Evangélikus Élet, 1999 (64. évfolyam, 1-52. szám)
1999-09-19 / 38. szám
1999. SZEPTEMBER 19. 3. oldal iEvangélikus Élet LELKÉSZAVATÁSOK „Boldogok, akik házadban laknak” Lelkészi hivatásunk Újabb jelölteket avattak lelkésszé a Deák téri püspöki templomban. Bajuszné Orodán Krisztina és Szabó János végzett teológusok álltak az oltár előtt. Dr. Harmati Béla püspök végezte az avatás szolgálatát dr. Fabiny Tibor professzor és Cselovszky Ferenc lelkész segítségével. A két jelölt két budapesti templommal volt élete során szoros kapcsolatban. Krisztina családja a Deák téren volt otthonos. Nagyapja Legéndi Sándor egyházfiként működött, majd felesége folytatta munkáját. A gyermekek és unokák szinte a templomban laktak, a gyülekezet ifjúságában nőttek fel. Szabó Jánost teológus éveiben a zuglói templomhoz kötötte hasonló szolgálat, ő ott volt otthon, és a zuglói ifjúság között élt. A püspök a 84. zsoltár 2. és 5. versét választotta alapigéjének. „Mily kedvesek a te hajlékaid, ó Seregek Ura! Boldogok, akik házadban laknak, szüntelenül dicsérhetnek téged! ” A választott ige híven tükrözte a két jelölt eddig megtett útját. Ismerős számukra a templom, a templom közelében éltek. Eddig is megmutatkozott életükben a templomhoz való hűség. A templomot nem Istennek emeljük, - nekünk van rá szükségünk! Az a felszólítás hangzik: kedvesek legyenek az Úr hajlékai. Nem múzeum a templom, régi örökségek tárháza, hanem Isten háza abban az értelemben, hogy itt szól az Isten. Ma nagyobb lehetőségek mutatkoznak, legyen nagyobb az igyekezet az ige megszólaltatására. Ezután is lakhattok az Úr házában. Tiétek a lehetőség, hogy magatok is épüljetek és a gyülekezeteket is építsétek. A gyülekezethez tartozás körül az avatás utáni fogadáson is meglátszott. Fiatalok vették körül a két új lelkészt, akik közülük indultak el és sokáig énekeltek, vidáman voltak együtt a szülőkkel és családokkal, köszönetét mondva Istennek, aki az ő házának közösségében boldogságot adott és dicséretre serkentett két fiatalt egyházában. Mindkét felavatott lelkész hamarosan be is áll a szolgálatba. Krisztina a budapesti kórházakban lesz lelkipásztor, Szabó János pedig a Rákoskeresztúri Gyülekezet segédlelkészeként kezdi el pályafutását. Kísérje őket Isten áldása! T. A nyíregyházi templomban, a tanévnyitó istentisztelet és ünnepély után (erről következő számunkban számolunk be) maradt együtt a gyülekezet, hogy együtt imádkozzon és áldást kérjen Molnár Erzsébet lelkészjelölt szolgálatára. D. Szebik Imre püspök, dr. Reuss András professzor és Magyar László Nyíregyháza-kertvárosi lelkész végezte az avatás szertartását. Az igehirdetés textusa Gál 4,18 verse volt: „Helyes az, ha valaki mindenkor a jóért buzgólko- dik..." Aki az evangéliumból él, jó hírt továbbít, az bizonyára a jóért buzgólkodik. Lelkészi szolgálatunk ebben telik és erre buzdítjuk az indulót is. Ez a szolgálat szép dolog. Fiatalokkal teli templomban megállni és lelki út- ravalót adni, ünnepi oltár előtt örvendező fiatalként megállni, áldást nyerni, a hallgató gyülekezet előtt az ige titkait fejtegetni, kiváltságos dolog, szép szolgálat. De jó dolog is. Hittanórán a hit üzenetét közvetlenül a fiatalok között hirdetni, elmélyülni a teológia tudományában, testvérekkel, kollegákkal beszélgetni, a hit közösségében élni — jó dolog. De, a lelkészi szolgálat szükséges dolog is. Egyenkénti lelkigondozást végezni, amikor kitárulnak az emberek előttünk, szervezési feladatokat végezni a gyülekezetben, feltöltődni a lélekkel, mert a saját hitélet és imádság nélkül üresen csengenek a szavak és leperegnek. Nekünk az a dolgunk, hogy segítsük a ránk bízottakat. Jó útravaló volt az igehirdetés az előtt a gyülekezet előtt, amelyben ott voltak azok a fiatalok, akik között a jövőben munkálkodni fog Molnár Erzsébet. A Nyíregyházi Luther Márton Kollégiumban, mint nevelőtanárnak elsőrenden a fiatalokkal való beszélgetés, bizonyságtétel, nevelés és segítés lesz a feladata. Szórványgyülekezetből - Nagy- kállóról - indult el egykor Nyíregyházára. Szülei irányították a Tanárképző Főiskolára, ahol bi- ológia-könyvtárszakos diplomája mellé harmadik szakként vette fel a hittantanári képesítést. Itt érintette meg Isten hívása. 1992- től Hittudományi Egyetemünkön lett teológus, két évet Amerikában (Chicago) ösztöndíjjal töltött és most tanulmányai befejeztével kérte lelkésszé avatását. Az útravaló irányt mutatott arra, hogy hivatásként végezze szolgálatát, a gyülekezet pedig megismerhette azt, hogy mit jelent a lelkész hivatása, mit akar adni Isten egy szolgája által. T. LVSZ KONZULTÁCIÓ A TEOLOGUSKEPZESROL Egységben látás és kölcsönösség i. A Lutheránus Világszövetség meghívására vettem részt azon a konzultáción, amit augusztus utolsó napjaiban Rómában tartott a Világszövetség s amelynek egyetlen témája a teológusképzés volt. Másodszor rendezett globális találkozót a LVSZ ebben a témában. 1975-ben Bossey-ban gyűltek össze először evangélikus teológiai oktatók a világ minden részéből, hogy a teológusképzés megújulásáról tanácskozzanak. Az elmúlt 24 évben több regionális találkozó is követte a bossey-it, hiszen lehetetlen a teológusképzés együttműködés nélkül. A problémákat, célokat ütköztetni kell, a saját világunkat össze kell mérni más világokkal, egymagunkban még apróbb dolgokban sem lehetünk okosak, nemhogy az egyházi szolgálatra való felkészítés felelősségteljes feladataiban. Egyes térségek teológiai szakembereit sokszor ültette egy asztal mellé az elmúlt két és fél évtizedben a Lutheránus Világszövetség. Bossey óta azonban ez volt az első világméretű találkozó e témában. Az LVSZ tisztségviselőivel együtt összesen negyvenhatan vettünk részt a konzultáción. A kelet-európai régiót négyen képviseltük Julius Filo szlovák püspökkel, Tiit Padam észt lelkésszel és Robert Schelander bécsi professzorral. Tematikai háttér A teológusképzés felülvizsgálata - szólt a téma. Többet takart azonban áttekintésnél és újragondolásnál. „Víziókeresés” - így írta körül a tanácskozás célját a fő szervező. Olyan helyzetben vagyunk, amelyben nyilvánvaló, hogy régi belátások alapján lehetetlen utat és irányt találni ma. Őrizheti minden lelkész szép emlékként teológus éveit. Megbecsülheti tanárait, felidézheti a hajdani órákat és programokat. Lehetetlen azonban figyelmen kívül hagyni azt az óriási változást, ami a világban történt és történik. Nem lehet a ma és a holnap egyházi szolgálatára úgy felkészíteni embereket, mintha évtizedekkel ezelőtti szolgálatra készülnének. Az egyházi szolgálatnak a mában kell megtalálnia a helyét, olyan emberek, idősek és fiatalok között, akik élvezik a jelen adta lehetőségeket, illetve szenvednek a jelen hibáitól és veszélyeitől. A mai teológiákról kikerülő embereknek a mában kell helytállniuk, az evangélium örök üzenetét mai nyelven megtalálni. Küldetéséhez és küldőjéhez hűtlen az a teológia, amely tegnapi válaszokkal küldi mai szolgálatra a fiatal lelkészeket. Ezért szólt így az első megállapítás: a víziókeresés céljából jöttünk össze Rómában. Teológiai csomópontok Négy olyan elméleti, teológiai pontra figyeltünk, amely alapját adhatja a teológusképzés gyakorlati megvalósulásának, a képzésben fontos konkrét súlypontok megtalálásának. Mindenek előtt arra figyeltünk, hogy milyen helyet foglal el az írás és az ige a lutheri teológiában és milyen kihívást jelent ebben az összefüggésben a kontextualizáció. Ez a kifejezés egyik központi fogalma volt a konzultációnak. Az összefüggésre, a környezetre való figyelés szava ez. Hiszen mindig ezt a két kérdést kell föltenni magunknak: mit mond az ige - és hogy lehet ezt a mondanivalót belehelyezni az adott környezetben. Milyen problémákat, kihívásokat, kérdéseket intéz hozzánk a környezetünk, a kontextus. Az Újszövetség, de a reformáció kora is teli van a kontextus kihívásaira adott feleletekkel. Csak a legalapvetőbbeket megfogalmazva: hogyan találkozik a Krisztusról szóló evangélium egy zsidó közösség gondolkodásával, teológiájával, hittapasztalatával, istenképével; és hogyan egy pogány közösséggel, amely különböző vallási és filozófiai meghatározottság alapján áll? Ebbe a környezetbe igyekszik az egész Újszövetség beleilleszteni az evangéliumot. A reformáció koráról ugyanezt tudjuk elmondani, hiszen a saját korának vallásossága, teológiája és egyházi gyakorlata indítja el és formálja Luther gondolkodását, teológiai, igehirdetésbeli hangsúlyait. De hova jutnánk, ha mai búcsúcédulákkal, a szerzetesi élet jellemzőivel, vagy épp a körülmetélkedéssel vagy a bálványáldozati hús evésével találkoztatnánk, ütköztetnénk a mondanivalónk. Az a kérdés, megtaláljuk-e, keressük-e egyáltalán azokat a kontextuális pontokat, amelyekbe ma léphet be, amelyekhez ma szólhat, amelyeket ma érinthet meg az evangélium. Mert nem akkor vagyunk hűek a reformáció örökségéhez, ha Luther Mártont úton-útfélen idézzük, hanem akkor, ha ugyanolyan izgalmasan és hitelesen tudjuk lefordítani az evangéliumot a saját korunk nyelvére, aktualitására, mint ahogy ő tette. Ha meglátjuk azokat a legizgalmasabb szellemi és lelki pontokat, amelyeket úgy kell megérintenünk az evangélium gyógyító erejével, mint ahogyan az a reformáció korában történt. Nem szól- nak-e az igehirdetéseink képletesen szólva Korinthusról és Wit- tenbergről, ahelyett, hogy megküzdenénk hétről hétre a „fordítás” embert próbáló nagy feladatával, küszködnénk, imádkoznánk azért, hogy megleljük a mai üzenetet. De még ebben az összefüggésben sem szabad az egyház szolgálatát azonosítani az igehirdetéssel és csupán a szószékre redukálni. Mert a „fordítás” feladata ennél sokkal szélesebb körű. Magában foglalja az egyház tanítói munkájának legkülönfélébb szintjeit, az emberekkel való személyes beszélgetés sokféle ágát, a diakóniai szolgálat mikéntjét és az egyházi szolgálat ezer más megnyilvánulását. Az első teológiai csomópontot tehát így fogalmazta meg a konzultáció: az igéről szóló reformátori üzenet találkozása a kontextus kihívásaival. (Folytatjuk) Szabóné Mátrai Marianna Szenvedő alak A keresztről szóló beszéd Istennek ereje - írja Pál apostol a korinthusiaknak. Fordulópont a kereszt Isten és ember viszonyában, kapcsolatában. Ezért jelképe a kereszténységnek a golgotái kereszt. Ezért érthető, ha templomok tornyára teszik, ha oltárra állítják, ha igehirdetők palástjára függesztik (kevésbé érthető és örvendetes, ha öklömnyi díszként vagy ékszerként viselik hivalkodva). De az írások szerint a kereszt és a keresztrefeszítés az üdvözlésnek a fele része: teljessé a feltámadás tette és teszi. Ezt is Pál írja: „Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor üres a mi igehirdetésünk, de üres a ti hitetek is.” S ez áll a Péter-levélben: „Isten feltámasztotta őt a halálból, hogy hitetek Istenbe vetett reménység is legyen.” Jól teszi sok keresztény, ha így üdvözli egymást: „Krisztus feltámadott!” Ez a kettő: a kereszthalál és a feltámadás elválaszthatatlan egység. Jézus Krisztus mondta - és mondja - tanítványainak - és nekünk - hogy „Jeruzsálembe kell mennie, sokat szenvednie..., meg kell öletnie, de harmadnapon fel kell támadnia". Kell? Igen, mert „így íratott meg”. Pál írja: „Az írások szerint Krisztus meghalt..., eltemették és... feltámadt...” A „régi” fordítás szerint: „...Krisztus meghalt a mi bűneinkért az írások szerint; és... eltemettetett; és... feltámadott a harmadik napon az írások szerint... ” Aligha fölösleges ez az ismételt hivatkozás az írásokra (vagy az írásra). Ennek a kettőnek ugyanis Isten akaratából kell együtt lennie. Ezért nem csak a farizeusok, a papok, a zsidók vagy akár a rómaiak: Poncius Pilátus által halt meg a kereszten. így érződik jobbnak, helyesebbnek, helytállóbbnak a „régi” megfogalmazás, a szenvedő alak: „... meghalt, megfeszíttetett, és harmadnapon feltámadott”. Mindez pedig „nem egyedül érte van megírva, hanem értünk is,... ha hiszünk abban, aki feltámasztotta a halálból Jézust, a mi Urunkat”. _ . , /.:iy László Püspöklátogatás Vadosfán Régi kérése volt a vadosfai gyülekezetnek, hogy egy alkalommal meglátogassa őket D. Szebik Imre, a kerület püspöke és beszélgessenek a gyülekezetben. Augusztus 29-én, a győri iskolaszentelés napján - mivel az a délutáni órákban volt - a délelőttöt a püspök Vadosfán töltötte. Nem volt jubileum, avatás vagy szentelés. Az időpont csupán az iskolakezdést, a tanévnyitó istentisztelet alkalmát adta. Az istentiszteletet a püspök végezte. Jó volt látni, hogy ebben a több környékbeli falu evangélikus népét magábafoglaló gyülekezeti központban erre az istentiszteletre több mint 60 gyermek sereglett össze, természetesen szüleikkel, rokonaikkal együtt. Az oratio oecumcnica-t a gyermekek mondták Különös elevenséget jelentett, hogy a püspök nem ment fel a magas szószékre prédikálni, hanem a nálunk ritkábban szokásos módon a padok előtt járva „katechézist” tartott, kérdezte a gyermekeket, feleleteik alapján vezette őket rá az ige üzenetére, ami arról szólt, hogy Isten bennünket formálni akar. Van akarata, hogy testünket, egészségünket is „kézbe vegye”, hiszen Ő adta „testünket is, lelkünket is”. De formálni akarja értelmünket és lelkűket is. A lélekformálásra és lelki összetartozásra említette azt az esetet, ami a török időkben történt: a török janicsároknak vitte el a magyar gyermekeket, akik hosszú évek „átképzése” után jutottak vissza falujukba. Az édesanyák nem ismerték fel gyermekeiket, a gyermekek anyjukat. És akkor egy az édesanyák közül elkezdte dúdolni: „Ki dolgát csak Istenre hagyja...” Az egyik gyermeknek felragyogott a szeme és odafutott hozzá. Felismerte anyját a kis korában dúdolt, ismert énekről. És így tettek a többiek is. Van lelkűnkben olyan emlék, ami egy életen át összekapcsol. A felnőtteket is megérintette a példabeszéd. Édesanyák szemében csillant meg a könnycsepp... A kérdés-feleletbe élénken kapcsolódtak be az idősebbek is. Azután megkezdődött a beszélgetés. A kérdések során előkerültek a gyermeknevelés gondjai, általában az ifjúság helyzete. Azután a belső egyházi kérdések, a három egyházkerületre történő átmenet dolgai és a helyi gyülekezet belső kérdéseire és anyagi gondjainak könnyítésére is volt a püspöknek jó tanácsa, eligazító szava. Régen elharangozták már a delet, amikor befejeződött a beszélgetés. Örültek a gyülekezet tagjai, mert kaptak feleletet, és öröme volt a püspöknek is, mert egészen közelben, tennészetes módon, kérdés-felelet formájában találkozott egy dunántúli szórványgyülekezettel. Mondhatnánk úgy is, hogy nem „ünnepélyes” kijelentések hangzottak, hanem emberközeli, beszélgetés, gondolatok cseréje és az evangélikus öntudat erősödése valósult meg. T.
