Evangélikus Élet, 1999 (64. évfolyam, 1-52. szám)

1999-11-07 / 45. szám

4. oldal 1999. NOVEMBER 7. Evangélikus Elet Húszéves az Evangélikus Országos Múzeum (EOM) Bánfalvi „evangélikus búcsú” 1999. október 5-én szép együttlétnek volt a színhelye az Evangélikus Orszá­gos Múzeum. A XVI. századot bemutató termet körülülték a jelenlegi és volt dol­gozók, valamint azok, akik valamilyen formában resztvettek vagy vesznek a Múzeum életében. A 20 éves évfordulót ünnepelték csendes, családias keretben. Áz alapító igazgató - dr. Fabiny Tibor -a 121. zsoltárt olvasta fel. Hálát adott azért, hogy a nehéz kezdet után, amikor szinte a semmiből jött létre a Múzeum, a megálmodók hite, a közegyház akkori lehetőség szerinti támogatása, Péter Márta művészeti szakértő és Havasi Pál belső építész tervei alapján vált olyanná ez az intézmény, hogy ma már nemcsak idehaza, de külföldön is ismert lett a vi­lág minden tájáról ideérkező látogatók által. Az Evangélikus Országos Múzeum állandó kiállítása bemutatja, mit adott az evangélikusság a magyar kultúrának. Az igazgató köszöntötte a megjelente­ket, de felsorolta azokat is, aki időköz­ben eltávoztak az élők sorából. A „bemenetelnél” emlékezett a Múze­um megnyitására, amikor 1979. július 27-én Tichy Kálmánná (sz. Justh Ella) által adományozott vörösréz ajtókat megnyitotta Garam Zoltán nyugdíjas bobai lelkész, az első múzeumi vezetők egyike, aki 90 éves korában 1998-ban hunyt el. Mindenki örömére az együttléten jelen lehetett pénztáros társa Fabriczy Olga, volt kő­szegi tanárnő, aki szintén az első„nem- zedék” tagja volt, valamint Komjáthy Lajosné, akinek férje, Komjáthy Lajos ny. büki lelkész a kezdeti időkben az angol nyelvű veze­tést biztosította. A megjelentek meghatódottsággal emlékeztek vissza a Múzeumban töl­tött időre. Minden megszólaló vallo­mása mélyén a kö­szönet szólalt meg azért, hogy a Mú­zeumban nemcsak szép munkára ta­láltak, de olyan közösségre is, ahol min­dig a megértés és a szeretet légköre vet­te őket körül. Elhangzottak érdekes, vi­dám epizódok is. Pl. egy alkalommal egy rövidnadrágos amerikai úr fogadta nagy érdeklődéssel a mindenkinek kijáró díjtalan vezetést. A végén a vendég­könyv bejegyzéséből tűnt ki, hogy a ven­dég valamelyik amerikai tagegyház Ma­gyarországon turistáskodó püspöke volt. Az emlékek idézése után imádsággal zárult az együttlét. A fiatalabbak is átél­hették azt az igazságot, ami a Múzeum mondanivalója is: mindig az elődök nyo­mába lépünk. Meg kell becsülni azt, amit ők, néha esendő emberekként, de építet­tek. A Múzeum egy felirat elkészítését ter­vezi a bejárat fölé:,,Hic mortui vivunt et muti loquuntur". - Igen: itt a holtak él­nek és a némák beszélnek!- r- n 1999. szeptember 12-én csendben vá­rakozó gyülekezet állt a sopronbánfalvi egykori evangélikus iskola előtt. Buczolich Márta lelkésznő kíséretében megérkezett dr. Prőhle Károly ny. teoló­giai professzor, akit éppen 60 éve iktat­tak be Bánfalva első lelkészeként. Az épület - azon a helyen már a harma­dik evangélikus iskola - 1964-ig az evangélikus gyülekezet imaterme is volt, a bejáratnál torony állt. Ezt a tényt örökí­ti meg a most dr. Prőhle Károly által fel­avatott, német és magyar nyelven megál­dott emléktábla. így mondta németül: „Hier stand der Kirchturm, aber Gottes Wort bleibt in Ewigkeit!” Amikor az em­léktábla szövegére nézünk, gondoljunk arra a de-re, van, ami örökké megmarad: Isten igéje. A táblán az iskola és az egy­kori torony képe látható, és két évszám: 1887. 09. 11. és 1968. 04. 20., valamint a következő szöveg: „ISTEN IGÉJE MEGMARAD ÖRÖKKÉ” Ézs 40,8 „ITT ÁLLT A BÁNFALVI EVANGÉ­LIKUS GYÜLEKEZET TEMPLOM- TORNYA. HIER STAND DER KIRCHTURM DER WANDORFER EVANGELIS­CHEN GEMEINDE. * „GOTTES WORT BLEIBT IN EWIGKEIT” Jes 40,8 A jelenlévőket köszöntő római katoli­kus plébános arról szólt, hogy az ősi ke­resztyén egyház lelkészeit pontifexnek (hídverőnek) nevezték. Azt kívánta, hogy ez a közös ünnep legyen híd a je­lenleg itt élő katolikus és evangélikus gyülekezet között. Igrecz Katalin, a Bánfalváért Baráti Kör lelkes szervezője köszöntötte a fel­avatott emléktáblánál és a hősi emlék­műnél is az összegyűlt ünneplő - emlé­kező sokaságot. Utalt arra, hogy nem­csak a I., a II. világháború és 1956 hő­seire emlékezünk, hanem azokra a szülő­földjükről elüldözött bánfalvi német evangélikus testvéreinkre is, akik életük további részét másutt kellett, hogy leél­jék. Istentisztelettel folytatódott az ün­nep, abban az egykor volt katolikus is­kolából lett evangélikus templomban, amelyre a gyülekezet „elcserélte” egyko­ri iskoláját és kápolnáját. Buczolich Márta lelkésznő az oltári szolgálat után köszöntötte az ősz lelkész- professzort, akit 1939. szeptember 10-én iktattak be, és 12 éven keresztül állt a bánfalvi gyülekezet élén. Az ő idejére esett a többezres, zömében német anya­nyelvű gyülekezet kitelepítése az II. vi­lágháború után. Akkor változott meg Bánfalva nemzetiségi és vallási összeté­tele (ti. az többségében német nyelvű evangélikus faluból magyar nyelvű kato­likus többségű lett). A professzor felidézte a gyülekezet tör­ténetét német és magyar nyelvű prédiká­ciójában, amelyet Jn 4,19-24 alapján tar­tott az Isten imádásának a helyéről. Já­nos evangéliumában Jézus arról beszél, hogy a samariabeliek Jákob forrásánál, a zsidók pedig Jeruzsálemben imádják Is­tent, Jézus pedig azt mondja, hogy lé­lekben és igazságban kell imádni, és Ő maga az, aki Istent megmutatja szá­munkra. Ilyen értelemben nem fontos a hely, az előző iskola és torony helye is alkalmas volt, ezért jelölték meg emléktáblával, és a mostani is az, de ne feledjük, Krisztus az, akit nekünk imádnunk kell, Ő a meg­jelent Isten, imádjuk hát lélekben és igazságban. Templomszentelési emlékünnepre gyűltünk össze. A reformáció korában egész Bánfalva evangélikus lett. Az ad­dig is használt - most is álló - Árpád-ko­ri Mária-templom (most Mária Magdol­na templom) felszentelésének emlékün­nepe Mária születésnapjára (szept. 8.) esett. így évről évre a következő vasár­napon ülték meg a templom felszentelé­sének ünnepét. A templomot elvették, az ünnep maradt. „Itt a magyar és német nyelvterület határág minden magyar embernek el­sőként a németet kell megtanulni az „idegen” nyelvek közül, és minden né­met embernek elsőként a magyart” - mondta nyomatékosan németül és ma­gyarul is a professzor. Akkor többet talán nem kerül sor arra, amire 1946-ban sor került. Inkább majd együttes ünneplésre és együttes örömre evangélikusok és ka­tolikusok, de németek és magyarok kö­zött is. Az istentisztelet végén dr. Prőhle Ká­roly megemlítette , hogy 70 éve, 1929- ben érettségizett a Líceumban, amelyet 1921 -ben, a népszavazás évében kezdett el. A Líceum igazgatójaként - megszólít- tatván - őszinte szeretettel és tisztelettel köszöntöttem őt, élő tanítványaink közül a legjelentősebbek egyikét. Egy személyes megjegyzés még: pár percre feleségével a professzor úr odajött a bánfalvi parókiára, amelyet számára építettek 1940-ben, s most, mint a ház harmadik lakói, a líceumi igazgató csa­ládja lakja. Ez a rövid pár óra ismét rávilágított ar­ra, hogy itt a földön változások, borzal­mak és szenvedések között igazi öröm is található, különösen akkor, ha arra irányítjuk a figyelmünket, amelyről az egész nap is szólt, hogy egyedül Isten igéje az, ami örökre megmarad! Dr. Lampérth Gyula (A Dunántúli Harangszó 1999. szeptemberi számából) A közelmúltban sorra került evan­gélikus értelmiségi konferencián, a sok-sok értékes folyosói beszélgetés egyikében kaptam a következő kritikát. ‘Az egyházi sajtóban megjelenő cikkeim­mel kapcsolatban .^értéküket elismerve - fejtette ki hozzáértő, tárgyilagos bírá­lóm, hogy olykor hiányzik az egyházi tisztségemből, az országos felügyelői mivoltomból adódó markáns állásfogla­lás. Igazat kellett adnom. Prioritásnak tar­tom egy-egy kérdés sokoldalú elemzé­sét, annak megvilágítását, hogy ugyan­abban az ügyben lehet több eltérő tisz­tességes álláspont, eleget szenvedtünk a diktatúra fekete-fehér szorításában, de jogos az igény, hogy bizonyos konfliktu­sokban az országos felügyelő ne csak tá­jékoztasson, hanem személyes vélemé­nye közvetlenül is kapjon hangot. Ugyanezen a konferencián, Fabiny Tamás igehirdetésében megragadott az Eötvös-kollégiumtói vett idézet - szaba­don szolgáló szellem - és ennek nyomán utálás a Petőfi versre, a bőség kosarára, a jog asztalára és a szellem napvilágára. A két utalás a szellem, keresztyén értelme­zésben a szent szellem, a Szentlélek ere­jében találkozik. Mondanivalóm szempontjából a lé­nyeg - Petőfi nyomán - a szellem napvi­lágának a prioritása. A bőség kosara, a szociális érzékenység alapvető igény, a jog asztala a rendezett élet előfeltétele, de ha az egészet nem a szellem napvilá­ga vezérli, torzulnak a célok, káosz fe­nyeget. Akár büszke is lehetnék az Evangéli­kus Élet október 3-i számában megjelent konfliktusok című írásom visszhangjára. A túlnyomórészt pozitív reflexiókra, ami a nyilvánosság korrekt tájékoztatá­sát, az egyházunkban sajnos még mindig szokatlan nyíltságot illeti. De lényege­sebb a hiányérzet. Amit különösen a cikk fő mondanivalójával, a Zászkaliczky Pál otthon igazgató felmentésével kapcsolat­ban kaptam. Miért nem írtam meg, hogy én vezettem áz ominózus közgyűlést? Miért csak a történtek leírása után ismer­tem el, hogy nem a törvénynek megfele­lően került összehívásra a közgyűlés?' Miért nem fogalmaztam meg markánsan személyes álláspontomat? íme, kikényszerített vallomásom. Val­lom, hogy egy diktatórikus, jogtipró kor­szak után különösen érzékenyen kell ügyelnünk a jogkövető magatartásra, formailag és tartalmilag egyaránt. Meg­értem, de elfogadhatatlannak tartom, Vallomás hogy mindazok, akiknek tudniok kell hogyan és miért romlott meg az Evangé­likus Hittudományi Egyetemen a kap­csolat az Egyetemi Tanács és az otthon­igazgató között, akkor, amikor az egy­házkormányzás - kudarcot vallva a jó- szolgálati szerepben - igyekszik tisztes­ségesen lezárni a konfliktust, akkor nem restellik egyházpolitikai támadásra hasz­nálni az ügyet. Orvos vagyok és meg­döbbenve észleltem, hogy immár a sze­replők egészsége veszélyeztetett. Minden végrehajtó hatalom belekény­szerül olykor eljárási törvénysértésekbe. Kérdés, mi a jellemző és mi a kivétel. Úgy gondolom, ma már a törvénysértés a kivétel. Egyébként az Evangélikus Köz­lönyben olvashatók a jelentések. Magam folyamatosan felhívom a figyelmet a tör­vények betartására. Szocializációs kér­dés ez. Elszoktunk a törvényes műkö­déstől. Zászkaliczky Pál a közgyűléshez inté­zett levelében fájlalja, hogy szembeke­rültünk, akik egykor a Testvéri Szó moz­galomban együtt voltunk. Nem kerül­tünk szembe. Az ő érdeke is volt, hogy lezáródjék az ügy. A közgyűlés az egy­ház legfőbb végrehajtó szerve. A köz­gyűlésen elhangzott - napirend előtt - minden kritika az összehívás törvénysér­tő voltával kapcsolatban. A közgyűlés ennek tudatában döntött úgy, hogy ér­demben megvitatja az előterjesztést és határoz. Innentől kezdve nem merülhet fel legimitációs kérdés. Legfeljebb a jog asztalánál politikai indíttatásból erőskö­dők távol kerülnek a szellem napvilágá­tól. No, meg a keresztyén erkölcstől. Nem is szólva a szeretetről. A közgyűlésen, - ahol még a kritikusok szerint is korrekt volt a vita és a szavazás - kétharmados többséggel született meg a'döntés. De a "nem"-mel szavazók kö­zül is többen elmondták, az eljárás ellen szavaztak, a döntéssel egyetértenek, nem lehetett tovább asszisztálni a megromlott helyzethez. A tisztségekkel, az országos felügyelői tisztséggel is járnak olyan kö­telezettségek, amelyek nem jelentenek örömet. A Hittudományi Egyetem konf­liktusának a megoldása is ilyen volt. Nem vagyok büszke a megoldásra. Kényszerpályára jutottunk. De méltat­lannak érzem azok - közte kitűnő baráta­im - kritikáját, akik az eljárási törvény­szegésnél megtapadtak és képtelenek megérteni, bárki legyen a vezető, fele­Olvasói levél Nemcsak konfliktusok vannak, hanem veszélyek is lősség terheli olyan ügyekért is, amelyek konfliktussá válásához semmi köze nem volt, de a megoldás feladata őt terheli. Az október 3-i cikkben említett konf­liktusok közül az aszódi gimnáziumi szerelem utóélete kíván még említést. Nincs köze az eredeti történethez. Úgy alakult, hogy a cikk miatt az aszódi, a domonyi és a váci lelkész visszaküldte az Evangélikus Élet példányait, jelezve, hogy nem engedélyezi a terjesztést a gyülekezetben. Akár el is keseredhetnék azon, hogy milyen egyházban élek, viselve a legma­gasabb választott világi tisztséget. Hi­szen a cenzúra, a hívek kiskorúnak tartá­sa, a mienktől eltérő vélemény megisme­résének a tiltása éppenséggel nem luthe­ránus tradíció. Megértem a lelkészeket, ha nem is lehet egyetérteni velük. Évti­zedeken át minden felelősség őket ter­helte. Szeretik egyházukat, védeni óhajt­ják az erkölcsöket. Ha már a világ olyan amilyen, legalább a gyülekezet, az egy­házi iskola, a sajtó, az egyház legyen olyan, amilyennek szeretnénk. Jót akar­nak, de rossz módszerrel. És nem tudják elfogadni, hogy a másik álláspontja is le­het helyes. És ha a többség ezt igenli, ak­kor ez mindnyájunkra kötelező. Vágytuk a pluralizmust, a sokszínűséget, szen­vedtünk a diktatúrától, igényeltük a sza­badságot. De nem könnyű élni a szabad­sággal. Felelősen. A nyilvánosság erő. Nem a cenzúra a megoldás, hanem a né­zetek tisztességes ütköztetése, erre szol­gál a megújuló egyházi sajtó. Erről is szólt az értelmiségi konferencia. A lel­kész is az értelmiség része. Frenkl Róbert A nyomda ördöge- ezt mondják szellemesen az értelem- zavaró, nem egyszer tréfás, nevetséges sajtóhibák láttán. De nem szellemes szó­játék a Gonosz Ellenségről szólni. Az ő legnagyobb hazugsága, hogy tagad(tat)ja saját létét. S ő röhög markába az olyan sajtóhibán, amely egy „nem ” szócska kihagyásával ellenkezőjére fordítja Isten igéjének tolmácsolását. - Ez történt az Evangélikus Elet augusztus #-i számá­ban a „Messiásról és IzráelrőF című ol­vasói levél esetében. A lap megjelenté­kor éjt nappá téve bibliaiskolai előadásai­mat írtam, és nem olvastam el saját cik­kemet. Most hosszú hetek múlva veszem észre az ötödik bekezdés elején az értelmetlen­né torzult mondatot, amely szerint... Jé­Lapunk október 3-i (40.) számában dr. Frenkl Róbert országos felügyelő „Konfliktusok ” címmel írt, melyben feltárta néhány időszerű közegyházi gondunkat. Az írásnak legfőbb értéke az őszinte­ség és nyíltság. Amint a társadalom de­mokratikus életrendjének is elengedhe­tetlen velejárója a választópolgár beava­tása a közélet jó és rossz folyamataiba, úgy az egyház szolgálata sem maradhat egyes „kiválasztottak ” magánügye, ha­nem abban részt kell vállalniuk az egy­háztagoknak is véleményalkotásukkal, illetve konkrét cselekvésükkel. A „szo­cializmus építésének ” időszakában a hatalom módszeresen kiölte a közéleti felelősségtudatot, s ennek megfelelően alakult az egyházi élet is, amikor problé­mákról szinte egyetlen szónak sem volt szabad esnie. Pedig az egyház élete az Újszövetség valamennyi irata szerint te­le volt problémával. Igaza van az orszá­gos felügyelőnek, amikor megállapítja, hogy a szolgálati terület bővülésével tör­vényszerűen együtt jár a konfliktusok megszaporodása. Nem szörnyülködnünk kell tehát e jelenség miatt, hanem józa­nul szembe kell néznünk vele. És persze fel kell tennünk a kérdést: jól kezeljük-e a konfliktusokat, illetve nem mi magunk vagyunk-e okai jó néhány problémánk, sőt hovatovább kezelhetetlenné válásá­nak. Egy „olvasói levélben ” csak a leglé­nyegesebb problémára tudok utalni: na­gyon sok konfliktus azért keletkezik és zus igényét (visszautasítja) mindenki, aki koldusként... fogadja azt. - Vajon helyesen kiegészítették a szöveget azok, akik nem tették szóvá nekem, hogy mi­lyen zavaros, hamis dolgot írtam? A mondat helyes leadott szövege így szól: „Jézus föltétien és teljes igényét nemcsak gazdag és hatalmas, magukat bölcsnek és igaznak valló zsidók érezték sértőnek és utasították vissza, hanem mindenki, aki nem koldusként, segítség­re szorulóként, kicsiként, alázatosan, nyitott szívvel és bocsánatra szorultan fogadja azt. ” Bizony sértő a gőgös, önhitt embernek - természetes énemnek (a Biblia és a hit­vallásaink szerint elveszett bűnösnek), hogy Jézus igéje és igénye leleplezi: Is­ten előtt koldus vagyok, segítségre és bo­csánatra szoruló. Míg ezt a való igazsá­hatalmasodik el egyházunkban, mert az illetékes vezetőszervek és testületek az 1997 nyarától érvényes törvények fölé helyezik magukat és nem törődnek a jog­követő magatartás alkalmazásával. Ez pedig nemcsak az adott konfliktusok megoldását nehezíti, hanem rendkívüli mértékben növeli egész egyházunk ve­szélyeztetését is. Ebben az összefüggés­ben válik érthetővé az országos felügye­lő törvényértelmezésével kapcsolatos kritika: a törvények „formai és tartalmi elemei ” közötti különbségtétel és ezek egymás ellenében való kijátszása bom­lasztó erővel hat a közösségre, és etikai­lag sem vállalható. Nem lehet megoldás­nak tartani az olyan eljárást, amelyben ez a szövegfordulat szerepel: „Igaz, hogy a törvény betűjét nem vettük figye­lembe, a lényegét azonban megtartottuk ”. Még jól emlékszünk egy szomorú kor­szak azon - diktatúrát igazoló - elvére, miszerint „nem az Egyezmény betűje a fontos, hanem a szelleme ”, mellyel az­tán minden törvénysértést el lehetett ta­karni. Egyre többjei mutatja, egyre több szomorú esemény igazolja, hogy a dikta­tórikus korszak problémakezelési me­chanizmusa újra éled, s egyre meghatá­rozóbbá válik. Ebben látom a legkonkré­tabb és legfenyegetőbb veszélyt. Éppen ezért a törvénytelenségeket, il­letőleg törvénysértéseket nem magya­ráznunk, hanem orvosolnunk kell. Ez egyébként a béketeremtés egyik legjobb eszköze is. Id. Magassy Sándor got föl nem ismerem és komolyan nem veszem, olyan vagyok, mint aki a még műthető rákja orvosi fölismerését eluta­sítja. A nyomda ördöge mögül luciferi kacaj hangzik: „Zavaros, követhetetlen ez a minden lében kanál, különutas vén bolond; nem kell komolyan venni, amit firkál. ” - (Ezt én még kibírom.) De a Gonosz Ellenség így folytatja: „Ne za­vartassátok magatokat! Egyébként felő­lem lehettek humanisták, vallásosak, mérsékelt keresztyének; attól még enyé­mek maradtok. Csak nehogy teljes szív­vel, teljes lélekkel, teljes erővel és teljes elmével szeressétek az Urat! ” No, a Sátánt csak azért idézem, hogy fölismerjük és óvjak tőle. A Szerkesztő­ségnek pedig köszönöm a magyarázatos hibajavítást. Zsigmondy Árpád r I

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents