Evangélikus Élet, 1999 (64. évfolyam, 1-52. szám)

1999-02-21 / 8. szám

64. ÉVFOLYAM 8. SZÁM 1999. FEBRUÁR 21. BÖJT ELSŐ VASÁRNAPJA ÁRA: 48 Ft „ Isten azért ad hitet, hogy tudjam: Krisztus legyőzte értem az ördögöt. ” Luther Hittel a hivatásunkban, szolgálattal a gyülekezetünkben Szociológiai vizsgálatok kimutat­ták, hogy a magyarországi felekeze­tek közül az evangélikusok és az izra­eliták közt a legmagasabb a képzett­séggel rendelkező hívek aránya. En­nek oka részben hitbéli, részben pe­dig a két felekezet történelmi helyze­téből (elnyomott kisebbség) adódik. Egyházunkban annak is szép hagyo­mánya van, hogy a szakképzettséggel nem rendelkező, de jó szívvel megál­dott hívek segítik a gyülekezetek munkáját. Hogyan tud élni egyházunk ezzel az adottsággal ma, amikor nemcsak megnyíltak a normális működés lehe­tőségei, hanem egy új helyzetben megújulva kell élnünk ezekkel a lehe­tőségekkel. Egyházunk jövőképe ala­kítása szempontjából kétségkívül leg­fontosabb a lelki megújulás, megerő­södés. Ezt segítik elő azok a kezde­ményezések, amelyek arra irányul­nak, hogy világi hivatásunkban is megerősödött hittel tudjunk helytáll­ni. Megújuló egyházi közéletünk a jö­vőben nehezen képzelhető el a nem- lelkészi tagság nagyobb szerepválla­lása nélkül. Az elmúlt évtizedekben „fogyasztó hívek” lettünk, jócskán... Előttünk állnak az új lehetőségek, va­lahány missziós alkalom — akár a gyülekezetben, akár az országos egy­házban. Igen, tudunk szeretettel szol­gálni a szeretett közösség javára, ki­ki a maga adottságai szerint! Az isten­tiszteleten a bűnvalló imádságban el­mondjuk: sok rosszat cselekedtem, sok jót elmulasztottam. Nézzük meg, hogy ezen a téren nem mulasztottunk- e el valamit? Hátha tudnánk adni, csak nem látjuk meg a módját? Vagy nem is akarjuk? Várjuk a hívó szót? Ebből a célból indult el az egyes hi­vatásokban működő testvérek talál­kozóinak sorozata a budavári gyüle­kezetben. Elsőként az egészségügy­ben tevékenykedők összejövetelére került sor 1999. január 31-én délután. Bevezetőt mondott a gyülekezet má­sodfelügyelője, dr. Grynaeus Tamás, a Szent János Kórház osztályvezető főorvosa. Ezt követően értékes esz­mecsere alakult ki arról, mennyi többletet ad a mindennapi munkában az, ha hittel és hitben végezzük, egy­mást támogatva az életmentő csapat­munkában. Bár más alkalommal hangzott el, ide kívánkozik, hogy visszaemlékezzem ápolónő testvé­rünk megrázó beszámolójára gyó­gyíthatatlan betegségben haldokló gyermek-pácienséről. Testvérünket sugárzó, erős hite tette képessé arra, hogy szeretetével, megértő-megérző képességével (a testieken túl) a lelki kínokon is átsegítse a haldoklót és családját - egészen a távozó lélek szinte fizikailag érzékelhető kiröp- penéséig... Mennyire szüksége volt testvérünknek arra, hogy velünk oszt­hassa meg ezt a megrázó élményt! És mennyire szükségünk volt nekünk ar­ra, hogy meghallgathassuk őt! Az oktatásban és más hivatásokban munkálkodók találkozására is nemso­kára sor kerül a budavári gyülekezet­ben. Közelebbről is megismerjük egymást, könnyebben szólítjuk meg egymást, könnyebben cseréljük ki gondolatainkat szakmai vagy spiritu­ális kérdésekről egy-egy ilyen talál­kozó után, segítve egymást, segítve a hivatásbeli munkát. Arról nem is be­szélve, hogy az ilyen alkalmak hívo­gatják azokat is, akik esetleg eddig la­zábban kötődtek a gyülekezethez! Ezek a találkozások egy-egy gyüle­kezeten belül sok jó lehetőséget rejte­nek magukban. Egyházunk nem-lel- készi tagságának adottságait azonban érdemes emellett más szempontból is figyelembe venni. Szolgálunk a hiva­tásunkban, de talán tudnánk (többet is) szolgálni egyházunkban? Falusi segédlelkésztől hallottam a következő történetet: amikor megér­kezett új szolgálati helyére, a presbi­terekkel való első megbeszélésen se­gítségüket kérte ahhoz, hogy tájéko­zódni tudjon a gyülekezetről, végezni tudja a beteglátogatásokat jó rendben, stb. Elutasították. „A pap azért van, hogy ő dolgozzon!” Azért. De mun­kájában első a lelkipásztori-evangéli- zációs rész, a többihez - adminisztrá­ció, szervezés, épületgondozás, stb. lehet, sőt kell is a gyülekezeti tagok támogatása. Egyek vagyunk a közös­ségben, hordozzuk egymást a min­dennapokban! A gyülekezeteken túl adhatjuk mun­kánkat, segítségünket más egyház­kormányzati szinteken is. Tudjunk egymásról, hívjuk egymást! Ismerjük meg egymás képességeit! Azokban a hivatásokban, ahol evangélikus intéz­ményrendszer van - pl. pedagógusok, szociális munka - már alakulnak a szakmai szervezetek, amelyek termé­szetesen nemcsak az evangélikus in­tézményekben dolgozókat, hanem az adott szakterületen dolgozó minden evangélikust (és hozzánk vonzódót) szívesen látnak. Ezek is olyan fóru­mok, ahonnan hitben és hivatásban megújulva lépünk ki a világban vég­zendő munkaterületünkre. Keressük egymást olyan szakterüle­teken is, ahol nincs saját intézmény- rendszerünk: pl. az Evangélikus Mú­zeum keresi a kapcsolatot az evangé­likus muzeológusokkal, művészettör­ténészekkel, restaurátorokkal. Az evangélikus sajtó szívesen fogad cik­keket a jó tollú hívőktől. Koren And­rás kezdeményezésére alakul a hívő vállalkozók közti kapcsolat - és so­rolhatnék még sok más jó kezdemé­nyezést. Hitben és hivatásban, szolgáljunk a világban és egyházunkban! Szabó-Pap Gabriella A KÖVETKEZŐ VASÁRNAPOKON BÖJTI IGEHIRDETÉSEKET KÖZLÜNK A MÚLT ÉV VÉGÉN MEGJELENT TÜKÖRKÉP CÍMŰ GYŰJTEMÉNYBŐL. (Teológiai Irodalmi Egyesület Budapest, 1998.) Nem helyzetekben élsz, hanem útközben r- A TARTALOMBÓL -i Hosszú az út a doktorátusig Templomépítési évforduló Szákon Kétszer egy százalék! ( - a ÜDVÖSSÉGÜNK ÚTJA A megkísértett ember „Azért jelent meg az Isten Fia, hogy lerombol­ja az ördög munkáit. " (1 Jn 3,8) Zarándokúira indul I minden évben az ! Anyaszentegyház, j hogy Urával a szen- j védések fájdalmas út­ját újraélve végigjár­ja. Az út elején azon­ban mindjárt fény ra­gyog a sötétségben, amikor igénkben így invitál minket az Isten: Jé­zussal együtt üdvösségünk útját járhatjuk végig böjtben. Nem „részvétlátogatásra” hanem sze­mélyes életünk megújítására, meggyógyítására indít. A kenyérharc veszteseit mivel lehet ma bíztat­ni? Mit mondhatunk egy hónapok óta munkanél­külinek, vagy annak a nyugdíjas öregnek, akinek azt kell eldöntenie, hogy vagy a villanyszámlát fizeti-e ki, vagy az orvosságát veszi-e meg? A kenyérharcnak azonban azok is vesztesei, akik az anyagiak megszerzéséért lassan mindent fel­égetnek maguk körül: nincs időnk a párunkra, a gyermekünkre, - a barátunkat „haszonlesésből” választjuk, s á végén a tisztességünket is kocká­ra tesszük, - ha úgy adódik! - Hova visz minket az az út, amire a Kísértő bíztatta Urunkat s min­ket is: „Változtasd a köveket kenyerekké”?! A kiábrándító válasz ott van a rádió és televí­zió híradásában, meg az újságok rém-riportjai­ban. 2000 évig ki lehetett mosolyogni Jézus vá­laszát: „nemcsak kenyérrel él az ember...” - de ezredvégünk emberei, mi, ezt már nem tehetjük meg! Jézussal járva a böjti utat, megtanulhatjuk ajándékként enni a kenyeret, meg azt is, hogy az a „mi kenyerünk”, nemcsak az enyém. Az önmegvalósítás vesztesei közül a „diszkós ifjúság” kábítószer-bódulatába rohanó sokasága teszi fel leghangosabban a kérdést: ez az út hova vezet? Szabad elhitetni gyermekeinkkel és egy­mással: amit kívánok, azt jogom van minden­áron megszerezni? Mert mi lesz a felbomló, szétdúlt családok tagjaival? Hisz ma már nem­csak az elvált szülők gyermekei kerülnek az ut­cára, hanem a „hajléktalanok” közt megtaláljuk a lakásukból kikopott férjeket is! - A naív siker- karrier-biztatások hányunkkal tudják még elhi­tetni: ugorj! Nem lesz semmi bajod! Jogod van úgy élni ahogy tetszik, ahogy akarsz?! - A sok­sok összetört élet romjai nem igazolják-e Jézus szavát: „Ne kísértsd az Urat, a te Istenedet!” - Jézussal járva a böjti utat, Vele megérkezhetünk egymáshoz, - testvéri közösségre a másik em­berhez, - és közelebb kerülünk az Alkotó akara­tához is: „szeresd felebarátodat!” A hatalomvágy vesztesei közül nemcsak a „le­tűnt rendszerek” emlékfigurái, nemcsak a szava­zó nélkül maradt politikusok elszürkült sorsai jutnak az eszünkbe, hanem mindazok, akik „el­adták lelkűket az ördögnek”, hogy uralkodni tudjanak a párjúkoh, a gyermekükön, a munka­társukon, vagy bárkin, aki ki van nekik szolgál­tatva. - Jézussal járva a böjti utat, először Isten­hez érkezünk el - térdelve! S így találva meg az üdvösség útját, megérkezve békességben egy­máshoz is. Csizmazia Sándor Böjt - friss, tisztító szél. Kisöpör ködöt, szmogot, homályt, reménytelenséget. Böjt - kristálytiszta hűvösség. Éles, tava­szi levegő. Micsoda különbség fogcsikor­gató hideg és tiszta hűvösség között! Mi­lyen kemény az egyik, mennyire a győzelem ígéretét hordozza a másik! A fényét és az életét. Böjt - átlátható, tiszta világosság. Hideg kékek, éles kontúrok, egyértelmű körvonalak. Tisztaság. Kitárnánk ajtót-ablakot. Böjt. Tisztaság, egyszerűség, egyértelműség. Esz- köztelenség. Nincs gyertyalobogás, meghitt hagyo­mányok, bensőséges, szép szertartások. Böjt hűvös, tiszta, egyértelmű és eszköztelen. Megvan az esé­lye, hogy megszabadítson felgyülemlett kacatoktól. Porosodó, összezsúfolt tárgyaktól - láthatóktól és láthatatlanoktól. Tespedtségtől. Jólesően beburko­ló, langyos, ám mégis homálytól. .Kristálytiszta. Friss. Egyértelmű. Megvan az esélye, hogy kimoz­dítson a téli tunyaságból. A nem-bírok-nem akarok változtatni téli tespedéséből. A minimumra csök­kentett aktivitásból. A lelassult életfolyamatokból. A beletörődésből. Kristálytisztán ragyog a nap. Vi­lágos van. Messzire látunk. Föltámad a hűvös, éles szél. Tisztaság van. Mozdulni kell, tenni, változtat­ni. Akarni. A pusztába kísérjük Jézust. Az erőgyűjtés és fel­készülés negyven napjára. Van negyven napunk, hogy újratanuljunk elfelejtett, elveszített dolgokat. Készséget, igényt, a több iránti vágyat. Összesze- dettséget. Az áldozathozatal törvényszerű szépsé­gét. Megkerülhetetlenséget. A tisztánlátás bátorsá­gát. Szembesülést - személlyel, jövővel, bűnnel, kudarccal, csenddel, önmagámmal, az Örökkévaló­val. A pusztán kívül mindig történik valami. Elsodor­nak az események. Nem tudom felmérni, feldolgoz­ni, elraktározni őket. A pusztán kívül zaj van. Be­szélgetés, zene, dübörgés, kiabálás, nevetés, moz­gás zaja. Belesüppedek. Eltompít, megnyugtat. Ha megszűnik a zaj, ha épp nem történik semmi, ide­genül érzem magam a nagy csendben. Elveszítem tájékozódó-képességemet. Elfog a bizonytalanság. Fülemben dübörög a csend, kezem kapcsolók után matat. Mi lenne velem, ha sose jutnék Jézussal a pusztá­ba? Ha mindig zajok burkolnának be és események sodornának magukkal. Mi lenne velem, ha sose len­nék egyedül, csendben, hogy értelmet nyerjenek szavak, megtörtént események. Hogy felkészüljek eljövendőkre. Hogy értékeljek, elsírjak és megmér­jek, tisztán lássak és erőt gyűjtsék. Milyen jó, hogy negyven tiszta, hűvös és világos napon a pusztába kísérjük Jézust! A kísértővei találkozik. Böjt hűvös tisztaságában világosan elénk rajzolódik valami. A hiány. Mert kevesebbet mond ez a leírás, mint amennyinek füs­tös, zajos, langyos, városi homályban tűnik. Ez egy borzasztó, mitikus leírás - gondoltuk a városban. A puszta csendes tisztaságában meglátjuk, hogy keve­sebb van a képen, mint gondoltuk. A részleteket mi rajzoltuk hozzá figyelmetlenségünkben. A történet nem mondja el, honnan jött a gonosz, hova távozik, hol lakik, milyen hangon beszél. Nem rajzolja elénk a portréját. Senki sem adta tudtunkra, hogy arca volna, orra-füle-szeme-szája. Böjt tiszta fényei az eredeti képet pásztázzák. Lekopik róla az, amit magunk rajzoltunk hozzá, lekopnak a gyerekko­runkban odamázolt ákom-bákomok, tisztulnak a rá­hordott színek, rátapadt maszatok, zsírok, időnyo­mok. Csak az eredeti marad. Valaki egy másik utat mutat Jézusnak. Könnyebbet, mutatósabbat. Az Atyától független utat. Mindig van más lehetőség. Másik út. Könnyebb is, mutatósabb is, önállóbb is. A kísértéről keveseb­bet tudunk, egyet biztosan. Akkor és most az a cél­ja, hogy elfeledkezzünk Istenről. Járjuk a magunk útját. Kísértés a végtelen leegyszerűsítés útjára. Kenye­ret adj nekik! Mert az ember szereti magát szép, összetett és magasrendü teremtménynek hinni, ám ha lekopnak a festékrétegek, az eredeti marad meg, ami végtelen primitív lény. Mindenről lemond, csak kenyér legyen a szájában. Az ember lenne a terem­tés értékköve? Ne hidd! Leegyszerűsíthető a szájá­ba tett falat kenyérre. Ezért ne kínálj neki többet, ne hívd magasabbra és ne várj tőle többet. Változtasd kenyérré a köveket. Boldogok lesznek és boldog le­szel. Hány variációt élt meg ez a kísértés a puszta óta? Hányféle tógát, páncélt, köntöst, zubbonyt, in­get és nyakkendőt hordott?!- Ami nem látható, az nincs is, azt csak kitalálták. Annak higgy, amit látsz és amit a kezedbe foghatsz.- Ne problémázz sokat! A bajoknak egyetlen or­vossága van. Kenyérrel minden megoldódik és minden megoldható!- Tegyél sok kenyeret az asztalra, a körülötte ülők örülni fognak, és úgy tesznek, mintha nem látnák, hogy véres a kezed. Elfelejtik neked, hogy véres a kezed. Semmibe se kerül, csak egy kis kenyérbe.- Fogalmazzunk egyszerűen és pragmatikusan! Az egyetlen előttünk álló feladat a gazdagság talp- raállítása. Más szükséglet nincs, más feladat nincs, más válság nincs... más valóság sincs.- Hogy eredményes volt-e az életed, abból tudod meg, hogy milyen anyagi értéket tudsz felmutatni. Amit a lelked rejt, ami a gyermekeid szemében csil­lan, amitől a könyvespolcaid roskadoznak, az nem érték. Csak amit lemérsz, megszámolsz, felmutatsz.- Azt akarod, hogy ne legyen béke? Szórd szét az anyagi elégedetlenség magvait. Biztos termést arat­hatsz. Néha valóban olyannak mutatja magát az ember, mintha ennyi lenne. Egy falat szájbatömött kenyér. Néha kiábrándító a gondolkodása vagy annak a hiá­nya; az érzésvilága, vagy annak hiánya; az erkölcsi szintje, vagy annak teljes hiánya. Akkor sem szabad elhinni. Akkor sem szabad engedni az igénytelen­ség ezerarcú csábításának. Akkor sem szabad más­nak hinni, csak az Isten szájából érkező szónak: Ha látom az eget, kezed alkotását, a holdat és a csillagokat, amelyeket ráhelyeztél, micsoda a halandó - mondom -, hogy törődsz vele és az emberfia, hogy gondod van rá? Kevéssel tetted őt kisebbé Istennél, dicsőséggel és méltósággal koronáztad meg. Úrrá tetted kezed alkotásain, Mindent a lába alá vetettél O, Urunk, mi Urunk! Mily felséges a te neved az egész földön. Márai Sándor írja a Füves könyvben (192. sz.): „Azt hiszed, házat építettél, s pályád büszke or­mairól elégedetten szemlélheted a világot? Nem tu­dod, hogy örökké vándor maradsz, s minden, amit csinálsz, az úton haladó vándor mozdulata? Örök­ké városok, célok, életkorok és változások között ha­ladsz, s ha megpihensz, nem pihensz biztosabban, Folytatás a 2. oldalon

Next

/
Thumbnails
Contents