Evangélikus Élet, 1999 (64. évfolyam, 1-52. szám)
1999-03-07 / 10. szám
Evangélikus Elet 1999. MÁRCIUS 7. 5. oldal St£41I01I |jj| /SWä K»ni)vajánló Figyelmetekbe ajánlom David Heller: Kedves Isten! című könyvét. Ebben a könyvben olyan leveleket olvashattok, melyeket gyerekek írtak Istenhez. Nemcsak magatoknak szerezhettek vidám perceket vele, hanem nagyon jó ajándék is lehet. Ízelítőül olvassunk bele: Kedves Isten! Mit csinálsz azokkal, akik nem hisznek benned? Nálunk lakik a szomszédban egy ilyen család. Nem akarok bajt nekik, szóval nem mondom meg, kik azok. Találkozunk a templomban! Alexis (9 éves) Kedves Isten! Igazán küldhetnél a nővéremre egy csapást. Tudod, mint az egyiptomiakra. Nagyon hülye. Stanley (8 éves) Kedves Isten! Köszönet neked a szüléimért, a húgomért Anitáért, és a nagypapáért meg a nagymamáért! Mindannyian nagyon kedvesek és rendesek. Philt, a bátyámat pedig megbocsátom neked - gondolom, mégnem fejezted be egészen. , Sean (12 éves) Kedves Isten! A vulkánok menő dolgok, de néha igazán türtőztethetnéd magad (az anyám is ezt mondja mindig nekem)! Szeretettel: Victor (11 éves) Szokott lenni a ti gyülekezetetekben is gyermekszeretetvendégség? Mit szoktatok ilyenkor csinálni? Szeretném, ha megírnátok nekem! Most hadd meséljem el, hogy két hete én is részt vettem egy ilyen alkalmon Cinkotán. Több, mint negyvenen gyűltünk össze szombat délután, óvodáskortól felsőtagozatos korig. Először talán mindenki számára furcsa volt, hogy egy igazi bohóc vezeti az éneklést, de ez később csak fokozta a lelkesedést. El kell, hogy mondjam nektek, a gyerekek milyen ügyesen segítettek elbábozni a Csodálatos halfogás történetét! Megtapasztalhattuk, milyen nehéz volt a hallal teli hálót kihúzni a vízből! Ezután mindenki a történetre emlékezve, papírhalakat szíKedves Gyerekek! nezett, illetve mozaikképet készített a történet alapján. Na, erre pihenni kellett! Ekkor jöhettek a finomabbnál finomabb sütemények és teák! Az alkalom végén tanultunk még egy új éneket és megbeszéltük, hogy mi is megpróbálunk emberhalászok lenni úgy, hogy a legközelebbi vasárnapra elhívunk magunkkal olyan gyerekeket, akik még nem voltak a Gyermekbibliakörben. Úgy gondolom, egy vidám délutánt töltöttünk el együtt! Pötty bohóc A gyermeksarok készítőinek címe: Boda Zsuzsa, 1085 Budapest, Üllői út 24. Miért lett szamár a szamár? Tudjátok-e miért lett szamár a szamár? Ha nem, olvassátok csak el ezt a nagytarcsai népmesét, amit Hernád Tibor bácsi gyűjtött! Mikor az Úristen a világot megteremtette, összegyűjtötte az állatokat és nevet adott nekik. Mindegyiknek megmondta a nevét. Azután megparancsolta nekik, hogy másnap ismét gyülekezzenek ösz- sze, hogy kikérdezhesse, nem felejtették- e el a nevüket. A szamár még akkor csinos, takaros szép állat volt. Nem volt hosszú füle sem, s az Isten valami szép nevet adott neki. Mikor az állatok másnap mind összegyülekeztek, mindegyik meg tudta mondani a nevét, csak a szamár felejtette el. Az Úristen ezért nagyon megharagudott rá, megmarkolta mindkét fülét, s úgy megrázta, hogy a füle hosszúra nyúlt. Attól fogva maradt rajta szegényen a szamár név, s a füle is örökre hosszú maradt. (Gyűjtötte: Hernád Tibor) A téglagyártól a tehervonatig Lőwy Dániel új könyve A szerző nevét előző kötete a „Kőbe írt Kolozsvár" tette ismertté. Ebben a 300 oldalt kitevő kötetben két szerzőtársával bemutatja Kolozsvár minden fellelhető emléktábláját, feliratát, címerét. A legrégibb kőbe vésett felirat 1444- ből maradt ránk. De találkozunk a mi korunkban keletkezett emléktáblák fényképével is, pl. Járosi Andor emlékét őrző emléktábláéval az evangélikus templomban. Anyaggyűjtő munkájuk „a történe- lemtipró, művelődési örökségünket megsemmisítő viszonyok elleni dacszövet- ségityoft” - amint az' előszóban írják a szerzők. a>i-- Lőwy Dániel új könyve Kolozsvár zsidó lakosságának történetével foglalkozik. Ebből mintegy 50 oldal a kolozsvári zsidóság múltját vázolja fel egészen 1940-ig, a második bécsi döntésig. Ezután következik a könyv címével jelzett fájdalmas tragédia előzményeinek és történetének leírása, 18.000 magyar zsidónak 1944. május-júniusában a téglagyári gettóba zsúfolása, majd hat tehervonattal történt deportálása. írásos dokumentumokkal és 36 tanúságtevő szóbeli és írásos megszólítása segítségével hozza felszínre a feledés mély kútjából a tragikus eseményeket és emberi sorsokat. Higgadtan tárgyilagos. Nem vádol. Nézőpontjával magyar és román, keresztyén és zsidó azonosulhat „mégis valami ellen íródott, szerkesztődön ez a könyv. - Az elfelejtés veszedelme ellen” - írja Kányádi Sándor. Nem hallgatja el Lőwy Dániel a román vasgárdának a két világháború között elkövetett antiszemita atrocitásait, a háborús bűnösnek nyilvánított Antonescu marsall nevét se; aki 250/000 Ó-Románi- ábanvélő zsidó és 20.000 cigány megsemmisítéséért felelős. Tárgyilagosan állapítja meg: „Az 1942-43. közötti időszakban Magyarország mérsékelt zsidó- ellenes propagandát folytatott, ami a Központi hatalmak által uralt Európában egyedülállónak számít. ” „Szövetségesek - hosszú, méla lesben” című fejezetben a szerző szóvá teszi a Szövetséges Hatalmak passzivitását. De azt is, hogy a német megszállás idején Kolozsvár magyar lakosságának nagy része szintén passzív maradt és akadtak közöttük nyilasok is, a csendőrök pedig precízen hajtották végre szégyenteljes feladatukat. Akadtak azonban igaz keresztyének, egyetemi tanároktól kezdve egyszerű emberekig. Kiemelten említi meg Márton Áron gyulafehérvári római katolikus püspök nevét. Közli 1944. április 18-án /!/ a kolozsvári Szt. Mihály templomban elmondott figyelmeztető szavát. A feledés homályából kiemeli Járosi Apdpr, kolozsvári evangélikus esperes áldozatos és bátor szolgálatát, amelyért végül.ételiével kellett fizetnie. „A szamos- parti város Wallenbergje” című fejezetben elsősorban mártír lelkészünk leányának, Antal Sándorné Járosi Margitnak a tanúságtételére támaszkodik, de bőven merít anyagot lelkészi szakfolyóiratunknak, a Lelkipásztornak 1949-ben megjelent Járosi emlékével foglalkozó számából is. 1997-ben a Duna Televízióban Kányádi Sándorral folytatott beszélgetésében is behatóan foglalkozott Lőwy Dániel Járosi Andor igehirdetői és embermentő szolgálatának jelentőségével. Mostani könyvében közölt megemlékezését rövidített formában már előzőleg közölte az Amerikában magyar nyelven megjelenő Menora című folyóiratban, majd később teljesebb formában a Credo Evangélikus Műhely című folyóirat múlt évi számában. - Az az érdekes, hogy Lőwy Dániel figyelmét - Kolozsvár régi köveinek felkutatása közben - az evangélikus templomban elhelyezett emléktábla irányította Járosira. Nem egyszer esett meg, hogy amikor elnémultak az emberek, a kövek szólaltak meg... Hogy. mennyire foglalkoztatja továbbra is ezt az erdélyi magyart, magát izraelitának valló fiatal értelmiségit Járosi Andor személye, arról egy újabb szép vallomása is tanúskodik. Ezt írja: „Egyik fő törekvésem, hogy a Yad Vasémnél (Jeruzsálemben) kijárjam — a második világháború idején Kolozsvárott zsidókat mentő - Járosi Andor evangélikus esperes Igaz keresztyénként való elismerését. ” Ez a tanulmánya az ifj. Fasang Árpád és Fodor András szerkesztésében megjelent Hit és Hitvallás című kötetben olvasható. A kötet 117 magyar mérnök, orvos és természettudós írásait közli. Lőwy Dániel kémikus. Jelenleg az Egyesült Államokban, a memphisi egyetem tanára. Könyve bevezetésében ezt írja magáról: „Kolozsváron nőttem fel, a város műemlékeinek bűvöletében. Épületeiből, felirataiból a város sok évszázados történetének számos mozzanatát megismertem. Azt az egyet kivéve, amiről ez a könyv szól. ” — „ Számos kortanú és a kincses város egykori vezető személyisége mind-mind kitérő választ adott, valahányszor a zsidó lakosság elhurcolásának körülményei felől érdeklődtem. " - Már-már az a meggyőződés alakult ki bennem, hogy a deportálás nagy titokban és a legtöbbek által ismeretlen körülmények között ment végbe. Óceáni távolságra kellett szülőhazámtól eltávoznom, hogy rádöbbenjek, nem így történt.” Könyvét 1998-ban az Erdélyi Szépmíves Céh adta ki. Benczúr László r Uj Zrínyiász - visszafelé FIATALOKNAK Feletted is ott ragyog! Fölötted ott ragyog az Úr, dicsősége meglátszik rajtad. Ézs 60,2 Hosszasan vitatkozott a minap mögöttem két fiatal azon, hogy melyek azok a dolgok, amelyek szépek, vagy legalábbis annak lehet mondani. Mind a ketten egészen más nézőpontokat vettek alapul. Míg az egyik azt mondta, hogy az a szép, ami a szemnek szép, addig a másik azt állította, hogy a szép az, amit érinteni lehet. Sokáig beszélgettek, de mindig akadtak olyan pontok, amiben nem tudtak megegyezni. Majd mielőtt elváltak volna egymástól, az egyik még felvetette a következő gondolatot is; ....talán nem is létezik az abszolút szépség, tehát, ha nem létezik, akkor nincs is, és akkor pedig teljesen felesleges kutatnunk... " S azt hiszem, ez volt az a mondat, ami arra késztetett, hogy magam is elgondolkozzam ezen a dolgon, mert mint mindenki másban, bennem is él egy olyan egységes rendszer, aminek alapján eldöntőm, hogy mi az, ami szép, és mi az, ami nem. Vagyis, hogy pontosabban fogalmazzak, mi az, ami az én ízlésvilágom szerint szép. Ez nagyon lassan alakult ki bennem is. Benyomások, különböző élmények formálták meg azt az esztétikai egységet, amit most a magaménak vallhatok. Nagyon sokáig csak abból a szempontból vizsgáltam meg a dolgokat, hogy mi az, ami kinézetre szép, de rá kellett jönnöm, hogy ez egy nagyon irreális besorolás alapján mondható csak el valamiről. Mert mindenki számára a szép fogalma mást jelent. Tehát csakhamar rá kellett jönnöm, hogy ez nem lehet a döntő szempont: a következő, amit nagyon sokan, s így én magam is néztem, hogy mennyire használható. Itt, nem csak a szó szerinti dolgokra kell, hanem a használhatóságnak egy sokkal má- sabb és mélyebb értelmére kell gondolni. Lassanként kialakultak bennem azok az elvárások, amelyeknek alapján azt mondtam valamire, hogy ez szép. De csakhamar rá kellett jönnöm, hogy ezekkel a kritériumokkal két nagy baj van. Az egyik az, hogy ezek csak engem tükröznek valamelyest, s mi alapján mondom én bármire is, hogy ez alapján kell valamiről véleményt alkotni. Mert ha ezt teszem, akkor olyanná leszek, mint azok a farizeusok, akik a saját igazolásuk érdekében képesek voltak törvényeket felállítani, csak azért, hogy ezek által önigazolást nyerjenek. A másik dolog pedig az, ha csak ezeket a kritériumokat tartom szem előtt, akkor lassan egy olyan falat emelek magam köré, ahova nem juthat be semmiféle fény, s saját akaratomnak, „törvényeimnek” leszek a rabja. Amikor rájöttem, hogy mindez nem jó, akkor feltettem magamnak azt a kérdést, hogy akkor mi a helyes út, mi az igazság? Csakhamar eljutottam egy olyan álláspontra, mint a két ifjú egyike, s tagadni kezdtem magamban mindazt, ami eddig jó és „szent” volt. Aminek az lett a vége, hogy nem is létezik szépség, csak irreális valóság, amire bárki bármikor ráhúzhatja azt a jelzőt, hogy ez a szép. S akkor a szépség nem több, mint egy adott irányzat győzedelme, vagy hogy érthetőbben mondjam, egy éppenséggel hódító divat. Ez persze igaz, de ez alapján nem szabad ítélnünk. Rá kellett jönnöm, hogy szépséget minden dologban fel lehet fedezni, egy bizonyos határig. Isten minden teremtménye a maga egyszerűségében, rútságában szép, mert ilyennek teremtette. Hogy meglátjuk-e, mi a szépség, az csak rajtunk múlik. Vagy divatirányzatok találkoznak, s alkotnak egy éppen szerencsés vagy szerencsétlen konstellációt? A valódi feladatunk azt hiszem az, amikor minden teremtményben megpróbáljuk felfedezni azt a szépséget, amit a Teremtő adott neki. Engedjük hát, hogy az Isten megnyissa szemünket és megláthassuk a valódi értékeket ebben a változó világban... Jéckel Gábor Kár, hogy a filmszakemberek úgy érzik, díjat csak olyan film érdemel, amit rajtuk kívül kevesen értenek és aminek „élvezetéért” meg kell szenvedni. Hogy Tímár Péter filmje, a 6:3, avagy játszd újra Tutti nem kapott nagy díj at, az nem kisebb bűn, sőt hiba, mint annakidején A Tanú-nak tíz éves eltiltása. Az Oscar-díj kiosztói (a mi helyzetünkben) nem szé- gyeltek volna díj-esőt ontani rá. Humora - akárcsak A Tanúé volt, melyre, talán Bacsó Péter közreműködése következtében, emlékeztet is - az a fajta, amely az emberből nevetést és könnyeket felváltva, néha egyszerre csal ki. Középpontjában az évszázad mérkőzése, „az angol - magyar”, melynek zseniális rádióközvetítését annakidején egy egész ország lélekzetvisszafojtva hallgatta. Megállt az élet. Ugyanakkor elindult valami. Az évek óta visszafojtott érzelmek, a közös, végre egyszer őszinte lelkesedés valamiért, amit nem a központból rendeltek! Felébredt a mesterségesen elfojtott nemzeti érzés, az annyiszor megalázott nemzeti öntudat egy rövid másfél órára kiélhette magát: volt mire büszkének lenni. „Tutti”, a kukás, már a mai kor fia (Eperjes Károly zseniális alakítása) aznap - 1953 november 25-én - született, s egész életében rajongott a meccsért, játékosaiért. Egy remek fordulat visszadobja őt a múltba, ahol újraélheti ezt a napot, de nemcsak a meccset. A nyomasztó atmoszférát, melyben naiv gátlástalansággal mozog (szerencséjére egy, a kitelepítésből nemrég szabadult őrangyal vigyáz rá és az őt üldöző, növekvő számú rendőrség ugyanolyan mafla, mint a németek voltak a háborús filmekben). Ahol „három elvtárs már tiltott csoportosulás”, ahol a szülészet ajtaján tábla lóg: „A szülés lánynak dicsőség, asszonynak kötelesség”, ahol mindenütt mindenki Szepesit hallgatja, a gólok után még az ávósok foglya is kínzójának nyakába borul. Megáll az élet - kivéve a besúgást. Sorban mennek a feljelentő telefonok: itt egy gyanús alak, aki előre tud mindent! Még azt is, hogy forradalom lesz...?! Talán provokátor? Az írók (kik közül Illyés Gyulában már mocorog az Egy mondat a zsarnokságról) erre való reagálása zseniális, de több remek ötletet már nem árulok el. Befejezése sem szokványos, nem az, amit mindenki vár! Szereposztása, a legkisebb szerepekben is parádés. Zenéje fülembe mászott és nem akar kimászni belőle. Ezt a filmet mindenkinek, minden generációnak meg kell néznie, legyen hófúvás, vagy kánikula! A fiatalok biztosan megnézik, mert kitűnő szórakozás és mert talán még érdekli őket, hogy is volt az a híres meccs? De az idősebbek, különösen azok, akik akkor húszas, harmincas éveiket taposták, akik a szatíra minden apró szóbeli vagy vizuális célzását érzékelik és értik, azoknak különleges élvezetet jelenthet. Nemcsak nosztalgiaigényünket elégíti ki, hanem humoros formában, ugyanakkor szívuemarkolóan emlékeztet arra, hogy mit hagytunk magunk mögött. Talán akkor hálásak leszünk azért, amit kaptunk, kevésbé kritikusan értékeljük mai életünk hiányosságait és nem leszünk annyira boldogtala-
