Evangélikus Élet, 1999 (64. évfolyam, 1-52. szám)
1999-10-03 / 40. szám
64. ÉVFOLYAM 40. SZÁM 1999. OKTÓBER 3. SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN TIZENNYOLCADIK VASÁRNAP ÁRA: 48 Ft „Aki az evangéliumot akarja hirdetni, hirdesse a Krisztus feltámadását. Aki nem ezt hirdeti nem apostol az.” Luther A TARTALOMBÓL LVSZ konzultáció a teológus képzésről Konfliktusok A bosszú áldozatai MEGHÍVÓ Országos Reformációi Emlékünnepély 1999. október 31. 18 óra Magyarországi Metodista Egyház központi imaterme (Budapest III. kér. Kiscelli u. 73.) Az Országos Reformációi Emlékünnepély igehirdetési szolgálatát dr. Szabó Lajos, az Evangélikus Hittudományi Egyetem rektora végzi, előadást tart dr. Márkus Mihály püspök, az Ökumenikus Tanács elnöke. Az ökumenikus liturgiában részt vesz: dr. Hegedűs Lóránt püspök, dr. Almási Mihály baptista egyházelnök, Csernák István metodista szuperintendens. Közreműködik: a Baptista Központi Énekkar és Czabán Angelika előadóművész. Mindenkit szeretettel vár az Országos Reformációi Emlékünnepélyre a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa. „Nem tudod, hogy hatalmam van Ahogyan a nyertesek mellett mindig megtaláljuk a veszteseket, úgy a le- győzöttek mellett ott vannak általában a győzök is. 1849-ben azonban nem találunk győzteseket. Október 6. veszteseiként először Aradon kivégzett tábornokaink jutnak eszünkbe. Kivégzésük jogossága - mint „fegyveres lázadóké” - nem volt egyértelmű. Az ugyanekkor Pesten kivégzett Batthyány Lajos miniszter- elnök kivégzése pedig minden jog és humánum megcsúfolása, az értelmetlen bosszú elrettentő példája marad nemzeti emlékezetünk számára. Az uralkodó által kinevezett, mindig a megegyezésre törekvő, fegyveres felkelést elutasító, feddhetetlen jellemű grófot békéltetési kísérlete közben még 1848. decemberében fogatta el Windischgrätz császári fővezér. Nem feledkezhetünk meg a „kisemberek” veszteségeiről sem: halálra ítéltek, börtönben szenvedők, szám- űzöttek, vagy a Monarchia távoli országaiban hosszú katonai szolgálatra kényszeríttetek sokaságáról. 1848-49. evangélikus nagyjai is osztoztak a vereségben. Petőfi Segesváron adta életét eszméiért, Kossuth Lajos haláláig száműzetésbe kényszerült. A vesztesek közé tartozott a sokáig árulónak tartott Görgey Artúr, a szabadságharc legkiválóbb tábornoka is. Felkészült rá, hogy életével kell fizetnie tetteiért, de talán ennél is roszszabb sors várt rá, amiért a rábízottak életét védve, a kilátástalan harcot elkerülve, teljhatalmú vezetőként a megadás mellett döntött. A világosi fegyverletétel után nemzete megvetését, az árulás vádját vette magára, hogy élete hátralevő hosszú évtizedeiben tétlenségre és talentumai elrejtésére legyen kárhoztatva. Evangélikus egyházunk is sokat veszített 1849-ben. Mind a négy püspökét elmozdították, kettőt közülük börtönbe zártak, Rázga Pál pozsonyi lelkészt kivégezték. Az egyházszervezeti életet erősen korlátozták, a világi felügyelőket, presbitereket kizárták az egyházkormányzatból, az egyházi gyűléseket betiltották. Felsőbb iskoláink nagy része elveszítette nyilvános tanítási jogát, azaz nem adhatott államilag is elismert bizonyítványt. Anyagilag akkor is szegény egyházunk elveszítette az államtól való függetlenségét, féltett autonómiáját is. Végeredményben a „győztesek” sem nyertek semmit. A Habsburg-ház célja, az egységes, Bécs által irányított nagy közép-európai monarchia nem valósulhatott meg. A Deák vezette passzív ellenállás, bár súlyos áldozatokat követelt a nemzettől is, megakadályozta, hogy Magyarország a birodalom egyik önállóság nélküli, alávetett tartományává váljon. A Habsburg-birodalom olasz területei leszakadtak a monarchiáról és a német egységből is végleg kiszorultak az osztrákok. Az 1849-ben Magyarországon kezdődő, 1866-ban Königgrátznél a poroszokkal szembeni teljes vereséggel végződő háborúk sora csak hatalmas vérveszteséget és anyagi áldozatokat eredményezett, célját nem érte el. Kivégzésekkel, elnyomással, terrorral csak ideig-óráig lehetett megakasztani az ország átalakulását, fejlődését. Az 1867-es kiegyezéssel állhatott helyre a történelem rendje, indulhatott fejlődésnek az ország egykor „győztesek” és „vesztesek” együtt építették fel az új államot. A százötven éve történtek egyszerre biztatják és intik az utódokat: népek, nemzetek, közösségek és egyének sorsát nem politikusok, hadvezérek és hadseregek döntik el. A hatalom keze akkor is meg van kötve, amikor korlátlannak érzi lehetőségeit. Jézus nemcsak Pilátust emlékezteti, hogy hatalmát fentről kapta, hanem a történelem tanulságával mindenkit, akinek befolyása, ereje van mások felett. Ha nem a teremtés rendjét védjük, ha nem az Ő országán munkálkodunk földi életünkben, akkor cselekedeteink előbb-utóbb megítéltetnek. Akkor is, ha a világ előtt győzteseknek mutatkozunk. Kertész Botond Hálaadás Budapest legnagyobb gyülekezetében N égy község egyesült egy kerületté, amikor Nagy-Budapestet kialakították. Közös vonásuk, hogy Rákos-sal kezdődik nevük. Ma a XVII. kerületben egy egyházközséget is alakítanak. Rákoscsaba, Rákoshegy, Rákoskeresztúr és Rákosliget evangélikussága a főváros legnagyobb lélekszámú gyülekezetét alkotja. Szeptember 5-én, vasárnap reggel Rákoshegyen gyülekezetett a négy köz- ségnyi evangélikusság, mert a négy templom közül most a rákoshegyinek a felújítása fejeződött be és itt adtak hálát Istennek. Dr. Harmati Béla püspök, Szirmai Zoltán esperes és Kása László, a gyülekezet lelkésze állt az ünnepi oltár előtt. A püspök igehirdetése hangsúlyát is a hálaadásra helyezte: Zsolt 103,2 verse alapján szólt: „Áldjad én lelkem az Urat, és ne feledd, mennyi jót tett veled!" Isten tettei mutatkoztak a gyülekezet múltjában is, de magyar keresztyénségünk és az egész keresz- tyénségünk múltjában is - utalt az 1000 és 2000 éves közeli évfordulókra. Ma is fölfelé nézünk, ezért nincs bennünk pesszimizmus. Ez a templom olyan, mint egy családi otthon. Adjon hálát a gyülekezet minden rétege és az életünkben lássák a hálaadás. A jövőt a közösségben látjuk, a családi, gyülekezeti és társadalmi közösség felelőssége van rajtunk. A folytatás pedig a Lélek gyümölcseiben mutatkozzék. Tartalmas beszámolót hallottunk Dudás Mihály gondnoktól. Az 1921-ben alakult gyülekezet már 1932-ben templomépítésről határozott. 1934-ben megalakult a Nőegylet, 1935-ben a templomépítő bizottság, mindkettő nagy segítség volt a megvalósulásban. 1938. májusában volt az alapkőletétel, majd 1939. májusában Rajfay Sándor püspök felszentelhette a Sándy Gyula műegyetemi tanár által tervezett templomot. (Ez volt a 28. temploma.) A második világháborúban, hála Istennek, nem történt baja a szép környezetben, fákkal betelepített téren álló templomnak. A telket valamikor a korábbi község elöljárósága adományozta „örökös haszonélvezetre”. Tovább építették, melegpadlóval látták el, felszerelték, harangot húztak fel a toronyba és 1947. decemberében Ordass Lajos püspök és Zászkaliczky Pál esperes szolgálatával adtak hálát a gyarapodásért. Ebben az évben a templom tetőszerkezete került felújításra. Öt hétre bezárták a templomot, - addig a hívek a másik háromba járhattak - ezalatt kijavították a tetőszerkezetet, gombamentesítést végeztek, a csapadékvíz elvezetésére új elvezető és védő szerkezetet alakítottak ki. Mindehhez járulékos munkaként lakatos- és mázoló munkát, felületkezeléseket kellett elvégezni. Az egész felújítás 4 millió forintba került, melyhez 2 milliós közegyházi kölcsönt kaptak, az egyházmegye 1 millióval, a rákoskeresztúri gyülekezeti központ szintén 1 millióval járult hozzá. Dudás Mihály beszámolóját is a hála hangja hatotta át. E szavakkal fejezte be: „Szolgáljon megújult templomunk a hívő lelkek épülésére, az ingadozók és közönyösek hitbeli megerősödésére, a hitetleneknek pedig megtérésére. A hálaadás a rákoskeresztúri templomban úrvacsorái istentisztelettel folytatódott. Itt a gyülekezet felügyelője köszöntötte a gyülekezetét, Harmati Béla püspököt, Szirmai Zoltán esperest. De köszöntő szavakkal fordult a gyülekezet lelkészéhez, Kosa Lászlóhoz is. Harmincöt éve avatták lelkésszé és 30 éve szolgál egyfolytában a gyülekezetben, előbb mint másodlelkész, majd gyülekezetének megválasztott parókus lelkésze. Ez idő alatt a négy templom gondját, de még inkább a gyülekezet összetartásának erőt próbáló feladatát kellett ellátnia. Volt „nehéz ideje” a szolgálatban, amikor a gyülekezet tagjainak nagy részét a főváros más kerületeibe „áttelepítették”, hogy itt felépítsék a panelvárost, a lakótelepet, ahová azután másokat költöztettek be. A községhez, gyülekezetükhöz hű emberek nagy része azóta visszaszivár- gott és ma ismét „erős vár” a gyülekezet a Rákos-vidékén. Sok hitet, imádságot, törődést és lelkierőt kívánó feladatban edződött a lelkész és a hűséges munkatársak sora, akiknek nevében dr. Léránt István felügyelő köszöntötte lelkészüket. Szeretet, megbecsülés és bizalom csendült ki az üdvözlő szavakból. Harmati püspök és Szirmai esperes is ilyen lélekkel szólt a jubiláló lelkészhez. A négy község gyülekezete valójában egy család, ez mutatkozott meg ezen a vasárnapon a rákoshegyi és a rákoskeresztúri templomban. T. h * v
