Evangélikus Élet, 1999 (64. évfolyam, 1-52. szám)

1999-02-28 / 9. szám

Evangélikus Elet

1999. FEBRUÁR 28. 5. oldal

pfilMBIIM Kedves Gyerekek!

Ismét sok helyes megfejtés érkezett és a legtöbben el is találtátok: valóban a BŰN volt az a rettegett fogalom, amiről a fiúk nem szívesen beszéltek, de nagyon elgondolkoztak. Erre a dologra érdemes mindenkinek időt szánni, hiszen egyáltalán nem mindegy, hogy hogyan állunk ezzel a kérdéssel szemben. A történet folytatásából sok mindent megtudhattok majd ebben a témakörben. A feladat megoldásához minden jót kívánok nektek most is! Szeretettel gondol rátok: Timi néni.

HUMORZSÁK

• Ezt nem gondoltam volna a lelkész bácsiról! Ilyet mond az istentiszteleten a szülők előtt, hogy a gyereknek otthon mosogatni kell!

*

Az elefánt sajnálkozva szól a kis egérhez.

• Te aztán igazán nagyon kicsike vagy.

Az egér mentegetőzve válaszol:

• Igazán nem tehetek róla, hogy gyermekkoromban annyit betegeskedtem!

A gyermeksarok készítőinek címe: Boda Zsuzsa,

1085 Budapest, Üllői út 24.

A**

■■I

%á

Peti különösen sokat gondolkodott ezen a héten az elmúlt vasárnap hallottakon. Ezelőtt is többször volt már szó a

történetekben arról, hogy a bűnösöknek meg kell térni és Istenhez fordulni, de magát valahogy soha nem számolta ide, hiszen a szüleivel együtt kicsi kora óta jártak templomba, igyekezett jónak lenni. Másokat is hívott a vasárnapi iskolába, sőt, Zsoltit sikerült is rávenni, hogy eljárjon. Valahogy nem gondolta, hogy vele elégedetlen lenne az Isten. De most hirtelen világos lett számára, hogy még nem igazán az Úr Jézusé a szíve. Nem is várta ki, hogy vasárnap legyen, hanem kedden iskola után elindult, hogy megkérdezze a tisztelendő nénit, mit tegyen, hogy ő is Isten családjába tartozhasson. Amikor végre elszánta magát, hogy becsengessen, óriási meglepetés érte: az ajtó kinyílt és barátja, Zsolti lépett ki rajta. Éppen indulófélben volt. Kicsit mind a ketten zavarba jöttek, de egyikük sem akarta kimutatni, így gyorsan elköszöntek egymástól és Peti belépett az ajtón. A tisztelendő néni sejthetett valamit, mert titokzatosan mosolygott, de azért megvárta, hogy Peti nyugodtan összeszedje

magát és elmondja, hogy mi járatban van.- „Nagyon örülök, hogy elgondolkodtál ezen a kérdésen- mondta-, én nem dugtad be a füled Isten hívására. Hogy mit kell tenned, azt megtudod, ha megkeresed a labirintusból kivezető utat. Tudom, hogy szereted a rejtvényeket, ezért is adok neked ilyen feladatot. Ha valami kérdésed lesz, bátran jöhetsz hozzánk bármikor! Igaz, nekem mostmár csak néhány hét van vissza a baba születéséig, de a tisztelendő bácsi is egész biztosan szívesen segít neked, ha megkéred."

íme iderajzoltam nektek Peti labirintusát, amiből megtudhatjátok, hogyan lehettek Isten gyermekeivé. Remélem, megtaláljátok a helyen utat! Megfejtéseiteket a jövő hét végéig küldjétek el a következő címre:

Boda Zsuzsa, 1085 Budapest, Üllői út 24.

Ezen a napon korábban keltem a szokottnál is, mert úgy ítéltem meg, hogy csak így fejezhetem be azokat a feladatokat, amiket kitűztem erre a napra. Kimegyek a fürdőszobába, és a tükörből egy nagyon gyűrött és fáradt arc néz vissza rám. Ez valójában én lennék? - csodálkozom rá önmagámra. Még mielőtt bárminek is nekilátnék, kezembe veszem az útmutatót és elolvasom a napi igét. „ Én, az Úr, nem változtam meg...” Az első dolog ami eszembe jut, hogy mi emberek ténylegesen mennyit is változunk az évek során. Az, ami mindenki számára szembetűnő, az a külső jelek. Az arc markánsabb, érettebb lesz, majd lassan megjelennek az első ősz hajszálak, de minek is sorolom, hiszmindenki nagyon jól ismerheti a maga életéből' ezeket a dolgokat. De nem csak a külsőnk változik az évek múltán, hanem változik a belső világunk is. Gondolok arra, hogy ahogyan az évek telnek, egyre több olyan dologgal találkozhatunk, ami valamilyen formában gazdagítja, szélesíti az eddigi tudásunkat, ismeretünket. Nagyon sok ember közelébe kerülünk, és az is elkerülhetetlen, hogy bizonyos embertársaink ne kerüljenek ki látókörünkből. Bár tudom, hogy az ilyen dolgok nagyon nehezen szoktak végbemenni, de hiszem, hogy ez is mint oly sok minden hozzátartozik az életünkhöz, a személyiségfejlődésünkhöz. Nem is olyan régen kerestem valamit és olyan képek kerültek a kezembe, amiken olyan embereket láthattam viszont, akikről már évek óta nem tudok semmit. Pedig az akkori életemnek nagyon fontos részei voltak. Tudom, hogy az ilyen és ehhez hasonló dolgokat,

Változunk?!

Malakiás 3/6 a

ki lehet fizetni jól hangzó, ámbár üres szólamokkal, de ennek semmi értelme sincs. Azt kell vizsgálnunk, hogy ezek a változások miért is mentek végbe életünkben. Bizton állíthatom, hogy ezeknek a dolgoknak a változása mögött is ott van Isten nevelő szándéka. Isten az, aki különböző szituációkon, embereken keresztül akar minket tanítani, nevelni, vagy éppen figyelmeztetni. Bár az csak rajtunk múlik, hogy ezek mögött a dolgok, történések mögött, felfedezzük-e a valós értelmet, vagy csak a saját magunk kicsinyes emberi mivoltán keresztül tudunk hozzájuk közelíteni. Ezekhez a külső változásokhoz nagyon sok esetben hozzá tartozik a belső világunknak a változása is. Amikorús bizonyos idő elteltével ugyanazon dologról másképpen kezdünk el vélekedni. Ezen pedig semmi esetre sem értem, a köpönyegforgatást, vagy a képmutatást mint olyat. De nagyon sok esetben a baráti kör változása, vagy egy bizonyos téma más szögből való megvilágítása esetén a hitünk is meginghat. Ami egy bizonyos fokon nem baj, hisz a hitünk csak akkor él igazán, amikor is vannak kérdéseink azzal kapcsolatban, és nem fogadunk el mindent. Amikor is minden fontos dolgot mi magunk is megharcolunk, és ezzel magunkévá tesszük. Az ilyen harcban megszületett bizonyosság sokkal erősebb, mint ugyanaz olvasva, vagy élő beszédben hallva. De ennek a kétkedésnek egy egészséges kereten belül kell maradnia. De én nem is erről beszélek, hanem arról, amikor is nagyon sok fiatal csak akkor hivő, ha olyan környezetben van. Mert ha kikerül, akkor egyből megváltozik a véleménye, hisz kellemetlen, ciki, a nézetei mellet kitartani. Aszerint változtatván a véleményét és a vallásos hovatartozását, hogy éppen milyen környezetben mozog. Ha most gondolatban belenézünk egy tükörbe, ami nem csak a külsőnket mutatja meg, hanem a belső világunkat is, akkor rá kell ébrednünk, hogy mi is folyamatosan változunk valamilyen irányba. Meg kell látnunk, hogy változtunk az öt vagy tíz évvel ezelőtti önmagunkhoz képest is. Milyen nagyszerű ebben a mindig változó világban arra gondolnunk, hogy mindig van a számunkra egy biztos pont, ez pedig nem más, mint az Isten és Jézus Krisztus egysége. Benne bízhatunk, fordulhatunk hozzá bizalommal, Ő meghallgat és munkálkodik a mi és az embertársaink javára. Ne felejtsük ezt el, és merjünk mindig bizalommal fordulni hozzájuk.

Jéckel Gábor

/ 1999. március 19-21-ig

Piliscsabán ifjúsági hétvégét szervezünk, melyre szeretettel várunk minden érdeklődő fiatalt.

Alkalmaink témája:

Istenünk vezetése. Programunk pénteken este 6-kor vacsorával kezdődik és vasárnap ebéddel ér véget.

Részvételi díj: 2000.- Ft. Jelentkezni lehet Győri Tamásnál (Evangélikus Teológus Otthon, Budapest, 1147 Lőcsei u. 32;

Tel: 1-220-8418.) /"

„LEGNAGYOBB CSODA A HIT...”

r

Az Ur katonái

A Várszínház legújabb bemutatója, alcíme szerint „Dráma Jézus Társaságáról”, de ennél sokkal több. Mennyire lehet, mennyire szabad egyéniségünket feladnunk, erkölcsi felfogásunkat, meggyőződéseinket háttérbe szorítanunk egy közösség, szervezet érdekében? Vagy jobban szolgáljuk-e a közösséget, ha megőrizzük egyéniségünket? A diktatórikus rend hívei ütköznek itt a lázadókkal, kétkedőkkel. Politikai életünk 1950 és 1990 közti negyven éve nem is egy párhuzammal szolgál, akár a mindennapi életből: „hamisan szól a kórus, mert tagjait jámborságukért, nem hallásukért választják”, akár a nagyobb eseményekből, ahol szinte csak a neveket kellene behelyettesíteni. Például, ahogy a darab képzeletbeli rendházának főnöke engedékenységével próbálja a kilépni akaró lázadókat megtartani, s az ateista orvos filozófiájával, érveivel szelíden igyekszik szembeszállni. Aki nincs velünk, ellenünk vap, vagy aki nincs ellenünk, velünk van...?

A lázadók mindegyike lemondott valakiről, valamiről (szerelméről, a zenéről, karrierjéről) amikor pappá szentelték és most ketten úgy érzik: vissza kell térniük a civil életbe. Ekkor halálos beteg társuk váratlan és orvosilag megmagyarázhatatlan gyógyulását Isten üzenetének véve, megnyugszanak s megmaradnak elhivatottságukban. A csodának azonban híre megy, a

rendház zarándokhellyé alakul. Ezrével ostromolják a gyógyulni kívánók, sokan meg is gyógyulnak. Ekkor merül fel a kérdés: a hit váltja-e ki e csodákat, vagy a csoda erősíti meg a hitet? Most lázad fel a harmadik, a legszilárdabb hitű szerzetes, kinek meggyőződése, hogy ezek nem valódi csodák, megtévesztik a hívőket, az egyházat és önmagukat is. Elhatározza, hogy kilép a rendből és minden marasztalás ellenére már útnak is indul, amikor egy béna kisfiú mindent elsöprő hite által bekövetkező újabb csoda ráébreszti, hogy a legnagyobb csoda a hit maga.

Megrendítő Emmet Laveiy darabja, „akciós” cselekmény nélkül is rendkívül izgalmas, ahogy a lélek mélységeit, annak változásait kutatja, élvezetes filozófiája, ahogy a különböző felfogások összecsapnak, remek magyar nyelve pedig egy percre sem érzékelteti, hogy fordítást hallunk.

Először 1935-ben mutatta be a Magyar Színház Hevesi Sándor fordításában és rendezésében, azóta csak négy éve, ígéretes vizsgaelőadásként került színre a jelen előadás elődjeként a Várszínház Refektóriumában Szélyes Imre rendezésében. Most, többek között Izsóf Vilmos, Végh Péter, Szokolay Ottó, Tahi József főszereplésével nyújt olyan lelki, szellemi élményt, melyért érdemes felmenni a Vár gyönyörű kis színházába.

Kovács Mária

Reggeli imádság

j Uram felkel országom felett a nap. Úgy adatott meg nekem ez a reggel, játékra j készen, mint a hárfa. Uram egymás után lépnek ki a fényre városok, pálma- I ligetek, szántóföldek, olajültetvények. Miért panaszkodnék az emberek miatt? i Ezen a hajnalon olyannak fogadom el őket, amilyenek. Igaz, hogy vannak | köztük, akik most készülnek bűnre. Forralnak árulást. Eszelnek ki hazugságot.

De vannak mások is, akik viszont munkára, szánalomra vagy igazságtételre ! készülnek. Igaz, hogy szebbé akarván tenni szántóföldemet, én is kidobom a | követ, kitéptem a tövist, de anélkül, hogy gyűlölném a követ vagy tövist, mert í nem érzek egyebet, csak szeretetet. Mert megleltem a békét Uram, imádságom í közben. Tőled jövök. Kertésznek érzem magam, aki lassan ballag fái felé.

(Saint-Exupéry)

Vallomás

Meghalt egy lelkész, az édesapám. Egyszerű falusi pap volt - O mondta így - benne a kicsinység tudatával, de egyben büszkén is, amit a falu életében való közel 40 éves, felelősséggel végzett, nemcsak templomi szolgálat eredménye alapján érzett.

A mi falunk, a Balaton-felvidék egyik legszebb fekvésű települése - Mencshefy - ahova bármely irányból ér- keaíl, dombot kell másznod, s bármerre távozol, völgybe térsz, ahol a Bakony szele minden évszakban felgyorsul, ahol a köves talajban csak a szőlő szeret igazán, s ahol a falu kicsinysége ellenére három templomtorony hirdeti már mesz- sziről, hogy itt keresztyén emberek élnek.

Ott nőttem fel, ahol egy egész falu sze- retetét érezhettem, ott neveltek fel szüleim, a papiak rettenetesen hideg, vastag kőfalai között, ahol a szegénység ellenére is jókedvű szüleim ajtaja mindig és mindenkinek nyitva állt. Sokat kaptam itt a szüleimtől, apámtól, de a falutól is, amit azután csak felnőtt fejjel, évek múltán érez át igazán az ember, mert sokáig ez magától értetődőnek, természetesnek látszik.

Ott ismertetett meg apám a boldog élet „titkával”, ami persze nem igazi titok, mindenki számára elérhető, hiszen a templomok nyitva állnak, szól az Isten Igéje vasárnapról vasárnapra. Az Atya minden emberi értelmet felülmúló szere- tete, a Fiúban adatott kegyelem, és a Szentlélek erejébe vetett hitünk biztos alapot ad a boldog élethez, s ezen túl is.

Mégis azt látjuk, hogy az emberek - sokszor még lelkészek is - elkeseredettek, nem bíznak a jövendőben, embertársaikban, s gyermekeiket is arra nevelik, hogy törtető, céljaiért erőszakosan küzdő „modem” emberek legyenek, akiket nem söpör félre az élet.

Az édesapám arra tanított, hogy elsősorban boldog ember legyek. Ezt csak akkor érhetem el, ha a boldogság „titka” nemcsak hallgatott Ige marad, hanem életfelfogássá, életformává válik. Ez azt jelenti, hogy életünkben, gondolkodásunkban mindig ez vezéreljen, nemcsak akkor, ha rágondolunk, hanem akkor is, amikor nem, az legyen a természetes, a kiindulópont, mert életünkben csak ez a hit lehet biztos alap. Nem tudom hogy érte el, hogy nevelt úgy, hogy hallgattam rá, hogy én is boldog embernek éreztem magam mindig. Ehhez a személyes példaadás sokat segíthetett, de biztos vagyok benne, hogy önmagában ez nagyon kevés lett volna, hiszen emberi gyarlóságoktól, bűnöktől sem ő, sem én nem vagyunk, voltunk mentesek. Hogy csinálta, hogy az Isten gondviselő szeretetének tudata nem érzelmi, hanem elvi alapokon ivódott belém minden fizikai vagy lelki terror nélkül? Nem emlékszem a módszerre, nem emlékszem a fontos pillanatokra, csak néhány villanás él emlékeimben a nagy egész helyett.

Arra emlékszem, hogy tüntette el belőlem a jövő iránti aggodalmaskodást. Mikor észrevette, hogy nyomaszt valami, azt mondta: fiam, az aggodalmaskodás valahol a szíved mélyén hitetlenség! Több szó nem esett, de azóta is, amikor a gyomrom táján megindul valami a jövőre gondolva, eszembe jut ez a mondat, s eltűnik a nyomás... Mert ijesztő, hogy kőszikla alapon álló életünkben ha a sziklán repedés lesz, akkor ott kikezdi a sziklát is az eső és a szél, s idővel porrá omlasztja, bármilyen erős alap is!

Másik emlékem az, ahogy megóvott engem a csalódásoktól, ami mindannyiunk örök problémája. Ezt azzal érte el, hogy megtanított imádkozni: hálaadással kezdődik az imádság, mindenért, amit kaptál; azután kérhetsz is: de ne dolgokat kérj, hanem célokat, azokhoz pedig tehetséget, erőt és kitartást; de mindig azzal fejezd be, hogy ne a te akaratod érvényesüljön, hanem Isten akarata, mert Ő még nálam is jobban tudja, mi válik javadra. És Isten adott nekem célokat, erőt és kitartást, s adott erőt azt is elfogadni, ha másként történik, mint ahogy én elképzelem. Sokak szemében ez „szerencsés természet” kérdése, pedig a gondviselő szeretetbe vetett hit nélkül én is elmerülnék a csalódások özönében, embereket és a „sorsot” hibáztatva mindenért.

Hálával tartozom azért az emlékképért is, ahogy az emberekhez való viszonyomat alakítgatta: rögtön észrevette, ha gyerektársaimnál jobbnak, vagy többnek éreztem magam, és ezt nem tűrte. Példákkal bizonyította, hogy sem Isten, sem az emberek előtt nem vagyok sem jobb, sem több senkinél! Ma azt mondanák: rombolta az önbizalmamat. Nem ezt tette, s ma már teljesen tisztán látom, hogy az emberi kapcsolatok legnagyobb problémája a gőg, hogy lenézzük azokat, akik körülöttünk élnek, megítéljük őket a saját szempontjaink szerint, pedig ha megfelelően közelednénk, több szeretet venne körül bennünket. Miért rombolná önbizalmunkat az, hogy nem vagyunk többek másoknál, ha kevesebbek sem vagyunk: mi mindannyian gyarló és esendő emberek vagyunk, egyformán kegyelemre szorulunk.

Meghalt az édesapám. Nemcsak szülőm, de tanítóm is volt, aki nemcsak a tiszta forrást mutatta meg nekem, de az oda vezető utat is könnyebbé tette, s teszi ma is számomra. Továbbadni a nevelést én nem tudom, gyermekünk nincs (örök kérdés marad: vajon sikerült volna?), de egyszerű fakeresztje mellől elküldöm ezt a vallomást mindazok otthonába, akik elolvassák, azért, mert biztosan tudom, az Isten szeretete legközvetlenebbül a szülőkön keresztül érintheti meg a gyermekeket.

Dr. Horváth József