Evangélikus Élet, 1999 (64. évfolyam, 1-52. szám)
1999-09-05 / 36. szám
Evangélikus Elet 1999. SZEPTEMBER 5. 5. oldal K&4B0H S y » Kedves Gyerekek! B izony, elérkezett a szeptember és vele együtt az ősz is. Ennek hamarosan számos jelét látjuk majd, például a fák, bokrok levelein, a szüretre beérett szőlőfürtökön vagy a hosszú útra készülődő költöző madarakon. És persze azon, hogy megint iskolába, óvodába fogunk járni! Tudom, milyen izgalmas az új tolltartó, táska és színes ceruzák átnézése! Ilyenkor azt is várjuk, hogy találkozzunk a rég nem látott osztálytársakkal, óvodástársakkal, és elmesélhessük, merre jártunk a nyáron, milyen élményeink voltak. De azt is tudom, hogy nem mindenki várja izgatottan, hogy megint az iskolapadban ülhessen. Pedig ez egy nagyon fontos része az életünknek és a tudás soha nem szégyen! Sőt! Sok bibliai személyről is tudjuk, hogy járt iskolába, voltak tanítói, mégha az iskola szó nem is szerepel a Bibliában. Találjátok ki, kikről van szó! A megfejtéseket küldjétek el nekem! Szeretettel: Pötty bohóc A gyermeksarok készítőinek címe: Boda Zsuzsa, 1085 Budapest, Üllői út 24. „Ifjú papnövendék, aki néha éjjel nem hagy másokat aludni.” „Hercegi koromban alaposan megtanultam a mózesi törvényeket, és tudásomat az Úr nagy bölcsességgel egészítette ki. ” „Királynői rangomban sok bölcs tanítóm volt. Még Salamon okosságát is próbára mertem tenni, bár ő maradt felül bölcsességével.” „Az én iskolám és tanítóm nem mindennapos volt. Nem iskolaépületben tanultam és bár már felnőttfejjel kerültem tanítómhoz, szívesen tanultam. Szeretett engem, még új nevet is kaptam tőle: kőszikla " GYARMATHY ÍREN: Nem vihetsz mindent- Anyu, a macit is vigyük - síró gyermekhang könyörgött. Nem vihetsz mindent magaddal, hagyj békén - mondta az édesanyja. Megfordultam, néztem a síró gyermeket rángató fiatal anyát, amint a vonat felé igyekezett, kezében degeszre tömött szatyorral. Vasárnap volt. A fél város már kora reggel ott tolongott a pályaudvaron. Volt, aki csomag nélkül, elegáns sportruhában, volt aki hátizsákot vitt Jf^tonai. szakszerűséggel rácsavart pokróccal. Egy praktikus apa nyakába akasztott székben vitte kisfiát. Középkorú nő táskájából kutyafej kandikált ki, mindenkire fogvicsorgat- va. Volt gazdája mellett mogorván ballagó tacskó, iljú szerelmesekhez felesleges harmadiknak bevágódott fiatalember, egy kamasz iíjú vállán nagy, piros pettyes labda, amelybe hátulról társa állandóan belerúgott, öreg úr esernyővel és idős asszony napernyővel. Mindenki ment valahová és mindenki vitt magával valamit. Mint akinek nincsen hova és mivel rohanni, félreálltam az útból és tisztes távolból néztem az egyre változó képet. Arra gondoltam, hogy miként ma a riporterek teszik, amikor érdeklődnek a nagy közönségtől, mi a véleményük a kenyérről, a lyukas tejeszacskóról, az újfajta kávé minőségéről, a fizetésemelésről — én is odaállnék az emberek elé és megkérdezném:- Mit vinnétek magatokkal, ha hirtelen indulni kellene a Nagy Útra, amelyből nincs visszatérés? Mit vinnétek magatokkal, illetve van-e egyáltalában vinnivalótok? S hol viszitek, ha üres kézzel, meztelenül kell indulnotok? Mit gyűjtöttetek életetek folyamán, emberségből, becsületből, hűségből, megértésből, türelemből, szeretetből, könyörületből, önfeláldozásból, hazaszeretetből, szülőtiszteletből, hogy csak néhány átmenthető értéket említsek. Mert az Út hosszú, nem látjuk a végét, nem ismerjük buktatóit, veszélyeit. Talán nem is gondoltunk még arra, hogy erre a Hosszú Útra egyszer elutazunk, nem tanulmányoztuk előre, nem foglalkoztunk ezzel az útitervvel, nem számoltunk az előre nem látott felszólítással, hogy menni kell, egyszerűen nem foglalkoztunk vele, azzal, hogy hej, ráérünk arra még. Nem kétséges, hogy bolondnak tartanának, ha eléjük állnék itt, a forgalom kellős közepén, ezzel a kérdéssel. Talán még gorombáskodnának is, hogy kisebb dolguk is nagyobb annál, hogy felháborító, hogy ilyen szamárságokkal tartják fel az embert. Sohasem szerettem a goromba, hangos szavakat. Azért egyszerűn magamat kérdem meg: van-e vinnivalóm a Nagy Útra? Percre beosztott életem ütemtervéből nem hiányzik-e ennek az Útnak a betervezése? ...Amikor ezeket a sorokat írom, még hideg szél fúj, hófoltok tarkítják az erdőt, de ha felemelem a tavaly hullott leveleket, alattuk ott az egyre megújuló élet ezer változata. Agak hegyén kipattanásra váró csöpp rügyek, recsegő derekú öreg fák oldalából friss hajtások bújnak elő, sziklához simulva bársonyos zöld moha mellett parányi kövirózsa. Százszámra dobognak a fák méhében fogant apró levelek; minden csak intésre vár, hogy megszülethessen. Halálból életre, örökkétartó megújulásban évmilliók óta. Figyelem ezt a nagy készülődést, amely az új életet megelőzi és sajnálom az embert, legelöl önmagamat, amint visszafordulok földi játékaimért, ahelyett, hogy a teremtett világot nézném, amint intésre vár, természetesen, magától értetődően, hogy életre születhessen. FIATALOKNAK „Ha a bűnöket számontartod, Uram, Uram ki marad meg akkor?” (Zsolt 130) Úsztam az árral, amíg csak lehetett, mert így kényelmesebb volt. Nem kellett gondolkodni s még kevesebbet önállóan cselekedni. Mert mindig volt valaki, aki megmondta, hogy mikor mit kell tenni, s nagyon sok esetben még azt is, hogy mit gondoljak. De lassan eljutottam ahhoz, hogy belülről valami kongó üresség járt át. Először nem tudtam, hogy mi ez az érzés, csak azt éreztem, hogy valami nagyon furcsa, s nem tudtam, hogy mit tehetek ellene. De talán nem is akartam aktívan küzdeni ellene, mert amíg nem tudtam, hogy mi is ez, nem is éreztem ennek súlyát. Majd amikor tudatosult bennem a dolog, akkor megpróbáltam a magam erejével s eszével megoldani azt. De csakhamar rájöttem, hogy ez nagyon kevés. Ekkor valami új érzést ismertem meg, ez a tehetetlenség. Talán ennél rosszabb nincs is, mert gyakran párosul haraggal. Amikor is a saját tehetetlenségem miatt felgyülemlett indulataimat másokkal éreztettem. Olyan lehettem, mint azok az emberek, akik Jeruzsálemben, dühödten kiabálták Krisztusra a „feszítsdmeget”. Mert biztos vagyok abban, hogy akik ezt mondták, nem gondolták mind így. Őket is csak a tehetetlenség, s a bennük felgyülemlett harag vezérelhette. Mi is ilyenek vagyunk minden egyes esetben, amikor a magunk tehetetlenségét vetítjük át ártatlanokra, vagy saját életünkre. Mi talán nem kiabálunk, hanem némán és lopva cselekszünk. Mert úgy gondoljuk, hogy cselekedeteinkkel dacolhatunk Istennel. S nem vesszük észre, hogy csak magunknak és embertársainknak ártunk. S bűneinkkel saját magunkat feszítjük meg. Egyszer csak azt vesszük észre, hogy ott állunk tehetetlenül, bűneinkkel elborítva, teljesen magányosan. Mert amire ráeszmélünk erre, addig már elhagytak bennünket a barátok, s az ismerősök, s csak azok maradtak meg mellettünk, akiket nem Isten ügye érdekli, hanem csak világi vágyakat, álmokat hajszolnak, s erre biztatnak bennünket is. Legtöbben amikor erre ráeszmélnek, beleroppannak a felismerés súlyába. Megpróbálnak valami olyan dolog után nyúlni, ami hódíthatja a tudatukat, de mindenképpen enyhítheti a lelki kínjaikat. Nagyon sokan ekkor kezdenek el inni vagy kábítószerezni, s aki elindul ezen az úton, az csak nagyon nehezen tud megállni. Egyedül nem is megy, hanem kell mellé valaki, aki hirdeti neki Isten evangéliumát: a MEGBOCSÁTÁST. Mert Isten minden embernek megbocsátja a bűneit, ha bánja azokat, s tiszta szívvel kéri az Urát, hogy teremtsen benne új szívet és lelket. S talán Isten ajándékai közül ez a legnagyobb, s a legfélelmetesebb. Mert mi emberek csak akkor bocsátunk meg, ha érdekünk fűződik hozzá, s ez így van akkor is, ha nagyon sok esetben nem valljuk be magunknak. Isten pedig szeretetből bocsát meg azoknak, akik hozzá menekülnek. Ez valami olyan nagyszerű és csodálatos dolog, hogy aki még nem élte át a saját életében, a el sem tudja képzelni azt. Aki pedig megtapasztalta az evangéliumot, az hirdeti Isten nagyságát, Isten kegyelmes Atyai voltát. Kívánom, hogy mindannyian megtapasztalhassuk ezt a nagyszerű dolgot, s megtaláljuk háborgó lelkünk nyugalmát. Jéckel Gábor FELVÉTELI HIRDETMÉNY A Kölcsey Ferenc Protestáns Szakkollégium és Szellemi Műhely felvételt hirdet az 1999/2000-es tanévre, bentlakásos helyekre. Pályázati feltételek:- valamely budapesti felsőoktatási intézményben sikeresen lezárt két félév- a világnézetek iránti nyitottság mellett a Pályázó önmagára nézve ismerje el és tartsa követendőnek a keresztény értékeket és szemléletmódot. A Pályázó csatolja pályázatához a következőket:- kézzel írott, részletes önéletrajz- egy már beadott szemináriumi vagy évfolyamdolgozatnak a másolata- egy adatlap, melyen feltüntetve: név, szül. hely, idő, otthoni cím és telefonszám, egyéb évközi elérhetőség, egyetem, kar, szak- ajánlólevél valamely oktatójától- valamint egy esszét arról, hogy a Pályázónak mi a véleménye a következő három kérdésről:- „az anonim kereszténység”- a protestáns értékrend szerepe az értelmiség körében- hogyan segíthetik elő a civil szervezetek a társadalom öntevékenységét. A pályázatot legkésőbb 1999. szeptember 30-ig kell beküldeni a következő címre: Kölcsey Ferenc Protestáns Szakkollégium c/o: ME VISZ, 1085 Budapest, Üllői út 24. Magyarország angol szemmel „Magyarország Angliából, kétezer kilométeres távolságból nézve nemigen tűnt különösebben izgalmas helynek ahhoz, hogy az ember ott akarjon eltölteni egy évet...” - hát még egy életet. És mégis ez lett a vége. Paul Merrick először 1978-ban érkezett Budapestre, Lisztről szóló doktori disszertációjával bőröndjében, a British Council 2 hónapos ösztöndíjával és Tanácsok kommunista országokba látogatóknak című kiadvánnyal a zsebében. A pályaudvarra a Művelődési Minisztérium küldött valakit: „menjen ki egy angol muzsikus elé”. Miről ismeri meg? „Pont úgy néz ki, mint egy angol.” így kezdődött. A két hónapot több magánlátogatás, majd a Zeneakadémiáról egy egyéves meghívás követte. Ekkor Paul és Marion felkerekedett „csak a macskát meg a zongorát hagyva otthon” és Budapestre költözött. Marion töprengését, hogyan foglalja össze benyomásaikat, öccse oldotta meg: „Csak meséld el, úgy, ahogy volt.” Ebből lett az „Itt a piros, hol a piros? ” című egészen egyedülálló könyv, mely 1982-1989 közti élményeikről, magyarországi vándorlásaikról, kalandjaikról és egyre nagyobbszámú barátságaikról számol be. Tartózkodásuk alatt ugyanazokkal a nehézségekkel kellett megküzdeniük, mint a többi magyar állampolgárnak, súlyosbítva a külföldieket sújtó különböző értelmetlen, logikátlan, bürokratikus szabályokkal. Mindezt bohém könnyedséggel, kiapadhatatlan humorérzékkel viselték, amit a könyv kitűnően közvetít. Hogy csak a hat fejezetcímet idézzem: „Rákóczi téri mentorunk, lakásunk holt föbérlővel; El tetszik szállni?; Macskaanyó és a jó párttag; Öntözött műrózsák és Lenin a máglyán; Szülés van!” M. Merrick kifigurázza kezdeti nyelvi botlásaikat (ma választékosán, akcentus nélkül beszél magyarul): pl. a Mezőhegyesi pályaudvaron bátran megszólította az egyetlen várakozót „Te vagy az állati orvos?” vagy amikor Pault szólítják meg Pesten: „Tudja hol van a Rigó utca?” „Nem tudom, sajnos külföldi vagyok” feleli - ekkor a „sajnos” szórendbeli elhelyezése indítja csillapíthatatlan kacagásra a döbbent kérdezőt. Meghökkennek azon, hogy az orvosnál ülő több tucat várakozó nem is tiltakozik, amikor őket soronkívül viszik be. „Megszokták?”. Vagy amikor a Nyugatiban 30 légipostái borítékot kíván feladni, kihoznak neki egy széket (ez különben engem is meglepett...) és 35 percig egyenként mérik le, bélyegzik fel, látják el légipostái címkével és pecsételik le őket. De elmennek egy május elsejei felvonulásra is, melyet addig csak TV közvetítéssel láttak, ahol egységes, daloló és zászlókat lobogtató tömeg vonult a Dózsa György úton, miközben a hangszórók a Szovjetuniót éltették. A valóságban „senki nem énekelt... A felvonulók erejüket megfeszítve próbálták túlharsogni a zajt, hogy szót válthassanak ... „Pisti, passzold mán ide azt a sört!'” „... a tribün alatt az emberek föl sem igen néztek a pártvezetőkre, elmentek mellettük, akárha focimeccsre indultak volna, bagóztak, csevegtek, örültek a fizetett szabadnapnak és a napsütésnek.” Igen, a napsütés! Mi tűnik fel egy angolnak? A tavaszi májusi „teljességgel váratlan, szinte robbanás- szerű rügyfakadása és virágbaborulása minden növénynek, bokornak és fának, a szenvedélyes, tomboló madárcsicsergés és az élet rohamszerű feltámadása”. Aztán jönnek a gyerekek! Marion elmegy az angol konzulátusra állampolgárságukat tisztázni s megkérdi: gondolja, nincs igazán oka Angliába utazni, hogy ott szüljön? „Drága asszonyom” - szólt a konzul - „mondja meg őszintén, járt már maga magyar kórházban?” És mégis... Ezt írja: „A Margit hídra érve a lélegzetem is elállt a gyönyörűségtől, olyan csodás képet festett a behavazott város... Igen, ez a város - mondtam magamban - most már az én városom is. Szeretem. Szeretem hegyeit, sötét mellékutcáit, eldugott éttermeit, a szagát, koszos udvarait, villamosait.”... S a Merrick család két gyermekével azóta is itt él - a könyv írásakor 22 éve. (Mágus Kiadó. Megjelent magyar és angol nyelven, utóbbi kitűnő ajándék külföldre!) Kovács Mária Kosztolányi Dezső Tanár az én apám Tanár az én apám. Ha jár a vidéki városban, gyermekek köszöntik ősz fejét, kicsinyek és nagyok, régi tanítványok, elmúlt életükre emlékezve, lassan leveszik kalapjuk. Mint az alvajárók, kik másfelé néznek. Hentesek, ügyvédek, írnokok, katonák s olykor egy országos képviselő is. Mert nagy az én családom. Nagy az én családom. Kelettől nyugatig, nyugattól keletig. Nagy a mi családunk. Mikor vele megyek, fogva öreg karját, vezetve az úton, a szívem kitágul s szívek közt énekel elhagyatott szívem. Az én édesapám az emberek apja s én az embereknek testvére vagyok. v t t, J
