Evangélikus Élet, 1999 (64. évfolyam, 1-52. szám)

1999-07-25 / 30. szám

64. ÉVFOLYAM 30. SZÁM 1999. JÚLIUS 25. SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN NYOLCADIK VASÁRNAP „...az igéből hit születik, a hitből újjászületés, az újjászületésből reménység, hogy teljes bizonyossággal tudjuk várni örökségünket.” Luther ÁRA: 48 Ft A TARTALOMBÓL Szélesre tárt ajtók és szívek Az előadások hallgatói Bátovszki György polgármester üdvözli a gyülekezetét A megnyitó istentisztelet: igehirdető D. Szebik Imre püspök, Szabóné Mátrai Mariann liturgus, és a Hittudományi Egyetem Liturgikus Szemináriumának kórusa D. dr. Harmati Béla püspök előadását tartja Beszélgetés a 85 éves Csepregi Bélával Afrikában jártunk Lelkészavatás Pilisen Péntek este Magamban azt a lutheri éneket dúdoltam az orszá­gos evangélikus találkozó ideje alatt, amelyet nem éneklünk olyan gyakran, mint az „Erős vár”-t, de napjainkban nagy szükségünk van rá. Sokat elárul az igazi evangélikus tradícióról már a kezdő két sor is: „ Jer, örvendjünk, keresztyének. Jer, énekeljünk vígan! Gyülekezzünk ifjak, vének, Az Úr szent hajlé­kibán..." (Ékv. 318) Nagyszerű érzés tölthetett el minden vendéget Csömörön. A falu bármely beve­zető útján érkezett, felirat köszöntötte. Fiatalok cso­Egy résztvevő töprengései Csömör után Lassan magunkba szívtuk azt az erőt, amely nem miért szakadnak leépít és visszafog, hanem felemel, elmozdít és örö­möt ébreszt. Lassan kezdtük megérezni, ha nem mozdulunk és nem találkozunk egymással mi, ma­gyar evangélikusok, akkor csak erőtlenebbek le­szünk. Péntek este még nem lehetett többet tenni, mint megérkezni Csömörre, elengedni a világot, ahonnan jöttem, és átadni magam annak, amit Isten készített számomra ezen a hétvégén. Aztán gyertya­fényben esti éneket dúdolni: Adjon Isten jó éjsza­kát... Alig öt órája vagyunk együtt. Volt már köszöntés és bemutatkozás, éneklés és imádság, igehirdetés és közös csend, egyházi és polgári vezetők nyitó mon­datai, népviseletes kisgyermekek mozgása - ben­nem, s tán másokban is ott van az ősi lutheri dallam az örömről... Szabó Vilmos Béla paksi lelkész, az I. Találkozó ren­dezője zászlót adott át, és harangszóval nyitott­portjával, a rendezvényekre igyekvő gyülekezeti ta­gokkal találkozott az utcán. A vendégváró gyüleke­zet épületei és a falu sportcsarnoka és iskolája, de a lelkészházaspár és a polgármester egyaránt igazi „készültségben” volt, hogy minden jól sikerüljön. Péntek délután szélesre tárult a falu és a gyülekezet ajtaja. Várta az ország különböző pontjairól érkező testvéreket. A várakozás izgalmában mindig benne van a kérdés is: vajon hányán jönnek el és honnan. Ki képes mozdulásra, és utazásra? A^nagy hőségben ki ül be az autójába, és hány egyházmegye fogja au­tóbuszba invitálni a nyáját? Ki az, aki nem felejtet­te el a két évvel ezelőtti paksi légkört, aki elindul és megérkezik a nyitott ajtó közösségébe? A nyitó istentiszteleten a. liturgus kettesével szólí­totta az egyházmegyék küldötteit. Minden csoport­nak elmondta a mondatot: Isten hozta a testvéreket! A megszólítottak egy igével feleltek, majd az egész gyülekezet énekverssel köszöntötte őket. Nagyon egyszerű dolog. Némelyek szemében tán még litur­giának sem minősül. Egyetlen nagy érzést mégis ki­fejez: örüljenek az érkezők, örüljön a vendégváró és örüljön a találkozás minden pillanatának az, akinek csak dolga van vele. Lehet, hogy ezért éreztem any- nyira alapvetően ezen az estén: Jer, örvendjünk, ke­resztyének... Szombat Az elmélyülés napja. Sok kérdés kerül felszínre. Társadalom és egyház, tradíció és misszió aktuális kérdései. Csend és feltörő taps, kisebb érdeklődés és komoly rákérdezés váltogatják egymást. Érezzük, hogy akik itt ülnek az egyre „forróbb” teremben, azért indultak el Gyékényesről, Siófokról, Komlóról vagy Szegedről és Orosházáról, mert érdekli őket a „hittestvér” érzése és gondolata. Csö­mörön nem a lelkészi kar volt aktív. Sem képviseletben, sem szervezésben, sem részvételben. Gyülekezeti tagok érdeklődése, szeretete, aggódása, jövő­látása, őszintesége töltötte be a csömö­ri sportcsarnokot. Sokan szót kaptak, de azt is érzékelték, lenne még mit el­mondania sok-sok jelenlevőnek. Jó lenne jobban meghallani a másik gyü­lekezet gondját és örömét! Nemet kel­lene mondani a megosztottság minden fajtájára. Meg kellene ismerni a közös szolgálat, közös küzdelem pályáját. El­maradt lépések, fel nem vállalt dönté­sek csapdájából de szívesen kilépne már egy-egy gyülekezet! Jó lenne vilá­gosabban látni, hogy valós lelkészhi­ánnyal nézünk-e szembe ma, vagy egy passzív gyülekezeti létforma keres so­ha meg nem valósuló megoldást. Sta­bil, nagy kárpótlásban részesült gyülekezetek nem felejtették-e el kicsi és vagyon nélküli társaikat? Az evangélikus iskolákban hol és milyen lelki táplálé­kot szolgálunk fel ma? A világi sajtó miért nem fi­gyel jobban az evangélikus eseményekre, ha azok valóban „események*’? Hogyan lehetne a nö­vekvő létszámú női lel­készek szolgálatát úgy megtalálni a gyülekeze­tekben, hogy mindkét fél jobban járjon? Az idősödő gyülekezeti kö­zösségek hol találhat­nak fiatalokat, hogy egészséges életük és jö­vőképük lehessen? A pályakezdő lelkészek gyorsan két táborra: olyanokra, akik sok munkatársat talál­nak és olyanokra, akik elmagányosod- nak? Az egésznapos szombati disputa, tanítás és beszélge­tés önmagában is megmutatta: jó oda­figyelni a legkiseb­bek hangjára, mert nélkülük nem egészséges az egy­ház élete. Szemek­ből és szavakból ki­olvashattuk ezen a napon, hogy sokan szívesen gondol­kodnak együtt evan­gélikus sorsunkról ma. De azt is, hogy „lelkigondozói egyházra” van ma a legnagyobb szükség (ahogyan június végén Teológiánk posztgraduális tanfolyamán hallottuk a meghatározást Christian Möller professzortól). Ez nem számítógépes programkidolgozást jelent, nem A találkozó gyülekezete Solymár Péter csömöri lelkész köszöntőjét mondja körlevelet és nem újságot, hanem egyszerű minden­napos, közvetlen lélekápolást és lélekgondozást. Emberközeli gyülekezeti életgyakorlatot. Nyitott aj­tót, amely otthonra és lelki - testvéri közösségre se­gít sokakat. Egy fiatal, vidéki, értelmiségi résztvevő mondattöredéke: „Jóízű lelkigondozói erőre len­ne nagy igény ma min­denütt. Előttem ülnek az orvosi szobában a betegek és nagyon ne­héz gyakorolni a gyó­gyítás munkáját, mert szinte minden második esetben a lélek bete­gebb, mint a test...” Az országos találkozó sok-sok pillanata lehe­tett jelzés mindegyikünk számára. Olyan evangéli­kusjövőben és akkora problémákról gondolkodjunk csak, amilyeneket visszatükröz és felmutat a legin­kább érintettek - a gyülekezetek aktív tagjainak -- szava. Ezt a szót mindenki meghallhatta, aki a nyi­tott kapun nyitott füllel és nyitott szívvel lépett be a csömöri sportcsarnokba. Vasárnap délelőtt Most már a sportcsarnok közepén áll az oltár. Két énekkar szolgál a karzaton. A fúvósok szép térzené­je harangszóval is vetekedve hívogat istentisztelet­re. Ünnepet érzünk, a különleges alkalom ízét. Jó itt lenni. Korálénekek szólnak, méltóságteljesen, tel­ten. Fiatal lelkész prédikációja köti le percről perc­re erősebben a gyülekezetei. Nem múltba mereng és nem is romantikus álmokat hirdet. Közel van hoz­zánk. A legégetőbb kérdéseinkre rezonál. Jó hallani is, amit érzünk: az együtt megtalált egyházi szolgá­latba közösség gyógyító és megtartó erejét. Felidézi az 1984-es LVSZ-világgyűlést, ezrek kézfogásának erejét egy akkori gimnazista számára. Isten tovább­építette azt a sportcsamoki pillanatot, meggyőződé­sünk, hogy továbbépíti ezt a mostanit is. Úrvacsora és áldás, majd közös ebéd és lassan ha­zainduló tömeg jelez még valamit. Vége az 1999. évi országos találkozónak, a nehéz kérdés azonban most következik: hogyan éltünk ezzel a lehetőség­gel mi, evangélikusok? Azok, akik ott voltak, nyil­ván gazdagodtak. A hiányzók bizonyára szegényeb­bek lettek. A legfájdalmasabb azonban az a réteg, amely különféle módon, még a saját kezével zárta jó szorosra mások előtt a nyitott ajtót... Gondolkodni- valónk van 2001-ig, amikorra Orosháza, Győr vagy Miskolc hívása szól. Egy dologban nem lehet vita: a csömöri evangéli­kusok Solymár Péter és felesége vezetésével nagy­szerű vendégszeretetet tanúsítottak. Gáncs Péter missziói csapata rengeteg munkával és nagy oda­adással biztosította a találkozás lehetőségét. Embe­rileg ők jelentették a csatornát, amelyen a Lélek ál­dása és ereje elért minket. Köszönet érte! Szabó Lajos * É. i

Next

/
Thumbnails
Contents