Evangélikus Élet, 1999 (64. évfolyam, 1-52. szám)

1999-02-28 / 9. szám

2. oldal 1999. FEBRUÁR 28. Evangélikus Élet r mm yj KEGYELEM ISTENTISZTELETI REND Budapesten, 1999. február 28. Gondolj Uram irgalmadra! Zsolt 25,6. Isten abban mutatta meg rajtunk szerete- tét, hogy Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor bűnösök voltunk. Róm 5,8. VASÁRNAK ékemet öntöttem ki az Úr előtt. ” lSám 1,15 (Mt 14,23;'Mk 12,1-12; Zsolt 10,1-18; IThessz 4,1-8.) Isten színe ejőtt életünk olyan, mint egy nyitott könyv, mégis nemcsak türelmesen meghallgat, hanem még parancsolja is, hogy imádkozzunk. Miközben szívét és lelkét-vagyis teljes válóját kiönti előtte, a panaszkodó panasza elhalkul, a kétségbeesetjTKétsége kisebbé lesz, / a reménytelen ember szívébe reménység költözik. „Jobb a kevés az Úr félelmével, mint a sok/incs, ha nyugtalanság jár vele. ” Péld 15,16 (Mt 6,25; Zsid 11,8-lObRóm 7,7-13) Ezek az igaz­ságok, sokan állítják, a szegény embernek valók, és cmk arra jók, hogy a szegények ne lázadozzanak, és ne elégedetlenkedjenek. Krisztgihit nélkül, még arra sem jók, mert minden korban akadnak emberek, akik ezjÁ természetes elégedetlenségét meglovagolják, hogy maguknak szerezzenek gazdagságot. Jézus azonban ezt más­ként közelíti meg: nem kötelező futni a pénz útin, és minden után, árny'ezért meg­kapható. De keressétek előbb az Isten országán és a többi mind megadatik nektek. HÉTFŐ KEDD Majd Jézus így szólt hozzájuk: JEn elmegyek, és keresni fogtok engem, de bűnötökben haltok meg: ahfcvaén megmk, oda ti nem jöhettek " Jn 8,21. (Zof 1,12; Mt 24,44; Jn 8,21-30; RlWM4»25.) Más út nem vezet az Atyához, csak amit Jézus kijelölt. Aki őt kihagyja, az bűneinek rabjaként ért itt életét, és hiá­ba keresi a kivezető utat, mindenütt falba ütközik. Aki kiönti lelkét előtte, aztomP* ga készíti fel és teszi késszé, hogy követője legyen már most, és egykor színről- színre láthassa őt. 97PRIlá ” Taníthassam utóidra a hűtleneket, hogy a vétkesek megtérjenek hoz- zád. ” Zsolt 51,15. (Mt 4,17; Mk 14,32-42; Rm 8,1-11). A hitre jutás­sal nincs minden elintézve. Jézus nem azért imádkozott nagycsütörtök éjjel, hogy Uram vedd ki őket a világból, hanem, hogy őrizd meg őket. Amíg itt vagyunk, ad­dig nem fölösleges egyetlen egy ember élete. Isten nem közvetlenül, hanem hirde­tett és megélt igéjén keresztül szól hozzánk, így Krisztus gyermekeinek a feladata, Kö^tánítsa a hűtleneket, hogy végül lehetőleg mindenki megtérjen és éljen. itÖRTÖK "dz igazak várakozása örömre fordul. " Péld 10,28 (Mt 13,43; ' 2Kor 13,3-6; Róm 8,12-17) Az igazak, ha valóban Krisztus gyermekei, akkor semmilyen körülmények között nem alkalmaznak sem lelki, sem fizikai kényszert. A szeretetet, csak szeretettel lehet terjeszteni, mert a cél nem szentesíti az eszközt. Az így megélt, és továbbadott szeretet soha sem eredményte­len, hanem megtenni előbb, vagy utóbb hiten akarata szerint a gyümölcseit, és ak­kor ezeknek az igazaknak a várakozásajprömre fordul. A teljes örömben azonban csak az Atyánk országában lesz rászünjí „Jézus mondja: Az égés a föld elmúlik, de az én beszédeim nem múl­nak el. ” Mt 24,35 (Zsolt 119,96; Gál 4,12-20; Róm 8,18-25) Igen, Jé­zus beszédére ez bizonyára igaz, de mi van a miénkkel? A galata gyülekezet is el­bizonytalanodott, Krisztus szólt valóban az apostolon keresztül? A miénk bizony gyakran falra hányt borsó, ki fiijyel rá, ki veszi komolyan? Pál apostol hitte és re­mélte: az evangéliumban maga Krisztus volt jelen Galatában is, és így igaz az is, hogy ezek a Krisztusról szóló beszédek sem múlnak el nyomtalanul. SZOMBAT 7/7 engem az Úr, ezért pengessük a lantot életünk min- az Úr házában. ” Ézs 38,20 (ApCsel 3,8; Jn 8,46-59; /ség, hogy végül minden bajtól és szenvedéstől megsza­badulunk, nagy clWNlIliház fel. Mi más lenne ennek méltó visszhangja, mint a szívből jövő hála és dicséret, annak aki mindent sokkal bőségesebben megtehet, mint azt mi kérhetnénk, vagy elképzelnénk. Végül mindannyian együtt, egy szívvel dicsérjük Istent itt, és odaát. Pintér János ÍZIG-VÉRIG... IThessz 4,1-8 Böjt második vasárnapja Tökéletes szépség nincsen és csupa jó ember sincs. Már régen nem éljük a po­lihisztorok korát. Mégis törekszünk: ki az egyikre, ki a másikra. A testi, lelki, szellemi fejlődés bizonyos mértékig mindannyiunkat vonz. Mindig feljebb kerülni egy láthatatlan kötélhágcsón, mely magaslatokba vezet... Pál apostol szavai most intelem formá­jában irányítják figyelmünket a magaslat felé. Szükségünk van a figyelmeztető, útmutató mondatokra, akár Imre herceg­nek, István király fiának lehetett az or­szág kormányzását segítő atyai taná­csokra. Az ok igen egyszerű: tisztában kell lennünk azzal, merre tartson az éle­tünk, hogyan kell Krisztus követésében élnünk. Nem szabad, hogy félreértések legyenek közöttünk, bennünk, ami a hit megvalósulását illeti. Nem torpanhatunk meg, nem lehetünk sosem elégedettek! Jézusunk szavai is fülünkben csengenek. „Legyetek tökéletesek, mint ahogy meny- nyei Atyátok is tökéletes. ” (Máté 5,48) A megszentelődés a tökéletesedés útja, azt jelenti: törekedni Isten akarata szerint élni, egyre inkább az Övé lenni: tettben, szóban indulatban. Nem állhatunk meg, mondván: én hiszek, és van üdvbizo­nyosságom! A keresztény ember élete naponkénti megtérés kell legyen! (Luther 95 tételéből az első.) „Nem elég a jóra vágyni, a jót akarni kell. „Nem elég akarni, de tenni, tenni kell...” Nem, nem, nem... Nem szabad, hogy túlkapás, nyilvánvaló bűn legyen kívülről látható Isten népén. Isten szent: Neki ugyanis nincs köze a bűnhöz. Aki Istené, az az ő szent népének tagja, annak sem lehet tisztátalanságban, a pogányok módján élni! Hit és cselekedet, nem választhatók el egymástól! Jó gyümölcsöt kell terem­ni állhatatossággal! Nem elég csak belül, lelkünk mélyén bizakodni, örülni a feltá­madás reménységének: élni is kell Isten rendje szerint! Nem elég tudni a Megvál­tó jelenlétéről és hatalmáról. „Számolj tízig mielőtt bármit is mon­danál” - hangzik egy bölcs tanács, indu­latot és meggondolatlanságot megféke­zendő. Mi azonban ekképpen kellene al­kalmazzuk: gondolj arra, vajon ahhoz, amit kimondani, illetve megtenni akarsz, mit szólna Jézus? „Aki tehát ezt megve­ti, nem embert vet meg, hanem Istent” Ha bárki is azt gondolná, hogy csupán magunk és embertársaink miatt kell vál­laljuk ezt az életformát, hogy különbnek tesszük, az téved. Itt nem csupán a pol­gárpukkasztó magatartás elutasításáról van szó, mely áthágja az illemszabályo­kat, megveti a fennálló értékrendet. Meg kell szentelődnünk, mert életünk Iste­nünk akaratához és tetszéshez így illesz­kedik! Sőt a visszás szenteskedés elkerü­lésére is van garancia: Urunk Szendéikét árasztja ránk. „A szívemet átadom én” hangzik egy ifjúsági ének. S a szív - mint tudjuk - a test motorja. Pumpálja a vért ereinkbe, hogy minden egyes kis sejt friss oxigént kapjon. Ha a szív meg­áll, baj van, az élet maximum 4-5 percig tart utána, mert bekövetkezik az agyha­lál. Oda nem jut oxigén... Aki átadja szívét Jézus Krisztusnak, az azt jelenti, hogy ízig-vérig be kell őt tölt­se. Másként nem megy. Skorka Katalin IMÁDKOZZUNK! Mennyei Atyánk! Megvalljuk, sokszor gondoljuk, elegendő volt újjászületnünk egyszer, s azóta rendben van életünk. Kö­szönjük, hogy Te magad intesz és szólítasz fel minket megszentelődni akarásra, de Lelkedet is adod belénk, hogy kegyelmed, tisztogató, bűnt törlő erőd teljesen átjár­hasson, hogy valóban, ízig-vérig a Tieid le­hessünk. Ámen. I., Bécsi kapu tér de. 9. (úrv.) Bence Imre; de. 10. (nemet) Dietrich Tiggemann; de. 11. (úrv.) D. Szebik Imre; du. 6. Bence Imre; II., Modori u. 6. de. fél 10. Sztojanovics And­rás; Pesthidegkut, II., Ördög­árok u. 9. de. fél 11. Fodor Viktor; Békásmegyer, III., Ví­ziorgona u. 1. de. fél 9. Gálos Ildikó; Csillaghegy 111., Má­tyás kir.,u. 31. de.* 10. Donáth László; Óbuda, III., Dévai Bí­ró M. tér de. 10. Bálintné Varsányi Vilma, Újpest, IV., Leibstück M. u. 36-38. de. 10. Blazy Lajos, V., Deák tér 4. de. 9. Cselovszky Ferenc; de. 11. (úrv.) dr. Harmati Béla; du. 6. Cselovszky Ferenc; VII., Város­ligeti fasor 17. de. 11. (úrv.) Szirmai.Zoltán; du. 6. dr. Muntag Andorné; VIII., Üllői út 24. de. fél 11. Kertész Géza; VIII., Rákóczi út 57/b. de. 9. (szlovák) Cselovszky Ferenc; VIII., Karácsony S. u. 31-33. de. 9. Kertész Géza; VIII., Vajda P. u. 33. de. fél 10. dr. Fabiny Tamás; IX., Thaly Kálmán u. 28. de. 11. dr. Rédey Pál; Kőbánya, X., Kápolna u. ■ 14. de. fél 11. dr. Fabiny Tamás; X., Kerepe­si út 69. de. 8. Tamásy Tamás; Kelenföld, XL, Bocskai út 10. de. 8. (úrv.) Szeverényi János; de. 11. (úrv.) Schulek Mátyás; du. 6. (ifj.) Győri János Sámuel; XI. Németvölgyi ut 138. de. 9. (úrv.) Orosz Gábor Viktor; du. 6. (vespera) Orosz Gábor Viktor; Budagyön- gye, XII., Szilágyi E. fasor 24. de. 9. Balicza Iván; Budahegyvidék, XII., Tartsay V. u. 11. de. 9. (úrv.) Bácskai Kár­oly; de. 11. (úrv.) Bácskai Károly; du. fél 7. dr. Koczor Miklós; XIII., Kassak Lajos u. 22. de. 10. ifj. Kendeh György; XIII. Frangepán u. 43. de. fél 9. ifj) Kendeh György; XIV., Lőcsei út 32. de. 11. (úrv.) Tamásy Tamás; XIV., Gyarmat u. 14. de. fél 10. Tamásy Tamás; Pestújhely, XV., Temp­lom tér de. 10. Szabó István; Rákospalota, XV., Juhos u. 28. (Kistemplom) de. 10. Veperdi Zoltán; Rákosszentmihály XVI., Hősök tere 11. de. 10. dr. Kamer Ágoston; Cinkota, XVI., Batthyány I. u. de. fél 11. Blatniczky János; Mátyásföld, XVI., Prodám u. 24. de. 9. Blatniczky János; Rák­oshegy, XVII., Tessedik tér. de. 9. (úrv.) Marschalkó Gyula; Rákoscsaba, XVII., Péceli út 146. de. 9. Kosa László ; Rákoske­resztúr, XVH„ Pesti út 111. de. fél 11. Marschalkó Gyula; Rákosiidét, XVII., Gőzön Gy. u. de. 11. Kosa László ; Pest- szentlőrinc, XVIII., Kossuth tér 3. de. 10. Győri Gábor; Pestszentimre, XVIII., Rákó­czi út 83. (ref. templom) de. háromnegyed 8. Győri Gábor; Kispest, XIX., Templom tér 1. de. 10. Széli Bulcsú; Kispest, XIX., Hungá­ria út 37. de. 8. Széli Bulcsú; Pesterzsébet, XX., Ady E. u. 89. de. 10. Győri János Sámu­el; Csepel, XXL, Deák tér de. fél 11. Lehoczky Endre; Budafok, XXII., Játék u. 16. de. 11. Solyn imaház) de. 9. Endreffy Géza; Solymár Gábor; Budaörs, (ref. REMIJSISCERE (BÖJT 2.) VASÁR­NAPJÁN a liturgikus szín: lila. A vasár­nap evangéliuma (oltári ige): Mt 15,31-38; epistolája (igehirdetési alapige): IThessz 4,1-8. HETI ENEREK: 81, 189. EVANGÉLIKUS ISTENTISZTELETET közvetít a Magyar Rádió a Kossuth adó hullámhosszán 1999. február 28-án, va­sárnap 10.05 órakor Domonyból, az evan­gélikus templomból. Igét hirdet: Baranyai Tamás lelkész. Mt 15,21-28 Csak a szépre em­lékezem - énekli a szívbemarkolóan búgó hangú sláger­énekes, és egy or­szág dúdol vele és bólogat igazán. Csak a jóra, a szépre emlékezünk, hiszen örülünk, hogy a nehéz emlékek már a há­tunk mögött vannak - gondolkodunk együtt vele, annak ellenére, hogy tudjuk, ez nem igaz. Az emlékezés nem lehet ennyire tudatosan szelektív. Azért jó el­mélázni a dal szövegén. A bevezető zsol­tárban arra kértük az Urat, hogy emlé­kezzen meg az öröktől fogva való irgal­masságról irántuk. Mi vajon emlék- szünk-e az ő szabadító irgalmára? A felolvasott szakasz előtt Jézus vitába keveredik a törvény szolgáival. Tisztasá­gi kérdésekről van szó. Nem tudnak fe­lülemelkedni ugyanis Jézus sajátos tör­vényértelmezésén. Nehéz is elvárni a fa­rizeusoktól és az írástudóktól ezt, hiszen gyermekkoruktól ezekhez a szabályok­hoz igazították életüket, így szinte ter­mészetesnek vették a törvénykövetés belső „szent” igazságtalanságait. Az azonban, aki felhívja ezekre a látszólag „apró” ellentmondásokra a figyelmet, nyilvánvalóan nem tiszteli eléggé az Úr­tól kapott törvényt, tehát megveti magát az Urat is. Maguk a tanítványok is gyöt­rődnek, hiszen számukra talán a legfon­tosabb, hogy minél többen elismerjék Jé­zust és ezzel a tömegek is igazolják a Jé­zus melletti döntésüket. Kellemetlen szá­mukra, hogy a farizeusok és az írástudók megbotránkoztak, így az ő megítélésük is legalábbis kétséges. Ez a mentalitás jellemzi felolvasott igénkben is a tanítvá­nyokat. A Jézus nyomába szegődött po­gány asszony nagyon zavarja őket. Öröm valószínűleg számukra, hogy az asszony Dávid Fiaként szólítja meg Jézust, de egyben kis szomorúság is, hiszen ez a pogány asszony biztosan csak hallhatta ezt valakitől, hiszen még a hithű zsidók közül sem sokan ismerték fel Jézust. Honnét tudhatná egy pogány asszony, hogy kivel is találkozott? Ők már nem emlékeznek a kapernaiumi százados szolgájának meggyógyítására, mikor Jé­zus a százados hitét példaként állítja Izráel elé. Ott élnek vele, megéltek együtt csodás kijelentéseket, jeleket, de nem akarnak emlékezni. Jézus az asz- szony kiáltozására semmit nem mond. Mintha észre sem venné. Az asszony pe­dig kitartóan kiáltozik tovább. „Szegény” tanítványok kérik Jézust, te­gyen már valamit, segítsen neki és bo­csássa el, áldja meg legalább, de ne kiál­tozzon utánuk, mert már kínos a dolog. Jézus hangja keményen üt: „Én nem kül­dettem máshoz, csak Izráel házának el­veszett juhaihoz.” Na végre, sóhajthattak fel a tanítványok. Jól megmondta neki. Talán ők egy kicsit kíméletesebben, dip­Emlékezz! lomatikusabban tették volna ezt, de az Úron igazán nem mindig lehet eligazod­ni. Fájdalmas lett volna, ha ez a nyilván­valóan méltatlan asszony is közel kerül hozzá. Sokaknak fájdalmas érzés, ha olyanok „kérkednek” Jézus-követésük­kel, akiket abszolút méltatlannak tart er­re mindenki. Sokszor alakul ki félté­kenység, annyira személyessé vált a kap­csolat vele, hogy fájdalmas az, ha ő köz­ben másokat is megszólít, másokon is se­gít. Nem lehet kisajátítani Jézust, nem le­het emberi birtoklás tárgyává tenni. Fura az is, mikor egyházak teszik mindezt. A küldetésük az, hogy minél több ember­hez juttassák el az evangéliumot, de ők fontosabbnak tartják ennél pozícióik el­foglalását és bebetonozását, persze a „szent” célra való hivatkozással. Olya­nok ők, mint a törvényeskedők, akiket Jézus olyan határozottan kioktat. Az asszonynak adott válasz már az Is­tenfiút állítja elénk, aki nem emberi mér­tékkel mér. Várjuk, hogy Jézus megnyil­vánulásai az Isten lépései legyenek, de mikor ezt tapasztaljuk, megijedünk, hi­szen ezek a kapott válaszok teljesen má­sok, mint amilyenekre mi gondoltunk, mint amilyeneket mi szerettünk volna. Azt gondolom, az az ember, akinek em­beri méltósága a legfontosabb, egy ilyen válasz hallatán legalábbis otthagyja a vá­laszadót. A kánaáni asszony ezzel szem­ben közelebb húzódik és újra segítségért eseng. Megalázza magát. Hol van itt az emberi méltóság? Hol van itt az emberi öntudat? Könyörög, eseng a gyermeké­ért, önmagáért. A válasz azonban döbbe­netes: a kutyáknak semmi nem jár. Ne­héz belegondolnunk a „kutyák, kutyács­kák” szó jelentésébe, valószínűleg a po- gányokat illették általánosan ezzel a cseppet sem hízelgő címmel. Sajnos ma már nem ismerjük pontosan a jelentését. Ha itt lenne vége a történetnek, az em­beri agy érdekes következtetésre juthat­na: a gyermekéért a végsőkig elmenő asszony a, jó”, és a vele szemben álló Jé­zus a „rossz”. Az asszony, aki mindenről megfeledkezve, mindent odaadva kö­nyörög, és Jézus, aki dölyfösen elutasít. Azt gondolom, nem szabad a feloldás kedvéért valami gyorsan jövő, kényel­mes magyarázatot elfogadni, csak hogy Jézus ne maradjon e megítélés alatt sen­ki szemében . Tudomásul kel! venni, hogy az emberi szem legtöbbször a földi, ember-Jézust keresi. Az emberi fantáziá­val elvárható segítségről álmodozik, és megpróbálja ezt kierőltetni tőle. Úgy ér­zem, itt az Istenfiú áll előttünk, akinek gondolatai, cselekedetei nem a mi földi elvárásaink szerint alakulnak. Szavainak hatása is megdöbbentő annak számára, akinek szánta, aki szembesült vele. El­utasítónak tűnő szavai vonzzák egyre kö­zelebb az asszonyt. A tanítványok nem is igazán értik, a maiak sem. Az Úr beszé­de, a vele való szembesülés itt is, mint a Bibliában mindenütt, mikor az ember az Istennel találkozik, önmagát megalázó önátadásra indít. A második jézusi válasz nyomán sem távolodik el az asszony. Kíváncsi lennék azoknak az arcára egy ilyen válasz után, akik nagy tusakodá­sok, életük eddigi eredményeinek és jö­vőjük lehetőségeinek végiggondolása után kegyesen kimondják: „én Jézus mellett döntöttem”. Itt már nem az em­beri döntések, állásfoglalások szintjén mozgunk. Itt kevés az értelem, a meg­győződés, a beletörődés. A tanítványok teljes megdöbbenésére az asszony még erre sem „veszi a lapot”. Nem kívánatos személy, ez nyilvánvaló, a válasz nem hagy kétséget efelől. De ő beleakaszkodik Jézus szavaiba, szinte vi­tázik vele. Az emberi értelem szerint persze van más választása. Elmehet egy másik gyó­gyítóhoz, aki majd készségesen áll a ren­delkezésére. Vagy követi csendben Jézusékat, várva a helyzet enyhülését. Ő azonban először is elismeri Jézus igazát, magát senkinek, kutyának tartva. Sokszor érezzük azt imádságainkban, hogy egy velünk egyenrangúval beszé­lünk, akit, ha ügyesen fogalmazunk, meg lehet győzni kéréseink, vágyaink jogos­ságáról, és ő, mint egy ügyes tündér, iga­zunkról meggyőződve mindent elővará­zsol. Csalatkoznia kell az embernek min­den ilyen helyzetben. Mindent hátra kell hagynunk, ha elé állunk. Mindent, ami a rá való figyeléstől elvon. Mint a kutyák. Mindenről megfeledkezve figyelik gaz­dájuk minden mozdulatát, hiszen a gazda közelségénél jobbat el sem tudnak kép­zelni. Feltétel nélkül fogadják el a paran­csot, még ha a bot után akár a vízbe is kell ugrani. Ehhez a magatartáshoz per­sze olyan bizalomra van szükség, amely feltétel nélküli. Az, hogy az asszony elis­meri Jézus igazát, csak az önmagukat még sokra tartó számára okoz kérdést. Azok számára, akik Jézusban Isten Fiát látják, ez természetes. A kánaáni asszony számára ez a kiindulópont, és Jézus sza­vait felhasználva, lép tovább a „beszélge­tésben”. De hiszen a kutyák is részesül­nek az uruk asztaláról lehulló morzsák­ban. Ebben az időben a kivájt kenyérhé­jat használták evőeszközként étkezésre. Miután ez elázott, az asztal alá dobták, ahol az erre váró kutyák tápláléka lett. A hit ilyen megnyilvánulása Jézust „elisme­résre” készteti. Bizony csattanós válasz ez a farizeusoknak és a törvénytudóknak, akik a törvény minél cizelláltabb értelme­zésén keresztül akarnak az Úr közelébe kerülni, és képesek végeláthatatlan vitá­kat folytatni emberi szavak felett. Válasz az aggodalmaskodó tanítványoknak, akik a Jézus melletti pozíciójuk védelmezésé- vel, megtartásával próbálnak megkapasz­kodni az Úr mellett. A pogány, mindenki által megvetett asszony hite válik példává mindenki számára. Bizony nehéz az élet furcsa kanyarjai­ban emlékezni, felidézni a jézusi szaba- dítást. A zsoltáros is azt kéri, hogy Isten mutassa meg neki azt az örökkévaló ir­galmat, amely őt élteti. Emlékszünk-e ar­ra, hogy Jézus szabadságra szabadított meg minket? Emlékezzünk! (Tükörkép című prédikációs kötetből) Johann Gyula Olvasónaplómból „ Tizenöt éves voltam, amikor rajtakaptak, hogy elcsentem valamit. Ki kellett fi­zetnem és a büntetést is. Pénzem nem volt. Elloptam apám egyik aranygyűrűjét és eladtam. Keservesen gyötrődtem miatta. Képtelen voltam bevallani, amikor ke­reste. Ezért leírtam egy darab papírra és egész testemben reszketve odaadtam ne­ki. Apám figyelmesen elolvasta. Sokáig behúnyt szemmel állt előttem, majd eltép­te leírt vallomásomat és rámnézett:- Minden rendben van! - mondotta és átölelt. Attól kezdve sokkal jobban szeret­tem apámat. " (Mahatma Gandi vallomásaiból.) "N. (Közli: Ferenczy Zoltán) S'

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents