Evangélikus Élet, 1999 (64. évfolyam, 1-52. szám)
1999-09-12 / 37. szám
4. oldal 1999. SZEPTEMBER 12. Evangélikus Elet A négy tenor - 99. Zinnowitz Ez volt a mottója kinttartózkodásunknak, amit a Speyeri Evangélikus Gyülekezet énekkarának meghívásaiként töltöttünk Németországban. Ha mélyre ásunk, a történet a 10. Budapesti Bach- héttel kezdődött. Amikor is az itt szereplő speyeri kórus karnagya felvetette a gondolatot, hogy egy általa szervezett, különböző énekkarokból összeálló egyesített kórusba szüksége lenne 4 tenorra. A következő lépés már az volt, hogy a mi karmesterünk, Kamp Salamon, kijelölt négyünket, mondván ha tudunk menjünk, de aztán szégyent ne hozzunk rá, mert ott árgus szemekkel fogják nézni, hogy énekelnek a magyarok. Ennek megfelelően, megilletődve, de önbizalommal készültünk és indultunk Zinnowitzba. Ottlétünk július 28-tól augusztus 10-ig tartott, az utazással együtt, amire szavunk sem lehetett, hiszen a több órás vonatát után, az 5 perccel később Berlinből induló csatlakozást is elértük. Tehát mind az oda-, mind a visszautunkat, az olykor már szinte törvényszerűnek tűnő felesleges bosszankodások nélkül tehettük meg. Érkezésünkkor pedig szintén nagyon szívélyes fogadtatásban volt részünk. Négyünk közül egyedül egyikünk lepődött meg kissé, mikor közölték vele, hogy bármiféle előzetes megbeszélés, vagy várakozás ellenére, szólistává lépett elő hirtelenjében. Másnap pedig már neki is kezdtünk a kiadott programban előírt darabok megtanulásának, amik a Bach-család műveiből álltak. (Johann Sebastian, J. Christoph, J. Michael...) Csakhogy érzékeltessem az iramot, leírom az első három nap beosztását: Reggeli áhítat 8-tól, majd reggeli, 9.15-től próba, majd ebéd, 15 órától próba, vacsora, majd mindezt megkoronázta egy felüdítő, ki nem találják: próba este hét órai kezdettel, úgy fél tízig. Hadd idézzek egy hazaküldött képeslapból: Drága XY! Ehhez képest a Lutheránia edzőtábor, „Rózsahajú szellő”. Viszont e három keserű napot magában foglaló időszakot, a gyönyörű fehér homokos tengerpart, a 22 fokos Ostsee, a környék látványosságai, s a különböző kirándulások azonnal feledtetni tudták, annál is inkább, miyel gyönyörű időnk volt. A helyiek szerint húsz éve nem volt ilyen szép, és ez szerintük természetesen nekünk, a délről jött magyaroknak volt köszönhető. Mint említettem, az első három nap utáni időszak már szabadabban telt, legalábbis napközben, esténként pedig mindig más helyszínen adtunk koncertet. így voltunk például a wolgasti dómban, Koserowban, jártunk Lengyelországban, Stettin városában, ahová hajóval mentünk át. Ismerkedhettünk visszafelé a német-lengyel határon a barátságos határőrökkel, akik nem tudták elképzelni, mit keres négy magyar este 10 órakor egy kottás dossziéval a kezében épp ott. A zárókoncertet pedig Rügen- szigetén adtuk Binz városában. Összességében tehát nagyon jól éreztük magunkat, amiben nagy szerepe volt annak, hogy tényleg örültek, hogy ott vagyunk, és mi is örülünk, hogy ott lehettünk, és ezúton is köszönjük mindenkinek, akitől valami módon függött a mi kiutazásunk, hogy segített minket. Elsősorban pedig köszönjük a Istennek, hogy vigyázott ránk, főleg amikor a számunkra szokatlanul himbálódzó hajón voltunk. Reméljük, azonban ez csak a kezdet volt a kapcsolatfelvételben a két énekkar (Speyeri és Lutheránia) és a két gyülekezet között, és lesz folytatás. Homoki Pál Rothermere diákotthon A nyíregyházi Evangélikus Kossuth Lajos Gimnázium Rothermere Diákotthona 70 évvel ezelőtt, az 1929/30-as tanévben nyílt meg a Kállói út, mai nevén Szent István út 18. szám alatt. A gimnáziumi oktatás 1861-ben indult meg. Egyre többen iratkoztak be, akik nem Nyíregyházán éltek. Ők magánszálláson lakhattak, étkeztek. Martinyi József az első igazgató, 1878-ban tápintézetet szervezett, ahol fél áron kaphattak ebédet, vacsorát. A tápintézet 1925-ben szűnt meg a korona devalválódása miatt. Utolsó felügyelő tanára Zwick (Zsolnai) Vilmos volt. 1927-ben az értékálló pengő bevezetése után dr. Bencs Kálmán polgármesternek, iskolánk felügyelőjének sikerült 50000 pengő állami támogatást szerezni. Az iskola bankhitelt vett fel és 70 ezer pengőért megvették a Kállói út 18. számú ingatlanon lévő házat. Az iskola egykori növendéke, Barucha József városi mérnök tervei alapján egy 48 férőhelyes diákotthont hoztak létre, amely az 1929/30-as tanévben nyílt meg. Az angol lord Rothermere nevét vette fel, aki a trianoni békeszerződés után a magyarok pártját fogta. Az első igazgatója Zágoni Dezső tornatanár lett. Az évi 1000 pengő költségtérítés magasnak bizonyult és nem telt meg a diákotthon. Ezért csökkentették a díjat és kedvezményt is nyújtottak. 1941-ben osztályfőnököm, dr Belohorszky Ferenc lett a diákotthon igazgatója, aki alatt a háborús viszonyok ellenére feltöltődött a diákotthon. Érvényesült az egyházi szellem. 1944. szeptember 1-jén Zsolnai Vilmos igazgató nyugdíjba vonult. Helyét dr. Belohorszky Ferenc vette át. A diákotthon vezetésére Szíj as (Szolár) Pál lelkész-tanár kapott megbízást. Nyíregyháza ostromakor 1944 októberében találat érte a diákotthon főépületét és elpusztult. A másik épület, amelyben érettségiztünk, a mai napig is áll. Igazgatója polgári hadifogolyként került keletre, ahonnan nem tért haza. így járt Barcs Rezső számtan-fizika tanárom és hét osztálytársam is. Mint ősi nyíregyházinak, nem volt szükséges számomra a diákotthon, mégis kedves, mert itt érettségiztem. Érettségi elnökünk egyházi részről Joób Olivér lelkész volt. A korábbi évfolyamok a gimnázium dísztermében érettségiztek. Mivel iskolánk 1942 óta hadikórház lett, onnan kiszorulva, a Geduly Leánygimnáziumban délután jártunk iskolába. Dr. Reményi Mihály Tanszercsomag az árvízkárosult gyerekeknek A helyszínen dolgozó munkatársak jelentése alapján Folytatódik a Magyar Ökumenikus Szeretetszolgálat Heves megyei akciója, amelynek során a megye két legnagyobb kárt szenvedett településének, Átány és Hevesvezekény lakóinak nyújt segítséget. A Magyar Ökumenikus Szeretetszolgálat több segélyszállítmánnyal is támogatta az elmúlt hetekben a két árvíz- károsult települést. A segítségnyújtás során az önkormányzat vezetői azzal a kéréssel fordultak a Szeretetszolgálathoz, hogy amennyiben lehetséges, tanszercsomaggal segítse az árvízkárosult családok gyermekeit. A korábbiakban az önkormányzatok adtak a hátrányos helyzetű gyermekeknek iskolai csomagot, de erre az idén már nem jutott pénz a kárelhárítási munkálatok miatt. A tanszercsomagokat 1999. augusztus 31-én délután az iskolai tanévnyitó ünnepségek keretében adta át a 172 átány i és 86 hevesvezekényi gyermeknek Lehel László lelkész, a Szeretetszolgálat igazgatója. A csomagok tartalma: iskolai füzetek, papír és írószerek. A szállítmány összértéke: 266 ezer forint. A Magyar Ökumenikus Szeretetszolgálat köszönetét fejezi adományozóinak eddigi felajánlásaikért és továbbra is kér mindenkit, hogy pénzadományával támogassa az árvízkárosultakat segítő munkáját. Számlaszám: 11705008-20464565 Dsida Jenő Amundsen kortársa Felesége kéri:- Beteg vagy, fiam, ne menj ma hivatalba! - Két fia kéri:- Láza van, apám, ne menjen hivatalba! - Dermedt madarak riadoznak:- Nagyon hideg van, ne menj ma hivatalba! - Zuzmarás fák közt bömböl a szél:- Maradj az ágyban! Ne menj a hivatalba! Ő pedig feleli nékik:- Nem lehet fiaim, be kell fejeznem a zárszámadást. És fölkel az ágyból, Míg dideregve mosdik, régi latin szók jutnak eszébe: Officium, officci = munka, tisztség, hivatal. Debitum, debiti = adósság, kötelesség. És titkolja, hogy reszket és búcsút vesz és elindul a húszfokos hidegben. Nem lelkesedik, nem rajong, Nem hajtja feszülő féktelenség, nem füti forró fanatizmus. Hírnév, dicsőség, győzelem hármas-igéjét nem lengeti rőt lobogón. Egyszerű józan és kérlelhetetlen, mint a kenyér, mint a zárszámadás, mint a kötelesség. Nézz utána, barátom, amint köhögve lép ki az északisarki hidegbe: Kishivatalnok. Kissé hajlott és deresedő. Ötvenéves. Amundsen kortársa. Hős. Az én apám s a te apád, barátom. EGY TŰZVESZÉLYES TALÁLKOZÁS Olykor elképzelem, mi történne, ha Jézus hirtelen egy műsoron kívüli kirándulásra visszatérne a földre, hogy példázatai szerzői jogdíját beszedje. Fogadok, egy teijesztőnél jóval több szállna föl tűz- és füstfelhőben. Nagyjából minden keresztyén igehirdetőnek mélyen a zsebébe kellene nyúlnia, hogy a 10% részesedést illetve adót leszámolja. Kétezer éve használják ezeket a sziporkázóan szellemes kis történeteket arra, hogy publikációk, traktátusok és prédikációk végtelen sorozatában kommentálják és illusztrálják őket, érveket hozzanak fel mellettük vagy éppen ellenük, nyomatékosítsák vagy támadják őket, valamint, hogy beszélgessenek róluk. Vegyük például a tékozló fiú történetét. Akkor kezdtem igazán érdeklődni a történetbeli fiú iránt, miután egy őszi este Manchester egyik iskolájában előadást tartottam. Egy olyan hotelszobában volt a szállásom, amelyet minden jó szándék mellett csak „matrac-kriptának” nevezhetek. Ez az úgynevezett hotel egy névtelen előváros szívében volt. A TV-t lánccal erősítették a vízvezeték csövéhez, hogy ne lehessen tál könnyen ellopni. Csak akkor láttam igazán a képernyőt, ha az ágyon hanyatt feküdtem és a mennyezetre bámultam. Kétségkívül: valahol mélyen a bensőmben hálát adtam Istennek, hogy van egyáltalán egy hotelszobám, de ami lényem felszíni és világias rétegeit illeti, hát egyszerűen iszonyú mérges voltam. Ott feküdtem kibérelt mauzóleumomban, majdnem kificamítottam a nyakamat abbéli igyekezetemben, hogy a képernyőt láthassam, és hirtelen nagy honvágy tört rám. Egymás után sorra magam elé képzeltem családom tagjait - Bridget, Matthew, Joseph, David, Katy és Rosey, a kutyánk. A siránkozás hulláma csapott át felettem, amint elképzeltem, hogyan is élik életüket meleg, biztonságos otthonunkban és a városunkban. Egy ideig teljesen megszűntem komplex emberi lény lenni. Egész valóm, múltam, jelenem egyetlen vágyakozó kívánságba görcsösödön. Egyszerűen haza akartam menni. Ott akartam lenni, ahová valóban tartozom. Ott volt a mértékre szabott helyem, amelyet olyan jól „kitapostam” már, mint egy kényelmes cipőt. És akkor, mikor ez az egyedülálló, kínzó érzés a leginkább fájdalmat keltett, a tékozló fiúra kellett gondolnom, amint ócska rongyaiban ült a disznók között -, és éppen így érezte magát, mint én most, csak sokkal intenzívebben - és amint arról határozott, hogy hazatér. Ki ne ismémé a történetet? Húsz évszázaddal ezelőtt hagyta el ez a féktelen ifjú az atyai házat, pénzzel tömött zsebekkel, fejében sok-sok hazug gondolattal, és tért haza szegényen, megsebzetten. Egyszerű szavakkal elbeszélt történetének minden egyes elemét teológiai csipesszel szedték szét, és egzegetikai tanulmányok operációs lámpája alá fektették, ahol minden elgondolható szemszögből megvizsgálták. Drámai elbukásának és felemelkedésének története millió léleknek adott évszázadok alatt biztatást, bűnbánatra indított, vagy egyszerűen megértést ajándékozott embereknek. Nem utolsósorban az az oka ennek, hogy az örökkévalóságot jellemezve, aligha lehetne valami szívet melengetőbbet találni, mint egy olyan atya képét, aki köpenyét felhúzva, az egyszerű megbocsátást messze túlszárnyaló szenvedéllyel siet ki a kapuhoz egy szánalmas roncs elé, aki egykor a fia volt. Kétségkívül nagy lehetett az öröme, ha egy köpenyt és gyűrűt kínált föl neki, és nem került sor se hangos szóra, sem verésre. Visszatérnek a házba, és mindent betölt a spontán megrendezett parti körüli összevisszaság, és kezdetét veszi a hizlalt borjú híres ünnepe. Mámorító boldogság és megkönnyebbülés: a vígasság a farizeus-forma idősebb fiú zsör- tölődését is elnyomta. Az egész történet lélegzetelállító kinyilatkoztatása annak, hogy Isten kész örömmel cseréli fel a bűnt szeretettel. „Na és?” - kérdezhetik talán. „Ezt mind tudjuk.” Lehet. Azonban amint manchesteri hotelszobámban feküdtem, egyre azon csodálkoztam: hogyan lehet, hogy oly kevés templomba járó ember élte meg Istennel ezt az örömteli találkozást? Hol maradt a gyűrű, a köntös, a hízott borjú? Miért van az, hogy sok keresztyénnek, akikkel találkozom, támad az az érzése, hogy Isten kegyesen, de meglehetősen hűvösen megengedi ugyan nekik, hogy megtűrt vendégekként ott csellengjenek királysága határánál, de nem árasztja el őket feléjük forduló figyelmével, szeretet-megnyilvánulásaival. Az a benyomásuk: Isten bár befogadta a tékozló fiút, azonban őt annak önértékelése alapján kezeli - mint egy napszámost, és nem mint fiút. Mi romlott el? Nézzük meg talán a következő magyarázattal... A tékozló fiú felmondja állását a disznók között, úgy, mint a példázatban, és hazafelé veszi az irányt. Meglehetősen ideges, ha arra gondol, hogyan fogadják majd, de mégis, eldöntötte, hogy visszatér apjához. Röviddel azután, hogy útnak indult, megállítja őt az utcán egy elragadtatott, de lelkileg zavart individuum, akinek csak nagyon zavaros elképzelése van arról, hogy hogyan is áll a dolog az atya bocsánatával. Ez az ember valójában nem hisz ebben az egészben, bár ő úgy gondolja, hogy hisz, és az is meggyőződése, hogy sokkal jobban érezné magát, ha más is hinne ebben. „Szióka!”- köszönti a bűnbánót, aki fáradtan közeledik. „Jó hír: megbocsátottak neked!” „Csodálatos !”-mondja a tékozló fiú. „Na akkor gyere már!”- mondja a bolond, és egy képzeletbeli köpenyt terít a fiú vállára. Pantomimot játszik: mintha gyűrűt húzna az ujjúra. Aztán leülnek és úgy tesznek, mintha egy hízott borjút lako- máznának, láthatatlan késeket és villákat használva. „Hát nem csodálatos?” - kiált fel a bolond elragadtatásában. „De igen.” - válaszol a tékozló fiú, akinek nagy kő esett le a szívéről, hogy ilyen fájdalommentesen bocsánatot nyert. „Igen, ez csodálatos!” Rendszeresen találkoznak, hogy pantomimot játszanak. Remek pantomimokat adnak elő. Végül azonban a fiatalembernek sikerül gyötrő gondját szavakba foglalni. „Ugye, ööö, a köpeny, a gyűrű és a borjú, nem valóságos, vagy mégis?” Hitének fogyatékossága miatt szemrehányások érik. Hibásnak és boldogtalannak érzi magát. Tudja: ezek a dolgok nem léteznek valójában, és nincs az az érzése sem, hogy az atya valóban megbocsátott volna neki. Hol van az atya? Végül, vagy beadja a derekát, és megelégszik az egyhangú pantomimok örökös ismétlésével vagy visszatér a disznókhoz. Vagy éppen - ha okos fiú - elhagyja színész-tanárát, és továbbsiet az úton, hogy megkockáztasson egy igazi találkozást az apjával, aki már türelmetlenül várja őt - egy valóságos köntössel, valódi gyűrűvel és egy igazi hízott borjúval. És igazi megbocsátással... Adrian Plass: Ansichten aus Wölkenkuckucksheim, Brendow 1994 Fordította: V.Gy. I I I t I
