Evangélikus Élet, 1999 (64. évfolyam, 1-52. szám)

1999-03-14 / 11. szám

2. oldal 1999. MÁRCIUS 14.

Evangélikus Élet

r

UJ NAP - UJ KEGYELEM

A

VASÁRNAP Istenem, elcsügged a lelkem, azért terád gondolok. Zsolt 42,7 ™ ' (Jak 5,13; Jn 12,20-26; Zsolt 84,1-13).A viharba került hajón először a gyenge, lazán csomózott kötelek szakadnak szét. A gondosan, erősen fontak akár a végsőkig is kitartanak. A viharba került életek tapasztalata sem más: gyenge cérnaszálként pattannak el felszínes emberi kapcsolataink kötelékei^ Csupán a / több szálból - bizalomból, szeretetből, hűségből, áldozatkészségből - „összeeső-/, mózott” kötelek bírják a terhelést. Az a láthatatlan szál, ami Istenhez fűz bennünket, süllyedésnek induló hajónkat is felszínen tarthatja. Nine/orkán, ami széttépje, csüggedés, ami felfejtené szálait. /

HFTFŐ ^z ember azt nézi, ami a szeme előtt van, defaz Úr azt nézi, ami a szív- ben van. lSám 16,7 (lPt 1,17; Jn 6,23-2‘k Róm 10,14-21) ítélet és felmentés is egyszerre: Isten nem a felszínt figyeli, nenya szépen kikozmetityázott( kirakatba tett, fennen hangoztatott jelszavak, pózok, lettek alapján ismeri teremtményét. Egymást mi könnyedén becsapjuk, elkápráztatjuk szemfényvesztő trükkjeink- kel - Istennél nincs helye manipulációnak. Bizalmatlanságunk, félelmünk, tartózkodásunk a másiktól a „látszat csal!” elve aljipján bizony sajnos jogos. Isten a „szem előtt” és a szívben is szerető Atyának bizonyítja magát.

Nem tudják még átlátni és felnőtt ésszel elfogadni, hogy szüleik jót akarnak nekik. Sokszor éppen így: egy nem-mel. Nem értik meg, hiszen gyerekek. A hívő ember hitélete is megrekedhet ezen a szinten: Istenre haragszik, mert nem bízik abban, hogy az Atya hálánál jobban tudja, mi is a legjobb neki. Ez ajézusi ima lehet amin- tánk. ha durcás, sértődött gyermekként viselkedünk Atyánkkal.

WJ V

C«ií lTnRTnK Szövetségét kötök velük, hogy békéjük legyen. Ez 34,25 (Róm 11 5,1; 5Móz 8,2-3) Róm 11,17-24) Belépünk a NATO-ba, valóra

válik egy katonai álom. Csatlakozunk egy tömbhöz, amelytől védelmet, háttér-erőt, vita, háború esetén fegyveres igazságot és jogvédelmet remélünk. Bűvös szó a szövetség: az erők összpontosítása a gyengébb feleket is önbizalommal tölti el. Isten felkínálja szövetségét népének. Megbékélted magával Jézus Krisztusban. Mi is általa nyújthatunk egymásnak békejobbot. Hiszen Őáltala kerültünk egyazon oldalra: megváltott bűnösökként van heb link Isten országában.

PENTEK

KEDD Perelt£d Uram, peremet, és megváltottad életemet. Jsir 3,58 (2Tim 4,18a; Jer 11,18-20; Róm 11J-10) Csúnya perektől hangos a sajtó, a közélet. Vádaskodások, egymásra mutogatások, bűnbak-keresés. A fó bűnöst már megint futni hagyták - sóhajtjuk cinikusan. De gondolunk-e arrafdiQgy nekünk is van egy perünk, egy örök perünk, ügyünk vesztésre áll. Mégis, van, aki szót emel az érdekünkben. Nem sztárügyvéd, akit jól megfizetünk, ha kihúz a csávából. Jézus Krisztus magára veszi az ítéletet, a halálosat, csak hogy mi szabadlábon távozhassunk. Köszönetét mondunk-e neki ezért?

Jézus így imádkozott: Atyám, ha lehetséges, távozzék el tőlem ez a pohár, mindazáltal ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem amint te. Mt 26,39 (Zsolt 119, 109; Mk 14,53-65; Róm 11,11-16) A makacs, engedetlen, elkényeztetett gyerekek nagyon nehezen fogadják el, ha valami nem az ő akaratuk szerint történik, ha szüleik pillanatnyi vágyukat, kívánságukat nem teljesítik.

V

Nagyon korán, a hajjjjali szürkületkor felkelt, kiment, elment egy lakatlan helyre és ott imádkozott. Mk 1,35 (Zsolt 5,4; Jn 10,17-25; Romi 1,25-32) Amilyen a reggelünk, olyan lesz/lehet az egész napunk. Ahogyan elindítjuk a napunkat, amilyen lelkiállapotban vágunk neki teendőinknek, olyan hangulatban leszünk a nap továbbfrészében is. Érdemes alaposan megszemlélni ezt a bensőséges evangéliumi pillanátképet Jézus kora hajnali órájáról: erőt gyűjt, onnan, ahol - Akinél - az erő van. Áz a reggeli pár perc, amelyet Istennel, igéjével, imádsággal eltöltünk, „kamatozó idő”. Ezt nem veheti el tőlünk senki, mi viszont to- vábbadhutunk belőle azoknak, akikkel a nap során találkozunk.

WnURAT 1 ugyanis nem látható belőle: az ő örök hatalma és istensége, az a világ teremtésétől fogva alkotásainak értelmes vizsgálata révén megtalálható. Róm 1,20 (Ézs 40,26; Ám 8,11-12; Róm 11,33-36) Ne csak az ember keze munkáját lássuk és dicsőítsük civilizált világunk remekműveiben, ne magunknak, kétkezi alkotásainknak emeljünk emlékművet az új évezred küszöbén, vélt hatalmunkat és istenségünket jelképezve! Alázattal álljunk meg mindenek Alkotója előtt.

Kőháti Dorottya

E

z alkalommal két híres ószövetségi nőalak áll előttünk, Hágár és Sára. A két személyben két lehetőség, két választás. Mindkettő Ábrahám felesége, mégis teljesen más utat jelent kettőjük élete.

Hágár az emberi kétségbeesés példája. Ő az, aki Ábrahám felesége lett, mert Sára és Ábrahám egy pillanatra bizonytalan lett Isten ígéretében. Ezért a szolgálóból úrnő lett, pedig a Példabeszédek könyve is földet rendítő dolognak tartja, ha a szolgából király lesz... és a szolgáló úrnője örökébe lép (Péld 30,22-23.)

Sára mégis a bizalom és a hit jelképévé lehetett annak ellenére, hogy nevetett Isten ígéretén, sőt az imént látott ingadozása ellenére is, mert az Isten minden emberi kételkedésen, hitetlenségen túl mutatva megtárfóftá fééfetétVígy lett Hágár gyermeke, Izmáéi az emberi'akárát és szándék jelévé, Sára gyermeke, Izsák pedig az isteni ígéreté.

Áki szolga volt, később bárkivé is legyen, lélekben mindig egy kicsit az marad. Aki szabadnak született, lehet bár rabszolgává, de lelke szabad marad. S ha valaki azt gondolja, szép ez az ezredévek homályába tűnő történet és a hozzáfűzött

Böjt negyedik vasárnapja

SZABAD VAGY SZOLGA?

Gál 4, 21-29

emberi bölcselkedés, de semmi köze nincs a mai valósághoz, akkor az nagyot téved!

Bizony mindkét lelkűiét bennünk él ma is. Vágyunk a szabadságra a nekünk adott ilyen vagy olyan ígéretek beteljesülésére. De valójában csak szolgák vagyunk, mert a bennünk megfogalmazódó vágyak érdekében szinte mindig szívesen vállalunk egy kis szolgaságot. Dolgozunk egy vagy két műszakban, ott állunk a gyárak gépeinek futószalagjai mellett, utána pedig sietünk haza. Vár ránk a második vágy harmadik műszak, ház körüli munka. De nemcsak munkánkban vagyunk így, hanem a gondolkodásunkban is. Mások mondják meg, hogy mit vegyünk, mások mondják meg, hogy mit szeressünk. Látszólag minden szabadságunkat segíti, de közben szolgákká leszünk.

Sajnos, sokszor ez a szolgaiság jellemzi lelki életünket is. Hitéletünk gyakran merevedik megszokássá és ilyenkor már nem is értjük, mi történik az istentiszteleten, csak a prédikációt várjuk és reméljük, mond valami újat, ami a mai fülnek is érthető. S mivel tanulni nehéz, de kritizálni könnyű, szeretnénk egyházunkat is „korszerűbbnek” látni. Szeretnénk talán egy kicsit a saját képünkre és hasonlatosságunkra formálni azt. Igényelnénk az egyházi szolgáltatásokat, de közben elfelejtjük, hogy az egyház ura nem egy szolgáltató társáságót1 gyűjtött űíága kö- ’ ré, hanem tanítványokat, ákik bár: önálló , és különböző személyiségek voltak, mégis hagyták, hogy formálja őket a Krisztusban közéjük jött isteni szeretet. Jézus nem a mások akaratát feltétlenül kiszolgáló gyülekezetét hívott el, hanem szeretetben szolgáló embereket. Olyanokat, akik miközben másoknak szolgálnak, önmaguk szabadok maradnak. Szabadok csak úgy maradnak, ha nem a saját vágyaikon tájékozódnak, hanem az Isten ígéreteire figyelnek.

Az igazi szabadság egyben a választás lehetősége is. Szabadságomban áll nemet mondani arra, ami káros, és igent mondani arra, ami előnyt jelent, arra ami a lelkem üdvét munkálja. „ Űzd el a rabszolganő fiát, mert nem örökölhet együtt... a szabad asszony fiával. ” Vesd el a régit, a törvényeskedést is, amely számtalan embertelen rendelkezésével gúzsba köt. Vesd el a hit nélküli kiüresedett vallásosságot, és tekints arra az ígéretre, amely - bár talán fel sem tudtad fogni, mert gyermek voltál - keresztelésednél hangzott el: „Aki hisz és megke- resztelkedik, üdvözöl”.

A mai vasárnap Öröme tehát az ígéret gyermekeinek szól és így hangzik felénk: az Isten számon tart bennünket, mint szülő a gyermekét. Figyeli lépteinket még akkor is, ha már elhagytuk az atyai házat. A mi csalóka önbizalmunk ellenére is vár az ő gondviselése.

Add meg nekünk a hit képességét, hogy meglássuk ígért országodat! Ámen.

Szarka István

ISTENTISZTELETI REND

Budapesten, 1999. március 14.

+ 1., Bécsi kapu tér de. 9. (úrv.)

Bencze Imre; de. 10. (német) Dietrich Tiggemann; de. 11. (úrv.) szupplikáció; du. 6. Teológusok passiója; II., Modori u. 6. de. fél 10. Sztojanovics András; Pesthidegkút, II., Ördögárok u. 9. de. fél 11. Fodor Viktor; Békásmegyer, III., Víziorgona u. 1. de. fél 9. Gálos Ildikó; Csillaghegy III., Mátyás kir. u. 31. de. 10. Donáth László; Óbuda, III., Dévai Biró M. tér de. 10. Bálintné Varsányi Vilma, Újpest, IV., Leibstück M. u. 36-38. de. 10. Blázy Lajos, V., Deák tér 4. de. 9. (úrv.) Zászkaliczky Péter; de. 11. (úrv.) dr. Harmati Béla; du. 5. szeretetvendégség; VII., Városligeti fasor 17. de. 11. (úrv.) Szirmai Zoltán; du. 6. Muntag Andorné; VIII., Üllői út 24. de. fél 11. Kertész Géza; VIII., Rákóczi út 57/b. de. 9. (szlovák) Cse- lovszky Ferenc; VIII., Karácsony S. u. 31- 33. de. 9. Kertész Géza; VIII., Vajda P. u. 33. de. fél 10. dr. Fabiny Tamás; IX., Thaly Kálmán u. 28. de. 11. dr. Rédey Pál; Kőbánya, X„ Kápolna u. 14. de. fél 11. dr. Fabiny Tamás; X., Kerepesi út 69. de. 8. Tamásy Ta- másné; Kelenföld, XI., Bocskai út 10. de. 8. (úrv.) Joób Máté; de. 11. (úrv.) Joób Máté; du. 6. Orosz Gábor Viktor; XI. Németvölgyi út 138. de. 9. Schulek Mátyás; Budagyöngye, XII., Szilágyi E. fasor 24. de. 9. szupplikáció; Budahegyvidék, XII., Tartsay V. u. 11. de. 9. (úrv.) Vári Krisztina; de. 11. (úrv.) Vári Krisztina; du. fél 7. Vári Krisztina; XIII., Kassák Lajos u. 22. de. 10. ifj. Kendeh György; XIII. Frangepán u. 43. de. fél 9. ifj. Kendeh György; XIV., Lőcsei út 32. de. 11. (úrv.) Tamásy Tamásné; XIV., Gyarmat u. 14. de. fél 10. (úrv.) Tamásy Tamásné; Pestújhely, XV., Templom tér de. 10. Szabó István; Rákospalota, XV., Juhos u. 28. (Kis- templom) de. 10. (úrv.) szupplikáció; Rákosszentmihály XVI., Hősök tere 11. de. 10. dr. Kamer Ágoston; Cinkota, XVI., Batthyány I. u. de. fél 11. Blatniczky János; Mátyásföld, XVI., Prodám u. 24. de. 9. Blatniczky János; Rákoshegy, XVII., Tessedik tér. de. 9. Kosa László; Rákoscsaba, XVII., Péceli út 146. de. 9. Szebik Károly; Rákoskeresztúr, XVII., Pesti út 111. de. fél 11. Kosa László; Rákosliget, XVII., Gőzön Gy. u. de. 11. Szebik Károly; Pestszentlőrinc, XVIII., Kossuth tér 3. de. 10. Győri Gábor; Pest- szentimre, XVIII., Rákóczi út 83. (ref. templom) de. háromnegyed 8. Győri Gábor; Kispest, XIX., Templom tér 1. de. 10. Széli Bulcsú; Kispest, XIX., Hungária út 37. de. 8. Széli Bulcsú; Pesterzsébet, XX., Ady E. u. 89. de. 10. Győri János Sámuel; Csepel, XXL, Deák tér de. fél 11. Lehoczky Endre; Budafok, XXII., Játék u. 16. de. 11. Solymár Gábor; Budaörs, (ref. imaház) de. 9. Endrefly Géza;

ISTENTISZTELETEK MÁRCIUS 15-ÉN Deák tér de. 9. Zászkalicky Péter. Bécsikapu tér de. 11. Bence Imre.

LAETARE (BÖJT 4.) VASÁRNAPJÁN a liturgikus szín: lila. A vasárnap evangéliuma (oltári ige): Jn 6,1-15; epistolája (szószéki ige): Gál 4,21-31.

HETI ENEKEK: 360, 365.

A legnagyobb asztal.

Jn 6,1-15

Kié a világon a legnagyobb asztal? Mivel nem áll rendelkezésemre a Guineiss-könyv, nem tudom. Érdemes lenne utánanézni. A sok furcsaság között talán erre is találnánk adatot. Azt tudom, hogy Magyarországon is próbáltak rekordokat felállítani - a világ leghosszabb szendvicsét, leghosszabb rétesét elkészítve. Volt, aki hurkatöltésben pályázott a leghosszabb címre.

Kinek van a világon a legnagyobb asztala? És milyen az az asztal? Ezren, tízezren, százezren fémek köré? Érdekes, de igazán nem életbevágóan fontos kérdés. Bár ő maga sohasem pályázott arra, hogy a rekordok könyvébe kerüljön, a válasz egyértelmű: a legnagyobb asztal Jézusé. Azé a Jézusé, aki vendégségbe hívta az egész világot, örömünnepre invitált minden embert. Ott, akkor az egyik leírás szerint négy-, a másik szerint ötezer embert látott vendégül egyszerre. Senki sem maradt éhen! Nem kis teljesítmény - mondhatná egy vendéglátóipari szakember...

Azóta megszámlálhatatlan embersereg ült, állt, térdelt asztalánál. Hányán vannak, akik csak most, ebben az órában, a világ valamely pontján Jézus asztalához járulnak...?

Hétről hétre vezetjük a lelkészi szolgálati naplóban az adatokat: melyik istentiszteleten hányán telepedtek Jézus asztala köré, hogy magukhoz vegyék az ostyában és a borban az élet táplálékát.

Nincs az a statisztika, amely - akár csak becslés szintjén - ki tudná mutatni,- hogy az egész földkerekségen, kétezer év óta hányán fordultak meg Jézus asztalánál. Becsülni lehet, s aki elkezdi számlálgatni ilyen vagy olyan, de nagyon esetleges szorzók szerint, az döbbenetesen nagy számokhoz jut. Milliárdos nagyságrendben kellene számolgatnia.

Az egyház feladata nem az, hogy statisztikák segítségével, kimutatások készítésével felmérje a jézusi rekordot, s így csináljon „reklámot” Urának. Az egyház küldetése az volt, s ma is az, hogy továbbadja a jézusi meghívó szót: „Ültessétek le az embereket”.

Tudom, mindez csak játék a gondolattal. Mégis ez a játék segít tudatosítani néhány nagyszerű tényt, segít megragadni az örömteli jóhírt, és segít más látással közelíteni a kenyérkérdéshez.

János evangélista csodáról számol be. Csoda, amely ott és akkor történt hármas értelemben. Csoda Jézus kérdése, csoda, hogy Jézus hálát ad, és csoda ahogy Jézus oszt. Igen, már a jézusi kérdés is csoda: „Honnan vegyünk kenyeret, hogy ezek ehessenek? ” Csoda, hiszen azt jelenti, hogy az emberré lett Isten egészen a napi betevőig menően gondol ránk, s gondoskodni akar rólunk. Nem vagyunk közömbösek az Istennek; nem megfoghatatlan és általános teória a gondviselés; nemcsak a nagy, átfogó kérdések érdeklik az Istent, s a többiben magunkra hagy. Kérdés és fontos számára, hogy ma mit eszünk, tudja, észreveszi és számon- tartja éhségeinket és szomjúságainkat minden értelemben. Hát nem csodálatos, hogy ilyen Urunk van? Mondhatjuk ezután, hogy magunkra maradtunk, s nincs, aki segítsen problémáink megoldásában? A csoda itt kezdődik - Jézus kérdésénél...

Csoda, hogy hálát ad. Nem természetes emberi magatartás. A sikert vagy természetesnek tartjuk, vagy magunknak szoktuk „inkasszálni”. Jézus hálát ad. De figyeljünk csak arra, hogy mikor teszi ezt: a „siker” előtt. Ennek kettős üzenete van számomra: Jézus a kevésért, a nem „elegendőért” is hálát ad. Elgondolkodtató... Ennél azonban még fontosabb, hogy a hálaadás nála nem egy megtörtént élménynek a nyugtázása, hanem a feltétlen bizalom az Atya felé. Azaz annak a biztonságnak a kifejezése, hogy az Atya megadja mindazt, amire szükség van. (Emlékezünk a Hegyi Beszédben mondott biztató szavakra: „Ne aggódjatok tehát, és ne mondjátok: Mit együnk? - vagy: Mit igyunk? — vagy: Mit öltsünk magunkra? Mindezt a pogányok kérdezgetik: a ti mennyei Atyátok pedig tudja, hogy szükségetek van minderre. Keressétek először az ő országát és igazságát, és ezek is mind ráadásul megadatnak nektek." Mt 6,31-33).

És csoda, ahogy Jézus oszt. Nem méricskél, nem spórol, nem görcsöl, hogy lesz-e elegendő, hanem ad, ad és ad. Pazarló módon, minden éhséget csillapítva, minden éheset jóllakatva. S az eredmény? Több a maradék, mint az alapanyag. A gondoskodást jelző kérdés, az alaphangot megadó hálaadás és a felszabadult, mindent szétosztani hajlandó adakozás csodát tett.

Miért fontos ez? Azért, hogy tudjuk: ha kérdezünk, van megoldás, ha hálát adunk, lesz elegendő, ha szétosztjuk, marad belőle bőven. Igen, erőltetés nélkül így húzhatók meg a vonalak az egykori csodától az életünk mai valóságáig.

Igen, eltanulandó a jézusi kérdés: honnan vegyünk kenyeret, hogy ezek ehessenek? Ha a Mestert igen, a tanítványt is kell, hogy foglalkoztassa mások testi-lelki éhsége. S aki eljut a kérdezésig, az nem fog legyinteni rá: ez már nem az én dolgom. A kérdésben ott rejlik az indulás a megoldás felé. Ott rejlik a cselekvő igény a megoldásra. Jézus tanítványai ezért, ha valóban Jézus tanítványai, szociális érzékenységgel jámak-kelnek ebben a világban. Hiszen mi nem önmagunkért élünk, hanem azért, hogy Isten önzetlen és adakozó szeretetének tanúi legyünk. Az egész magyar keresztyén- ségnek, azon belül az evangélikusság- nak, s benne minden evangélikus keresztyénnek újra kell gondolnia a kérdést: „mi dolgunk e világon”. Mi a küldetésünk, mi a megbízatásunk? Nem fogalkozunk- e túl sokat önmagunkkal, saját gondjainkkal, a múlt bajaival, s az előttünk álló problémákkal? Nem lehetünk abban az értelemben szentek, ahogyan a közmondás tartja: minden szentnek maga felé hajlik a keze. Az apostol sem erre biztat: ki-ki a maga terhét hordozza, hanem erre: egymás terhét hordozzátok... Testvéreim, egyenként, gyülekezetek, egész magyar evangélikus egyház, mi nem önmagunkért vagyunk, s vagyunk itt, hanem azokért, akik éhesek. A legfőbb kérdésünk ez kell, hogy legyen: mit tehetek a másikért, a rászorulóért, az elesettért, a bajban levőért. Az egyért a legkisebbek közül, akiben Jézus keres meg... (Urunk szerint az ítélet napján ez hangzik majd [Mt 25,40]: „A király így felel majd nekik: Bizony, mondom néktek, amikor megtettétek ezeket akárcsak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg.”) Igen, eltanulandó a jézusi kérdés: honnan vegyünk kenyeret, hogy ezek ehessenek. Ha sikerül a kérdést szívből jövően megfogalmazni, akkor már mozdul is a kéz, a láb, s cselekvő lesz a szeretet.

Ehhez azonban meg kell tanulni hálát adni. Nem könnyű feladat ez a panaszkodó világban, ahol néha okkal, olykorolykor ok nélkül, morgás, elégedetlenség, elkeseredés bőven akad, az Isten iránti hála viszont hiányzik. A hálaadás megelégedést, elégedettséget ad. Nem azért adunk hálát, mert van mindenből

elég, hanem azért lesz elegendő, mert a hálaadás hitet, azaz Isten iránti bizalmat ébreszt. Azt a bizalmat, mely tudja, hogy Isten gondviselő mennyei Atya, aki elegendőt adott és ad.

És megtanulhatjuk Jézus csodája nyomán, hogy ha szétosztjuk azt, ami van, amit így vagy úgy, de Istentől kaptunk, akkor marad belőle. Ahogyan a kenyércsodánál több volt a maradék, mint az alapanyag, úgy tapasztalhatjuk meg mi is, ha hajlandók vagyunk kipróbálni az önző élet helyett a másoknak adni tudó, szétosztó életformát. Az Isten furcsa számtana így működik: akkor lesz nekem több, ha amim van, megosztom másokkal. Tudom, hogy ez a gyűjtögető életmódra berendezkedett világunkban nem természetes. De pillantsunk bele a teremtéstörténet soraiba, és vegyük észre, feje tetején áll ez a világ. Ha talpra állítjuk Isten fejtetőre állított világát, és helyére kerülnek a dolgok, akkor ez történik, s akkor működőképes lesz az emberi élet, az emberi együttélés. Mert a világban még mindig van elegendő táplálék. De nincs elegendő „nem csak névleg keresztyén”, aki segítené igazságosan szétosztani a kenyeret. Elkeserítő számomra, hogy míg a világ több mint fele éhezik, az önmagát keresztyénnek tartó Európa és Észak-Amerika jólétben él. „Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram... ” (Mt 7,21). De a példázat szerint bemegy az, aki az éhezőnek enni, a szomjazónak inni adott...

Kié a legnagyobb asztal a világon? Azt hiszem, így tapasztalom, Jézusé. Eddig is hívott, ma is hív, hogy vendégei legyünk. S ebben a vendégségben úgy formálódjon életünk, hogy kérdés legyen a másik éhsége, program legyen a hálaadás és természetes mozdulat a szétosztó adakozás. Jézus azért jött, hogy bővölködő életünk legyen.

Hafenscher Károly (ifj) (A Tükörkép prédikációs kötetből.)