mértékegysége. Mert lehet közömbös az ember egy ismerőse halálhíre hallatán, vagy idegenek esetében, de amikor az igazi szeretet gyászol, az mindenképpen az élettel számol. Ennek az igazi szeretetnek mondhatja Isten feltámadást hirdető szolgája, hogy nem a halálé az utolsó szó. Mert: Jézus Krisztus feltámadt és él... és mi is élni fogunk szeretteinkkel együtt mindörökké. Ribár János i é
