Evangélikus Élet, 1999 (64. évfolyam, 1-52. szám)

1999-03-07 / 10. szám

2. oldal 1999. MÁRCIUS 7. Evangélikus Élet ÚJ NAP - ÚJ KEGYELEM "N ISTENTISZTELETI REND Budapesten, 1999. március 7. Szemem állandóan az Úrra néz. Zsolt 25,15. Aki az eke szarvára teszi a kezét, és hátratekint, nem alkalmas az Isten országára. Lk 9,62. a kéréseinket hallgatja meg, amelyek egyeznek akaratával, mert ezzel is minket véd, ne­künk tesz jót. VASÁRNAP Élőtökbe adtam az életet és a halált, az áldást és az átkot. ^ Son^°^am nem törődöm vele, nem szólok többé az ő nevében. hát az életet! 5Móz 30,19 (Fii 1,21; Lk 9,57-62; Zsolt 34,1-23; Ef j iwivivn,^perzselő tűzzé vált szivemben, csontjaimba van rekesztve. Eről­5,1-9.) Jézus mondja magáról, hogy ő az élet. Aki tehát ennek a parancsnakengedelmes- ködtem, hogy magamban tartsam, de nincs rajta hatalmam. Jer 20,9. (JSir 3,57; Mt 28,10; kedni akar, az újra és újra Jézust választja. Az élet nékem Krisztus, a halál nyereség, éne? Jer 20,7-13;Róm 9,14-29). Amikor Mózes szabadkozik, nem vagyok a szavak embere kelhetjük nemcsak a temetéskor, mert Krisztus kereszthalála a lehetővé vált éppen benne a választás. Aki pedig őt, az életet vál rafelé kell tekintgetni, hiszen Jézus nem mögöttünk kullog, h; téletünket jelenti. Így íztotta, annak nem hát­im előttünk jár. A. Nagy az ereje az igaz ember buzgó könyörgésfnek Jak 5,16 (Zsolt 105/4, 1 Pt 1,13-21; Róm 8,31 -39.) / / Wj Nem az ember imádságának van ereje, hanem az emberpÉ lett egyetlen Igaznak. Efőtte valóban semmi sem lehetetlen, ezért keressük szüntelenül az ő hatalmát. Aki pedig az ő tulajdon fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaAa. hogyne ajándékozna nelfünk vele együtt mindent? Ebben bízva keressük imádságainkban szüntelenül őt! 7 HÉTFŐ Ne tiltsátok el... mert, aki nincs ellenük 31,35; Jel 14,7; Mk 9,38-41; Rm 9,1/ J K, az mellettünk van. Mk 9,39-40. (Jer .......................... $ Ak i a világot, minden láthatót és láthatatlant teöímtett, mindenkit munkatársává'fogad a mindent megrontó bűn ellen, annál is inkább Jmert az ismeretlen ördögűzőre is ugyan­úgy igaz Jézus figyelmeztetése: nálam nélkül'semmit sem cselekedhettek. Ha tudjuk, hogy bármit kérünk, megn^gfirlttf/foltékor tudjuk, hogy már megkaptuk, amit kértünk tőle. ÍJn 5,15. (2Móz 3f^ÍÍkJ#4,43-52; Róm 9,6-13.) Ez a kapemaumi századoséhoz hasonló ráhagyatkozás, és azé az özvegyasszonyé, aki mindenét bedobta perselybe. Olyan biztos, hogy Isten meghallgatja a hozzá fohászko- dót, hogy akár előre meg is lehet köszönni. Ez még akkor is igaz, ha Isten csak azokat hangzik a biztatás, veled vagyok. Jeremiás sincs egyedül ebben a küldetésében, a mai ta­nítvány sincs. Aki enged Isten igéjének, az egyszerre azon veszi észre magát, hogy ennek az igének a foglya. Ez azonban boldog rabságjiiszen ez vezet egyedül üdvösségre. PÉNTEK Ne igazodjatok e világhoz, i sóval, hogy megítélhessétek nem változzatok meg értelmetek megújulá- fmi az Isten akarata. Róm 12,2 (Jer 4,3; Lk 12,49-53; Róm 9,30-10,4). Isten akarata nem az, hogy egyformán gondolkodjunk, ha­nem, hogy gondolatainkat is ne a bűn, hjlem a szeretet irányítsa. Minden perc, amelyet nem Isten szeretetében töltöttünk el. ejpkozolt perc. Ez a változás, amiről Pál beszél, nem megy magától, de legalább i talma és szeretete, hogy meg is csel* Fás kérni kell attól a Krisztustól, akinek van ha- edje. SZOMBAT Nem vagytok többé idegenek és jövevények, hanem polgártársai a szenteknek és hah népe Istennek. Mert ráépültek az apostolok és pró­féták alapjára, a sarokkő, magatkrisitus Jézus Ef 2,19-20. (Zsolt 118,22-23; Mk 8,10- 21; Róm 10,5-13.) Szinte mindet! embernek van olyan pillanata, például kisgyermek-ko­rában, vagy akár később, amikőr őszintén hisz Istenben. Jobban járna az ember, ha Isten abban a pillanatban elragadná; és nem hagyná a földön. De akiben hiszünk, Jézus nem menekült a kísértések elől. hanem éppen a kísértések között vergődő emberért tett meg ■ Ifivel Krisztus vállalta értünk ezt a nagy szolgálatot, hogyan menekülne Krisz­tus mai gyermeke ezek elöl Annál is inkább, mert nem vagyunk többé idegenek e világ­ban, mert éppen KnszüPszeretete teszi számunkra otthonossá. Pintér János Böjt harmadik vasárnapja ISTEN KÖVETŐI Ef 5, 1-9 „Legyetek tehát Isten követői, mint szere­tett gyermekei... ” így szól felénk az apostoli intés, böjt harmadik vasárnapján, melyen már a bevezető zsoltár mondatai is az Isten­re irányították figyelmünket" (Zsolt 25,15). Mégis talán furcsán hangzik felénk ez a fel­szólítás, mert a kedves olvasó, amikor e lapot kezébe veszi és épp a vasárnapi igehirdetést olvassa, joggal gondolhatja magáról, hogy az apostoli felszólításnak eleget tett, vagy leg­alább is megtesz minden tőle telhetőt. Ennek ellenére megkérdezem, jogos ez a magabiz­tosság? Vajon képesek vagyunk-e Isten szere­tett gyermekeiként úgy élni a világban, amint elvárják tőlünk? Ne gondoljunk nagy dolgok­ra „csak” a szeretet gyakorlására: „éljetek sze- retetben” szeressetek azzal a szeretettel, amel­lyel Krisztus is szeretett minket. Magabiztosságunk azután végképp elszáll, amikor tovább olvassuk igénket és sorra olyan dolgokkal találkozunk, amitől az Isten gyermekeinek tartózkodniuk kell. A gyüle­kezet, mint a szentek közössége, nem adhat helyet paráznaságnak, tisztátalanságnak vagy nyerészkedésnek! De közülünk még­sem mondhatja senki, hogy csak azért, mert Istent a krisztusi parancsolat alapján próbál­juk követni, mentesek lennénk a világban i uralkodó normák és érékek alól. Ha van ben­nünk kellő őszinteség, be kell vallanunk ön­magunk számára is, hogy kell ez az intés, kell ez a világos és tiszta beszéd, mert itt na­gyon káros lehet minden prűd hallgatás. Er­kölcsi értelemben nem vagyunk szentek, sőt gondolatainkban, kívánságainkban, cseleke­deteinkben sem! De Istennek hála, Krisztus nem a világtól elzárkózó szenteket hívott el, hanem segítségre szoruló, esendő embereket, akik maguk érzik elesettségüket, akik maguk is várják feloldozásukat ebből a lehetetlen helyzetből. Várnak egy tiszta hangra, hogy valaki azt mondja: én sem vádollak téged, menj el és többé ne vétkezzél. Az Isten köve­tésének tehát egy jól látható módja rajzoló­dik ki előttünk. Nem kell többé attól tartani, amitől Izrael fiai. Az Isten ugyan emésztő tűz, amint Mózes könyvében és a Zsoltárok­ban olvassuk (5MÓZ.4,23-24), de csak azok számára, akik végleg a más isteneknek szol­gálnak. Lehet, hogy mi nehezen tájékozó­dunk a világban és nem ismeijük sem a kör­nyezetünk vágyait, sem önmagunkat, azokat a kísértéseket, amelyek jelen vannak éle­tünkben. Ezért segít az apostol, felfedi szá­munkra azokat a magatartásformákat, me­lyekről soha senki nem beszél, - mert a lel­künk mélyén talán mégis tudjuk, hogy rosz- szak - de életünkben mégis szüntelenül ott állnak az Istent megillető első helyen. Ezek az istenek pedig sokfélék lehetnek: hatalomvágy, pénzéhség, nyerészkedés, vagy éppen a megzabolázhatatlan testi vágyaink. Ide az apostoli intések közé halljuk Krisztus kérését, melyet civakodó tanítványaihoz in­tézett: közöttetek ne ez legyen a rend. S a sok tiltás, titkolt vágyaink kérlelhetetlen leleple­zése után mégis van miért örömmel hallgat­ni a mai igét! Pál apostol nem csak diagnosz­tizál ( megállapítja a betegséget), hanem gyógyít is. Nem abból áll az ő igehirdetése, hogy elhelyez néhány újabb tiltó táblát éle­tünk útján. Erre talán már oda sem figyel­nénk, mert sok van belőlük. Sőt ostobaság lenne magunkat kétértelmű beszédekkel akár az Isten előtt, akár az emberek előtt menteget­ni. Nem kell megmagyarázni azt, amit nem le­het, nem kell mentegetni magunkat. Magyarázkodás és hangos fogadkozások helyett, mondjunk inkább hálát az Istennek. Mondjunk neki hálát azért, hogy még van szava hozzánk, azért hogy az ő beszéde fél­reérthetetlenül a javunkat szolgálja, akkor is, amikor feltárja lelkünk sötét vágyait, de ak­kor is, amikor az ő követésére szólít fel. A hálaadás szava a kétségbeesés helyett. Ez le­ltét a gyógymód, a megoldás az élet sokfele csábító lehetőségébe belefáradt embereknek, de a helyüket keresőknek is egyaránt. Az Isten követésére elindító első lépések megtételére tehát a hálaadás indít. Annak fel­ismerése, amit a 348. énekünk szerzője így fogalmazott meg: Mit Isten tesz, mind jó ne­kem. Mi is csak a hálaadás hangjával szólha­tunk, ha meglátjuk Isten követésének ezt a világosan látható módját, amelyet maga az Isten jelölt ki számunkra. Ez legalább olyan tisztán és világosan lát­ható, mint nappal a felhő, éjjel a tűzoszlop. Isten követése a Krisztus által kijelölt úton valósul meg. Az engedelmesség, az alázat és a másokért való élés útvonalán. Mert vajon mit használ neked, ha megnyered az egész világot, de lelkedben közben kárt szenvedsz? Böjt har­madik vasárnapján, ha szemeinket az Úrra vetjük, akkor meg kell látnunk benne az en­gedelmességet, hogy mindenkor Isten tervé­be illesztette földi szolgálatát. Észre kell venni hatalmasságában az alázatot a golgotái útján, a halálán keresztül pedig azt a szolgá­latot amelyet mindannyiunkért tett. Ha vala­mitől tiszta lesz tekintetünk (lelkünk tükre), akkor attól, hogy felemeljük fejünket a mi vágyak és göröngyök között botladozó éle­tünkből, és ránézünk Jézus engedelmességé­nek jelére, a keresztre. Ha valamitől úgy érezzük, hogy oszlik már a bennünket körülvevő sötétség és dereng valami új, valami hajnalszerű, akkor tekint­sünk az üres sír elhengerített kövére, és ha majd ismét elbizonytalanodunk, emlékez­nünk ígéretére:. ■ Én i veletek vagyok minden napon a világ végezetéig. Ámen Szarka István IMÁDKOZZUNK: Hálát adunk neked mennyei Atyánk, hogy te világosan kijelölted számunkra a követésed útját. Megismertetted velünk a szeretet gyakorlásának módját, Fiad szol­gálatán keresztül. Hála legyen neked. Ámen. 1., Bécsi kapu tér de. 9. (úrv.) Balicza Iván; de. 10. (nemet) Dietrich Tiggemann; de. 11. (úrv.) Bencené Szabó lyiárta; du. 6. dr. Zsigmondy Árpád; 11., Modori u. 6. de. fél 10. Sztojanovics András; Pest- hidégkút, II., Ördögárok u. 9. de. fél 11. Fodor Viktor; Bé­kásmegyer, HL, Víziorgona u. 1. de. fél 9. Füry Eszter; Csillaghegy III., Mátyás kir. u. 31. de. 10. Füry Eszter; Óbuda. III., Dévai Bíró, M. tér de. 10. Bálintné Varsányi Vilma, Újpest, IV., Leib- stück M. u. 36-38. de. 10. Blázy Lajos, V., Deák tér 4. de. 9. (úrv.) Cselovszky Ferenc; de. 11. (úrv.) Gerőfi Gyuláné; du. 6. Zászkaliczky Péter; VII., Városligeti fasor 17. de. fél 10. (családi) Muntag Andomé; de. 11. (úrv., szupplikáció) Roszik Dániel; du. 6. Pocsai Istvánná; VIII., Üllői út 24. de. fél 11. Kertész Géza; VÜL, Rákóczi út 57/b. de. 9. (szlovák) Cselovszky Ferenc; VIII., Karácsony S. u. 31-33. de. 9. Kertész Géza; VIII., Vajda P. u. 33. de. fél 10. dr. Fabiny Tamás; IX., Thaly Kálmán u. 28. de. 11. dr. Rédey Pál; Kőbánya, X., Kápolna u. 14. de. fél 11. dr. Fabiny Tamás; X., Kerepesi út 69. de. 8. (úrv.) Tamásy Tamás; Kelenföld, XI., Bocskai út 10. de. 8. (úrv.) Szeverényi Já­nos; de. fél 10. (családi) Joób Máté; de. 11. (úrv.) Szeverényi János; du. 6. Orosz Gábor Viktor; XI. Németvölgyi út 138. de. 9. Orosz Gábor Viktor; Budagyöngye, XII., Szilágyi E. fasor 24. de. 9. Bencené Szabó Márta;" Budahegyvidék, XII., Tartsay V. u. 11. de. 9. (úrv., családi) Vári Krisztina; de. 11. (úrv.) Bácskai Károly; du. 5. irodalmi délután; XIII., Kassák Lajos u. 22. de. 10. ifj. Kendeh György; XIII. Frangepán u. 43. de. fél 9. ifj. Kendeh György; XIV., Lőcsei út 32. de. 11. (úrv.) Tamásy Tamás; XIV., Gyarmat u. 14. de. fél 10. Tamásy Tamás; Pestújhely, XV., Templom tér de. 10. Kendeh K. Péter; Rákospalota, XV., Juhos u. 28. (Kistemplom) de. 10. (úrv.) Szabó István; Rákosszentmihály XVI., Hősök te­re 11. de. 10. dr. Kamer Ágoston; Cinkota, XVI., Batthyány I. u. de. fel 11. Blatniczky János; Mátyásföld, XVI., Prodám u. 24. de. 9. Blatniczky János; Rákoshegv, XVII., Tessedik tér. de. 9. szupplikáció; Rákoscsa­ba, XVII., Péceli út 146. de. 9. szupplikáció; Rákoskeresztúr, XVII., Pesti út 111. de. fél 11. szupplikáció; Rákosliget, XVII., Gőzön Gy. u. de. 11. szupplikáció; Pestszentlőrinc, XVIII., Kossuth tér 3. de. 10. Győri Gábor; Pestszentimre, XVIII., Rákóczi út 83. (ref. templom) de. háromnegyed 8. Győri Gábor; Kispest, XIX., Templom tér 1. die. 10. Széli Bulcsú; Kispest, XIX., Hungária út 37. de. 8. Széli Bulcsú; Pesterzsébet, XX., Ady E. u. 89. de. 10. Győri János Sámuel; Csépel, XXI., Deák tér de. fél 11. Lehoczky Endre; Budafok, XXII., Játék u. 16. de. 11. Soly­már Gábor; Budaörs, (ref. imaház) de. 9. Endreffy Géza; Törökbálint, (ref. templom) du. 3. Endreffy Géza; Budakeszi, de. fél 9. Bácskai Károly;-t«Á-\jrtc»"\lnK|í>r* . < Kí'fT T)Orft OCULI (BÖJT 3.) VASÁRNAPJÁN a li­turgikus szín: lila. A vasárnap evangéliu­ma (oltári ige): Lk 11,14-28; epistolája (igehirtjetési alapige): Ef 5,1-9. HETI ENEKEK: 188, 416. „ERŐS VÁR A MI ISTENÜNK!” címmel evangélikus félórát közvetít a Magyar Rá­dió a Kossuth adó hullámhosszán 1999. március 8-án, hétfőn 13.30 órakor. Előtte evangélikus korálismertetés lesz 13.20 óra­kor. Jelek Isten országáról Lk 11,14-28 A szemekről mindig eszembe jutnak az állat­kertben sétáló gyerekek. Őszinte kíváncsiság ez, igaz imádság, igazi vágya­kozás, ráhagyatkozás, bi­zalom. Ahogy minden ket­rec előtt kérdeznek, mert tudni akarják az állatok neveit, hogy hol él­nek, mit esznek, és egyáltalán, miért olyanok amilyenek. Hiszen nincs rosszabb az idegen- ségnél, annál, hogy nem ismerik az őket kö­rülvevő világot. Idegen környezetben, idegen emberek között sokszor bizonytalanok és bi­zalmatlanok, de látszik szemükben az izgalom is, hogy most valami újat fedeznek föl, most egy új világ tárul ki előttük. Azt hiszem, an­nak idején mindannyian átéltük ezt a kettős érzést, mikor először mentünk iskolába. Ide­gen, más világ. A betűk még csak ismeretlen jelek, az iskola épülete kiismerhetetlen labi­rintus, az új szokások nyomasztóak. Ugyan­akkor az idegenség mögött izgalmas titok van, a titok mögött egy új világ bukkan fel. A be­tűk értelmetlen, átláthatatlan káosza pár hó­nap alatt történeteket elmesélő jelrendszerré válik. Miután megtanultuk az összes jelet, az utcai feliratok útmutatássá, a képeskönyv kép­aláírásai mesékké, és a ketrecek oldalán függő táblácskák ákombákomjai az állatok neveivé válnak. Ugyanilyen bonyolult, de egyben iz­galmas világ a kotta is. Akik nem ismerik, ki­ismerhetetlen, átláthatatlan rendszernek hi­szik. Talán bonyolult is, de a zene, amit hall­gatok, nagyon vonzó, szép, csodálatos vidéket sejtet. El kell hinnem, hogy a jelek megtanu­lásával számomra is kinyílhat ez a világ. Elhi­szem, hogy ezek az apró jelek, vonalak, gom­bócok dallamokat, hangzatokat, ritmusokat rejtenek. Szinte hihetetlen, hogy ez a gyönyö­rűség leírható, lerajzolható, még színek sem kellenek hozzá. Sőt, nemcsak el tudom olvas­ni, le tudom játszani a kottát, hanem a bennem születő dallamot is le tudom írni. Ahogy gon­dolkodom ezen, rájövök, hogy jelek, jelrend­szerek százai vesznek körül minket. Némelyik ismerős már, de még számtalan van, amely új, ismeretlen világot takar. Ilyen jelek lehetnek történelmünk elfelejtett eseményei, a termé­szet óriási kincsestára, filmek, könyvek, ké­pek, de leginkább emberi sorsok, élettörténe­tek. Új meg új rácsodálkozás, új tudás, új fel­fedezés, újabb eligazodás és talán kevesebb félelem. Nem kell feltétlenül félnem tárgyak­tól, szavaktól pusztán azért, mert idáig nem is­mertem, vagy rosszul használták azokat. Nem kell félnem az ismeretlentől, mert kitárul előt­tem, már nem ijesztő, idegen jelrendszerrel ál­lok szemben, hanem a csodák teljességével. Szabad úgy tekintenem a világra, mint Isten teremtett világára, amely tele van jósága jele­ivel, amelynek most is az Ura, amelyben nem kell félnem, nem kell ujjal mutogatnom, és nem kell bezárkóznom. Ugyanakkor azt is lát­nunk kell, hogy nem tudunk minden jelrend­szert megtanulni, nem tudunk minden jelet megfejteni, nem tudunk minden titkot feltör­ni. Sőt, azt is tudomásul kell vennünk, hogy bizonyos jeleknek, szövegeknek többféle ér­telmezésük is van. Sokszor előfordul velünk, hogy ugyanazt a szöveget olvasva, vagy ugyanazt az eseményt szemlélve, teljesen más következtetésre jutunk. Számtalanszor meg­történt már, hogy azt hittük, megfejtettünk va­lamit, hogy tudunk már valamit, és később ki­derült, hogy tudományunk semmit nem ér. Elég csak Kopemikuszra gondolni, vagy más csillagászra, fizikusra, felfedezőre. Milyen nehezen sikerült megértetniük a magukat ér­telmesnek, felkészültnek tartó többséggel, hogy másképp van minden, mint ahogy gon­dolták. Hogy az a világ, amelyben élünk, nem olyan, mint amilyennek látjuk, vagy idáig hit­tük. Tudásunk véges, ismeretünk kevés. Hiába építgetjük világértelmező rendszereinket, idő­ről-időre falakba ütközünk, időnként be kell látnunk, hogy van, ami meghaladja még a mi képességeinket is. Hiába tanultuk meg a betű­ket, hiába tudjuk összeolvasni a szavakat, a tartalom, az üzenet rejtve marad előttünk. Hi­ába erőltetjük agyunkat, hiába dörzsölgetjük szemünket, számtalan kérdésben nem látunk jól. Tudom, hogy itt van előttem a megoldás, de nem veszem észre, el van rejtve szemeim elől. Mint a rejtvény esetében: tudom, hogy van megfejtés, csak én nem ismerem. Nem tudom, merre induljak, nem ismerem az utat. Ez elszomorít. Hisz az életben renge­teg olyan jellel találkozom, amit nem tudok megmagyarázni. Az élet és halál kérdése, a si­ker, a hatalom, az emberi lélek, a szerencse, a barátság, vagy a magány kérdése közel sem olyan egyértelműek, mint a kotta. Nem biztos, hogy jelenlegi ismereteim alapján tudnék vá­laszolni az ezekkel kapcsolatos kérdésekre. De most az a kérdés, hogy gyenge „patent” válaszaimat, nagyon is emberi okoskodáso­mat hajlandó vagyok-e felülvizsgálni, illetve hajlandó vagyok-e Jézus szavát jobbnak, iga- zabbnak elfogadni. Vagy pedig mi is úgy vi­selkedünk, mint a farizeusok, akik jól felépített rendszerükbe próbálták beilleszteni Jézust, de mivel már nagyon is kerek volt az egész, csak a kevésbé ismert démoni világban jutott neki hely. Úgy gondolták, hogy az Istent már töké­letesen ismerik, így nem érheti őket meglepe­tés, ismerik tetteit, gondolatait, szándékát, is­merik világát, és ebben már nincs hely semmi újnak. A farizeusok, a vallásos emberek sze­rint a teremtés befejeződött, a próféták kora lejárt, amit az Isten mondani akart, azt más el­mondta, amit tenni akart, azt már megtette, a mi dolgunk már csak az, hogy ezen elmélked­jünk, erről szépeket, okosakat mondjunk, el­méleteket gyártsunk, és rendszereket épít­sünk. Ebbe a rendszerbe azután fura módon épp Jézus nem fér bele, mint ahogy Doszto­jevszkij Nagy Inkvizítorának rendszerébe sem fért bele. Természetesen az összes zárt gondo­latvilágnak szüksége van az Istenre, de csak úgy, mint gondolat, mint hivatkozási alap, vagy mint egy védnök. Szerepeljen minden szlogenben a neve, legyen mindig kéznél, ha fehér foltokat kell betömni, és legyen mindig néhány azonnal elővehető mondata, amelyek­kel védelmezni lehet gyönyörű ügyeket, szol­gálatokat és bűnöket. Azaz sokat kell beszélni az Istenről, de meg kell akadályozni, hogy ő maga szóhoz jusson. Mi ez, ha nem meghason- ulás? Meghasonlás, azaz széthúzás, megosz­tottság, valamiféle törés. Törés, elsősorban a Teremtő és a teremtmény között, megosztott­ság a figyelemben, széthúzás abban, hogy ki az Úr. Naív, becsapott, tehát ördögi módon azt hisszük, mindegy, hogy mit gondolunk, mit hogyan értelmezzünk, mit minek tulajdoní­tunk, kire mit mondunk. Félrevezetett módon azt hisszük, mindegy, hogy mi a vélemé­nyünk, a lényeg az, hogy a sajátunk legyen. Elhitették velünk, hogy mindenkinek igaza van „a maga módján”, minden vélemény egyenrangú, és ez alól az Isten sem kivétel. Ez a meghasonulás, ez a végletes önfejűség: hogy szóban egyetértünk, egyet akarunk, egy Krisztusban hiszünk, de különben kifiguráz­zuk egymást. Egy gyülekezetben, egy egyház­ban élünk, de hatalmas karriervágyunk mégis fontosabb mindennél. Gyűlöljük egymást, nem fontos a másik sikere vagy éppen gondol­ja, nem fontos a másik ötlete, akarata, munká­ja. Nem lázit már az igazságtalanság, nem nyugtalanít a tunyaság, nem zavar a bűn, ezért aztán nem érdekel a kegyelem sem. Már nem tűnik fel a helyben járás, már beletörődtünk a semmittevésbe. Már nem tűnik fel, hogy ha­mis, kicsikart udvariasságunkkal, mindenre bólogatásunkkal, reménytelenségünkkel, ösz- szes egyházféltőnek látszó kicsinyességünk­kel épp az Istennek nem hagyunk helyet. Véd­jük azt a várat, azt a palotát, amelyben jól ki­épített rendszerünket, kincseinket védjük. Ko­moly aggodalommal tölt el Jézus szava, „min­den ország, amely meghasonlik önmagával el­pusztul”. Vajon felismertük-e, hogy a jelek ér­telmezése nem pusztán szépelgés vagy véle­ménykülönbség kérdése? Vajon felismertük-e, hogy ki a mi Urunk, ki cselekszik, ki az, aki­hez hasonlítanunk kell, akit követnünk kell? Vagy tagadásból próbálunk meg élni? Tagad­va a mai divat felkapott eszméit, tagadva kü­lönféle filozófiák és teológiák szerteágazó el­méleteit, tagadva a szektás viselkedés minden formáját? Azt gondoljuk, talán ha sikerül min­den rossztól megszabadulni, akkor jók le­szünk. Ezt is elhitették velünk, belénk nevel­ték, hogy jó az a gyerek, aki nem csinál rosz- szat, aki csöndben ül és hallgat. Hajlamosak vagyunk elhinni, hogy szép tiszták maradha­tunk, ha kimaradunk mindenből, ha nem avat­kozunk bele semmibe. Ha Jézus szerint nincs veszélyesebb a kisöpört, felékesített, üres ház­nál, akkor azt is mondhatjuk, hogy nincs szá- nandóbb, szörnyűbb és veszélyesebb a szép, de üres keresztyén életnél, a felékesített, de tartalmatlan és üres gyülekezeti és egyházi életnél. Veszélyes, mert elhitették velünk, hogy „ne szólj szám, nem fáj fejem”, hogy ad­dig jó, amíg nem látunk, és nem láttatunk semmit, addig jó, amíg nem mondunk sem­mit. Veszélyes, mert az őrzésre rendezkedtünk be, mint az erős fegyveres, megóvására mind­annak, amit idáig építettünk. De ha hitünk csak idáig merészkedik, ha csak a kapuból akarunk kukucskálni, ha csak a lábujjunkat akarjuk a vízbe dugni, akkor ne csodálkoz­zunk, hogy nem kíváncsi ránk senki. Nem ke­vesebbről van itt szó, mint hogy elérkezett hozzánk az Isten országa. Nem a leépüléshez kell a megfelelő ideológiát kitalálni, nem a végletes elbutuláshoz kell klerikális asszin- tenciát biztosítani. Nem az a dolgunk, hogy az összes vallásosnak látszó emberi erőlködést egy mederbe tereljük, nem az a dolgunk, hogy élő múzeumai legyünk az Isten múltban mű­ködő hatalmas erejének, vagy hogy különféle társadalmi rendezvényeken különleges ru­hánkkal a program változatosságához járul­junk hozzá. Vagy hogy meditáljunk a boldog­ságról, és magunkba nézzünk, vagy romanti­kus módon elvágyódjunk, és siránkozzunk, hogy milyen jó volt ennek vagy annak, milyen jó volt a múltban, bezzeg nekünk már csak a morzsák maradtak, amelyek múltunk nagyjai­nak asztalairól hullt le. Az Isten országa érkezett el hozzánk, ezt kell nekünk meglátni, és hirdetni. Ez a bol­dogság, hogy hirdethetem, hogy van kire néz­ni, van kire hallgatni, nem kell félni semmifé­le hatalmasságtól, nem nekem kell kitalálnom bonyolult, elméletekkel buján átszőtt világunk sűrű erdejéből. Hirdethetem, hogy nemcsak a vádló szava szól, hogy nem az üresség ad bol­dogságot, hanem épp ellenkezőleg, az Isten igéje. Igazi boldogság szembesülni az Isten szavával, elfogadni ítéletét és kegyelmét, be­lőle élni napról napra. Ócsai Zoltán (A Tükörkép prédikációs kötetből.)

Next

/
Thumbnails
Contents