Evangélikus Élet, 1999 (64. évfolyam, 1-52. szám)

1999-10-31 / 44. szám

6. oldal 1999. OKTÓBER 31. Evangélikus Elet S8S&4B0X Kedves Gyerekek! *4 Sí *3 A mostani alkalommal ismét Cselovszky Feri bácsi írt nektek! Ezúttal a reformáció kap­csán. Fogadjátok szeretettel! Pötty bohóc Egy „mesélő kép” üzenete Zsomborral, a kukaccal, ma egy újabb kőrúthoz érkeztünk. Örülök, hogy ebben a rejtvény sorozatban új megfejtők is résztvesznek a régi, kedves ismerősök mellett! Kívánom, hogy minél többen segítsetek Zsombor csizmáit megszerezni! És most útra fel, lássuk az új kérdé­seket! A helyes válaszokat küldjétek be nekem, vagy Boda Zsuzsa ne­vére a következő címre: 1085, Budapest, Üllői út 24. IDŐ- KÖRÚT Mesélő kép? Mi ez? Valami új technikai csoda? Hiszen a képeket vászonra vagy falra festik, papírra nyomtatják, hogyan beszélhetnének ezek az élettelen tárgyak? Pedig sok kép van, amelyik igenis mesél. Néha sokkal megraga- dóbban, érdekesebben, kifejezőbben, mint a leírt, vagy ki­mondott szöveg. Ha fellapoztok egy újságot, gyakran már a képek elmondják, miről szólnak a híradások. Nemcsak ma van ez így, de így volt ez régebben is. Sőt, még talán nagyobb jelentőségük volt a képeknek azokban a korokban, amikor még nem terjedtek el a hírvivő újságok, nem hálózták be a világot a rádió- és televíziócsatomák. Most a reformáció ünnepéhez közeledve, melyet október 31-én tartunk, egy olyan képet szeretnénk bemutatni nek­tek, melynek alkotója művének segítségével a reformáció fontos üzenetét próbálta elmondani kortársainak. Azt hi­szem, neki sikerült „szóra bírni” az élettelen anyagot. A németországi művészt Hans Sebald-nak hívják. Fa­metszetét eredetileg röplapokon terjesztették a reformáció idején, 1525 táján. Nézzük csak meg részletesen, miről is mesél ez a kép! Felül, a metszet közepén a felhők között trónoló királyként látjuk Istent. Az egész jelenet egy bíró­sági tárgyalásra emlékeztet, ahol a megjelentek a középen levő bírótól várják, tegyen köztük igazságot. A kép bal ol­dalán a vádlók csoportja látható. Előkelő papi személyek, akik pompás ruhákat viselnek. Az egyik már-már félté­keny mozdulattal takarja el az úrvacsorái kelyhet. Mellet­tük jómódú iparosok, harangöntők, szabók, akik azáltal lettek gazdaggá, hogy munkájukkal kiszolgálták a korabe­li egyház fényűző igényeit. De vajon miért mutogatnak vádló ujjakkal a kép jobb ol­dalán lévő csoport élén álló, könyvet tartó férfire? És ki az a titokzatos ember? O Lu­ther Márton, wittenbergi pap, a Szentírás ismeretének tanítója a wittenbergi egyete­men. Őrá záporoznak a vádak. Szinte hall­juk, ahogy a papok és az iparosok így ki­áltoznak: „Azt tanítja, hogy az úrvacsora­kor ne csak az ostyában, de a kehelyben is részesüljön minden úrvacsorázó!” „Ha az egyház felhagy a fényűzéssel, miből élünk majd mi, iparosok?” Luther ujjával a kezében tartott Bibliára mutat, mintha csak abból idézné éppen a vádakkal szemben megfogalmazott vála­szát: „Én csak azt hirdetem tisztán és iga­zán, amit Isten az evangéliumban kijelen­tett! ” Körülötte azok az egyszerű emberek állnak, akik az­által ismerhették meg a Szentírás üzenetét, hogy Luther azt lefordította anyanyelvűkre. Nem véletlen, hogy ők Lu­ther mögé sorakoznak fel. Hiszen az, amit általa kaptak, az Isten Igéje, hihetetlenül nagy kincs a számukra: az életü­ket megújító, hitüket erősítő evangélium, örömhír. Beszédes az a kép. A mai szemlélő számára is bepillan­tást kínál abba a vitába, amit a Szentírás doktora, Luther Márton munkássága váltott ki, és amely a reformációhoz, az egyház megújulási mozgalmához vezetett. Luther Bib­liára mutató ujja bennünket is elgondolkodtathat: legyen életünkben számunkra is a legfontosabb útmutató az Isten Igéje! Feri bácsi 1. A Biblia melyik könyvében áll leg­alább hússzor: „ideje van”? 2. Mennyi ideig volt Jónás a hal gyom­rában? 3. Mennyi ideig feküdt a bethesdai be­teg a tó partján? 4. Mennyi ideig nem látott Saul? 5. Mennyi ideig volt Dániel az oroszlá­nok barlangjában? 6. Mennyi gondolkodási időt adott Sámson a filiszetusoknak a találós kér­désének megfejtésére? 7. Mennyi ideig szolgált Jákob a fele­ségeiért? Előző, Mosdótál-körút megfejtései: 1. Pilátus (Máté 27,24) 2. Dávid (51. Zsolt. 4.) 3. A fáraó lánya (2Mózes 2,5) 4. A vakon születettnek (János 9, 1-8) 5. A bűnös asszony (Lukács 7, 36-50) 6. először tiltakozott, mad ezt mondta: „Uram, ne csak a lábamat, hanem a ke­zemet, sőt a fejemet is.” (János 13,4-15) 7. Naamán (II. Kir. 5, 1-19) A gyermeksarok készítőinek címe: Boda Zsuzsa, 1085 Budapest, Üllői út 24. Művészeti állami díjazottak kiállítása 1999 „Lelkem derült, Mint éjfélkor az égbolt: úgy ragyog Nyugodt vagyok... A kis napok kis gondját elvetettem, Sok balgatag szélmalomharc után Valamit végre tettem. ” Az erdélyi költő sorait sokan mondhat­ják magukban, akiknek munkái a II. Mű­vészeti állami díjazottak 1999. évi kiállí­tásán a Milleneum Szalonban bemutatás­ra kerültek. Mert amit tettek - Reményik Sándor soraival „sok szélmalomharc után” - megértésre, elismerésre került. S ez biztatás a jövőre is a díjazottaknak s a becsületes, tiszta, töretlen művészi alko­tásra törekvőknek egyaránt: értő szemek figyelnek rájuk. Ezt bizonyítják a kivá­lasztott képek, szobrok, grafikák, texti­lek, illusztrációk, a tervezőgrafikus, vagy éppen a belsőépítész, az ötvösmű­vész figyelemre méltó munkája. Már belépéskor megragadják látogatót a hatalmas fehér falrészen az anyaságra, a családra, a mindennapokra utaló, gon­dolatébresztő szövött textilek, Polgár Rózsa munkái. Vele szemben a teljes fa­lat elfoglaló „Fent és lent” - 1998, Jovián György Munkácsy Mihály-díjas kissé pesszimizmusra hajló festménye, kedvesek Rényi Krisztina Benedek Elek illusztrációi, Udvardy Erzsébet Sárga ná­dasa, Balaton akvarellje, érdekes Bocz Gyula szobrászművész Madár című mü­ve, Kovács Gyula „Porta del Paradiso, 96.”, Molnár Gyula tervező grafikus, Kovács Péter Fehér variációk figyelem­felkeltő munkája. Valójában minden ki­tüntetett művészt, munkája elemzésével kellene megemlíteni annyira színes, sok­oldalú és ígéretes volt ez a már hagyo­mányt teremtett kiállítás (de a helyszűke mindig beleszól). Második alkalommal Polgár Rózsa Kossuth-díjas művész kí­séretében néztem meg a kiállítást, és így mód volt részletesebb tájékoztatást kap­ni az általa oly magas szinten művelt kárpitművészetről, csodálatosan szövött gobelinjeinek készítéséről, - s közben a vizuális kultúra megértésének, megérte­tésének lehetőségeiről.- Kézi szövéssel, két henger között ki­feszített vertikális fonalakat szövök át gyapjú, selyem vagy pamut szálakkal horizontális irányban... a munkát meg­előzően rajzolt, majd színes, festett kar­ton készül. A legnehezebb szakasz a szö­vésre kiválasztott terv, a gondolat anyag­gá formálása, a szakmai felkészültség mellett az élmények anyaghoz, formá­hoz kapcsolódó szubsztanciája, a tudatos választás, s az a csoda, ami megmagya­rázhatatlanul, de segít megteremteni a kívánt formát. A művésznek elő kell se­gítenie, hogy munkájának mondaniva­lója, közlendője a nézőben megértésre találjon... Munkáimnak meghatározója leginkább a személyes élmény, az, amit magam is láttam, amire felfigyeltem, ami képzeletemet megragadta... - mondta a művész, miközben én máris a megdöbbentő golyó lyukasztotta „Ka- tonatakaró”-t láttam szemem előtt, mely egyben á háború borzalmaira is utal. így szólnak művei nézőihez: a Vándortarisznya, mely a hazát elhagyni kénytelen emberek sorsára utal; az anyai hivatásra utaló „Anyaság”, a ki­tárt karokkal ábrázolt kismamaruha szövött kárpitja. így beszélnek, mondják ki hangtalanul is a igazságot, mesélnek és figyelmeztet­nek Polgár Rózsa művészi munkái a gyönyörködtetés mellett! Egyik kedves munkája nékem a - sok szempontból na­gyon is szimbolikus - „Gyűrődés” című nagyméretű falikárpitja. A szövött gobe­lin közepén találkoznak a gyűrődések erősebb, gyengébb vonalai: annyira tö­kéletes, illúziót keltő a munka kivitelezé­se, hogy az embernek kedve lenne ezeket a gyűrődéseket elsimítani, s mikor meg­közelíti, látja, nincs itt egyetlen gyűrött rész, faliszőnyegként simul a terem falá­hoz. (Milyen jó lenne, ha a körülöttünk tapasztalható sok „gyűrődés” megköze­lítve ilyen sima lappá válna - a tökéletes munka révén.) Érdekessége volt a már hagyományt te­remtő kiállításnak, hogy az 1885-ös Or­szágos Kiállítás Műcsarnokában, a mai Milleneum Szalonban került megrende­ZeSre' Schelken Pálma FIATALOKNAK Szereljünk angyalszárnyakat A fenti cím volt a mottója az október 2-i Budapesten megrendezett országos ifjúsá­gi találkozónak. Délelőtt fél tízkor már elég sokan ácsorogtunk, beszélgettünk a Deák téri templom bejáratánál. Mindenki kereste az ismerős arcokat, azokét, akikkel egy hetet töltött együtt valamelyik nyári konferencián. Kisebb-nagyobb csoportokban beszélgettünk, meséltük, kivel mit történt az elmúlt 1-2 hónapban. Tíz órakor kezdődött a találkozó. Lénárt Viktor, az esemény házigazdája beköszöntőjében elmondta, hogy szükséges közösséggé formálódnunk. A gyakorlatban ez elég mulatságosan valósult meg. Min­denki odamehetett egy számára ismeretlen emberhez és jelbeszéddel kellett minél több dolgot megtudniuk egymásról. Majd svéd dalocskát tanultunk, két kört alkotva a templomban, saját, majd szomszédunk térdét csapkodva a megfelelő dalrésznél. Az előző évek gyakorlatától eltérően, idén az úrvacsorái istentiszteletet az összejövetel elején tartották. A vidám közösségteremtést az úrvacsorái közösség megélése koro­názta meg. Az istentiszteleten Fabiny Tamás hirdetett igét, a liturgiában a házigazda mellett Varga Gyöngyi és Bartha István szolgált. Éneklő gyülekezet, hosszú kígyózó sorok, könnyes szemek; mosolygó arcok, úrvacsorái közösség. Majd angyalszárnya­kat kaptunk, minden csoport más színűt. Ebédig csoportos beszélgetésen vehettünk részt, ki-ki azokkal, kikkel együtt volt valamelyik konferencián. Ezalatt az idő alatt a beszélgetésen kívül a csoportnak rövid előadással kellett készülni, amelyet az ebéd után mutattak be a résztvevőknek. Az útrabocsátás után egyesek a pályaudvarra siet­tek, mások a Deák téren álldogálva beszélgettek, egyesek itt-ott elhagyott pulóvere­ik után rohangáltak. Az R5-ÖS konferencia záró istentiszteletén rendkívüli perselyezést tartottunk. Min­denki egy cetlire ráírhatta gondolatait az együtt töltött héttel kapcsolatban. Valaki azt írta: „Nem találkozhatnánk gyakrabban?” Jó volt ismét így együtt lenni. Nem talál­kozhatnánk gyakrabban? e.k. Mit kezdjen egy fiatal keresztyén Lutherrel? Úgy gondolom, sokunkat érint ez a kérdés, hiszen evangélikusok­ként folyton- folyvást találkozunk ezzel a névvel. Felmerül Luther Márton neve tanulmányaink során az általános- és középiskolában - hát még a teológián - valamint is­tentiszteleteken, bibliaórákon. Eb­ből fakad a már fent említett kér­dés: mit jelenthet egy keresztyén fiatal számára Luther Márton sze­mélye, munkássága? Ha most mű­ködésének jellegét próbálnám be­határolni, nagyon nehéz helyzet­ben lennék, hiszen ő bibliafordító, bibliamagyarázó, lelkész, hittanta­nár, apologéta, énekszerző és egy­házreformer volt egy személyben. Az evangélikus egyházban Luther óriási munkásságából kiindulva óhatatlanul szembesülnünk kell azzal a ténnyel, hogy sok minden­ben ő a mérce, ő az, akihez több szempontból igazodnunk kell. Majdnemhogy „szentet csinálunk” belőle, pedig a mi tanításunk - amit természetesen tőle kaptunk - ezt szigorúan elítéli. Biztos va­gyok benne, hogyha Luther Már­ton most élne, maga is tiltakozna ez ellen a titulus ellen, mivel az ő tanítása csak egyfajta útmutatás, nem pedig törvény. Más részről pedig fennáll a veszély - ami a ló másik oldala -, hogy teljesen elfelejtjük őt és figyel­men kívül hagyjuk tanítását. Egyik sem követendő példa, nekünk a közös neve­zőt kell megtalálnunk a két véglet között. Benkóczy Péter felvétele Reformáció ünnepe idején felmerül bennünk egy másik kérdés: van-e Lu­thernek ma még részünkre mondanivaló­ja? Vajon nemcsak korának embere volt ő? Azt gondolom, nem - legalábbis nem jobban, mint bármely régen élt író, törté­nész, politikus, vagy más tudós és tanító, akiknek életművét ma is elővesszük, s példaként állítjuk magunk és kortársaink elé. S Lu­thert ugyanúgy érdemes és kell is elővenni, elsősorban nekünk, evangélikusoknak. Evangélikus egyházunk alapjai­nak lefektetése - ez a mi legfőbb hagyatékunk Luther Mártontól és a reformációból, ezért kell, hogy egyenrangú része legyen az euró­pai történelemnek, s hogy min­denképp tisztában legyünk mind­azzal, amit életében véghez vitt - még ha sok is már a történelem, a kötelező ismeret a diákok s a mű­veltségre vágyó emberek számá­ra. Luther Márton reformátor volt. A cél, amelyet véghez vitt, s küz­delmei, melyek eszközei voltak ebben, jó példát szolgáltatnak számunkra, hogy ne ragadjunk le az egyszeri változtatás, az egy­szer rögzített rend mellett, ha­nem - mivel javítandó dolgok mindig vannak és lesznek az egyházban - az igaz tanításhoz hűen korrigáljuk, rendezzük a problémákat magánéletben és közösségben, valamint megle­gyen bennünk a tudományos előrehala­dás, tanulás igénye. Ebben teljesedik ki Luther örök érvényű megállapítása, mi­szerint „Az egyházat mindig reformálni kell". Nemesi Judit és Szabó Ferenc

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents