Evangélikus Élet, 1999 (64. évfolyam, 1-52. szám)

1999-03-07 / 10. szám

2. oldal 1999. MÁRCIUS 7.

Evangélikus Élet

ÚJ NAP - ÚJ KEGYELEM

"N

ISTENTISZTELETI REND

Budapesten, 1999. március 7.

Szemem állandóan az Úrra néz. Zsolt 25,15. Aki az eke szarvára teszi a kezét, és hátratekint, nem alkalmas az Isten országára. Lk 9,62.

a kéréseinket hallgatja meg, amelyek egyeznek akaratával, mert ezzel is minket véd, nekünk tesz jót.

VASÁRNAP

Élőtökbe adtam az életet és a halált, az áldást és az átkot. ^ Son^°^am

nem törődöm vele, nem szólok többé az ő nevében.

hát az életet! 5Móz 30,19 (Fii 1,21; Lk 9,57-62; Zsolt 34,1-23; Ef j iwivivn,^perzselő tűzzé vált szivemben, csontjaimba van rekesztve. Eről5,1-9.) Jézus mondja magáról, hogy ő az élet. Aki tehát ennek a parancsnakengedelmes- ködtem, hogy magamban tartsam, de nincs rajta hatalmam. Jer 20,9. (JSir 3,57; Mt 28,10;

kedni akar, az újra és újra Jézust választja. Az élet nékem Krisztus, a halál nyereség, éne? Jer 20,7-13;Róm 9,14-29). Amikor Mózes szabadkozik, nem vagyok a szavak embere

kelhetjük nemcsak a temetéskor, mert Krisztus kereszthalála a lehetővé vált éppen benne a választás. Aki pedig őt, az életet vál rafelé kell tekintgetni, hiszen Jézus nem mögöttünk kullog, h;

téletünket jelenti. Így íztotta, annak nem hátim előttünk jár. A.

Nagy az ereje az igaz ember buzgó könyörgésfnek Jak 5,16 (Zsolt 105/4, 1 Pt 1,13-21; Róm 8,31 -39.) / / Wj

Nem az ember imádságának van ereje, hanem az emberpÉ lett egyetlen Igaznak. Efőtte valóban semmi sem lehetetlen, ezért keressük szüntelenül az ő hatalmát. Aki pedig az ő tulajdon fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaAa. hogyne ajándékozna nelfünk vele együtt mindent? Ebben bízva keressük imádságainkban szüntelenül őt!

7

HÉTFŐ

Ne tiltsátok el... mert, aki nincs ellenük 31,35; Jel 14,7; Mk 9,38-41; Rm 9,1/

J

K, az mellettünk van. Mk 9,39-40. (Jer

.......................... $

Ak

i a világot, minden láthatót és láthatatlant teöímtett, mindenkit munkatársává'fogad a

mindent megrontó bűn ellen, annál is inkább Jmert az ismeretlen ördögűzőre is ugyanúgy igaz Jézus figyelmeztetése: nálam nélkül'semmit sem cselekedhettek.

Ha tudjuk, hogy bármit kérünk, megn^gfirlttf/foltékor tudjuk, hogy már megkaptuk, amit kértünk tőle. ÍJn 5,15. (2Móz 3f^ÍÍkJ#4,43-52;

Róm 9,6-13.)

Ez a kapemaumi századoséhoz hasonló ráhagyatkozás, és azé az özvegyasszonyé, aki mindenét bedobta perselybe. Olyan biztos, hogy Isten meghallgatja a hozzá fohászko- dót, hogy akár előre meg is lehet köszönni. Ez még akkor is igaz, ha Isten csak azokat

hangzik a biztatás, veled vagyok. Jeremiás sincs egyedül ebben a küldetésében, a mai tanítvány sincs. Aki enged Isten igéjének, az egyszerre azon veszi észre magát, hogy ennek az igének a foglya. Ez azonban boldog rabságjiiszen ez vezet egyedül üdvösségre.

PÉNTEK

Ne igazodjatok e világhoz, i sóval, hogy megítélhessétek

nem változzatok meg értelmetek megújulá- fmi az Isten akarata. Róm 12,2 (Jer 4,3; Lk 12,49-53; Róm 9,30-10,4). Isten akarata nem az, hogy egyformán gondolkodjunk, hanem, hogy gondolatainkat is ne a bűn, hjlem a szeretet irányítsa. Minden perc, amelyet nem Isten szeretetében töltöttünk el. ejpkozolt perc. Ez a változás, amiről Pál beszél,

nem megy magától, de legalább i talma és szeretete, hogy meg is csel*

Fás kérni kell attól a Krisztustól, akinek van ha- edje.

SZOMBAT

Nem vagytok többé idegenek és jövevények, hanem polgártársai a szenteknek és hah népe Istennek. Mert ráépültek az apostolok és próféták alapjára, a sarokkő, magatkrisitus Jézus Ef 2,19-20. (Zsolt 118,22-23; Mk 8,10- 21; Róm 10,5-13.) Szinte mindet! embernek van olyan pillanata, például kisgyermek-korában, vagy akár később, amikőr őszintén hisz Istenben. Jobban járna az ember, ha Isten abban a pillanatban elragadná; és nem hagyná a földön. De akiben hiszünk, Jézus nem menekült a kísértések elől. hanem éppen a kísértések között vergődő emberért tett meg ■ Ifivel Krisztus vállalta értünk ezt a nagy szolgálatot, hogyan menekülne Krisztus mai gyermeke ezek elöl Annál is inkább, mert nem vagyunk többé idegenek e világban, mert éppen KnszüPszeretete teszi számunkra otthonossá.

Pintér János

Böjt harmadik vasárnapja

ISTEN KÖVETŐI

Ef 5, 1-9

„Legyetek tehát Isten követői, mint szeretett gyermekei... ” így szól felénk az apostoli intés, böjt harmadik vasárnapján, melyen már a bevezető zsoltár mondatai is az Istenre irányították figyelmünket" (Zsolt 25,15).

Mégis talán furcsán hangzik felénk ez a felszólítás, mert a kedves olvasó, amikor e lapot kezébe veszi és épp a vasárnapi igehirdetést olvassa, joggal gondolhatja magáról, hogy az apostoli felszólításnak eleget tett, vagy legalább is megtesz minden tőle telhetőt. Ennek ellenére megkérdezem, jogos ez a magabiztosság? Vajon képesek vagyunk-e Isten szeretett gyermekeiként úgy élni a világban, amint elvárják tőlünk? Ne gondoljunk nagy dolgokra „csak” a szeretet gyakorlására: „éljetek sze- retetben” szeressetek azzal a szeretettel, amellyel Krisztus is szeretett minket.

Magabiztosságunk azután végképp elszáll, amikor tovább olvassuk igénket és sorra olyan dolgokkal találkozunk, amitől az Isten gyermekeinek tartózkodniuk kell. A gyülekezet, mint a szentek közössége, nem adhat helyet paráznaságnak, tisztátalanságnak vagy nyerészkedésnek! De közülünk mégsem mondhatja senki, hogy csak azért, mert Istent a krisztusi parancsolat alapján próbáljuk követni, mentesek lennénk a világban i uralkodó normák és érékek alól. Ha van bennünk kellő őszinteség, be kell vallanunk önmagunk számára is, hogy kell ez az intés, kell ez a világos és tiszta beszéd, mert itt nagyon káros lehet minden prűd hallgatás. Erkölcsi értelemben nem vagyunk szentek, sőt gondolatainkban, kívánságainkban, cselekedeteinkben sem! De Istennek hála, Krisztus

nem a világtól elzárkózó szenteket hívott el, hanem segítségre szoruló, esendő embereket, akik maguk érzik elesettségüket, akik maguk is várják feloldozásukat ebből a lehetetlen helyzetből. Várnak egy tiszta hangra, hogy valaki azt mondja: én sem vádollak téged, menj el és többé ne vétkezzél. Az Isten követésének tehát egy jól látható módja rajzolódik ki előttünk. Nem kell többé attól tartani, amitől Izrael fiai. Az Isten ugyan emésztő tűz, amint Mózes könyvében és a Zsoltárokban olvassuk (5MÓZ.4,23-24), de csak azok számára, akik végleg a más isteneknek szolgálnak. Lehet, hogy mi nehezen tájékozódunk a világban és nem ismeijük sem a környezetünk vágyait, sem önmagunkat, azokat a kísértéseket, amelyek jelen vannak életünkben. Ezért segít az apostol, felfedi számunkra azokat a magatartásformákat, melyekről soha senki nem beszél, - mert a lelkünk mélyén talán mégis tudjuk, hogy rosz- szak - de életünkben mégis szüntelenül ott állnak az Istent megillető első helyen.

Ezek az istenek pedig sokfélék lehetnek: hatalomvágy, pénzéhség, nyerészkedés, vagy éppen a megzabolázhatatlan testi vágyaink. Ide az apostoli intések közé halljuk Krisztus kérését, melyet civakodó tanítványaihoz intézett: közöttetek ne ez legyen a rend. S a sok tiltás, titkolt vágyaink kérlelhetetlen leleplezése után mégis van miért örömmel hallgatni a mai igét! Pál apostol nem csak diagnosztizál ( megállapítja a betegséget), hanem gyógyít is. Nem abból áll az ő igehirdetése, hogy elhelyez néhány újabb tiltó táblát életünk útján. Erre talán már oda sem figyelnénk, mert sok van belőlük. Sőt ostobaság lenne magunkat kétértelmű beszédekkel akár az Isten előtt, akár az emberek előtt mentegetni. Nem kell megmagyarázni azt, amit nem lehet, nem kell mentegetni magunkat.

Magyarázkodás és hangos fogadkozások helyett, mondjunk inkább hálát az Istennek. Mondjunk neki hálát azért, hogy még van szava hozzánk, azért hogy az ő beszéde félreérthetetlenül a javunkat szolgálja, akkor is, amikor feltárja lelkünk sötét vágyait, de akkor is, amikor az ő követésére szólít fel. A hálaadás szava a kétségbeesés helyett. Ez leltét a gyógymód, a megoldás az élet sokfele csábító lehetőségébe belefáradt embereknek, de a helyüket keresőknek is egyaránt.

Az Isten követésére elindító első lépések megtételére tehát a hálaadás indít. Annak felismerése, amit a 348. énekünk szerzője így fogalmazott meg: Mit Isten tesz, mind jó nekem. Mi is csak a hálaadás hangjával szólhatunk, ha meglátjuk Isten követésének ezt a világosan látható módját, amelyet maga az Isten jelölt ki számunkra.

Ez legalább olyan tisztán és világosan látható, mint nappal a felhő, éjjel a tűzoszlop. Isten követése a Krisztus által kijelölt úton valósul meg.

Az engedelmesség, az alázat és a másokért való élés útvonalán. Mert vajon mit használ neked, ha megnyered az egész világot, de lelkedben közben kárt szenvedsz? Böjt harmadik vasárnapján, ha szemeinket az Úrra vetjük, akkor meg kell látnunk benne az engedelmességet, hogy mindenkor Isten tervébe illesztette földi szolgálatát. Észre kell venni hatalmasságában az alázatot a golgotái útján, a halálán keresztül pedig azt a szolgálatot amelyet mindannyiunkért tett. Ha valamitől tiszta lesz tekintetünk (lelkünk tükre), akkor attól, hogy felemeljük fejünket a mi vágyak és göröngyök között botladozó életünkből, és ránézünk Jézus engedelmességének jelére, a keresztre.

Ha valamitől úgy érezzük, hogy oszlik már a bennünket körülvevő sötétség és dereng valami új, valami hajnalszerű, akkor tekintsünk az üres sír elhengerített kövére, és ha majd ismét elbizonytalanodunk, emlékeznünk ígéretére:. ■ Én i veletek vagyok minden napon a világ végezetéig. Ámen

Szarka István

IMÁDKOZZUNK:

Hálát adunk neked mennyei Atyánk, hogy te világosan kijelölted számunkra a követésed útját. Megismertetted velünk a szeretet gyakorlásának módját, Fiad szolgálatán keresztül. Hála legyen neked. Ámen.

1., Bécsi kapu tér de. 9. (úrv.) Balicza Iván; de. 10. (nemet) Dietrich Tiggemann; de. 11. (úrv.) Bencené Szabó lyiárta; du. 6. dr. Zsigmondy Árpád;

11., Modori u. 6. de. fél 10. Sztojanovics András; Pest- hidégkút, II., Ördögárok u. 9. de. fél 11. Fodor Viktor; Békásmegyer, HL, Víziorgona u. 1. de. fél 9. Füry Eszter; Csillaghegy III., Mátyás kir. u. 31. de. 10. Füry Eszter;

Óbuda. III., Dévai Bíró, M. tér de. 10. Bálintné Varsányi Vilma, Újpest, IV., Leib- stück M. u. 36-38. de. 10. Blázy Lajos, V., Deák tér 4. de. 9. (úrv.) Cselovszky Ferenc; de. 11. (úrv.) Gerőfi Gyuláné; du. 6. Zászkaliczky Péter; VII., Városligeti fasor 17. de. fél 10. (családi) Muntag Andomé; de. 11. (úrv., szupplikáció) Roszik Dániel; du. 6. Pocsai Istvánná; VIII., Üllői út 24. de. fél 11. Kertész Géza; VÜL, Rákóczi út 57/b. de. 9. (szlovák) Cselovszky Ferenc; VIII., Karácsony S. u. 31-33. de. 9. Kertész Géza; VIII., Vajda P. u. 33. de. fél 10. dr. Fabiny Tamás; IX., Thaly Kálmán u. 28. de. 11. dr. Rédey Pál; Kőbánya, X., Kápolna u. 14. de. fél 11. dr. Fabiny Tamás; X., Kerepesi út 69. de. 8. (úrv.) Tamásy Tamás; Kelenföld, XI., Bocskai út 10. de. 8. (úrv.) Szeverényi János; de. fél 10. (családi) Joób Máté; de. 11. (úrv.) Szeverényi János; du. 6. Orosz Gábor Viktor; XI. Németvölgyi út 138. de. 9. Orosz Gábor Viktor; Budagyöngye, XII., Szilágyi E. fasor 24. de. 9. Bencené Szabó Márta;" Budahegyvidék, XII., Tartsay V. u. 11. de. 9. (úrv., családi) Vári Krisztina; de. 11. (úrv.) Bácskai Károly; du. 5. irodalmi délután; XIII., Kassák Lajos u. 22. de. 10. ifj. Kendeh György; XIII. Frangepán u. 43. de. fél 9. ifj. Kendeh György; XIV., Lőcsei út 32. de. 11. (úrv.) Tamásy Tamás; XIV., Gyarmat u. 14. de. fél 10. Tamásy Tamás; Pestújhely, XV., Templom tér de. 10. Kendeh K. Péter; Rákospalota, XV., Juhos u. 28. (Kistemplom) de. 10. (úrv.) Szabó István; Rákosszentmihály XVI., Hősök tere 11. de. 10. dr. Kamer Ágoston; Cinkota, XVI., Batthyány I. u. de. fel 11. Blatniczky János; Mátyásföld, XVI., Prodám u. 24. de. 9. Blatniczky János; Rákoshegv, XVII., Tessedik tér. de. 9. szupplikáció; Rákoscsaba, XVII., Péceli út 146. de. 9. szupplikáció; Rákoskeresztúr, XVII., Pesti út 111. de. fél 11. szupplikáció; Rákosliget, XVII., Gőzön Gy. u. de. 11. szupplikáció; Pestszentlőrinc, XVIII., Kossuth tér 3. de. 10. Győri Gábor; Pestszentimre, XVIII., Rákóczi út 83. (ref. templom) de. háromnegyed 8. Győri Gábor; Kispest, XIX., Templom tér 1. die. 10. Széli Bulcsú; Kispest, XIX., Hungária út 37. de. 8. Széli Bulcsú; Pesterzsébet, XX., Ady E. u. 89. de. 10. Győri János Sámuel; Csépel, XXI., Deák tér de. fél 11. Lehoczky Endre; Budafok, XXII., Játék u. 16. de. 11. Solymár Gábor; Budaörs, (ref. imaház) de. 9. Endreffy Géza; Törökbálint, (ref. templom) du. 3. Endreffy Géza; Budakeszi, de. fél 9. Bácskai Károly;-t«Á-\jrtc»"\lnK|í>r* . < Kí'fT T)Orft

OCULI (BÖJT 3.) VASÁRNAPJÁN a liturgikus szín: lila. A vasárnap evangéliuma (oltári ige): Lk 11,14-28; epistolája (igehirtjetési alapige): Ef 5,1-9.

HETI ENEKEK: 188, 416.

„ERŐS VÁR A MI ISTENÜNK!” címmel evangélikus félórát közvetít a Magyar Rádió a Kossuth adó hullámhosszán 1999. március 8-án, hétfőn 13.30 órakor. Előtte evangélikus korálismertetés lesz 13.20 órakor.

Jelek Isten országáról

Lk 11,14-28

A szemekről mindig eszembe jutnak az állatkertben sétáló gyerekek. Őszinte kíváncsiság ez, igaz imádság, igazi vágyakozás, ráhagyatkozás, bizalom. Ahogy minden ketrec előtt kérdeznek, mert tudni akarják az állatok neveit, hogy hol élnek, mit esznek, és egyáltalán, miért olyanok amilyenek. Hiszen nincs rosszabb az idegen- ségnél, annál, hogy nem ismerik az őket körülvevő világot. Idegen környezetben, idegen emberek között sokszor bizonytalanok és bizalmatlanok, de látszik szemükben az izgalom is, hogy most valami újat fedeznek föl, most egy új világ tárul ki előttük. Azt hiszem, annak idején mindannyian átéltük ezt a kettős érzést, mikor először mentünk iskolába. Idegen, más világ. A betűk még csak ismeretlen jelek, az iskola épülete kiismerhetetlen labirintus, az új szokások nyomasztóak. Ugyanakkor az idegenség mögött izgalmas titok van, a titok mögött egy új világ bukkan fel. A betűk értelmetlen, átláthatatlan káosza pár hónap alatt történeteket elmesélő jelrendszerré válik. Miután megtanultuk az összes jelet, az utcai feliratok útmutatássá, a képeskönyv képaláírásai mesékké, és a ketrecek oldalán függő táblácskák ákombákomjai az állatok neveivé válnak. Ugyanilyen bonyolult, de egyben izgalmas világ a kotta is. Akik nem ismerik, kiismerhetetlen, átláthatatlan rendszernek hiszik. Talán bonyolult is, de a zene, amit hallgatok, nagyon vonzó, szép, csodálatos vidéket sejtet. El kell hinnem, hogy a jelek megtanulásával számomra is kinyílhat ez a világ. Elhiszem, hogy ezek az apró jelek, vonalak, gombócok dallamokat, hangzatokat, ritmusokat rejtenek. Szinte hihetetlen, hogy ez a gyönyörűség leírható, lerajzolható, még színek sem kellenek hozzá. Sőt, nemcsak el tudom olvasni, le tudom játszani a kottát, hanem a bennem születő dallamot is le tudom írni. Ahogy gondolkodom ezen, rájövök, hogy jelek, jelrendszerek százai vesznek körül minket. Némelyik ismerős már, de még számtalan van, amely új, ismeretlen világot takar. Ilyen jelek lehetnek történelmünk elfelejtett eseményei, a természet óriási kincsestára, filmek, könyvek, képek, de leginkább emberi sorsok, élettörténetek. Új meg új rácsodálkozás, új tudás, új felfedezés, újabb eligazodás és talán kevesebb félelem. Nem kell feltétlenül félnem tárgyaktól, szavaktól pusztán azért, mert idáig nem ismertem, vagy rosszul használták azokat. Nem kell félnem az ismeretlentől, mert kitárul előttem, már nem ijesztő, idegen jelrendszerrel állok szemben, hanem a csodák teljességével. Szabad úgy tekintenem a világra, mint Isten teremtett világára, amely tele van jósága jeleivel, amelynek most is az Ura, amelyben nem kell félnem, nem kell ujjal mutogatnom, és nem kell bezárkóznom. Ugyanakkor azt is látnunk kell, hogy nem tudunk minden jelrendszert megtanulni, nem tudunk minden jelet megfejteni, nem tudunk minden titkot feltörni. Sőt, azt is tudomásul kell vennünk, hogy bizonyos jeleknek, szövegeknek többféle értelmezésük is van. Sokszor előfordul velünk, hogy ugyanazt a szöveget olvasva, vagy ugyanazt az eseményt szemlélve, teljesen más következtetésre jutunk. Számtalanszor megtörtént már, hogy azt hittük, megfejtettünk valamit, hogy tudunk már valamit, és később kiderült, hogy tudományunk semmit nem ér. Elég csak Kopemikuszra gondolni, vagy más csillagászra, fizikusra, felfedezőre. Milyen nehezen sikerült megértetniük a magukat értelmesnek, felkészültnek tartó többséggel, hogy másképp van minden, mint ahogy gondolták. Hogy az a világ, amelyben élünk, nem olyan, mint amilyennek látjuk, vagy idáig hittük. Tudásunk véges, ismeretünk kevés. Hiába építgetjük világértelmező rendszereinket, időről-időre falakba ütközünk, időnként be kell látnunk, hogy van, ami meghaladja még a mi képességeinket is. Hiába tanultuk meg a betűket, hiába tudjuk összeolvasni a szavakat, a tartalom, az üzenet rejtve marad előttünk. Hiába erőltetjük agyunkat, hiába dörzsölgetjük szemünket, számtalan kérdésben nem látunk jól. Tudom, hogy itt van előttem a megoldás, de nem veszem észre, el van rejtve szemeim elől. Mint a rejtvény esetében: tudom, hogy van megfejtés, csak én nem ismerem.

Nem tudom, merre induljak, nem ismerem az utat. Ez elszomorít. Hisz az életben rengeteg olyan jellel találkozom, amit nem tudok megmagyarázni. Az élet és halál kérdése, a siker, a hatalom, az emberi lélek, a szerencse, a barátság, vagy a magány kérdése közel sem olyan egyértelműek, mint a kotta. Nem biztos, hogy jelenlegi ismereteim alapján tudnék válaszolni az ezekkel kapcsolatos kérdésekre. De most az a kérdés, hogy gyenge „patent” válaszaimat, nagyon is emberi okoskodásomat hajlandó vagyok-e felülvizsgálni, illetve hajlandó vagyok-e Jézus szavát jobbnak, iga- zabbnak elfogadni. Vagy pedig mi is úgy viselkedünk, mint a farizeusok, akik jól felépített rendszerükbe próbálták beilleszteni Jézust, de mivel már nagyon is kerek volt az egész, csak a kevésbé ismert démoni világban jutott neki hely. Úgy gondolták, hogy az Istent már tökéletesen ismerik, így nem érheti őket meglepetés, ismerik tetteit, gondolatait, szándékát, ismerik világát, és ebben már nincs hely semmi újnak. A farizeusok, a vallásos emberek szerint a teremtés befejeződött, a próféták kora lejárt, amit az Isten mondani akart, azt más elmondta, amit tenni akart, azt már megtette, a mi dolgunk már csak az, hogy ezen elmélkedjünk, erről szépeket, okosakat mondjunk, elméleteket gyártsunk, és rendszereket építsünk. Ebbe a rendszerbe azután fura módon épp Jézus nem fér bele, mint ahogy Dosztojevszkij Nagy Inkvizítorának rendszerébe sem fért bele. Természetesen az összes zárt gondolatvilágnak szüksége van az Istenre, de csak úgy, mint gondolat, mint hivatkozási alap, vagy mint egy védnök. Szerepeljen minden szlogenben a neve, legyen mindig kéznél, ha fehér foltokat kell betömni, és legyen mindig néhány azonnal elővehető mondata, amelyekkel védelmezni lehet gyönyörű ügyeket, szolgálatokat és bűnöket. Azaz sokat kell beszélni az Istenről, de meg kell akadályozni, hogy ő maga szóhoz jusson. Mi ez, ha nem meghason- ulás? Meghasonlás, azaz széthúzás, megosztottság, valamiféle törés. Törés, elsősorban a Teremtő és a teremtmény között, megosztottság a figyelemben, széthúzás abban, hogy ki az Úr. Naív, becsapott, tehát ördögi módon azt hisszük, mindegy, hogy mit gondolunk, mit hogyan értelmezzünk, mit minek tulajdonítunk, kire mit mondunk. Félrevezetett módon azt hisszük, mindegy, hogy mi a véleményünk, a lényeg az, hogy a sajátunk legyen. Elhitették velünk, hogy mindenkinek igaza van „a maga módján”, minden vélemény egyenrangú, és ez alól az Isten sem kivétel. Ez a meghasonulás, ez a végletes önfejűség: hogy szóban egyetértünk, egyet akarunk, egy Krisztusban hiszünk, de különben kifigurázzuk egymást. Egy gyülekezetben, egy egyházban élünk, de hatalmas karriervágyunk mégis fontosabb mindennél. Gyűlöljük egymást, nem fontos a másik sikere vagy éppen gondolja, nem fontos a másik ötlete, akarata, munkája. Nem lázit már az igazságtalanság, nem nyugtalanít a tunyaság, nem zavar a bűn, ezért aztán nem érdekel a kegyelem sem. Már nem tűnik fel a helyben járás, már beletörődtünk a semmittevésbe. Már nem tűnik fel, hogy hamis, kicsikart udvariasságunkkal, mindenre bólogatásunkkal, reménytelenségünkkel, ösz- szes egyházféltőnek látszó kicsinyességünkkel épp az Istennek nem hagyunk helyet. Védjük azt a várat, azt a palotát, amelyben jól kiépített rendszerünket, kincseinket védjük. Komoly aggodalommal tölt el Jézus szava, „minden ország, amely meghasonlik önmagával elpusztul”. Vajon felismertük-e, hogy a jelek értelmezése nem pusztán szépelgés vagy véleménykülönbség kérdése? Vajon felismertük-e, hogy ki a mi Urunk, ki cselekszik, ki az, akihez hasonlítanunk kell, akit követnünk kell? Vagy tagadásból próbálunk meg élni? Tagadva a mai divat felkapott eszméit, tagadva különféle filozófiák és teológiák szerteágazó elméleteit, tagadva a szektás viselkedés minden formáját? Azt gondoljuk, talán ha sikerül minden rossztól megszabadulni, akkor jók leszünk. Ezt is elhitették velünk, belénk nevelték, hogy jó az a gyerek, aki nem csinál rosz- szat, aki csöndben ül és hallgat. Hajlamosak vagyunk elhinni, hogy szép tiszták maradhatunk, ha kimaradunk mindenből, ha nem avatkozunk bele semmibe. Ha Jézus szerint nincs veszélyesebb a kisöpört, felékesített, üres háznál, akkor azt is mondhatjuk, hogy nincs szá- nandóbb, szörnyűbb és veszélyesebb a szép, de üres keresztyén életnél, a felékesített, de tartalmatlan és üres gyülekezeti és egyházi életnél. Veszélyes, mert elhitették velünk, hogy „ne szólj szám, nem fáj fejem”, hogy addig jó, amíg nem látunk, és nem láttatunk semmit, addig jó, amíg nem mondunk semmit. Veszélyes, mert az őrzésre rendezkedtünk be, mint az erős fegyveres, megóvására mindannak, amit idáig építettünk. De ha hitünk csak idáig merészkedik, ha csak a kapuból akarunk kukucskálni, ha csak a lábujjunkat akarjuk a vízbe dugni, akkor ne csodálkozzunk, hogy nem kíváncsi ránk senki. Nem kevesebbről van itt szó, mint hogy elérkezett hozzánk az Isten országa. Nem a leépüléshez kell a megfelelő ideológiát kitalálni, nem a végletes elbutuláshoz kell klerikális asszin- tenciát biztosítani. Nem az a dolgunk, hogy az összes vallásosnak látszó emberi erőlködést egy mederbe tereljük, nem az a dolgunk, hogy élő múzeumai legyünk az Isten múltban működő hatalmas erejének, vagy hogy különféle társadalmi rendezvényeken különleges ruhánkkal a program változatosságához járuljunk hozzá. Vagy hogy meditáljunk a boldogságról, és magunkba nézzünk, vagy romantikus módon elvágyódjunk, és siránkozzunk, hogy milyen jó volt ennek vagy annak, milyen jó volt a múltban, bezzeg nekünk már csak a morzsák maradtak, amelyek múltunk nagyjainak asztalairól hullt le.

Az Isten országa érkezett el hozzánk, ezt kell nekünk meglátni, és hirdetni. Ez a boldogság, hogy hirdethetem, hogy van kire nézni, van kire hallgatni, nem kell félni semmiféle hatalmasságtól, nem nekem kell kitalálnom bonyolult, elméletekkel buján átszőtt világunk sűrű erdejéből. Hirdethetem, hogy nemcsak a vádló szava szól, hogy nem az üresség ad boldogságot, hanem épp ellenkezőleg, az Isten igéje. Igazi boldogság szembesülni az Isten szavával, elfogadni ítéletét és kegyelmét, belőle élni napról napra.

Ócsai Zoltán

(A Tükörkép prédikációs kötetből.)